Kris Bond and the Impossible Mission

Kris Bond

És a lehetetlen küldetés

Észrevétlenül húzódott meg a kávézó bejárata, és a kerthelyiség közti válaszfal mögött. Jobb kézfejéből pisztolyt formált, bal kezével megtámasztotta, és szorosan a falnak nyomta hátát. A kávézó ajtaja kinyílt, Kim Jongdae pedig óvatlanul, mit sem sejtve lépett ki rajta, majd a következő pillanatban…

- BANG!

… csaknem szívrohamot kapott, és ijedtében a mögötte álló Tao-ba csimpaszkodott.

- Az istenit Wufan! – szitkozódott, mire az említett hangosan felröhögött. - Vedd már le azt a titkos ügynök-napszemüveget! Rosszabb vagy, mint az a kopasz ürge abból a filmből. Hogy is hívják…

- James Bond?

- Az, hát persze! James Bond!

Tao lehámozta az ingére tekeredett kezeket, és jobban szemügyre vette az ügynököt.

- Inkább Men in Black-es.

- Nem, nem, ez a 007-es – erősítette meg a leader.

- Viccelsz?  - Tao arcán széles vigyor terült el. - Kiköpött Tom Cruise!

- Az a Mission: Impossible.

- Ja… tényleg – egy másodperc hatásszünet után megrántotta vállát, és tekintetét a frappuchinojára irányította. Beleszúrta a zöld színű szívószálat a műanyag pohárba, és hangosan szürcsölni kezdett.

Kim Jongdae még mindig összeszűkült szemekkel méregette a vezetőt, akinek napszemüvege az orra hegyére vándorolt, úgy pásztázta végig a látószögébe eső panorámát.

- Mi van? – kérdezte homlokráncolva.

- Még szerencse, hogy kettőnk közül te vagy az idősebb – vetette oda gúnyosan Chen. – Hamar feloszlatnák a CIA-t, ha felcsapnál titkos ügynöknek.

- Ne már! – mondta csalódottan Kris. – Szerintem vagány titkos ügynök lennék. Mondd meg neki Tao – karolta át a feketehajú nyakát.

- Vagány titkos ügynök lenne – ismételte el Tao szívószállal a szájában.

- Oké, most mondd úgy, hogy el is hiszed – unszolta a szőke.

- Bocs, hyung – húzta fel a vállait, mire Chen – mély együttérzéssel – kárörvendő kacajt hallatott.

- Ne már! – Kris csak nem akarta feladni. – Figyuzzatok:

A nevem Bond. Kris Bond.

Vagány, mi? – villantotta ki mosolyát.

Tao és Chen összenéztek, majd egy rövid, méla csend után könyörtelenül kiröhögték a vezetőt, aki ezután összefont karokkal eljátszotta a sértődöttet.

- Ch – morogta.

- De duzzogj királylány. Nézd, megérkezett a hintó – bökött Chen a kávézó előtti parkolóra, ahol éppen lefékezett a fehér kombi.

Tao acélos léptekkel el is indult a kocsi felé Chen-nel szorosan a nyomában, hátrahagyva a pufogó leadert, aki csak hosszas tanakodás után döntött úgy, hogy mégiscsak velük megy, és nem taxival. Nagy sóhajtás, majd elindult a többiek után.

- Oh! – alig tette meg a második lépést, hirtelen a vállának ütközött valami, vagy inkább valaki, aki a semmiből tűnt elő. – Elnézést kérek. – hajtotta meg magát. Kris is követte a példát, meghajolt, majd a férfi rohant is tovább.

A szőke megrántotta a vállát, és folytatta – volna tovább útját, ha nem rúgott volna bele valami kemény tárgyba a földön.

- Várjon! Elejtette a-

Hirtelen kapta fel a kütyüt, de mire körbenézett, a férfinak addigra hűlt helyét sem találta – és a többiekét sem.

A fehér kisbusz, amibe néhány másodperccel ezelőtt szállt be Tao és Chen, nem volt sehol.

