Keep Your Head Down

Chapter 29.

- Mi történt?

- Most érkezett egy névtelen bejelentés, a Fata Morgana elhagyta a kikötőt – darálta Max, miközben rohant egyik helyiségből a másikba.

- És ez nekünk miért is rossz? – tapogatóztam.

- A Fata Morgana-t lefoglalták, mert évek óta nem fizetett kikötői díjat – magyarázta Kris. - Nem hagyhatja el a kikötőt, ha csak a rendőrség nem ad rá engedélyt, vagy-

- Valaki meg nem fújja – fejezte be a mondatot Max. – Menjetek oda és nézzétek meg.

- Mármint mi ketten? – böktem magamra és Krisre a mutatóujjammal.

- Hm – bólintott Max. – A többi ügynökünk bevetésen van, csak ti maradtatok. Fogjátok – és a kezünkbe nyomott egy-egy CZ-75-öst. – Induljatok, nincs vesztegetni való időtök. A helikopter indulásra kész.

- De én nem… - kezdtem volna tiltakozásba, de befejezni már nem tudtam.

Kris a csuklómnál fogva maga után húzott a fel a tetőre, ahol a helikopter már valóban startra készen állt. Intett a pilótának, hogy indítsa a motor, míg besegített a hátsó ülésre aztán ő is beszállt, a gépezet pedig lassan felemelkedett és útnak indult.

- Nem felejtettél el valamit? – kérdeztem némiképp idegesen.

- Mit?

- Csak annyit, hogy én nem NDI ügynök vagyok!

- Nem lesz baj – legyintett. – Figyelj, mondom, hogy csináljuk. Mikor a Fata Morgana fölé érünk, én ereszkedem le először, ellenőrzöm, tiszta-e a terep, aztán jelt adok és feltűnés nélkül leereszkedsz te is.

- Ezt te sem gondoltad komolyan…

Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, szívem dübörgése majd’ átszakította a mellkasomat, gyomrom pedig görcsben feszített és az idegességnek minden lehetséges jelét produkálta egyszerre a testem. Mi van akkor, ha Junmyeon megint feltűnik?

- Látom a Fata Morgana-t! – kiáltott hátra a pilóta.

- Készülj – igazította meg a hevedert Kris, majd kinyitotta a helikopter hátsó ajtaját.

Elfogott a pánik, mikor megpillantottam alattunk a végtelen kékséget. Arcom elfehéredett és görcsösen kapaszkodtam bele fekete pulóverének ujjába.

- Nekem ez nem fog… menni.

- Dehogynem fog! Hova tűnt az a kitartó, elszánt, nem-riadok-vissza-semmitől éned? – ragadta meg a vállam. – Nem lesz baj. Én vigyázok rád, rendben? – és mélyen a szemeimbe bámult, amitől kissé megnyugodtam.

Nagyot nyelve bólintottam egyet és figyeltem, ahogy lassan leereszkedik a hajó fedélzetére. Lecsatolta a hevedert és már el is tűnt a konténerek között.

Alig öt perc múlva ismét felbukkant és intett, hogy rajtam a sor.

Mély levegőt vettem, kiürítettem az elmémet és csak a feladatra koncentráltam. Talán most egyszer s mindenkorra véget ér ez a harc. Elég volt a vérengzésből.

Rácsatoltam a kötelet a hevederemre és óvatosan leereszkedtem rajta.

- Ez különös – sétált mellém Kris meglepő nyugodtsággal.

- Mi?

- Nincs senki a fedélzeten.

Ez kezdett egyre furcsább és gyanúsabb lenni.

- Akkor… ki vezeti a hajót?

Alighogy elhagyta számat a kérdés, erős lökés rázta meg lábunk alatt a padlózatot, mintha nekünk jött volna valami. Vagy mi mentünk neki valaminek…

- Mi volt ez? – kérdeztem riadtan.

- Megnézem. Te addig nézz körül a kabinokban – hangzott az utasítás és már el is tűnt mellőlem.

Előhúztam az oldalamon lógó pisztolytáskából a CZ-75-öst és magam előtt tartva elindultam a hajó belseje felé.

Sorra nyitogattam be a helyiségekbe, de nagy megkönnyebbülésemre senki nem akart a torkomnak esni, azt kiabálva, hogy „most meghalsz!”. Felesleges időpocsékolás az egész, az is lehet, hogy téves riasztás és csak néhány tróger tizenéves szórakozik velünk, akiknek nincs jobb dolguk, mint lefoglalt hajókat lopkodni.

Unottan rúgtam be magam előtt a következő ajtót. A kabinba lépve újfent tátongó üresség fogadott, sehol egy lélek, de még berendezés sem. Csak a másik oldalra nyíló üvegajtó, amit keretbe foglaltak az üres falak és a csupasz fapadló.

Várjunk…

- Ez meg mi?

Észre sem vettem, hogy az ajtóban állva valami fehér poron tipródtam. Közelebb hajoltam az ismeretlen anyaghoz és kissé megpiszkáltam az ujjammal, mire erős vaníliaillat kavarodott fel.

Mi a… - vetült a szemközti falra egy emberalaknak tűnő árnyék. Időm sem volt gondolkodni, reflex-szerűen ugrottam el a helyemről egy hosszú tárgy elől, ami felém lendült.

Ziláltan vetettem a hátam a szemközti falnak, és nem akartam hinni a szememnek. Talán beverhettem a fejem… Képzelődöm?

Chanyeol állt velem szemben, kezében egy baseballütővel és fenyegetően összeszűkült szemekkel.

- Ch-Chanyeol? Park Chanyeol? Mi a fenét művelsz?!

- Nem kellett volna idejönnöd.

- Te is?! – kérdeztem kétségbeesetten. – Mióta tartozol Junmyeon bűnszövetkezetébe?!

- Semmi közöd hozzá – lóbálta meg előttem az ütőt.

- Azt hittem barátok vagyunk! – kiabáltam. – Hogy állhatsz egy olyan ember oldalára, aki embereket gyilkol és kínoz meg?!

Dühösen emeltem felé a pisztolyomat, és szívem szerint meghúztam volna a ravaszt. Ha arra gondolok, hogy Luhan majdnem… Olyan mérhetetlen haragot éreztem, de képtelen voltam megtenni. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Junmyeonnak dolgozik. Park Chanyeol! Aki mindig mosolyog, viccelődik és mindenkire ráragasztja a jókedvét, legyen az a valaki akármennyire is letörve.

- Tedd azt el. Még a végén baja esik valakinek.

- Ne gyere közelebb! – kiáltottam rá, miután fenyegetően megindult felém, mindkét kezemmel a pisztoly markolatát szorongatva. Kitörésemre harsányan felkacagott, aztán arca újból elkomorult.

- Azt hiszed ő tette, mi?

- E-ezt meg hogy érted? – most aztán végképp összezavarodtam.

- Nam Jihyun, Kim Hyojung, Kim Jongdae, Xiao Luhan… - sorolta a neveket. – A beragadt kabinajtó, a helikopter, a shillai éjszaka és a többi kis baleset… Nem Junmyeon műve volt.

Hanem az enyém.

Teljesen megmerevedtem. Izmaim megfeszültek, köpni-nyelni nem tudtam megrökönyödésemben.

- Mi?

- Jól hallottad. Én tettem – ismételte. – Figyelmeztettelek, mindent elkövettem amire Junmyeon utasított, ennek ellenére te mégis egyfolytában keresed a bajt! De innen nincs tovább. Vesztettetek – mondta és nekem esett a baseballütővel.

Még mindig sokkos állapotban voltam, így későn reagáltam a veszélyt jelentő tárgya, ami csuklómat eltalálva kiütötte kezemből a fegyvert. Kis fáziskéséssel, de elhajoltam a következő ütés elől és sikerült elkapnom az ütő végét, majd egy mozdulattal kicsavartam a kezéből aztán a nyitott ablakon keresztül kidobtam a vízbe. A váratlan fordulatra vágott egy grimaszt és nadrágzsebéből egy kést húzott elő.

- Park Chanyeol! – kiáltottam rá, miközben kitértem egy szúrás elől. – Állj le, nem kell ezt tenned! Csak add ide azt a kést, rendben? – próbáltam higgadt maradni.

- Nem tehetem, hát nem érted?! – ordított vissza ingerülten. – Junmyeon kényszerít! Fogva tartja Suzy-t, és megöli, ha nem teszem azt, amit kér! – hangja egyre kétségbeesettebbé vált.

- Nyugodj meg. Én segítek neked – lassan közeledtem felé. – Kiszabadítjuk a barátnődet, de együtt kell működnöd velünk.

