The Time Control - fanfictions: február 2013

1. rész

Kedves Naplóm!

Olyan igazságtalan az élet. Elvesz tőlünk mindent, ami kedves nekünk, és cserébe csak szenvedés és elviselhetetlen kín terhét rója a nyakunkba. Miért gyűlölsz ennyire Istenem? Nagyon nehezen dolgoztam fel Anya halálát, és most Apát is elvetted tőlem… nem tudom, mi lesz velem. Nem maradt senkim. Az ügyvéd ajusshi azt mondta, hogy Londonba kell költöznöm nevelőszülőkhöz. Ezt nem akarom elhinni. Azt hittem, hogy Te vigyázol ránk odafent. Én hittem benned…

♣

- Mr. Lee! – hallatszódott asszisztense éles hangja az asztalon lévő kis üzenetrögzítőből. – Az ügyvédje keresi telefonon.

- Kapcsolhatja – emelte füléhez a kagylót. - Mr. White?

- Kaptam egy érdekes faxot – vágott rögtön a dolog közepébe a férfi mindenféle köszönés nélkül. – Találkozzunk a Ladurée-ben délután kettőkor.

- Miről van szó?

- Elmondom, de nem nyilvános vonalon. Kettőkor a kávézóban – válaszolt sietősen, azzal a köszönést ismételten mellőzve kinyomta a telefont.

Taemin a csuklóján pihenő ezüstszegélyes Seiko órájára pillantott, ami pontban delet ütött. Ismét üzenetrögzítőjéhez nyúlt, benyomta a kis fehér gombot és még közelebb hajolt a hangszóróhoz, hogy minden szava tökéletesen érthető legyen.

- Leugrom egy kávéért, tartsa addig a frontot Hyesung.

- Igen, Mr. Lee – hangzott a lelkes válasz a vonal túloldaláról.

Fáradt sóhaj hagyta el a száját, miután felállt székéből és kinyújtóztatta az órák óta tartó, egyhelyben üléstől elgémberedett végtagjait. Komótosan megkerülte asztalát, melyen végtelen papírtömegek sorakoztak egyik saroktól a másikig, majd leakasztotta a fogasról szövetkabátját és kilépett az irodából.

Frissen pörkölt kávé és mogyorós csokoládé édes illata kúszott orrüregeibe, mikor a szemközti presszó üvegajtaja kitárult előtte. Kedvesen a pultos lányra mosolygott, és mielőtt kimondhatta volna, hogy „a szokásosat kérem”, már előtte is gőzölgött a dupla, vaníliás kapucsínó.

- Köszönöm – biccentett, majd az aprótálba helyezte a pénzt, ami bőven magában foglalta a borravalót, és lassan szürcsölgetve kisétált az ajtón. A presszó előtt megállt egy percre, és csak meredt fel az égre. Szemeit lehunyta, majd mélyet szippantott a tisztának nem éppen mondható városi levegőből és újult erővel indult vissza, hogy belevesse magát az örök körforgásnak tűnő munkába.

Szinte repülni látszott az idő az alatt a két óra alatt, amit adminisztrációval és statisztikaösszesítéssel töltött mielőtt végérvényesen is elhagyta volna az irodát, hogy idejében megérkezzen a megbeszélt találkozóra.

Halk gumicsikorgás jelezte autójának lefékeztét a kávézó előtt pontban két órakor. Kiszállt a volán mögül, kisimította zakóján a gyűrődést, majd kimért léptekkel befelé vette az irányt. Amint megpillantotta a vendégforgatagban a hasonlóan jólöltözött férfit, egy mosollyal az arcán intett neki és megkísérelte megközelíteni az asztalt, ami ebben a délutáni forgalomban felért egy aranyérmes szlalom-gyakorlattal.

- Nagyon pontos vagy, Taemin.

- Korábban értem volna, de ebben a városban autóval közlekedni kész katasztrófa – fújt egyet, majd kabátját a széktámlára terítve helyet foglalt az asztal mellett. – Mit iszunk?

- Semmi koffeineset – vágta rá Mr. White. – Banánturmixot rendeltem neked.

- Köszönöm, igazán rendes Öntől, hogy figyel az egészségemre – válaszolt szórakozottan Taemin.

- Apád helyett is apád vagyok, hisz tudod – biccentett a férfi, közben meg is érkezett a rendelés.

