Chapter 3.
Csak ültem bambán az ágyam előtti puha, rózsaszín szőnyegen, és forgattam kezemben a névjegykártyát.
Felhívjam? Ne hívjam? – filóztam magamban. Mi van akkor, ha kamu az egész, és csak ezzel akart bevágódni?
Nem - ekkorát azért én sem hazudnék. Felhívom és kész, vesztenivalóm úgy sincs.
Négykézláb az éjjeli szekrényemhez araszoltam, és felkaptam róla a mobilomat, majd visszaültem az ágy elé a rózsaszín szőnyegre. Beütöttem a számot és tárcsáztam.
- Joy magazin, Mr. Wu telefonja – szólt bele egy női hang.
- Áh, helló – köszöntem esetlenül. – Kris-t keresem.
- Egy pillanat türelmét kérem – mondta udvariasan. – FŐNÖK~! Valami csaj keres – ordított, hogy majdnem belesüketültem.
- Kris Wu – hallottam most már egy ismerős hangot.
- Szia, Carter vagyok.
- Milyen Carter? Nem ismerek semmilyen Cartert.
- Haha, nagyon vicces – nevettem erőltetetten. – Beszélhetnénk?
- Csak tessék.
- Személyesen – helyesbítettem. – Átgondoltam a dolgot és… kezdjük elölről. Azt hiszem, nem épp a legmegfelelőbb módon mutatkoztunk be egymásnak.
- Micsoda szavak egy fiatal lány szájából – mondta gúnyosan. – Hallgatlak.
- Arra gondoltam, elmehetnénk a Papírlámpásba vacsorázni, és közben mesélhetnél kicsit erről a magazin dologról, meg a többiről…
- Jobb ötletem van. Gyere a Terminal-hoz este tízre – mondta, és letette a telefont.
Na, ennyit arról, hogy békésen shushizgatunk a kedvenc kínai éttermemben. Pedig azt hittem méltányolja majd az ötletet ázsiai származása lévén…
*
Éppen tizet ütött az óra, mikor egy fekete kocsi fékezett le a járda mellett. Kris szállt ki a volán mögül, és lepasszolta a slusszkulcsot a parkolós srácnak, aki tovább állt a fekete járgánnyal.
- Helló szépségem.
- Kérlek, ne hívj így.
Furcsán felém sandított, és elnevette magát.
- A kocsihoz beszéltem.
- Csodás – sóhajtottam.
- Menjünk be – invitált a két monstrum által őrzött művészbejáróhoz. – Ő velem van – mondta nekik, mire azok utat engedtek.
Rövid folyosó után megérkeztünk a Terminal táncterébe, ahol már javában folyt a buli.
- Ma nem lépsz fel? – intéztem a kérdést Krishez, aki nemlegesen megingatta a fejét, jelezve, hogy ma este kizárólag az én társaságomat fogja élvezni. Megfogta a kezem és a klubnak egy csendesebb, a színpadtól átellenben elszeparált V.I.P részébe invitált. Elcsodálkozva vizsgálgattam a dohányzóasztalon lévő kártyát, melyen az ő neve állt, majd feszengve leültem a vörös selyemkárpitra. A szőke még néhány üdvözlés és szívélyes kézszorítás erejéig a bárpulthoz lépett, aztán két itallal a kezében visszatért és leült mellém.
- Szóval, mire vagy kíváncsi? – kérdezte, miközben átnyújtotta a poharat.
- Először is – vettem el tőle – nem értem, miért csinálod ezt, ha van egy jól menő céged itt Miamiban?
- A „jól menő” nem a legmegfelelőbb kifejezés – érzékeltette ujjaival az idézőjelet. – Közel sem indult olyan fényesen a karrierem, ahogy azt te gondolod.
Kezében előre-hátra döntögette a poharat, amiben színes citruskarikák szörföltek fel-alá a jégkockák között, majd nagyot sóhajtott.
- Három éve, mikor a Terminal megnyílt, a Welcome partin ott volt a Joy magazin akkori vezérigazgatója. Én és még pár srác kihívtuk egy baráti pókerpartira az öreget, de a végére halálosan komoly játszma lett belőle. Velem volt a szerencse és mindig jó lapokat fogtam ki, ezért a tét mindig csak emelkedett és emelkedett, végül a nyerő lapok elfogytak, ő pedig cég teljes tulajdon jogát tette fel. Akkoriban még nagyon kezdő voltam az üzleti életben, se tapasztalatom, se pénzem nem volt, minden azon állt, vagy bukott, hogy nyerek, vagy sem…
- És aztán?