- Nem kell a segítséged! – suhintott felém a késsel, de nem hátráltam meg.

- Bízz bennem Chanyeol! – nyújtottam a kezem, de ő annál is jobban ellenkezett össze-vissza hadonászott a késsel, hogy alig tudtam kitérni előle.

- Chanyeol!

- Maradj ott! – ordította, de akkor már késő volt.

Levegő után kapkodva tántorodtam hátra, és lepillantottam a hasamba fúródott fémre. Markolatánál fogva hirtelen rántottam ki, amitől olyan erős fájdalom nyilallt a sebbe, hogy térdre estem és ömleni kezdett a vérem belőle.

- Byulyi! – hallottam Kris hangját. – El kell tűnnünk innen, zátonyra futott a… hajó – jelent meg az ajtóban, majd megpillantotta alattam a vértócsát, aztán Chanyeolt. – Te?! – kérdezte ingerülten, mire a göndörhajú futásnak eredt.

- Kapd el! – kiáltotta rá, de az erőm ekkor már végleg cserbenhagyott és arccal a padlóra borultam.

- Kórházba kell menned, azonnal! – termett mellettem egy szempillantás alatt.

- Nem velem foglalkozz, Chanyeol meglóg! Kapd el! – parancsoltam rá, mire megadóan felemelte a kezét és megindult a hátsó ajtó felé. – De ne bántsd! Kérlek.

- Sajnálom, de nem ígérhetek semmit – azzal a fiú után iramodott.

Erőtlenül nyúltam végig a fapadlón, kezemet lüktető sebemre szorítva, de a vérzés nem igazán akart csillapodni. Néhány trappolás után lövés zaját hallottam, majd tompa puffanás következett.

Bal kezemmel kétségbeesetten vonszoltam ki magam az üvegajtón, mikor megpillantottam a földön fekvő göndörhajút.

- Úristen, Kris! Meghalt! – üvöltöttem szinte már sírva.

- Nem halt meg. Most ne vele foglalkozz, nagyon sok vért vesztettél – kapta le a pulóverét és szorosan a derekamra kötötte, hogy elszorítsa a sebet. – Léket kapott a hajó, azonnal el kell tűnnünk.

Abban a pillanatban a víz elöntötte a fedélzetet. Ijedten kapaszkodtam Kris nyakába, de a vízszint hamar emelkedett, a hajó pedig rohamos ütemben süllyedni kezdett.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down (18+)

Chapter 28.

Már az ajtó közelében jártam, mikor lépteinek halk nesze megütötte a fülem és még időben elhajoltam a rúgása elől, ami egyenesen a fejemet vette célba. Újból rúgott, ám ezúttal elkaptam a lábát éppen a fejem mellett. Azért szép teljesítmény ekkora magasságba emelnie a lábát a százhetven centijével.

- Ügyes.

- Hét évig balettoztam. Nem tudtad?

- Valahogy megéltem a boldog tudatlanságban – mondtam gúnnyal teli hangon és egy hirtelen mozdulattal kirúgtam alóla támaszkodó lábát, míg a másikat még mindig erősen tartottam, így gyakorlatilag tehetetlenül hanyatt vágódott. Fájdalmas nyikkanással terült el, miközben teljes súlyommal ránehezedtem a testére, ezzel a hideg padlóhoz szorítva őt. Egyáltalán nem törődtem azzal, hogy fájdalmat okozok, esetleg el is töröm valamijét. Tudatni akartam vele, hogy ez már nem játék, hanem véresen komoly dolog. Minden egyes kimondott szónak súlya van és kemény megtorlást von maga után, amíg Junmyeon csak él. És nem érdekel, ha erőszakhoz kell folyamodnom, mert nagyon úgy tűnik, hogy másképp nem lehet beleverni a csökönyös fejébe. De talán még így sem.

Mellkasa szaporán emelkedett fel-le közben gyilkos pillantásokkal illetve engem. Mitől változott így meg? Én tettem ilyenné? Már egyáltalán nem az a kedves, vidám és szorgalmas jókislány, aki volt. Elvesztette valódi kilétét és nem maradt hátra más, mint egy kemény és hideg jégpáncél. Akár csak magamat látnám. De egyszer minden jég megtörik, és ha neki sikerült megtörnie engem, úgy most rajtam a sor.

- Őszinte választ várok.

Szeretsz engem?

Persze, hogy szeretsz. Nagyon is tisztában vagyok az érzéseiddel, hiába hallgatsz.
De csak hallgatott és továbbra is kinyírlak-nézéssel méregetett. Hiába tudtam, az nem ugyan az, mintha ő mondta volna. Tőle akartam hallani.

- Akkor máshogy kérdezem. Engem szeretsz vagy Junmyeont?

Most elárultad magad.

Kérdésemre teste megfeszült és próbált lelökni magáról, de kísérlete valahányszor próbálta, kudarcba fulladt. És csak cukkoltam tovább az idegeit.

- Komolyan nem értem, hogy a csajokat mért mindig a rosszfiúk vonzzák. A jó srác már nem felel meg a kényes ízlésednek? – hajoltam egyre közelebb és közelebb minden szóval.

- Te szemét – sziszegte.

- Lehet – mondtam vállrántva és erőszakosan birtokba vettem ajkait.

Addig téptem, húztam, szívtam míg meg nem adta magát és belenyögött a csókba. Ekkor már felhagyott mindennemű ellenkezéssel, hogy elszakadjon tőlem.

Felesleges is lenne tiltakoznia, mert azt úgysem hagynám. És nem nyugszom, míg ki nem verem a fejéből a Junmyeon iránt táplált érzéseinek parányi szikráját is. Azt akarom, hogy tudja, hozzám tartozik, nem Kim Junmyeonhoz, nem máshoz, csakis hozzám.

Az enyém vagy.

Byul Yi

Teljesen elvesztettem a fejem. Mégis mit csinálok? Elméletben én most gyűlölöm Krist, akkor mégis miért hagyom, hogy azt csináljon, amit akar?!

De képtelen voltam kontrollálni a testem, annyira kívántam már a csókját, az érintését, hogy ösztönösen cselekedtem minden egyes mozdulatra.

Olyan hévvel csókolt, hogy levegőt venni is alig bírtam. Le voltam döbbenve a viselkedésén, de annál inkább élveztem a kis játékot és hamar átvettem az irányítást. Pillanatok alatt fordítottam a testhelyzetünkön, és felülre kerültem. A váratlan mozdulattól kissé meglepődött, de nem szakította meg a csókot. Lassítottam a tempón és puhán, sokkal szenvedélyesebben kóstolgattam ajkait. Keze közben utat talált a kezeslábasom cipzárjához, legördített magáról és ismét fölém kerekedett. Ajkai most nyakamat támadták be, forró csókot lehet minden porcikámra az államtól egészen a kulcscsontomig, ahol megállásra kényszerült a cipzár miatt. A pillanatnyi hatásszünet nem tartott sokáig, ujját a pici fémbe akasztotta és lassan elkezdte bontani a cipzárt. Mivel a kezeslábas alatt nem volt egyéb ruhadarab a fehérneműn kívül, elégedetten csókolgatta tovább mellkasomat.

Szomorúan vette tudomásul, hogy a cipzár a csípőmnél véget ér, így elkezdte lefejteni rólam a ruhát, de nem hagytam, hogy ilyen hamar véget érjen a játék. Belemarkoltam szőke hajába és felhúztam magamhoz, majd rögtön rátapadtam puha párnáira, mint egy éhes pióca. Kezét a derekam alá csúsztatta és kissé elemelt a talajtól, ezzel is közelebb vonva magához, majd befészkelte magát lábaim közé, mire megéreztem a nemes vágyát alsó felemhez nyomódni.

Ha eddig nem voltam elég feltüzelt állapotban, úgy már csak ennyi hiányzott. Lerántottam a cipzárját és nagy vehemenciával vetkőztetni kezdtem, hogy minél hamarabb megszabaduljon a feszes anyagtól, ami közénk állt. Kibújt a kezeslábas felső részéből, így elém tárult – a már nem először látott – csupasz, izmos felsőteste.

Folytattuk a heves csókcsatát, mialatt rólam is lekerült az egyetlen zavaró tényező. Elszakadt ajkaimtól és tovább haladt lefelé. Melleimnél elidőzött egy darabig, forró csókokkal illette a puha bőrt, de nem bíbelődött azzal, hogy kicsatolja és levegye rólam a melltartót, felesleges időhúzás lett volna a jelen körülményekre tekintve. Tovább puszilgatta, szívogatta a bőrömet, mire hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Kezeim még mindig szőke tincseit borzolták, majd hirtelen a víz is kivert, mikor megéreztem forró leheletét. Ujjait a bugyim szélébe akasztotta és félig lehúzta, majd visszatért ajkaim kényeztetéséhez.

