Keep Your Head Down

Chapter 29.

- Mi történt?

- Most érkezett egy névtelen bejelentés, a Fata Morgana elhagyta a kikötőt – darálta Max, miközben rohant egyik helyiségből a másikba.

- És ez nekünk miért is rossz? – tapogatóztam.

- A Fata Morgana-t lefoglalták, mert évek óta nem fizetett kikötői díjat – magyarázta Kris. - Nem hagyhatja el a kikötőt, ha csak a rendőrség nem ad rá engedélyt, vagy-

- Valaki meg nem fújja – fejezte be a mondatot Max. – Menjetek oda és nézzétek meg.

- Mármint mi ketten? – böktem magamra és Krisre a mutatóujjammal.

- Hm – bólintott Max. – A többi ügynökünk bevetésen van, csak ti maradtatok. Fogjátok – és a kezünkbe nyomott egy-egy CZ-75-öst. – Induljatok, nincs vesztegetni való időtök. A helikopter indulásra kész.

- De én nem… - kezdtem volna tiltakozásba, de befejezni már nem tudtam.

Kris a csuklómnál fogva maga után húzott a fel a tetőre, ahol a helikopter már valóban startra készen állt. Intett a pilótának, hogy indítsa a motor, míg besegített a hátsó ülésre aztán ő is beszállt, a gépezet pedig lassan felemelkedett és útnak indult.

- Nem felejtettél el valamit? – kérdeztem némiképp idegesen.

- Mit?

- Csak annyit, hogy én nem NDI ügynök vagyok!

- Nem lesz baj – legyintett. – Figyelj, mondom, hogy csináljuk. Mikor a Fata Morgana fölé érünk, én ereszkedem le először, ellenőrzöm, tiszta-e a terep, aztán jelt adok és feltűnés nélkül leereszkedsz te is.

- Ezt te sem gondoltad komolyan…

Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, szívem dübörgése majd’ átszakította a mellkasomat, gyomrom pedig görcsben feszített és az idegességnek minden lehetséges jelét produkálta egyszerre a testem. Mi van akkor, ha Junmyeon megint feltűnik?

- Látom a Fata Morgana-t! – kiáltott hátra a pilóta.

- Készülj – igazította meg a hevedert Kris, majd kinyitotta a helikopter hátsó ajtaját.

Elfogott a pánik, mikor megpillantottam alattunk a végtelen kékséget. Arcom elfehéredett és görcsösen kapaszkodtam bele fekete pulóverének ujjába.

- Nekem ez nem fog… menni.

- Dehogynem fog! Hova tűnt az a kitartó, elszánt, nem-riadok-vissza-semmitől éned? – ragadta meg a vállam. – Nem lesz baj. Én vigyázok rád, rendben? – és mélyen a szemeimbe bámult, amitől kissé megnyugodtam.

Nagyot nyelve bólintottam egyet és figyeltem, ahogy lassan leereszkedik a hajó fedélzetére. Lecsatolta a hevedert és már el is tűnt a konténerek között.

Alig öt perc múlva ismét felbukkant és intett, hogy rajtam a sor.

Mély levegőt vettem, kiürítettem az elmémet és csak a feladatra koncentráltam. Talán most egyszer s mindenkorra véget ér ez a harc. Elég volt a vérengzésből.

Rácsatoltam a kötelet a hevederemre és óvatosan leereszkedtem rajta.

- Ez különös – sétált mellém Kris meglepő nyugodtsággal.

- Mi?

- Nincs senki a fedélzeten.

Ez kezdett egyre furcsább és gyanúsabb lenni.

- Akkor… ki vezeti a hajót?

Alighogy elhagyta számat a kérdés, erős lökés rázta meg lábunk alatt a padlózatot, mintha nekünk jött volna valami. Vagy mi mentünk neki valaminek…

- Mi volt ez? – kérdeztem riadtan.

- Megnézem. Te addig nézz körül a kabinokban – hangzott az utasítás és már el is tűnt mellőlem.

Előhúztam az oldalamon lógó pisztolytáskából a CZ-75-öst és magam előtt tartva elindultam a hajó belseje felé.

Sorra nyitogattam be a helyiségekbe, de nagy megkönnyebbülésemre senki nem akart a torkomnak esni, azt kiabálva, hogy „most meghalsz!”. Felesleges időpocsékolás az egész, az is lehet, hogy téves riasztás és csak néhány tróger tizenéves szórakozik velünk, akiknek nincs jobb dolguk, mint lefoglalt hajókat lopkodni.

Unottan rúgtam be magam előtt a következő ajtót. A kabinba lépve újfent tátongó üresség fogadott, sehol egy lélek, de még berendezés sem. Csak a másik oldalra nyíló üvegajtó, amit keretbe foglaltak az üres falak és a csupasz fapadló.

Várjunk…

- Ez meg mi?

Észre sem vettem, hogy az ajtóban állva valami fehér poron tipródtam. Közelebb hajoltam az ismeretlen anyaghoz és kissé megpiszkáltam az ujjammal, mire erős vaníliaillat kavarodott fel.

Mi a… - vetült a szemközti falra egy emberalaknak tűnő árnyék. Időm sem volt gondolkodni, reflex-szerűen ugrottam el a helyemről egy hosszú tárgy elől, ami felém lendült.

Ziláltan vetettem a hátam a szemközti falnak, és nem akartam hinni a szememnek. Talán beverhettem a fejem… Képzelődöm?

Chanyeol állt velem szemben, kezében egy baseballütővel és fenyegetően összeszűkült szemekkel.