- Szóval, mi a téma? – tért rögtön a lényegre Taemin és megszívta a szívószálat.

Mr. White egy nemrég gazdátlanná vált ingatlan adatait nyújtotta át egy vékony dossziéban, mire a fiatalabbik furcsa pillantásokkal szaladt végig a fedőlapon, majd felcsapta az első oldalon.
- Ezt nem lehetett közölni telefonon? – kérdezte összevont szemöldökkel.

- Nem ismerős? – kérdezett vissza sejtetősen az ügyvéd. - Nézd meg a címet.

High Street 32, London.

Taemin szemei tágra nyíltak. Rögtön tudatosult elméjében a felismerés, de mielőtt szólásra nyithatta volna száját, Mr. White már megelőzte gondolatát.

- Collinsék a múlt hónapban, autóbalesetben életüket vesztették. Nem jelentkezett rokon, se más érdeklődő, így a házat a London Eye ingatlanügynökség foglalta le – mondta.

Taeminnek kellet egy kis idő, mire eljutottak agyáig a szavak, de azután becsukta a dossziét és ügyvédjére nézett, akinek arcáról már messziről le lehetett olvasni, hogy előre tudja, mi fog elhangzani ügyfele szájából.

- Szeretném megnézni – bökte ki végül Taemin.

- Ahogy sejtettem – mosolyodott el Mr. White és elégedetten hátradőlt a székén. – Már lefoglaltam a repülőjegyedet. A járat hétfőn reggel 8.30-kor indul Gimporól.

- Jobban ismer engem, mint én magamat – kuncogott fel Taemin a férfi precízségén, mire ő csak hümmögött egyet, majd hozzátette:

- Kérlek.

Péntek reggel a szokottnál is korábban érkezett az ügynökséghez. Minél hamarabb le akarta tudni a pakolást, hogy nekikezdhessen az aznapi munkának.

- Jó reggelt! Meghoztam a-

Hyesung megtorpant az ajtóban.

- Elutazik, Mr. Lee? – kérdezte meghökkenten.

- Igen, valószínűleg hosszabb ideig leszek távol, de ne aggódjon. A céget továbbra is vezetem Londonból – nézett fel egy pillanat erejéig Taemin, majd visszatért a csomagoláshoz.

- London? – pislogott a lány.

- Hm – bólintott Taemin. – Addig is szeretném, ha átvenné a pozíciómat.

- T-tessék?

- Előléptetem – jelentette ki határozottan, és szembefordult vele, mire asszisztense összerezzent. – Alkalmas a feladatra, és teljes mértékben megbízom Önben, Hyesung.

- Ez igazán nagylelkű ajánlat, Mr. Lee. Ígérem nem fog csalódni bennem! – azzal meghajtotta magát olyan mélyen, hogy orra hegye szinte a térdével érintkezett.

- Ez csak természetes – küldött felé egy bíztató mosolyt Taemin, majd a lány távozott.

♣

- Mától kezdve a neved Christopher Collins! – villantotta mosolyát a fiúra Tereza Collins, ami inkább vicsorgásnak volt mondható, mintsem mosolygásnak.

- Nos, fiam – ízlelgette a szót Richard Collins. – Mostantól családtag lettél. Szóval nem árt, ha tisztázunk néhány szabályt – mondta szúrósan, mire a Christopher-nek keresztelt ifjonc összerezzent. – Az első és legfontosabb, hogy a családunknak tekintélye van. Tehát ennek megfelelően kell viselkedned. Másodszor – mutatta fel két ujját -, meg kell tanulnod angolul. Ugyanis hamarosan beiratkozol az iskolába, és nem lehetünk melletted minden percben, hogy tolmácsoljunk, mikor megszólalni kívánsz. Ez egyet jelent azzal, hogy itthon is angolul kell majd beszélned. A nevelésedért pedig távollétünkben Ms. Ahn lesz a felelős, ő fogja megtanítani az angol nyelvet – bökött a háttérben álló középkorú, koreai nőre. – Tereza és én rendkívül elfoglaltak vagyunk, amennyiben itthon dolgozunk, ne zavarj minket. Ha bármi kérésed vagy kérdésed van, Ms. Ahn-hoz fordulj, hiszen ezért fizetjük. A dolgozószobámba semmi szín alatt nem jöhetsz be, munka közben tilos zavarnod. Amennyiben betartod ezt a néhány szabályt, jóban leszünk – hajolt le hozzá, és egy erőltetett mosollyal az arcán összeborzolta Christopher haját.