Belenyögtem a csókba, mikor keménységét a bejáratomnál éreztem. Elhelyezkedett lábaim között, fészkelődése közben hímtagját többször is hozzám érintette ezzel a végsőkig ingerelve feltüzelt testem.

- Gyerünkhh már… - nyögtem a szájába, mire kaján vigyor jelent meg a képén és egy gyors mozdulattal belökte merevségét, hogy kezeimet a számra kellett tapasztanom kiáltásom elfojtására.

Gyomrom görcsbe rándult, hátam ívben megfeszült, körmeimet pedig hátába mélyesztve sóhajtoztam szakadatlanul. Eltorzult arcom látványa még nagyobb mosolyt csalt az arcára, és lassan mozgatni kezdte csípőjét, amibe egész testem beleremegett.

Mikor látta rajtam, hogy kezdem élvezni a dolgot, már bátrabban és egyre nagyobbakat lökött rajtam, miközben szenvedélyes csókkal fojtotta belém a feltörni készülő hangokat. Fokozatosan gyorsított a tempón, én pedig éreztem, hogy hamarosan itt a vég.

- Kri… Krishh…ah – sóhajtottam a nyakába, majd egy utolsó erőteljes lökés után kicsusszant, és hangos nyögések közepette ért el minket a gyönyör.

Lihegve terült el mellettem a hideg padlón, elernyedt végtagjait hasamra ejtette, aztán önelégült fejjel, vigyorogva hajolt nyaki hajlatomba. Hát megtettük… emlékezetkiesés nélkül – tekergettem egy szőke tincsét. Felemelte fejét és lehajolt hozzám egy utolsó érzelemmel teli csókra. Pillangókkal a gyomromban, boldogan csókoltam vissza, és csak reménykedtem benne, hogy nem hallott minket senki…

*

Nagyjából dél múlhatott, mikor magamhoz tértem. Jólesően nyújtózkodtam egyet miközben átfordultam másik oldalamra, majd szememet kinyitva Kris tekintetével találkoztam.

- Jó reggelt, édes – mondta és kitűrt egy tincset a arcomból.

- N-neked is – viszonoztam bizonytalanul a szokatlan megszólítás hallatára.

Nem akartam megkérdezni, de nagyon is furdalta az oldalamat a kérdés: akkor most milyen kapcsolatban állunk mi? Barát? Vagy több mint barát?
Vagy csak jó volt a szex, de különben munkatárs… - ezt az opciót még véletlenül sem szerettem volna hallani. De meg volt rá az esély, hiszen ami tegnap történt, a felpaprikázott hangulat és pattanásig feszülő idegek mellékhatása volt, mégis… éreztem és tudom, hogy ő is érezte azt, amit én.

Már épp beletörődtem a gondolatba, hogy az állítólagos kapcsolatunk itt véget ér, de akkor felkönyökölt a paplanon és lágy csókot lehelt ajkaimra. Megdöbbentem és teljességgel reakcióképtelenné váltam.

Akkor még sem ennyi volt?

Belemosolyogtam a csókba, amit ő is észrevett és elhúzódott tőlem.

- Minek örülsz ennyire?

- Semminek, csak… - ujjaimmal alsó ajkamat kezdtem babrálni, közben arcát fürkésztem egy jelzésre várva.

Néhány kérdő pillantás után vette az adást és újból lehajolt, de még mielőtt szánk összeért volna, fülsüketítő sziréna harsant fel az épületben, egy pillanat múlva pedig hangos csattanással vágódott ki a szobaajtó, mire ijedten rebbentünk szét.

- Vörös kód! Vörös kód! – kiáltott be egy egyenruhás fazon majd tovább rohant.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 27.

Kris

„Ez már véresen komoly. Nem engedhetünk meg magunknak több balesetet.”

Miután beszámoltam Max-nek a történtekről azonnal behívott minket a központba.

- Pár napig bent kell, hogy tartsalak titeket.

- Mi?! – háborodott fel Byulyi. – Nem tarthatsz bent minket, a barátaimnak szükségük van ránk! – kiabálta önmagából kifordulva.

- Nem kell aggódnod miattuk. Nam Jihyun és Xiao Luhan fokozott rendőri felügyelet alatt áll az NDI szöuli magánklinikáján, Kim Hyojung és Kim Jongdae eltűnésének ügyében pedig nyomozás indult. Az egyetlen, akinek itt szüksége van a segítségre, az te vagy – nézett komoran a lányra. – Junmyeon nem viccel, és le fog csapni rád akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá.

- Alig várom! – kiáltotta dühösen. – Mit vehet még el tőlem?! Ha az életem kell neki, hát tessék, megkapja!

Na most már elég.

- Befejezted a hisztizést?! – megragadtam a vállait olyan erővel, hogy elsápadt kezeim alatt a bőre, mire rögtön elhallgatott. – A rohadt konokságod az oka mindennek! Luhan majdnem meghalt, mert azt akarta, hogy a kis lelked nyugodt legyen, de csak úgy halkan megsúgom – hajoltam hozzá közelebb a lehető legtöbb megvetéssel a hangomban – Kim Jongdae nem a szüleihez utazott, hanem menekült a városból, mert Kim Junmyeon, akivel te olyan érzelmesen enyelegtél, egy névtelen üzenetben zsarolta Nam Jihyunnal!

Elvetettem a sulykot. Mire prédikációm végére értem, éreztem, hogy ez már átbillent a személyes ügyünkbe.

Tenyere hatalmasat csattant az arcomon. Könnyei eleredtek és arcát a kezeibe temetve rogyott a padlóra.

*

- Figyeljetek srácok – szólt Max. – A tréning lényege, hogy megtanuljatok az érzékszerveitekre hagyatkozni, együttműködni és összhangba kerülni a másikkal. Ha ez megvan, könnyen megtaláljátok ellenfeletek gyenge pontját. A kezeslábasok, amiket viseltek alkalmazkodnak a testetekhez, rugalmasak és könnyű bennük mozogni – mondta, majd Byulyi mögé lépett és egy fekete sállal bekötötte a szemét, aztán felém fordult.

- Légy vele kíméletes.

Válasz gyanánt bólintottam egyet, majd a szürke páncélszekrényhez léptem és kivettem belőle az erre a feladatra alkalmas eszközöket. Cipőkopogás után ajtócsapódás hangja jelezte, hogy Max magunkra hagyott minket.

- Fogd – nyomtam a lány kezébe az egyik botot.

- Ez meg mi? – morogta a hosszú tárgyat tapogatva.

- Ezzel fogod kivédeni az ütéseimet.

- Na ne szórak… Áh, elment az eszed?! Ez fájt!

- Védekezz! – kiáltottam rá, és újabb támadást indítottam.

Napok teltek el így. A külvilágtól teljesen elszigetelődve egy földalatti edzőteremben egymás idegeire játszva küzdeni és edzeni. Ez volt a feladat. Max nagyon komolyan vette a kiképzést és nem engedte ki egyikünket sem, még az utcára se. Összezárt minket, hogy egy pillanatra se szabaduljunk a másik jelenlététől. Ő viszont egy árva szót sem szólt. Valahányszor találkozott tekintetem az övével, harag és gyűlölet sütött üveges szemeiből. Ezzel most elvágtam magam előtte, ki tudja, talán örökre. Teljesen átszellemült, felerősödött a bosszúvágya, a győzni akarása… tudtam, hogy elég egyszer kihozni a sodrából és rájön, Junmyeont így vagy úgy, de ki kell vonni a forgalomból.

Mégis… mégis egyfolytában a szemem előtt lebeg az a kép! Az az emlékkép mikor a tengerparton csókolták egymást, aztán… aish! Egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól és nem nyugszom, míg ő nem küldi a pokolba azt az aljas, alávaló bűnözőt.

- Még egyszer!

- Nem… nem megy! Tartsunk szünetet!

- Gyerünk, ÚJRA! – ordítottam rá.

Meg sem várva, hogy felkészüljön, ismét támadtam, de a harmadik lépés után fegyvere hangos csattanással ért földet, ő pedig erőtlenül csuklott össze.

- Basszus… Max! Segíts!

*

- Melyik részét nem értetted annak, hogy légy vele kíméletes?

- Nem te mondtad, hogy addig csináljuk, míg eredményét nem látjuk a dolognak? – feleltem kérdésre kérdéssel, mire egy morgást kaptam válaszul. – Nem akartam, hogy baja essen… Sajnálom.