- Blöfföltem – mondta, és belekortyolt az italába.
- Tessék?
- Blöfföltem – ismételte. – Nem volt a kezemben más csak egy hetes pár – nevetett. – Azt hitte, hogy már nincs semmim, ezért az utolsó körben kiszállt így megtarthatta volna céget, de akkor bedobtam a lapjaimat, és a hetes párral elvittem mindent. Kénytelen volt átruházni rám a cég teljes szellemi és vagyoni tulajdonát, amiről persze próbált lealkudni, de a póker az póker. Ő mert, én nyertem.
- Akkor mi történt? Csődbe ment a cég?
- Erről szó sincs – mondta. – Túl egyszerű is lett volna, ha csak simán átveszem az újság vezetését, és vígan elélek a befolyó pénzből. Az öreg felrúgta az egyezséget és befagyasztotta a Joy bankszámláját. Ezután jött a hatóság a működési engedéllyel és az egyebekkel, amiket záros határidőn belül téríteni kellett, különben felszámolták volna a céget – kis hatásszünetet tartott, majd folytatta: - Egy barátom kétszázezer dollárt adott kölcsön, ami a mihez viszonyítva sem kis pénz, így még időben ki tudtam fizetni a cég adósságait. Szóval, hogy a kérdésedre is választ adjak, vért izzadok azért, hogy az utolsó centig visszafizessem a kölcsönt, ezért repülök ide Szöulból, és koptatom a seggem a színpadon, amikor csak tudom.
Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak erre a történetre. Olyan hihetetlennek tűnt az egész, és mégis igaz volt. Teljesen félreismertem, kezdettől fogva.
- És mihez kezdesz, ha visszafizetted a kölcsönt? – tapogatóztam.
- Visszamegyek Szöulba, és beindítom a lapot, mint a Dél-koreai kirendeltséget – mondta magabiztosan.
- Szóval nagy terveid vannak – mosolyodtam el és belekortyoltam az italomba.
- Nincsenek nagy terveim. Csak szeretnék egy „jól menő” céget, hogy a te szavaiddal éljek – mutatta ismét az idézőjelet. – De most mesélj magadról te is. Hogyan gabalyodtál össze azzal a Daniellel?
- Hát az egy vicces sztori – kuncogtam bele a poharamba. – A szüleink régóta jóban vannak, ők hoztak össze minket.
- Ez aztán a vicces sztori – mondta cinikusan. – Nincs is min csodálkoznom.
- Ezt meg hogy értsem? – szaladt fel a szemöldököm, mire közelebb hajolt és egyenesen a szemembe mondta:
- Elég sekélyes ez a kapcsolat nem gondolod?
- Mi?!
- Felejtsd el – legyintett. – Szóval hol dolgozol? – terelte el gyorsan a témát, amit nem is bántam. Csak tegyen még néhány ilyen okos megjegyzést, és odaszögelem a nyelvét az asztallaphoz.
- Danielnek van egy magánvállalkozása, én vagyok az ügyvezető asszisztense – dőltem hátra büszkén a vörös díványon.
- Ügyvezető asszisztens, mi? – kóstolgatta a szót, mire elégedetten bólogattam. – És mit csinálsz, kávét főzöl?
- Na elég! – csaptam le a poharat az asztalra és felpattantam a helyemről.
- Most hová mész? – kérdezte önelégült fejjel.
- A mosdóba – morogtam és futólépésben az említett hely felé indultam.
Tch, kávéfőzés, huh? Komolyan mit képzel magáról? Semmi köze ahhoz, hogy milyen a kapcsolatom Daniellel, vagy, hogy mit csinálok a magánéletemben. Túl sokat képzel magáról – dünnyögtem magamban, miközben a szárító alá tartottam a kezem. Lassan peregtek le kezeimről a vízcseppek, mikor megszólalt a mobilom.
„Szívem, tudnál holnap kicsit korábban kezdeni? Remélem nem felejtetted el, hogy megbeszélésünk lesz az elnök úrral. Ne felejts el kávét főzni! Daniel”
Mi?! Ezt nem hiszem el. Nem, nem, nem! Nem lehet Krisnek igaza! – hisztiztem a tükörképemnek, és idegesen fújtatva visszaindultam az asztalhoz.