- Ch-Chanyeol? Park Chanyeol? Mi a fenét művelsz?!

- Nem kellett volna idejönnöd.

- Te is?! – kérdeztem kétségbeesetten. – Mióta tartozol Junmyeon bűnszövetkezetébe?!

- Semmi közöd hozzá – lóbálta meg előttem az ütőt.

- Azt hittem barátok vagyunk! – kiabáltam. – Hogy állhatsz egy olyan ember oldalára, aki embereket gyilkol és kínoz meg?!

Dühösen emeltem felé a pisztolyomat, és szívem szerint meghúztam volna a ravaszt. Ha arra gondolok, hogy Luhan majdnem… Olyan mérhetetlen haragot éreztem, de képtelen voltam megtenni. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Junmyeonnak dolgozik. Park Chanyeol! Aki mindig mosolyog, viccelődik és mindenkire ráragasztja a jókedvét, legyen az a valaki akármennyire is letörve.

- Tedd azt el. Még a végén baja esik valakinek.

- Ne gyere közelebb! – kiáltottam rá, miután fenyegetően megindult felém, mindkét kezemmel a pisztoly markolatát szorongatva. Kitörésemre harsányan felkacagott, aztán arca újból elkomorult.

- Azt hiszed ő tette, mi?

- E-ezt meg hogy érted? – most aztán végképp összezavarodtam.

- Nam Jihyun, Kim Hyojung, Kim Jongdae, Xiao Luhan… - sorolta a neveket. – A beragadt kabinajtó, a helikopter, a shillai éjszaka és a többi kis baleset… Nem Junmyeon műve volt.

Hanem az enyém.

Teljesen megmerevedtem. Izmaim megfeszültek, köpni-nyelni nem tudtam megrökönyödésemben.

- Mi?

- Jól hallottad. Én tettem – ismételte. – Figyelmeztettelek, mindent elkövettem amire Junmyeon utasított, ennek ellenére te mégis egyfolytában keresed a bajt! De innen nincs tovább. Vesztettetek – mondta és nekem esett a baseballütővel.

Még mindig sokkos állapotban voltam, így későn reagáltam a veszélyt jelentő tárgya, ami csuklómat eltalálva kiütötte kezemből a fegyvert. Kis fáziskéséssel, de elhajoltam a következő ütés elől és sikerült elkapnom az ütő végét, majd egy mozdulattal kicsavartam a kezéből aztán a nyitott ablakon keresztül kidobtam a vízbe. A váratlan fordulatra vágott egy grimaszt és nadrágzsebéből egy kést húzott elő.

- Park Chanyeol! – kiáltottam rá, miközben kitértem egy szúrás elől. – Állj le, nem kell ezt tenned! Csak add ide azt a kést, rendben? – próbáltam higgadt maradni.

- Nem tehetem, hát nem érted?! – ordított vissza ingerülten. – Junmyeon kényszerít! Fogva tartja Suzy-t, és megöli, ha nem teszem azt, amit kér! – hangja egyre kétségbeesettebbé vált.

- Nyugodj meg. Én segítek neked – lassan közeledtem felé. – Kiszabadítjuk a barátnődet, de együtt kell működnöd velünk.

- Nem kell a segítséged! – suhintott felém a késsel, de nem hátráltam meg.

- Bízz bennem Chanyeol! – nyújtottam a kezem, de ő annál is jobban ellenkezett össze-vissza hadonászott a késsel, hogy alig tudtam kitérni előle.

- Chanyeol!

- Maradj ott! – ordította, de akkor már késő volt.

Levegő után kapkodva tántorodtam hátra, és lepillantottam a hasamba fúródott fémre. Markolatánál fogva hirtelen rántottam ki, amitől olyan erős fájdalom nyilallt a sebbe, hogy térdre estem és ömleni kezdett a vérem belőle.

- Byulyi! – hallottam Kris hangját. – El kell tűnnünk innen, zátonyra futott a… hajó – jelent meg az ajtóban, majd megpillantotta alattam a vértócsát, aztán Chanyeolt. – Te?! – kérdezte ingerülten, mire a göndörhajú futásnak eredt.

- Kapd el! – kiáltotta rá, de az erőm ekkor már végleg cserbenhagyott és arccal a padlóra borultam.

- Kórházba kell menned, azonnal! – termett mellettem egy szempillantás alatt.

- Nem velem foglalkozz, Chanyeol meglóg! Kapd el! – parancsoltam rá, mire megadóan felemelte a kezét és megindult a hátsó ajtó felé. – De ne bántsd! Kérlek.

- Sajnálom, de nem ígérhetek semmit – azzal a fiú után iramodott.

Erőtlenül nyúltam végig a fapadlón, kezemet lüktető sebemre szorítva, de a vérzés nem igazán akart csillapodni. Néhány trappolás után lövés zaját hallottam, majd tompa puffanás következett.

Bal kezemmel kétségbeesetten vonszoltam ki magam az üvegajtón, mikor megpillantottam a földön fekvő göndörhajút.

- Úristen, Kris! Meghalt! – üvöltöttem szinte már sírva.

- Nem halt meg. Most ne vele foglalkozz, nagyon sok vért vesztettél – kapta le a pulóverét és szorosan a derekamra kötötte, hogy elszorítsa a sebet. – Léket kapott a hajó, azonnal el kell tűnnünk.

Abban a pillanatban a víz elöntötte a fedélzetet. Ijedten kapaszkodtam Kris nyakába, de a vízszint hamar emelkedett, a hajó pedig rohamos ütemben süllyedni kezdett.

Folytatása következik...