- Ne nekem sajnálkozz – nézett rám bosszúsan. – Ne hagyd, hogy az érzelmeid irányítsanak, az istenért! Junmyeon erre játszik, és ha nem akarod, hogy ő is úgy végezze, mint a húgom, akkor kapd össze magad! Kiképzés, nem kivégzés! – azzal rám csapta a lőterem ajtaját.

Lesújtva vetettem le magam az egyik székre és halántékomat masszírozva bambultam bele a semmibe.

Elmerengtem saját gondolataim zavarában a sötét helyiségnek nyomasztó csendjében. Sok minden kavargott bennem, olyan érzelmek törtek fel belőlem, amiket nem éreztem mióta… De nagyon is jól tudtam, hogy megváltozott valami.

Kilöktem magam alól a széket és odatrappoltam az egyik lövésgyakorló fülkéhez, felkaptam a nemrég használt CZ-75-öst és betöltöttem a tárat. Feltettem a védőszemüveget és a fülvédőt, beállítottam a céltáblát és rátartottam a fegyvert, majd egy pillanat alatt beleküldtem az első öt töltényt. Közelebb hoztam a táblát, hogy lássam, minden golyó oda ment-e ahova szerettem volna, de csalódnom kellett. Hátraküldtem a táblát, majd ellőttem egy újabb sorozatot, aztán még egyet, és még egyet… míg ki nem ürült a tár.

De akkor apró nesz ütötte meg a fülem. Reflexből fordultam hátra és tartottam rá a pisztolyt a pontra, ami felől a hangot hallottam.

Byulyi állt a bejáratban, befáslizott lábakkal az ajtófélfának dőlve, rezzenéstelen tekintettel. Leengedtem a fegyvert miközben visszafordultam a fülkébe és újból betöltöttem a tárat.

- Mióta állsz ott? – kérdeztem szöszmötölésem közben.

- Egy ideje.

Halkan felsóhajtottam, és visszatettem a pisztolyt, a fülvédőt és a szemüveget a helyére és száznyolcvan fokos fordulat után közelebb lépdeltem hozzá.

- Nem szabadna mászkálnod jobbra-balra, megsérültél – fogtam meg alkarját és húztam volna magam után, de nem hagyta.

- Jól vagyok – mondta. – Folytassuk az edzést.

Szemöldököm felszaladt a könnyelmű kijelentés hallatán.

- Pihenned kell. Felkísérlek a gyengélkedőre – indultam el, de ismét megmakacsolta magát. – Nem mondom el még egyszer, hogy-

- Wu Yi Fan!

Megmerevedtem.

- Soha többé ne hívj így – préseltem a fogaim között, villámokat szórva, de állta a tekintetem. Korábban meghátrált az első pillantásra, most viszont… engem próbál hátrálásra kényszeríteni.

- Folytassuk az edzést.

Hát legyen. Megadtam magam. Kezem lassan lecsúszott vékony karjáról végül elengedtem, így az lomhán esett vissza teste mellé. Ha minden áron ezt akarja, ki vagyok én, hogy megakadályozzam?

- Ahogy akarod.

Kinyitottam az ajtót és utat engedtem egyenesen magam előtt.

- Lassú vagy!

Szemrehányóan vetettem elé a tényt, miután negyedszerre és fölé kerekedtem az ökölharcban. Fújtatott párat, majd feltápászkodott a földről és ismét felvette a támadó pozíciót.

Ezek szerint még mindig nem volt elég a megalázkodtatásból. Hiába gyakoroljuk a „fájdalom nélkül nincs nyereség” elméletet, ha nincs elég motiváció ahhoz, hogy felülkerekedjen.

Lendült a keze és bevitt egy ütést oldalról, amit könnyedén kivédtem majd rögtön ellentámadást indítottam. Gyors reflexeinek köszönhetően kivédte, de arra nem számított, hogy nem várom meg míg ellen támad. Az idő alatt míg védett, már indítottam is következő támadást. Bal vállán érte az ütés, amitől kissé hátra tántorodott, de ez a néhány másodperc bőven elég volt arra, hogy elüssem a védelmi gátat szolgáló kezeit mellkasa elől és ütést mérjek a védtelenül maradt gyomorszájára. Levegő után kapkodva zuhant térdre, miközben arca eltorzult a fájdalomtól.

- Az edzésnek vége.

Szigorúan néztem le rá ellentmondást nem tűrve. Csak annyit felejtettem el, hogy Cha Byul Yi-nak mondhat bármit az ember, úgy is a saját feje után megy.

Hirtelen kapta el a vállam – hogy hogyan és mikor került mögém, rejtély marad – aztán lerántott a földre és könyökével erőteljes ütést mért a bordáimra, de mikor azt hitte ennyivel elintézett, guggoló támaszba lendültem, megragadtam csuklójánál fogva és hátracsavartam a kezét. Nagy pechemre már megtanulta, hogyan lehet ebből a fogásból kiszabadulni. Elütötte kezemet, de nem hagytam meg neki a támadás esélyét és lábammal oldalrúgást mértem rá. Ezzel már épp olyan közel ért a terem széléhez, hogy egy jól irányzott mozdulattal meglöktem és karommal teljesen a falhoz szorítottam.

Idegesen fújtatott, miközben szemei szikrákat hánytak, és ha egy pillantásával ölni tudott volna, valószínűleg már holtan estem volna össze.

- Az edzésnek vége – ismételtem.

Úgy látszott már nem volt ereje tovább verekedni, így elengedtem a szorításból és hátráltam néhány lépést tőle. Fájdalmas nyögést hallatva összegörnyedt és gyomorszáját tapogatva térdre zuhant.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 26.

- Indulok – mondta mosolyogva.

- Biztos nem lesz baj? Szöul messze van, és éhes is leszel és-

- Csak megyek meg jövök, autópályán hamar odaérek. Ne aggódj már – borzolta össze a hajam. – Azt csak nekem szabad.

Beült a kis piros Mini Morris volánja mögé, még utoljára intett az ablakból aztán kihajtott a parkolóból. Tekintetemmel követtem az autót, míg végleg el nem tűnt az utca végén.

Hirtelen összerezzentem, mikor a zsebemben megszólalt a mobilom, jelezve, hogy sms érkezett. Meglepetten olvastam az üzenetet, amit az igazgatónő küldött. Zsebre vágtam a kütyüt és sóhajtozva az igazgatói irodába indultam.

- Hívatott, Miss.?

- Igen, ülj le, kérlek.

- Miről van szó? – érdeklődtem, miközben helyet foglaltam.

Kérdésemre elkomorult a tekintete és kezeit keresztbe fonta az asztal lapja fölött.

- Az előbb beszéltem a szüleiddel.

Görcsbe rándult a gyomrom a kijelentésre.

- Fel vannak háborodva a félévi átlagodon. Mostanság igen elhanyagoltad a tanulást, és az igazolatlan óráid száma is a maximumhoz közeledik – mondta lesújtva. – Van valami ésszerű magyarázatod erre?

- É-én… - habogtam. Szóhoz sem tudtam jutni.

- Rendben. Mivel a szüleid jó barátaim, tegyük fel, hogy elnézem neked. Egyelőre – tette hozzá. – Azt ajánlom, veselkedj neki a tanulásnak, Byulyi-ssi.

- Igen, Miss. – hajoltam meg ülő helyzetemben, majd távozásra készültem.

- Ja, még valami – állított meg. – Az iskolaújság sem valami aktív mostanában. Rázd fel az írókat és szedjétek össze a holnapi számot – azzal távozásra intett.

Meghajoltam, és akaratának végrehajtása végett a klubhelyiségbe vettem az irányt.

- Beszélnünk kell – ragadott karon Kris, miközben sietős léptekkel szeltem át az aulát.

- Bármi is az, várnia kell. Az igazgatónő beszámolt a szüleimnek az iskolai teljesítményemről – sóhajtottam. – És nem igazán voltak elragadtatva. Össze kell állítanom a suliújság holnapi számát, majd később-

- Figyelj már! – állta el az utamat. – Max küldött egy bűnügyi térképet Junmyeon aktivitásáról, és Busan határozottan a vörös zónában van, a rejtélyes balesetek helyszínének kilencven százaléka pedig az East Side-hoz köthető – darálta.

- Igen, és?

- És?! – fújtatott. – Mit is mondtál, hol van Jongdae?

Ekkor átfutott az agyamon valami nagyon vészjósló gondolat. A kapcsolat Junmyeon és az East Side között… de azt hittem ez már kezdettől fogva világos volt. Csak eddig nem akartam elhinni.

- Ez nem vicc, fogd már fel! – rázta meg a vállaimat. – Nem veszed észre? Téged nem tud bántani, ezért egyesével elteszi láb alól a barátaidat!

