És a lehetetlen küldetés
Észrevétlenül húzódott meg a kávézó bejárata, és a
kerthelyiség közti válaszfal mögött. Jobb kézfejéből pisztolyt formált, bal
kezével megtámasztotta, és szorosan a falnak nyomta hátát. A kávézó ajtaja
kinyílt, Kim Jongdae pedig óvatlanul, mit sem sejtve lépett ki rajta, majd a
következő pillanatban…
- BANG!
… csaknem szívrohamot kapott, és ijedtében a mögötte álló
Tao-ba csimpaszkodott.
- Az istenit Wufan! – szitkozódott, mire az említett
hangosan felröhögött. - Vedd már le azt a titkos ügynök-napszemüveget! Rosszabb
vagy, mint az a kopasz ürge abból a filmből. Hogy is hívják…
- James Bond?
- Az, hát persze! James Bond!
Tao lehámozta az ingére tekeredett kezeket, és jobban
szemügyre vette az ügynököt.
- Inkább Men in Black-es.
- Nem, nem, ez a 007-es – erősítette meg a leader.
- Viccelsz? - Tao
arcán széles vigyor terült el. - Kiköpött Tom Cruise!
- Az a Mission: Impossible.
- Ja… tényleg – egy másodperc hatásszünet után megrántotta
vállát, és tekintetét a frappuchinojára irányította. Beleszúrta a zöld színű
szívószálat a műanyag pohárba, és hangosan szürcsölni kezdett.
Kim Jongdae még mindig összeszűkült szemekkel méregette a
vezetőt, akinek napszemüvege az orra hegyére vándorolt, úgy pásztázta végig a
látószögébe eső panorámát.
- Mi van? – kérdezte homlokráncolva.
- Még szerencse, hogy kettőnk közül te vagy az idősebb –
vetette oda gúnyosan Chen. – Hamar feloszlatnák a CIA-t, ha felcsapnál titkos
ügynöknek.
- Ne már! – mondta csalódottan Kris. – Szerintem vagány
titkos ügynök lennék. Mondd meg neki Tao – karolta át a feketehajú nyakát.
- Vagány titkos ügynök lenne – ismételte el Tao szívószállal
a szájában.
- Oké, most mondd úgy, hogy el is hiszed – unszolta a szőke.
- Bocs, hyung – húzta fel a vállait, mire Chen – mély
együttérzéssel – kárörvendő kacajt hallatott.
- Ne már! – Kris csak nem akarta feladni. – Figyuzzatok:
A nevem Bond. Kris Bond.
Vagány, mi? – villantotta ki mosolyát.
Tao és Chen összenéztek, majd egy rövid, méla csend után
könyörtelenül kiröhögték a vezetőt, aki ezután összefont karokkal eljátszotta a
sértődöttet.
- Ch – morogta.
- De duzzogj királylány. Nézd, megérkezett a hintó – bökött
Chen a kávézó előtti parkolóra, ahol éppen lefékezett a fehér kombi.
Tao acélos léptekkel el is indult a kocsi felé Chen-nel
szorosan a nyomában, hátrahagyva a pufogó leadert, aki csak hosszas tanakodás
után döntött úgy, hogy mégiscsak velük megy, és nem taxival. Nagy sóhajtás,
majd elindult a többiek után.
- Oh! – alig tette meg a második lépést, hirtelen a vállának
ütközött valami, vagy inkább valaki, aki a semmiből tűnt elő. – Elnézést kérek.
– hajtotta meg magát. Kris is követte a példát, meghajolt, majd a férfi rohant
is tovább.
A szőke megrántotta a vállát, és folytatta – volna tovább
útját, ha nem rúgott volna bele valami kemény tárgyba a földön.
- Várjon! Elejtette a-
Hirtelen kapta fel a kütyüt, de mire körbenézett, a férfinak
addigra hűlt helyét sem találta – és a többiekét sem.