- Mi a fene? – nézett körül idegesen Kris. – Itt hagytak?

Nagyon úgy festett, hogy a hazautat mégiscsak taxival fogja megtenni. Lemondóan sóhajtott, és leszegte fejét, hogy végigfuttasson elméjén egy ésszerű magyarázatot, hogy mégis miért hagyták itt. Nagy fejtörés, és gondolkodás közepette vette észre, hogy a kezében még mindig ott tartja a kis fekete tárgyat, amit a rohanó férfi elejtett.

Talán diktafon lehet, gondolta magában, ahogy forgatta kezében azt a valamit. Sejtése igaznak bizonyult, miután a szerkezet oldalán lévő gombok közül benyomta a vízszintesben álló egyenlő szárú háromszöggel jelzettet, és a kütyü megszólalt.

- Üdvözlöm Wu ügynök! Az azonosítója 113-492-007. Hallgassa végig a szalagot figyelmesen, mert csak egyszer áll módjában lehallgatni a küldetést, visszajátszás nem lehetséges. Az üzenet végeztével a szalag megsemmisíti önmagát – szólt egy férfihang.

- Kü… küldetés?

- Megbízható forrásból értesültünk, hogy Salvatore Lo Piccolo, a hírhedt olasz maffiavezér tegnap tizennégy óra negyven perckor belépett az országba. Tizennégy óra ötvenhat perckor az egyik ügynökünk látta őt a Gimhae Nemzetközi Repülőtéren Busanban. Legújabb forrásaink szerint a szöuli villájába tart, a Gangnam negyedbe. Lo Piccolo-nál van egy nagyon értékes Joseon-dinasztiabeli ezüst kehely hamisított másolata. Néhány hete jelentették, hogy az eredeti műtárgy eltűnt a Nemzeti Múzeumból. Valószínűleg Lo Piccolo szándéka az, hogy a másolatot kicserélje az eredetire. Szerezze meg a kelyhet, mielőtt Lo Piccolo Gangnamba ér!

- Mi…a… de én-

- A szalag megsemmisíti önmagát – hallatszódott egy monoton hang. – Három, kettő…

Szerencsére még idejében kapcsolt, és amennyire az erejéből telt, megcsórta a kütyüt, hogy az egészen a kávézóval szemben lévő szökőkútig repült, majd halk csobbanás után a diktafon pattogva, sercegve megsemmisült.

- Na, jó – nevetett fel. – Most már előjöhettek srácok. Hol a kandi kamera?

A mosoly azonban lehervadt az arcáról, miután harmadszor fordult körbe a tengelye körül, de embert még csak a közelben sem látott. Így hát érthető volt, hogy majdnem kiugrott a bőréből ijedtében, mikor a mobilja megszólalt a hátsó zsebében.

- Ha-halló? – emelte füléhez félve a készüléket.

- Wu ügynök! – szólt bele az ismerős férfihang. – Mit tétlenkedik? Azonnal induljon a Gangnam negyedbe!

- De hogy… - ez volt az a pont, amikor Kris végleg összezavarodott. – Honnan tudja a-

- A kávézó mögött áll a kocsija. Szálljon be, és hajtson! – utasította a férfi, majd a vonal megszakadt.

- Kocsi?

Értetlenül állt az egész helyzet előtt.

De mi van, ha igazat mondott? – merült fel benne a kérdés. Minden esetre, ez csak egy módon derülhet ki.

Határozott, ugyanakkor gyanakvó léptekkel közelítette meg a kávézó mögötti betonos placcot, ahol valóban várt rá egy autó, méghozzá nem akármilyen.

- Azta Porsche… - ennyi volt minden hozzáfűznivalója. Csak állt bambán, és fixírozta a négykerekű csodát.

- De még ha itt is áll egy autó, – morfondírozott – nincs nálam hozzá se távirányító, se slusszkulcs, szóval… - majd kezeit egy célzatos mozdulattal zsebre vágta. Ujjai azonban újfent ismeretlen tárgyba akadtak, amiről holtbiztosan meg volt győződve, hogy azelőtt nem volt ott.