Egyszerűen nem tudtam, nem akartam hinni a füleimnek, olyan légből kapott teóriának tűnt az egész, mégis éreztem, hogy valahol defektes az igaznak hitt tények elmélete.

- Ez hülyeség – fejtettem le magamról a kezeit. – Jongdae nem tűnt el, csak elutazott a hétvégére. Különben is, Luhan utána ment, hogy ellenőrizze. Nem lesz baj – mondtam, és teljes mértékben meggyőződve állításomról – amit nemrég még én is tagadtam – sarkon fordultam, majd kámfor módjára tűntem el a szeme elől.

Nem akartam ezzel többet foglalkozni, mert nem értem volna el vele mást, csak saját idegeimnek pattanásig feszülését. Igaza van Luhannak, csak feleslegesen idegesítem magam.

- Oké srácok, jöhetnek az ötletek – vettem kezembe a filcet és felpingáltam néhány szót a táblára.

Nagy csend támadt. Lelombozva pásztáztam végig az írócsapaton, akik mind egymástól várták, hogy valamiféle ötlettel előrébb vigyék a munkamenetet.

- Senki? – ismét csend. – Na jó, akkor jöjjön a B terv – egy halk sóhaj keretében hajítottam a filcet az írószeres dobozba és előguberáltam az íróasztalom fiókjából egy vaskos dossziét. Felcsaptam és mindenkinek osztottam egy példányt az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásából.

- A megkérdezettek a suli diákjai voltak, tehát a téma bármi lehet ezzel kapcsolatban: divat, kultúra, rendezvények, iskolarádió, szakkörök és a többi. A papír a segítségetekre lesz a témaválasztásban. És most oszolj – azzal az ajtó felé hessegettem a lusta bandát, távozásra intve őket.

Leültem az asztalom mögé és magam elé vettem a nagy alakú spirálfüzetemet, amiben az eddigi cikkeim és néhány piszkozat volt. A következő üres oldalhoz lapoztam, kezembe vettem a kedvenc tollam, és vártam… egy szóra, egy ötletre… bármire.

Nem tudom mennyi időt tölthettem el a füzet fölé görnyedve. Közben odakint már besötétedett, de csak bámultam az üres papírt, és képtelen voltam egyetlen szót is a halvány vonalazás közé vetni. Annyi minden kavargott a fejemben. Jihyun betegsége, Hyojung és Chen titokzatos eltűnése, Junmyeon és Kris…

És abban a pillanatban - mintha telepatikus képességekkel rendelkezve érezné, mikor gondolok rá épp - zenélni kezdett a mobilom a nadrágzsebemben. Meg sem várta, hogy megszólaljak, rögtön a kütyübe ordított:

- Kapcsolj a KBS-re!

Értetlenül pislogva emeltem le a polcról a klubszobában lévő mini tévé távirányítóját és kapcsoltam a KBS News-ra.

„… a rendkívüli eseményen még a japán nagykövet is részt vett.

Frontális ütközés történt a Szöultól hetven kilométerre, délre fekvő autópályahídon egy kamion és egy személyautó között. Egyelőre nem tudni mi okozta a balesetet. A kamion sofőrje könnyebb-, míg a személygépkocsi vezetője súlyos sérüléseket szenvedett. A huszonkét éves fiút életveszélyes állapotban szállították a megyei kórházba…”

Képek jelentek meg a baleset helyszínéről, a felborult kamionról és egy totálkárosra zúzódott piros Mini Morris-ról… aztán már csak a mentőt mutatták, miközben hordágyon a járműbe emelték. Sziréna visszahangzott a fejemben, majd elhomályosult előttem a tévé képernyője és arcomat a tenyerembe temetve vette magát úrrá rajtam a zokogás.

Kris már bent volt, mikor odaértem. Mr. és Mrs. Xiao állt az intenzív osztály előtt velük szemben egy orvos, feltehetően a balesetről konzultáltak. Sírástól vörösre duzzadt arccal botorkáltam oda a szőkéhez, megszólalni is alig bírtam.

- Hogy van? – kérdeztem remegő hangon.

- Elég súlyos az állapota, de szerencsére túl van az életveszélyen – mondta rezzenéstelen arccal. – Kisebb agyrázkódást szenvedett, több bordája is eltörött és belső vérzése van. Kómába esett.

Úgy éreztem lábaim végleg cserbenhagynak és egy pillanat múlva zokogva terülök el a padlón… Csak álltam lehajtott és potyogtattam a krokodilkönnyeimet.

Mikor Mrs. Xiao észrevett, rögtön odarohant hozzám és sírva zárt a karjaiba, ami csak még inkább megnehezítette a dolgot, de még tartottam magam.

- Jobb lenne, ha hazamennénk, drágám… - mondta Mr. Xiao alig hallhatóan. – Byulyi-ssi és a fiatalember itt maradnak, ugye? – kérdezte reményteljesen, mire heves bólogatásba kezdtem.

- Persze, hogy itt maradunk! – mondtam, de közel sem sikerült olyan határozottan, mint szerettem volna. Elcsuklott a hangom miközben letöröltem a lassan arcomra száradt könnycseppeket. Egyikőjük sem volt olyan állapotban, hogy itt szobrozzanak a folyosón éjnek évadján.

Hihetetlen dühöt éreztem abban a pillanatban. Dühös voltam Junmyeonra, de legfőképpen magamra, amiért nem voltam hajlandó beismerni, hogy nem nekem van igazam. A csökönyös önfejűségem vált a barátaim kárára és lettek a védtelen bábuk ebben a mocskos játékban.

De ne aggódj Kim Junmyeon, nem marad megbosszulatlanul. Kerüljön bármibe is.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 25.

Byul Yi

Dübörgő szívem nem akart megférni a mellkasomban. Össze-vissza kalapált megállás nélkül, még akkor is, mikor a lányvécébe menekültem elvörösödött fejjel. Azt mondtam neki, csak egy pillanat az egész, de lassan már tíz perce támasztottam a mosdókagylót a tükör előtt, azt várva, hogy elmúljon az eszeveszett lüktetés. Mélyeket lélegeztem, miközben újra és újra felidéztem magamban és - bár Kris ajkait csak néhány pillanat erejéig érintette az enyémhez, mégis egy örökkévalóságnak tűnt az egész – már a lábaimon állva sem éreztem magam biztonságban. Hirtelen megremegtek a gondolatra, amit csak még jobban tetéztek a tíz centis magas sarkak, amiken álltam.

Utoljára a tükörbe pillantottam, megigazítottam a hajam aztán saját akaratomból erőt merítve komótosan kisétáltam a mosdóból. Szerencsére ő akkor már a többiekkel együtt ült az egyik asztalnál beszélgetésbe elegyedve velük, mégis… mikor tekintete rám révedt, hirtelen nem is figyelt másra. Csak engem nézett. Tényleg… kedvelne?

És akkor hátborzongató dolog történt.

Rám mosolygott.

Térdeim ismét elhagyták magukat és remegő kocsonya módjára inogtak meg. Már készültem, hogy sarkon forduljak és bezárkózzak a vécébe, de ehhez még egy egyszerű lépés megtételével sem birkóztam meg. Saját lábaimba gabalyodva csúszott ki alólam a biztos talaj, miközben egy ijedt hang elhagyta a számat, de a nem várt találkozás a padlóval végül elmaradt.

- Oh – mondtam esetlenül az ismeretlen karok között, amik elkaptak.

Félve pillantottam fel tulajdonosukra, és az ismeretlen már nem is volt olyan ismeretlen.

- Luhan – állapítottam meg.

- Mondták már, hogy ez a cipő életveszélyes?

Elmosolyodtam aggódásnak szánt kérdésén, majd kis segítséggel felegyenesedtem és megigazgattam a ruhám.

- Figyelj, azt a korábbi csókot én-

- Lu – fojtottam belé a szót. – Hagyd már. Meg sem történt, jó? – mosolyogtam rá, mire bólintott egy aprót és zavartan a padlót kezdte fixírozni.

- Olyan hülyének érzem magam – mondta, miközben felnevetett saját bénázásán.

- Egyszer ezen is túl kell esni – húztam fel a vállaimat, aztán hátrapillantottam a többiekre. – Gyere oda hozzánk – böktem az asztal felé. - Hozd a barátnődet is.

- Rendben – bólintott mosolyogva, és fél lábbal már indult volna, de hirtelen visszafordult. – Hé, nem a barátnőm.

- Még… – jegyeztem meg halkan és elsunnyogtam az asztal felé.

Néhány perccel később csatlakoztak hozzánk, majd mindenkinek bemutatta a számunkra még ismeretlen leányzót. Kedves arca volt, gyönyörű hosszú fekete haja lazán omlott a vállára, melyet fedetlenül hagyott pánt nélküli ruhája.