A fehér kisbusz, amibe néhány másodperccel ezelőtt szállt be
Tao és Chen, nem volt sehol.
- Mi a fene? – nézett körül idegesen Kris. – Itt hagytak?
Nagyon úgy festett, hogy a hazautat mégiscsak taxival fogja
megtenni. Lemondóan sóhajtott, és leszegte fejét, hogy végigfuttasson elméjén
egy ésszerű magyarázatot, hogy mégis miért hagyták itt. Nagy fejtörés, és
gondolkodás közepette vette észre, hogy a kezében még mindig ott tartja a kis
fekete tárgyat, amit a rohanó férfi elejtett.
Talán diktafon lehet, gondolta magában, ahogy forgatta
kezében azt a valamit. Sejtése
igaznak bizonyult, miután a szerkezet oldalán lévő gombok közül benyomta a
vízszintesben álló egyenlő szárú háromszöggel jelzettet, és a kütyü megszólalt.
- Üdvözlöm Wu ügynök! Az azonosítója 113-492-007. Hallgassa
végig a szalagot figyelmesen, mert csak egyszer áll módjában lehallgatni a
küldetést, visszajátszás nem lehetséges. Az üzenet végeztével a szalag
megsemmisíti önmagát – szólt egy férfihang.
- Kü… küldetés?
- Megbízható forrásból értesültünk, hogy Salvatore Lo
Piccolo, a hírhedt olasz maffiavezér tegnap tizennégy óra negyven perckor
belépett az országba. Tizennégy óra ötvenhat perckor az egyik ügynökünk látta
őt a Gimhae Nemzetközi Repülőtéren Busanban. Legújabb forrásaink szerint a
szöuli villájába tart, a Gangnam negyedbe. Lo Piccolo-nál van egy nagyon
értékes Joseon-dinasztiabeli ezüst kehely hamisított másolata. Néhány hete
jelentették, hogy az eredeti műtárgy eltűnt a Nemzeti Múzeumból. Valószínűleg
Lo Piccolo szándéka az, hogy a másolatot kicserélje az eredetire. Szerezze meg
a kelyhet, mielőtt Lo Piccolo Gangnamba ér!
- Mi…a… de én-
- A szalag megsemmisíti önmagát – hallatszódott egy monoton
hang. – Három, kettő…
Szerencsére még idejében kapcsolt, és amennyire az erejéből
telt, megcsórta a kütyüt, hogy az egészen a kávézóval szemben lévő szökőkútig
repült, majd halk csobbanás után a diktafon pattogva, sercegve megsemmisült.
- Na, jó – nevetett fel. – Most már előjöhettek srácok. Hol
a kandi kamera?
A mosoly azonban lehervadt az arcáról, miután harmadszor
fordult körbe a tengelye körül, de embert még csak a közelben sem látott. Így
hát érthető volt, hogy majdnem kiugrott a bőréből ijedtében, mikor a mobilja
megszólalt a hátsó zsebében.
- Ha-halló? – emelte füléhez félve a készüléket.
- Wu ügynök! – szólt bele az ismerős férfihang. – Mit
tétlenkedik? Azonnal induljon a Gangnam negyedbe!
- De hogy… - ez volt az a pont, amikor Kris végleg összezavarodott.
– Honnan tudja a-
- A kávézó mögött áll a kocsija. Szálljon be, és hajtson! –
utasította a férfi, majd a vonal megszakadt.
- Kocsi?
Értetlenül állt az egész helyzet előtt.
De mi van, ha igazat mondott? – merült fel benne a kérdés.
Minden esetre, ez csak egy módon derülhet ki.
Határozott, ugyanakkor gyanakvó léptekkel közelítette meg a
kávézó mögötti betonos placcot, ahol valóban várt rá egy autó, méghozzá nem
akármilyen.
- Azta Porsche… - ennyi volt minden hozzáfűznivalója. Csak
állt bambán, és fixírozta a négykerekű csodát.