- Mi a franc…? – húzta elő óvatosan az apró tárgyat, mintha legalábbis attól tartott volna, hogy időzített bomba.

- Ez nem lehet igaz.

Kris-t jeges zuhanyként érte a tény – az elmúlt öt perc leforgása alatt már harmadszorra – hogy egy valóságos Men in Mission: 007 Impossible paródiába csöppent, és még az átkozott kelyhet is el kell lopnia, amiből szomszédjainak múmia ősei vedeltek cirka ötezer évvel ezelőtt, különben jobb lesz, ha seggbe rúgja magát, és elszelel, mielőtt a maffia teszi meg acélbetétes surranóval.

Egy pillanat – csillant fel a szeme. Mi van akkor, ha ez tényleg a kész átverés, és a többiek csak rá akarják szedni? De mint az köztudott, Wu Yi Fan-t nem lehet rászedni semmire, különösen nem akkor, ha már az elején kiszagolta a cselt.

Miután nyugtázta magában az elméletet, diadalmasan kihúzta magát, megigazította napszemüvegét, és a távirányítót a Porsche-ra tartotta. Most aztán megmutatja annak a minden lében kanál Chen-nek, hogy őt az ég is titkos ügynöknek teremtette.

Halk kattanó hang után a központi zár kinyílt, és beült a volán mögé, majd a műszerfalon elhelyezett GPS rögtön köszöntötte is.

- Üdvözlöm Wu ügynök!

- Zsír – vigyorgott. – Ezek aztán nem bízták a véletlenre. Nem semmi a cucc – jegyezte meg, majd arckifejezését igyekezte morc komoly külalakban tartani, úgy téve, mint aki az égvilágon semmiről sem tud.

- Adatok betáplálva – szólt a GPS. – Kérem, indítson.
Kris, amint vette az adást, bekapcsolta a biztonsági övet, beindította a motort, és kikanyarodott a kávézó kis utcájából, majd ráfordult a 88-as sugárútra.

- Oké bébi, most merre?

- Menjen tovább 1,2 kilométert, majd hajtson be a körforgalomba!

- Rendicsek – mondta, ekkor már levakarhatatlan vigyorral a képén, és a gázra lépett.

- Körforgalom következik. Hajtson ki a harmadik kijáraton, majd… újratervezés.

- Mi van? – botránkozott meg hirtelen, és lehúzódott a leállósávba, majd keményen a fékre lépett.

- Újratervezés – ismételte a női hang. – A következő lehetőségnél forduljon vissza!

- Remek – fújt egyet a szőke, és amint kitisztult az út, vágott egy éles hajtűkanyart a háromsávos útszakaszon, és az ellenkező irányba indult.

- A következő lehetőségnél forduljon balra! – hangzott a következő utasítás.

Kris ismét tekert a kormányon, és befordult a kis utcába.

*

- Seokyo Hotel? Nem úgy volt, hogy Gangnamba megyünk?

- Változott a terv. El kell hoznia még valamit – duruzsolt a férfi a telefonban. – Az azonosítójával jelentkezzen be a recepción – utasította, azzal kinyomta. Kris csak megrántotta a vállát, majd úgy tett, ahogy a főnök kérte.

A hatalmas előcsarnokba lépve rögtön a recepciós pulthoz fordult, majd bediktálta az azonosító számot.

- Igen, meg is van – bólogatott a hölgy. – Tizenharmadik emelet, 401-es.

- Köszönöm – szeme sarkával kacsintott egy aprót, majd elővette legvagányabb, leglazább járásmódját, és megtette az alig öt másodperces sétát a liftig, majd egy még lazább kézmozdulattal benyomta a gombot, mire az ajtók csengőszó kíséretében kitárultak.