- Yuri vagyok – hajolt meg, majd mi is sorban bemutatkoztunk.

Luhannal beültek a sarokpadra Taeyeonék mellé és lassan elvegyültek a közös szórakozásban.

- Hé, mi van veled? – bökött oldalba a sunbae, mire kicsit megugrottam. – Csak nem történt valami? – húzogatta szemöldökét miközben tekintete köztem és Kris között ingázott.

- Hát… - éreztem, hogy arcom ismét felveszi a vörös színt. – Szóval…

- Na, súgd meg – mosolyodott el, én pedig bizonytalanul a füléhez hajoltam és alig hallhatóan a fülébe suttogtam.

- HOGY MIT CSINÁLT?!

- Shh, sunbae! – rögtön a szájára tapasztottam a kezem és zavaromban a hajam mögé bújtam, de szemem sarkából még így is láttam, ahogy Kris egy sóhaj kíséretében megforgatta a szemeit. Taeyeon arcán hatalmas vigyor terült el, mire kénytelen voltam elfordulni. Kezeimet arcomra téve takartam elváltozott bőrszínem és csak mosolyogtam magamban, mint a tejbetök.

Ábrándozásomból Yuri jókedvű nevetése zökkentett ki, miközben Luhan nagyon mesélt valamit. Ő is elnevette magát, mire a lány a vállára hajtotta a fejét és összekulcsolták kezeiket.

Olyan jó volt őket nézni. Régen láttam már Luhant ennyire felhőtlennek egy lány mellett.

Hirtelen tört rám az álmosság. Rápillantottam Taeyeon mobiljára, ami az asztalon pihent, de nem csak a kijelzőn pislákoló kis analóg óra jelezte, hogy jóval elmúlt már éjfél, hanem a pilláim is igen laposan rebegtek. Habár azt lehet, hogy csak a sok szemhéjfesték húzta le, de éppen idejét éreztem, hogy induljak.

- Én felmegyek aludni – nyújtóztam ki, és felálltam az asztaltól.

- Maradj még egy kicsit – mondta kérlelő hangon Taeyeon, de figyelmét inkább elterelte partnere keze, ami fel-alá vándorolt szőke haján. – Eunhyuk-ssi! – nevette el magát és behúzta a nyakát. – Ez csikiz!

Derültem egyet a két szöszin, majd intettem Luhannak és Chennek, de mindketten elég elfoglaltak voltak a partnerükkel ahhoz, hogy visszajelezzenek. Lopva Krisre pillantottam, aki a mobilján babrált valamit, így észrevétlenül elslisszoltam az asztaltól.

Alig tettem meg pár lépést, egy hideg kezet éreztem az enyémbe fonódni. Ijedten kaptam fel a fejem, mire csak egy mosolyt kaptam válaszul és nyugodtan tovább sétált.

- Úgy illik, hogy elkísérjem a partneremet.

- I-igazán nem fontos – habogtam. – Maradhattál volna még a többiekkel.

Mint, aki meg sem hallotta, baktatott tovább mellettem kéz a kézben.

Felértünk a szobám ajtaja elé. Kezeink még mindig összekulcsolva pihentek egymáséban, mire zavartan köhintettem egyet.

- Jól éreztem magam – félve néztem fel rá.

- Én is – mondta és közelebb lépett, amitől automatikusan hátráltam egy lépést, de hátam a szobaajtónak ütközött.

Szívem ismét dübörögni kezdett, ő pedig csak közeledett és közeledett, de a várva várt dolog helyett csak egy puszit kaptam a homlokomra.

- Jó éjt – mondta, azzal elment a saját hálókörletébe.

Mint aki endorfinbeöntést kapott, teljesen extázisba zuhanva estem be az ajtón és hanyatt dobtam magam az ágyon. Rózsaszín ködben úszva bámultam a plafont, míg el nem nyomott az álom.

***

- Ji…JIEUN! – ordítottam utána, miután többszöri szólongatásra sem állt meg.

Erre már hátrakapta a fejét, és felhúzott szemöldökkel bámult rám, mint egy idiótára, aki fejvesztve rohan felé. Keresztülsprinteltem a kajáldán, mire végre sikerült utolérnem a világtalan feketehajút.

- Nem… nem láttad… Chent? – préseltem a szavakat, hogy szinte belefulladtam.

- Kit?

- Kim Jongdae-t.

- Jaa – esett le neki a tantusz. – A bál estéje óta nem láttam – mondta váll rántva, majd tovább állt. Szép kis barátnő mondhatom…

Tartózkodtam ettől a választól. Lassan három napja nem látta senki, nem lehet elérni mobilon sem, ami egyáltalán nem vall rá. Nem utazhatott haza a hétvégére, hiszen a cuccai sem hiányoznak. Akkor mégis hol van?
Ez kezdett egyre gyanúsabb lenni. Szokatlanul nyugtalan lettem.

- LUHAN! – kiáltottam el magam a könyvtár bejáratában, mire az ott tartózkodó diákok szempárjai egyszerre meredtek rám gyilkos pillantással. Lu a hangzavarra kilesett az egyik polc mögül, és kérdő tekintetet küldött felém. Sűrű hajlongások közepette eltátogtam egy „elnézést” a diákoknak és odarohantam hozzá.

- Gond van? Idegesnek tűnsz.

Jé, tényleg?

- Jongdae eltűnt – böktem ki.

- Mi? – dermedt a mozdulata közben. – Nem, az nem lehet. Ma reggel találkoztam vele – mondta elhűlve. – Bár elég zaklatottnak tűnt.

- Nem tudod hová ment? – kérdeztem szinte kétségbeesett hangon.

Megingatta a fejét, majd visszatért a könyvek címkézéséhez.

- Ne aggódj, Jongdae már nagyfiú. Tud vigyázni magára.

Én is attól tartok… Nem Jongdae felelősségtudatával van a gond, a probléma itt már sokkal nagyobb. A jóisten adja, hogy csak bemesélem magamnak az egészet – idegesen a hajamba túrtam és erősen agyalni kezdtem a lehetséges helyeken ahová a helyében ilyenkor mennék, közben fel-alá járkáltam Luhan előtt, ezzel is segítve a gondolkodást.

- Ya – szakított ki az eszmefuttatásomból. – Hagyd már abba, felkavarod a port – mondta, de megjegyzése nem jutott el az agyamig.

- Figyelj már! – fordított maga felé. – Biztosan hazament hétvégére, ne borzold már az idegeidet.

- Akkor mért van itt az összes cucca?!

- Jól van, figyelj – csitított. – Ha ezzel végeztem, szépen beülök a kocsiba és elmegyek a szüleihez, oké? Hidd el, hazautazott a hétvégére – mondta, de szavai nem igazán hatottak nyugtatólag.

Bólintottam, mire biccentett egy aprót és magához húzott. Nyugtalanságom kissé alábbhagyott, majd lassan eltávolodtam a mellkasától, ő pedig angyalian mosolygott le rám, amitől lelkem rögtön megnyugvásra talált.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 24.       

Az utolsó hang is lecsengett. Levonulásukat fényűző tapsvihar kísérte, majd felváltotta őket a következő fellépő.

Elhatároztam magam, hogy odamegyek hozzá és megbeszélem vele a dolgot. Tisztázzuk egyszer s mindenkorra. Mély levegőt vettem és elindultam egyenesen felé. Alig voltam néhány lépésre tőle, mikor egy hosszú sötéthajú lány, majdnem átgázolt rajtam és a nyakába vetette magát. Meredten álltam a kis jelenetet nézve és mikor azt hittem végre vége, akkor a lány hirtelen megcsókolta. Teljesen letaglóztam.

- Khm – köhintettem egy aprót, aminek következtében ijedten szétrebbentek. – Ráérsz egy percre? – intéztem a kérdést Luhan-hoz, mire a csajszi vette a lapot és eloldalgott.

Az erkély egy félreeső sarkába vonultunk, ahol nem kellet túlkiabálni a dübörgő zenét, és nem zavart az égvilágon senki.

- Gyönyörű vagy.

- Mi tagadás te sem festesz rosszul – mosolyodtam el és megigazítottam az elfordult csokornyakkendőjét.

- A múltkorit… sajnálom.

- Bocsánatkérés elfogadva. Mindketten túllőttünk a célon – ismertem be saját vétkességemet. – Szóval ki az a lány? – váltottam gyorsan témát.

- Csak egy lány a kortárs zene szakról – rántotta meg a vállát.

- Csak egy lányt nem csókol meg úgy az ember – fektettem hangsúlyt a mondat elejére.