- Igen, Mr. Collins – bólintott tisztelettudóan a fiú és meghajolt.

- Ja, és kérlek, mellőzd ezt a hajlongást. Már nem Koreában vagy – dorgálta le máris a férfi. – És hívj apának. Elég kellemetlen, ha a saját fiam misternek szólít.

- Igen, Mr. Co- apa – javította ki magát gyorsan Christopher, még mielőtt fenyítésben lett volna része, rögtön az első napon.

- Helyes. Akkor légy üdvözölve – biccentett felé a férfi. – Ms. Ahn körbevezet a házban.
Alighogy a nevet kimondta a nő már mellette is termett, kézen fogta a fiút és gyengéden maga után kezdte húzni, míg végül el nem tűntek a ház hosszú folyosójának kanyarulatában.
Ez a ház nem egy szokványos családi ház volt. Régi vágású kétszintes épület, több lakással, ami még a második világháború idején épült. Falai masszívak voltak, ellenálltak a sok éves küzdelemnek és az idő kíméletlen múlásának is. Egyszer felújították 1955-ben, mikor a Collins család először költözött oda, és azóta is elpusztíthatatlanul áll a High Street sivár lakta oldalán.

Ms. Ahn először a vendéglakásokat mutatta meg. Ezeket sosem használták, általában ki szokták adni őket, de a magas árak mellett - amit kiszabtak rájuk -, nem igen akadt érdeklődő, vagy csak nagyon ritkán, akkor is inkább rövid időre bérelték, főként átutazóban lévő emberek.

Miután megjárták az alsó szintet, visszamentek kiinduló helyükre, a Collins lakásba. Ez volt a legnagyobb lakás az egész házban. Mivel Mr. Collins volt a főbérlő, úgy gondolta – annak ellenére, hogy határozottan nem szeretett lépcsőzni -, hogy őt és a feleségét illeti a legtágasabb rezidencia, amivel Christopher is tökéletesen egyetértett. Első találkozása Collinsékkal kicsit megrendítette, és tartott is tőlük, de a Mister határozottsága új érzést keltett benne. Úgy érezte, egy ilyen embert, mint Őt, tisztelni kell.

Ms. Ahn legutolján a szobáját mutatta meg. Hatalmas tér, hatalmas ablakok, bíbor függöny és kopott hajópadló, amit néhol fedett csak egy-két cifra futószőnyeg. Bútorzat szinte alig volt. Egyetlen franciaágy és egy apró komód töltötte ki a teret a két ablak között, a fiú szeme mégis elsiklott felettük és csak a sarokban árválkodó fekete zongorát bámulta, ami arra várt, hogy sok évtizedes hallgatás után újra megszólaltassák.

♣

A repülőgép ablakából bámészkodva tekintett le az alatta elterülő városra. Olyan régen volt már, hogy szinte el is felejtette milyen volt itt élni. Lepillantott az ölében fekvő nyitott dossziéra, melyben a Mr. White által adott ingatlan adatai voltak, néhány fényképpel mellékelve. Bár nem látott a külsőn túl sok formai változást, mégis tudta, hogy minden megváltozott. Semmi sem ugyanaz, ami volt.

Zökkenőmentesen landolt a járat a londoni repülőtéren. Miután kézhez kapta bőröndjeit, első útja az információhoz vezetett.

- Elnézést kérek, megmondaná, merre van a taxiállomás? – intézte kérdését a pult mögött ülőhöz és őszintén meglepődött angol beszédén. Nem hitte volna, hogy hátralevő életében még egyszer meg fog szólalni ezen a nyelven.

- Rögtön a főbejárattól jobbra – mutatott a hölgy az ajtó irányába, mire Taemin köszönetképp egy aprót biccentett és csomagjait felnyalábolva indult, hogy kisebb-nagyobb szerencsével fogjon egy üres taxit.

Nagy megkönnyebbülés érte, mikor beült a sárga jármű hátsó ülésére és kifújta magát. Miután bemutatta a sofőrnek a kis papír cetlire felpingált címet, az autó elindult, és nem tellett bele sok idő, megérkeztek a London Eye ingatlanügynökség székházához. Illedelmesen megkérte a sofőrt, hogy várja meg, majd berobogott az épületbe és bejelentkezett a recepciónál.

- Jó napot, Lee Taemin vagyok. Az igazgatóval van találkozóm – mondta.