- De még ha itt is áll egy autó, – morfondírozott – nincs
nálam hozzá se távirányító, se slusszkulcs, szóval… - majd kezeit egy célzatos
mozdulattal zsebre vágta. Ujjai azonban újfent ismeretlen tárgyba akadtak,
amiről holtbiztosan meg volt győződve, hogy azelőtt nem volt ott.
- Mi a franc…? – húzta elő óvatosan az apró tárgyat, mintha
legalábbis attól tartott volna, hogy időzített bomba.
- Ez nem lehet igaz.
Kris-t jeges zuhanyként érte a tény – az elmúlt öt perc
leforgása alatt már harmadszorra – hogy egy valóságos Men in Mission: 007
Impossible paródiába csöppent, és még az átkozott kelyhet is el kell lopnia,
amiből szomszédjainak múmia ősei vedeltek cirka ötezer évvel ezelőtt, különben
jobb lesz, ha seggbe rúgja magát, és elszelel, mielőtt a maffia teszi meg
acélbetétes surranóval.
Egy pillanat – csillant fel a szeme. Mi van akkor, ha ez
tényleg a kész átverés, és a többiek csak rá akarják szedni? De mint az
köztudott, Wu Yi Fan-t nem lehet rászedni semmire, különösen nem akkor, ha már
az elején kiszagolta a cselt.
Miután nyugtázta magában az elméletet, diadalmasan kihúzta
magát, megigazította napszemüvegét, és a távirányítót a Porsche-ra tartotta. Most
aztán megmutatja annak a minden lében kanál Chen-nek, hogy őt az ég is titkos
ügynöknek teremtette.
Halk kattanó hang után a központi zár kinyílt, és beült a
volán mögé, majd a műszerfalon elhelyezett GPS rögtön köszöntötte is.
- Üdvözlöm Wu ügynök!
- Zsír – vigyorgott. – Ezek aztán nem bízták a véletlenre.
Nem semmi a cucc – jegyezte meg, majd arckifejezését igyekezte morc komoly
külalakban tartani, úgy téve, mint aki az égvilágon semmiről sem tud.
- Adatok betáplálva – szólt a GPS. – Kérem, indítson.
Kris, amint vette az adást, bekapcsolta a biztonsági övet, beindította a motort, és kikanyarodott a kávézó kis utcájából, majd ráfordult a 88-as sugárútra.
Kris, amint vette az adást, bekapcsolta a biztonsági övet, beindította a motort, és kikanyarodott a kávézó kis utcájából, majd ráfordult a 88-as sugárútra.
- Oké bébi, most merre?
- Menjen tovább 1,2 kilométert, majd hajtson be a
körforgalomba!
- Rendicsek – mondta, ekkor már levakarhatatlan vigyorral a
képén, és a gázra lépett.
- Körforgalom következik. Hajtson ki a harmadik kijáraton,
majd… újratervezés.
- Mi van? – botránkozott meg hirtelen, és lehúzódott a
leállósávba, majd keményen a fékre lépett.
- Újratervezés – ismételte a női hang. – A következő
lehetőségnél forduljon vissza!
- Remek – fújt egyet a szőke, és amint kitisztult az út,
vágott egy éles hajtűkanyart a háromsávos útszakaszon, és az ellenkező irányba
indult.
- A következő lehetőségnél forduljon balra! – hangzott a
következő utasítás.
Kris ismét tekert a kormányon, és befordult a kis utcába.
- Seokyo Hotel? Nem úgy volt, hogy Gangnamba megyünk?
- Változott a terv. El kell hoznia még valamit – duruzsolt a
férfi a telefonban. – Az azonosítójával jelentkezzen be a recepción –
utasította, azzal kinyomta. Kris csak megrántotta a vállát, majd úgy tett,
ahogy a főnök kérte.
A hatalmas előcsarnokba lépve rögtön a recepciós pulthoz fordult,
majd bediktálta az azonosító számot.