- Nem én csókoltam meg – tiltakozott továbbra is. - Mért, féltékeny vagy?

- Ez most komoly? – köpni-nyelni nem tudtam. – Azt hittem az előbb túltárgyaltuk a dolgot.

- Egyezzünk meg abban: te féltékeny vagy rám, én féltékeny vagyok rád. Mért nem adunk egy esélyt egymásnak?

- Luhan ez nem-

- Saját magadat is becsapod –

- Most már mennem kell – fordultam el, de megragadta a karomat és erőteljesen visszarántott, hogy szemtől szemben találtam magam vele. És csak meresztette rám azokat a nagy, bambi szemeit.

Ilyenkor mit kéne tennem? Megüssem, hogy végre belássa, ez nem fog működni?

- Csak próbáljuk meg – fogta kezei közé arcomat.

Ebből semmi jó nem fog kisülni.

Mély levegőt vettem, és bólintottam.

Lassan kezdett közeledni, én pedig hagytam, hogy azt tegye, amit jónak lát. Lehunytam a szemem és megéreztem puha ajkait az enyémen. Egyáltalán nem volt követelőző vagy erőszakos, gyengéden csókolt, anélkül, hogy elmélyítette volna azt.

Egy pillanat múlva elszakadt ajkaimtól és félve nézett a szemembe.

- Éreztél… valamit?

Tekintetemet lesütve ingattam meg a fejem:

- Nem.

- Én sem – mondta bizonytalanul.

Arcáról szomorúság és megbánás tükröződött, majd kezei lehanyatlottak a teste mellé.

- Mennem kell – mondtam zavaromban, azzal ott hagytam az erkélyen.

Szememmel Krist kerestem a tömegben, miközben bolyongtam össze-vissza a riszáló emberek között. Már azt is elképzeltem, hogy lelépett, amiért egyedül hagytam, hogy Luhannal trécselhessek, de akkor egy hideg kezet éreztem a vállamon. Megkönnyebbültem, hogy még sem húzta el a csíkot, és örömteljesen pördültem meg, de arcomról rögtön lefagyott a mosoly, mikor nem az a személy fogadott, akire számítottam.

~♬ ~

A vér is meghűlt bennem, és lélekben felkészítettem magamat, hogy mindjárt előhúz egy pisztolyt és itt, mindenki szeme láttára agyonlő vele.

- Táncoljunk – mondta.

Lábaim gyökeret vertek és erősen elgondolkoztam rajta, hogy vajon jól hallottam-e amit mondott. Táncoljunk? Nem úgy van, hogy ki akar nyírni?

Már készültem rá, hogy sikítsak és villámgyorsan elsprinteljek, de ő erre a lehetőségre is gondolt, és mielőtt megtehettem volna, számat befogta és megragadta a derekamat.

- Nem foglak bántani – suttogta a fülembe. – Táncoljunk.

Kérésének eleget téve, remegő kézzel ugyan, de megfogtam a vállát és hagytam, hogy vezessen. A zene hirtelen gyorsult ő pedig eszement tempót diktált, miközben körbetáncoltuk az egész teret.

Ez hihetetlen. Kockáztatja az életét és eljön ide, ennyi ember közé, csak azért, hogy táncolhasson velem? Kris bármelyik pillanatban feltűnhet és akkor vége a dalnak.

Derekamnál fogva kipörgetett, majd elkapta vállamat, hátradöntött és egész testével fölém tornyosult. Ráhajolt a nyakamra és egy apró puszit lehelt oda, majd felhúzott és kezét szorosan összefonta derekamon, hogy mellkasunk egymáshoz préselődött.

- Ne játszadozz velem, kérlek.

- Hát már ezt sem szabad? – kérdezte kaján vigyorral a képén.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem remegő hangon, és teljes erőmből próbáltam ellökni magam a mellkasától, de izmos karjai meghiúsították minden egyes próbálkozásomat.

- Egy csókot.

- Tessék? – dermedtem meg.

- Egy csókot akarok – suttogta ajkaimra, mire rögtön elkaptam a fejem.

Milyen dráma jöhet még a mai estén? Bőven elég volt, hogy Luhan kierőszakolta azt a semmitmondó csókot, nem kell rátenni még egy lapáttal. Főleg nem olyantól, aki iránt régen tápláltam valamiféle érzelmeket…

- Viccelsz velem?

- Úgy nézek ki, mint aki viccel?

- Bántottad a barátaimat, megpróbáltál megölni aztán egyszer csak megjelensz, és azt akarod, hogy csókoljalak meg? Az ember általában nem kér ilyet attól, akinek a halálát akarja – mondtam miután kellően feltüzelte az idegeimet.

- Nem érted a lényeget.

- Oh, nagyon is értem – vágtam rá. – Az a csók, akkor a tengerparton… neked semmit sem jelentett, igaz? Már akkor is csak egy kellék voltam, hogy megkeserítsd Kris életét. Igaz?! – kérdeztem ingerültem, és újabb próbálkozásokat tettem, hogy kiszabaduljak, de mind hiába.

Kérdésemet teljességgel figyelmen kívül hagyta, és csak vágyakozó tekintettel pásztázta arcomat.

- Egy csók, – mondta - és elengedlek.

- Felejtsd el – szólalt meg a hátam mögül egy hang, és kirántott Junmyeon karjai közül.

Kris

Farkasszemet néztem az ördöggel. Ha tehettem volna itt helyben előhúztam volna a pisztolyom és lelőttem volna, de sajnos sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas e cselekedet végrehajtásához.

Byulyi görcsösen kapaszkodott zakóm ujjába, miközben tekintetét ide-oda kapkodta kettőnk között.

- Addig tűnj el, míg szépen mondom – sziszegtem.

- A hős szerelmes – nevetett Junmyeon. – Ne áltasd magad, mindketten tudjuk, mért véded annyira Byulyit.

A kijelentésre az említett felkapta a fejét.

- Mit akar ez jelenteni? – kérdezte értetlenül.

- Buta, naiv kislány. Komolyan azt hiszed, hogy kedvel téged? Csak így próbálja elfelejteni a halott barátnőjét.

- Hogy mered a szádra venni – kezem ökölbe szorult és meg is ütöttem volna, ha Byulyi hirtelen nem áll közénk.

- Igaz ez? – nézett rám kétségbeesett tekintettel.

- Hazudik – mondtam határozottan, szemében mégis kételyeket véltem felfedezni. – Én…

- Hm? – nézett rám hitetlenkedve.

Összeszedtem minden bátorságomat, és felkészültem, hogy kimondjam. Ki kellett, hogy mondjam.

- Én kedvellek.

- El is hiszed neki? – vágott közbe Junmyeon. Mindig is jól értett ahhoz, hogy elbizonytalanítson másokat.

- Komolyan mondod? – kérdezte bizonytalanul.

- Halál komolyan.

- Byulyi, gyere velem – nyújtotta felé a kezét Junmyeon, de mielőtt bármit is léphetett volna a barnahajú, csuklójánál fogva visszarántottam.

- Nem megy veled sehova!

- Byulyi, dönts te.

Nagyon érett már, hogy előhúzzam a pisztolyt és lepuffantsam, de még tudtam megálljt parancsolni a kezemnek. Tiszta játszmát akartam.

A lány álla alá nyúltam és hirtelen jött bátorságtól vezérelve megcsókoltam.

Azt akartam, hogy még csak véletlenül se bizonytalanodjon el. Ismerem már annyira, egy pillantásából meg tudom állapítani, mi zajlik a lelkében. Ez az, amit Junmyeon sosem értett. Ezért akarta elvenni tőlem Byul Ah-t, és most őt is.

Mikor elszakadtam a lány ajkaitól, már hűlt helye sem volt. Byulyi kimeresztett szemekkel, kővé dermedten állt előttem, mire kénytelen voltam elmosolyodni.

Egy nulla a javamra.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 23.

- Most mért vágsz ilyen képet? Ezt akartad nem? – vont kérdőre Taeyeon, ruhám fodrainak igazgatása közben.

- Igen, de nem így. Azt akartam, hogy önszántából hívjon el, és ne azért, mert úgy érzi ez a kötelessége. De úgy látszik nem tudok olyat felmutatni, ami megfelelő lenne neki – siránkoztam.

Örülnöm kéne, hogy végre annak a pasinak az oldalán vonulhatok be a bálra, akire áhítoztam – ha egyáltalán szabad ilyen szóval élnem – de mégsem érzem, hogy túlcsordulna belőlem az öröm. Csak azt érzem, hogy számára egy kellék vagyok, egy munka, egy probléma, amit meg kell oldania. Vagy talán így próbálja elfelejteni azt a lányt, aki miatt képtelen elfelejteni a múltat. Bár csak olyan lehetnék, mint az a lány…

- Kész – Taeyeon elismerően nézett végig rajtam.