- Áh, igen – bólintott a férfi. – Erre parancsoljon, Mr. Joyce már várja – mutatta az utat a lift felé, ahonnét Taemin már egyedül is boldogult.

Tizenhárom emeletnyi liftezés után fel is ért a legfelső szintre, megigazította nyakkendőjét, majd bekopogott. Egy asszisztens nyitott ajtót, aki beinvitálta aztán távozott is, hogy jelenlétével ne zavarja a fontos konzultációt.

- Üdvözlöm Uram, Lee Taemin vagyok – nyújtott kezet az ősz férfinek, aki készségesen elfogadta azt.

- Peter Joyce – mutatkozott be. – Már vártam Önt, sokat hallottam az ügynökségéről, de azt kell, hogy mondjam, másra számítottam – mondta. – Remélem, nem veszi tolakodásnak, ha megkérdezem, de… hány éves?

- Huszonhat – válaszolt Taemin a lehető legkomolyabban.

- Nem túl fiatal ehhez a munkához? – kérdezte az igazgató szórakozottan.

Taemin szemöldöke felszaladt a nyers megfogalmazás hallatán. Még sosem kérdeztek tőle ilyet, így igencsak megbotránkozott az illetlen kérdésen.

- Egyáltalán nem – jelentette ki határozottan.

Koreában teljesen alapvető és megszokott dolognak számított, hogy az egyetemről való kikerülés után munkába állnak és addig törnek felfelé, amíg csak tudnak. Célok elérése érdekében pedig a lehető leghamarabb kell cselekedni, különben karriert építeni egyet fog jelenteni az elérhetetlennel. Bár azt egy szóval sem mondta, hogy élete leghőbb vágya egy ingatlanügynökség vezetése, mégis keményen megdolgozott érte.

- Elnézést – köhintett egy aprót Mr. Joyce, majd, hogy terelje a témát, rögtön a lényegre tért: - Ahogy megbeszéltük telefonon, a házat átírtuk az Ön ügynökségéhez. Kérem, itt írja alá – tolt elé egy papírt és zakójának belső zsebéből elővette a legszebb tollát, majd azt is átnyújtotta.

Taemin figyelmesen végigolvasta a szerződést, és miután hibát nem vélt felfedezni benne, aláírta.

- Az összeget még a mai nap folyamán átutalom – jegyezte meg, majd ismételten kezet nyújtott. – Köszönöm.

- Én köszönöm – rázott kezet Joyce. – További szép napot!

- Önnek is – bólintott Taemin, azzal távozott az irodából.

A taxisofőr már igen türelmetlenül feszengett a volán mögött, mikor beszállt a kocsiba.

- Indulhatunk – intett, majd hozzátette a címet: – A High Street 32-höz kérem.

Lemenőben járt már a nap mikor a taxi lefékezett a ház előtt. Kipakolta bőröndjeit a csomagtartóból, majd kifizette a fuvart, és a sofőr elhajtott.

Csak állt és bámulta a nagy, lakkozott faajtót. Körülötte minden beépült, a szomszédok olyan közel voltak, hogy még egy jóízűt káromkodni se tudott volna, mert áthallatszódna még a beszéd is. Nem mintha olyan sűrűn káromkodna. Minden olyan más lett, nagyobb és modernebb. Egyedül a Collins villa maradt meg olyannak, amilyen volt. Hiába az elnyűhetetlen falak, a haladó korral már nehéz volt tartani az iramot. A festék már régen elvesztette színét, a vakolat is lehullott néhol, az ajtó- és ablakkereteket pedig szúrágta lyukak díszítették mindenhol és a tetőcserepek sem álltak már olyan biztosan a helyükön. Felmérte hát a kárt – kívülről. A belső csak ezután következett.

Szeme hirtelen felcsillant. Meglazította nyakkendőjét, miközben előkereste a kulcsot és a zárba illesztette. Lassan feltárult a nehéz faajtó, és egyből megcsapta orrát a dohos, állott szag. Elfanyalodott a kellemetlen illattól, mégis mélyet szippantott a levegőből. Egyből eszébe jutott minden. Emlékek ezrei törtek fel belőle, merengése mégsem tartott sokáig; lába alatt hatalmasat reccsent a korhadt fapadló.

- Lesz mit tenni, bőven.

Keresés

2013. február 19., kedd

Prológus~

The Pianist