- Igen, meg is van – bólogatott a hölgy. – Tizenharmadik
emelet, 401-es.
- Köszönöm – szeme sarkával kacsintott egy aprót, majd
elővette legvagányabb, leglazább járásmódját, és megtette az alig öt
másodperces sétát a liftig, majd egy még lazább kézmozdulattal benyomta a gombot,
mire az ajtók csengőszó kíséretében kitárultak.
Újabb csengőszó jelezte a végállomást a tizenharmadik
emeletre érkezve. Zsebre tett kézzel, hanyatt-estek-olyan-menő-vagyok
arckifejezéssel lépett ki a felvonóból, és rövid séta után megállt a 401-es
számmal jelzett szoba ajtaja előtt. Éppen kopogáshoz emelte kezét, mikor
különös hangokat vélt hallani a túloldalról, majd egy kisebb kiáltást.
Több sem kellett, pisztolyt rántott – isten tudja honnan -,
és berontott az ajtón.
- ÁLLJ! FBI! …vagy mi – kiáltotta és a franciaágyra szegezte
a fegyvert.
A férfi és a nő – akik a paplan alatt tartózkodtak –
együttes kiáltással repültek szét, és húzták a fejük búbjára a takarót, hogy
lehetőleg minden fedetlen testrészük takarásban legyen, mire Kris-ben is tudatosult
a tény, hogy mit is szakított félbe tulajdonképpen.
- Oh – mondta esetlenül.
- BAROM! – dörrent rá a férfi a takaró mögül.
- Elnézést, de… nem ez a 401-es szoba?
- Nem ismered a számokat?! Nézz már ajtóra öregem!
Kris zavarában a lakozott fára meredt, és szemei
tányérméretűre nőttek, mikor leolvasta ajtóról a 410-es számot.
- Oh – nyögte ismét. – Folytassák – mondta, azzal a bravúros
pofára esés után eldugta a pisztolyt, és kivágtatott a szobából.
- Esküdni mernék, hogy az előbb 401-es volt ráírva… -
bizonygatta magának még mindig a 410-es felirattal farkasszemet nézve.
A bolondját akarják járatni velem - mérgelődött magában,
majd mikor megfordult, hogy visszakullogjon a lifthez, a szemközti ajtón függő,
égbekiáltóan feltűnő felirat láttán majdnem leült a csodálkozástól: „401-es
raktárszoba”.
- Mi a… pokol?! – hőkölt hátra. Szentül meg volt győződve
arról, hogy az az ajtó eddig nem volt ott. De csak azért is hajtotta a
kíváncsiság, hogy vajon mi lehet az, amit egy volt-nincs raktárszobából kell
elhoznia.
Csavart hát a kilincsen és belépett a sötét szobába.
Csavart hát a kilincsen és belépett a sötét szobába.
*
- Megvan a boríték?
- Megvan – nyugtázta Kris, miközben kocsijával kihajtott a
gangnam-i elkerülő útra.
- Helyes. Tegye el – utasította a férfi. – A borítékot csak
a küldetés befejeztével nyithatja ki.
- Vettem főnök.
- Helyes. És most koncentráljon a feladatra. A GPS a pontos
címre navigálja, de a legcélszerűbb, ha néhány házzal távolabb áll meg. Semmi
esetre se keltsen feltűnést.
- Távolabb parkolni, vettem.
- A csomagtartóban találja a behatoláshoz szükséges
eszközöket. A kelyhet a villa bal szárnyában található üvegteremben őrzik. A
tetőablakkal próbálkozzon, de legyen óvatos. A padlózatban súlyérzékelő
rendszer van. A legkisebb nyomás beindítja a riasztórendszert. És ne feledje:
láthatatlannak kell lennie.
- Ne aggódjon főnök, olyan láthatatlan leszek, mint Harry
Potter a láthatatlanná tévő köpenyében – mondta gunyoros hangnemben a szőke.
- Komolyságot, Wu ügynök.