Igyekeztem megőrizni a higgadtságomat, és nem mutatni idegességemnek parányi jelét sem, mikor Kris önszántából vezérelve megragadta a csuklómat és a táncoló tömegbe húzott.
- Van egy ajánlatom – mondta miközben átkarolta derekamat és szorosan hozzám simult.
Kíváncsi szemekkel vizslattam arcát, mialatt teljesen felcsigázott a kijelentés, de aztán pókerarcot öltöttem, és közömbösen megkérdeztem: - Éspedig?
- Hagyd ott azt a ficsúrt, és gyere velem Szöulba.
- Mi?! Nem! – vágtam rá rögtön a választ, ami közel sem sikerült olyan határozottra, mint szerettem volna. Frusztráltan oldalra sandítottam és kiszúrtam egy pontot a tömegben, csak hogy elkerüljem a tekintetét.
- Kapsz egy állást a lapnál. És nem a kávéfőzés lesz a feladatod – mondta, mintha csak olvasta volna Daniel korábbi üzenetét. – Te leszel az új modellem.
- Modell? – hirtelen felkaptam a fejem.
Valahol a lelkem mélyén mindig is vonzott a csillogás, a kifutókon való pózolás, de ezt sosem mondhattam a családom előtt. Le is szedték volna a fejemet, amiért ilyen álmokat dédelgetek. A szüleim előre eltervezték a jövőmet sikeres üzletasszonyként egy még sikeresebb üzletember mellett, amibe a „csillogás” már nem fért bele. Áhítoztam utána, de akármilyen vonzó is volt az ajánlat, nem szabadott elvennie az eszem. Nem! Mért vagyok itt egyáltalán? Ez nem én vagyok! Én nem táncolok, vagy smárolok más pasival a barátomon kívül! Vagy… mégis?
- Daniellel sosem csinálunk ilyet – szaladt ki a számon, mire rögtön odakaptam a kezem.
- Milyet?
- Hát… - hezitáltam – sosem megyünk el bulizni, vagy csak úgy szórakozni valahova. Az ő életében én csak kiegészítő vagyok, persze tudom, hogy szeret engem, nagyon is, de annyira mégsem, mint a munkáját vagy a karrierjét – mondtam, mikor leesett, hogy ezzel nem igazán javítok a helyzetemen, de már mindegy volt. Legalább elmondhattam valakinek.
- Carter – emelte fel az állam, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Gyere velem. Kérlek.
Hangja alázatos és kérlelő volt, semmi durva, erőszakos hangnem. Elveszve éreztem magam. Honnan tudjam hogy melyik a jó döntés? Ha igent mondok, és itt hagyom Danielt, vagy ha nemet mondok, mely esetben az álmom és az a srác, aki mellett talán jobb életem lehetne, két lábon távozik azon az ajtón.
- Kérlek – suttogta fülembe, majd mélyen tekintetembe fúrta az övét.
Lassan, de magabiztosan kezdett közeledni felém, és én csak tehetetlenül álltam előtte, miközben szavai a fejemben visszhangoztak. De amint ajka az enyémhez ért, megszűnt minden problémám. Olyan lágy és szenvedélyes volt. Egyszerűen képtelen voltam gondolkodni, és… állj. Mi a francot csinálok? Csókolózom egy pasival, aki nem Daniel és még élvezem is?!
Feleszméltem a pillanatnyi mámorból és erőteljesen ellöktem magamtól, átvetettem vállamon a kistáskámat és elszaladtam a kijárat felé.
- Carter! Most mi van? – kapta el a csuklómat.
- Ne, kérlek! – ráztam le a kezét. – Nem szabadna ezt tennem, én nem ilyen vagyok!
- De igen, igenis ilyen vagy! Még magaddal szemben sem vagy őszinte – mondta, ezúttal sokkal nyomatékosabban. – Örökké úgy akarsz élni, ahogy mások diktálják?
- Én… én – habogtam – én, nem tudom…
- Gyere velem – ismételte.
- Nem… nem lehet… - mondtam elhaló hangon és leszegtem a tekintetem.
Közelebb lépett, és újra állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejem.
- Kérlek.
- Nem lehet – suttogtam.
- Hát legyen. Én nem fogok rád erőltetni semmit – keze lehanyatlott a teste mellé, és lassan eltávolodott. – Ha mégis meggondolnád magad, tudod hol találsz – azzal eltűnt a sötét utcán.
Folytatása következik...