- Annyira hálás vagyok sunbae – hatódtam meg, amint a tükörbe néztem.

- Nem kell hálálkodnod – mosolygott. – Na gyerünk! A lovagod már vár.

Akaratlanul is elmosolyodtam ezen. Szorosan megöleltem, aztán magabiztos léptekkel elindultunk az aula felé.

Szívem egyre hevesebben kezdett kalapálni, ahogy a célhelyiségbe vezető hosszú lépcsőhöz közeledtünk. Torkomban gombóc keletkezett, izmaim megfeszültek és egy pillanatra megtorpantam.

- Sunbae! – ragadtam meg a mellettem álló csuklóját. – Nem sok rajtam a parfüm? – kérdeztem kétségbeesetten, mire megrázta a fejét:

- Pont jó.

- A szemfestékem nem mosódott el?

- Byulyi-ssi, ne parázz már! – ragadta meg a vállaimat, és a tekintetét az enyémbe fúrta. – Kris el fog ájulni, ha meglát.

- Én is attól tartok… - morogtam az orrom alatt.

A kezdeti magabiztosságból bizonytalan lépések lettek, és ez csak fokozódott. Tetőpontra hágott az érzés, mikor a lépcsőhöz értünk, és megpillantottam Őt.

Uram, te ott fönn a mennyekben, biztos tudod. Ember, hogy lehet ilyen tökéletes?

Földbe gyökerezett lábakkal álltam és csak Őt néztem. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Fehér zakója tökéletesen simult felsőtestéhez, melyen jól kiemelkedett hosszú fekete nyakkendője. Egyik kezét nadrágjának zsebébe süllyesztette, a másikkal a lépcső korlátján támaszkodott, közben karórájára pillantgatott, ahogy a nagyterembe igyekvő díszes tömeg elhaladt előtte. Aztán megfordult és tekintetünk hirtelen találkozott.

Látható döbbenet ült ki az arcára.

Hm, nem gondoltad volna mi? – egy kis a hang a fejemben büszkén szólalt meg. Kihúztam magam, és mindennemű érzelemtől mentes arckifejezéssel, lassan, kimérten lépdeltem lefelé a lépcsőn. Kézfejemet elegánsan csúsztattam magam mellett a korláton, miközben platformos magassarkúm halkan kopogott a fényes márványlapokon. Egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust. Magabiztosnak éreztem magam, olyannak aki érdemes arra, hogy az Ő partnere legyen. Végre valahára elértem a végtelenül hosszúnak tűnő lépcső végét, de az utolsó lépcsőfokon óvatos lépteim ellenére mégis megbotlottam, és a fehér zakóval borított karokban találtam magam.

Arcomat rögtön elöntötte a forróság, és korábbi büszkeségem semmi perc alatt a nullára zuhant. Zavartan egyenesedtem fel és igazgattam ruhámat, miközben már felkészültem a csípős beszólására, de nagy meglepetésemre ez nem következett el.

Karját felém nyújtotta, mire kis hezitálás után észbe kaptam és óvatosan belé karoltam, aztán csatlakoztunk a többi diákhoz, akik partnerükkel karöltve a nagyterem felé tartottak.

Végre elértük a nyitott ajtókat, ahonnét már hallatszódott a dübörgő zene és a jókedvű tömeg moraja. Lopva Kris arcára pillantgattam, de ahogy eddig, semmi érzelmet nem véltem felfedezni rajta. Frusztráló érzésem támadt, amint a bálterem küszöbét átlépve rengeteg szempár szegeződött ránk. Azt eddig is tudtam, hogy rengeteg lány próbálta kivetni a hálóját a szőke ciklonra, de azért reménykedem benne, hogy nem fognak kiutálni, amiért nekem sikerült.

- Nem iszunk valamit? – vetettem fel az ötletet.

- Ahogy akarod – válaszolta egyhangúan, és elindult a bárpult felé, ahol legnagyobb meglepetésemre Jongdae nevetgélt vidáman Lee Jieun-nal az oldalán.

- Hé, srácok! – intettem nekik.

A meglepettség kölcsönös érzés volt a részéről, mikor meglátta, hogy az a kar, amelyik az enyémbe fonódott Krishez tartozott.

- Mivel sikerült megfűznöd a csajt? – böktem vigyorogva a pultnál iszogató feketehajúra.

- Felajánlottam neki néhány énekórát – mondta büszkén. – Ugye édes? – és átkarolta a lány nyakát.

- Na ne nevettess, inkább neked kéne énekórákat venni tőle – húztam az agyát, mire játékosan az oldalamba csípett.

- Várd csak ki a számunkat! Luhannal sokat dolgoztunk rajta.

- Énekeltek Luhannal? – szemeim tágra nyíltak. - Hogy-hogy nem szólt erről egy szót sem?

- Talán mert esélyt sem hagytál neki – szólt közbe a bárpultot támasztó Kris.

Gyilkos pillantást vetettem rá, pedig nagyon is igaza volt. Talán kicsit elvetettem a sulykot, de mindennek van határa és Luhan messze túllépte azt.

- Oppa, menjünk táncolni! – nyaggatta Jieun, mire Jongdae beadta a derekát, és a tömegbe húzta magával.

Ah… vajon én mikor szólíthatom így? – vágyakozó pillantást vetettem a mellettem állóra, aki ugyan rám sem hederített, mégis olyan jó érzéssel töltött el a tudat, hogy itt vagyok a bálon. Vele.

Nagyot sóhajtottam, majd felültem az egyik bárszékre, rendeltem magamnak egy koktélt és vártam. Egy mozdulatra, egy szóra… bármire.

~♬ ~

- Sziasztok srácok! – lépett a színpadra a következő fellépő. – Ailee vagyok a kortárs zene szakról. A következő dalhoz lassítunk a tempón – mondta a lány mire kicsit megörültem. Már kezdett az agyamra menni ez a sok diszkó-szám.

Szájához emelte a mikrofont, majd a dobos beszámolt. Gyönyörű hangja betöltötte az egész teret. A tánctér kiürült, csak néhány párocska fogott lassúzásba, a többiek mind a színpad széléhez vagy az asztalokhoz ültek és ringatóztak a lassú ütemre.

Elmerengtem a gondolatra, vajon milyen lehet Krissel lassúzni, mikor ez kéz emelkedett az arcom elé. Értetlenül néztem a tulajdonosára, mire fejével a táncoló párok felé bökött. Félve helyeztem kezemet a tenyerébe, majd maga után húzott, egészen a terem közepéig. Kezét a derekamra tette és lassan táncolni kezdtünk.

Magabiztosan irányította minden lépésemet. Olyan mesébe illő volt az egész, ahogy megpörget egyszer-egyszer mikor a zene eléri a tetőpontot, aztán újra lassú és nyugodt, majd elölről az egész.

Ismét lenyugodott a zene, mire hirtelen magához rántott és szorosabbra fonta kezét derekamon, állát pedig a vállamra támasztotta.

- Tudod mit mondott Max a múltkor? – búgta a nyakamba.

Kérdésére megráztam a fejem, így folytatta:

- Szerinte lefeküdtünk.

- MI?!

Tátott szájjal és elkerekedett szemekkel toltam el magamat a mellkasától.

A szám véget ért, a tömeg pedig tapsviharban tört ki. Színpadra szólították a következő fellépőket, aki nem volt más, mint Luhan és Jongdae.

- A stréber osztag állítólag spermát talált a mintában.

- Akkor mi tényleg…

- Aha.

Meglepett, hogy kicsit sem nyugtalanítja a dolog. Sőt, mintha élvezné a helyzetet, hogy boldog tudatlanságban történt az egész. De hát mit lehet tenni? Ami megtörtént, megtörtént. Annyi viszont biztos, hogy ez után nem bírok nyugodt szívvel a szemébe nézni.

- A következő számot egy kedves barátomnak ajánlanám – hallottam meg Luhan hangját, majd felcsendültek az ismerős dallamok.

~♬ ~  

Luhan hangja újra és újra elvarázsolt. Úgy állt ott a színpadon, mint akit oda teremtettek, mégsem lehetett rávenni soha egyetlen meghallgatásra sem. Az ő tehetsége nem a megjelenésben vagy feltűnősködésben rejlett, hanem a szívében. És ez volt az ő legnagyobb baja: hogy sosem tudott parancsolni a szívének. Így volt ez már akkor is, mikor még nem is ismertük azt a szót, hogy szerelem.

Folytatása következik...