- Igenis! – emelte homlokához a kezét tisztelgést imitálva,
majd a konzultáció befejeztével kinyomta a telefont.
Épp a kanyarban húzott karóráján a kismutató, mikor a
végállomáshoz érkezett. Leparkolt – utasítás szerint, három háztömbbel lejjebb,
felnyitotta a csomagtartót, és a felszerelést önmagába foglaló kémtáskával
feltűnésmentesen elindult az úton.
Mintha számítottak volna az érkezésére, a villa hátsó kapuja
nyitva állt, így az első akadályt könnyűszerrel vette. Itt már valami gyanús
volt, de a küldetés értelmében nem állhatott meg tanakodni a dísznövény kert közepén,
tovább kellett mennie.
A felmászás a tetőablakhoz című történet viszont felvett
némi problémát. Fogta a mindentudó titkos ügynök-felszerelést, és a táska
aljára nézve, elsőre rányúlt a megfelelő eszközre. Felhúzta a tapadókorongos
tappancsokat, és pókemberbőrben elindult vízszintesen felfelé a villa falán.
A tetőablak kinyitása innen már gyerekjátéknak bizonyult – ő
maga is meglepődött azon, hogy feltűnően könnyen végrehajtotta a betörési
akciót a maffiavillába -, derekára erősítette a hevedert, rácsatolta a
tűzlétrához erősített kötelet, majd határozott gyomorhullámzással beereszkedett
az ablakon.
Apránként araszolt lefelé a kötélen, mikor az egyszer csak
úgy döntött, önálló életet kezd és kilazul, ő pedig vészesen a padló felé
közeledett, de még mielőtt a kellemetlen találkozás megtörténhetett volna, a
kötél ismét megfeszült a padlótól körülbelül fél méter távolságra. Kris lelkét
hatalmas megkönnyebbülés hagyta el, ám hirtelen kigyúlt a világítás, és mire
felkapta a fejét, tucatnyi maffia-puskacső fogta közre.
- N-ne mozduljanak – habogta. – L-le vannak tartóz- nyelte
le a szó végét, mikor a kötél és a heveder csatja pattanó hanggal elvált
egymástól, ő pedig megkezdeményezte rohamos közelítését az anyaföld felé, majd…
.
.
.
… tompa puffanással jelezte találkozását a parkettával,
ahogy lefordult a nappali kanapéjáról.
Kómásan dörzsölgette a zuhanás következtében megütött
homlokát, és körbenézett a lakásban.
- Hé, jól vagy? – gázolt felé rémült arckifejezéssel Tao. –
Megütötted magad?
- Nem, nem, én csak… a kanapén aludtam? – kérdezte felvont
szemöldökkel.
- Hm – bólintott Tao. – Éppen a Mission: Impossible-t
néztük, miközben elaludtál.
- Különös. Azt álmodtam, hogy…
- Mit álmodtál? – kíváncsiskodott a maknae.
- Áh, mindegy is – rázta meg a fejét a leader. – Elég nagy
hülyeség.
Lassan feltápászkodott a földről, és olyan tempóban, mint a
százötven éves ükapja, derekát fogva a fürdőszobába vonszolta magát, hogy jó
esetben egy élénkítő zuhanyt vegyen. A helyiségbe lépve rögtön megszabadult
használt, gyűrött pólójától, és a szennyes kosárba hajította, majd mikor
kilépett farmernadrágjából is, egy félbehajtott boríték fordult ki annak
farzsebéből.
- Mi a fene… - hajolt le érte, és minthogy írást nem vélt
felfedezni rajta, érdektelenül tépte fel a ragasztócsíkot és nézett a
papírtasakba.
Szemöldökei összeszaladtak, mikor abban nem egy általában
megszokott levelet, hanem egy kulcskarikát talált, rajta egy apró kulccsal és
egy aranyszínű bilétával, melybe egyetlen háromjegyű szám volt gravírozva:
„401.”