Újabb csengőszó jelezte a végállomást a tizenharmadik emeletre érkezve. Zsebre tett kézzel, hanyatt-estek-olyan-menő-vagyok arckifejezéssel lépett ki a felvonóból, és rövid séta után megállt a 401-es számmal jelzett szoba ajtaja előtt. Éppen kopogáshoz emelte kezét, mikor különös hangokat vélt hallani a túloldalról, majd egy kisebb kiáltást.

Több sem kellett, pisztolyt rántott – isten tudja honnan -, és berontott az ajtón.

- ÁLLJ! FBI! …vagy mi – kiáltotta és a franciaágyra szegezte a fegyvert.

A férfi és a nő – akik a paplan alatt tartózkodtak – együttes kiáltással repültek szét, és húzták a fejük búbjára a takarót, hogy lehetőleg minden fedetlen testrészük takarásban legyen, mire Kris-ben is tudatosult a tény, hogy mit is szakított félbe tulajdonképpen.

- Oh – mondta esetlenül.

- BAROM! – dörrent rá a férfi a takaró mögül.

- Elnézést, de… nem ez a 401-es szoba?

- Nem ismered a számokat?! Nézz már ajtóra öregem!

Kris zavarában a lakozott fára meredt, és szemei tányérméretűre nőttek, mikor leolvasta ajtóról a 410-es számot.

- Oh – nyögte ismét. – Folytassák – mondta, azzal a bravúros pofára esés után eldugta a pisztolyt, és kivágtatott a szobából.

- Esküdni mernék, hogy az előbb 401-es volt ráírva… - bizonygatta magának még mindig a 410-es felirattal farkasszemet nézve.

A bolondját akarják járatni velem - mérgelődött magában, majd mikor megfordult, hogy visszakullogjon a lifthez, a szemközti ajtón függő, égbekiáltóan feltűnő felirat láttán majdnem leült a csodálkozástól: „401-es raktárszoba”.

- Mi a… pokol?! – hőkölt hátra. Szentül meg volt győződve arról, hogy az az ajtó eddig nem volt ott. De csak azért is hajtotta a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet az, amit egy volt-nincs raktárszobából kell elhoznia.
Csavart hát a kilincsen és belépett a sötét szobába.

*

- Megvan a boríték?

- Megvan – nyugtázta Kris, miközben kocsijával kihajtott a gangnam-i elkerülő útra.

- Helyes. Tegye el – utasította a férfi. – A borítékot csak a küldetés befejeztével nyithatja ki.

- Vettem főnök.

- Helyes. És most koncentráljon a feladatra. A GPS a pontos címre navigálja, de a legcélszerűbb, ha néhány házzal távolabb áll meg. Semmi esetre se keltsen feltűnést.

- Távolabb parkolni, vettem.

- A csomagtartóban találja a behatoláshoz szükséges eszközöket. A kelyhet a villa bal szárnyában található üvegteremben őrzik. A tetőablakkal próbálkozzon, de legyen óvatos. A padlózatban súlyérzékelő rendszer van. A legkisebb nyomás beindítja a riasztórendszert. És ne feledje: láthatatlannak kell lennie.

- Ne aggódjon főnök, olyan láthatatlan leszek, mint Harry Potter a láthatatlanná tévő köpenyében – mondta gunyoros hangnemben a szőke.

- Komolyságot, Wu ügynök.

- Igenis! – emelte homlokához a kezét tisztelgést imitálva, majd a konzultáció befejeztével kinyomta a telefont.

Épp a kanyarban húzott karóráján a kismutató, mikor a végállomáshoz érkezett. Leparkolt – utasítás szerint, három háztömbbel lejjebb, felnyitotta a csomagtartót, és a felszerelést önmagába foglaló kémtáskával feltűnésmentesen elindult az úton.

Mintha számítottak volna az érkezésére, a villa hátsó kapuja nyitva állt, így az első akadályt könnyűszerrel vette. Itt már valami gyanús volt, de a küldetés értelmében nem állhatott meg tanakodni a dísznövény kert közepén, tovább kellett mennie.

A felmászás a tetőablakhoz című történet viszont felvett némi problémát. Fogta a mindentudó titkos ügynök-felszerelést, és a táska aljára nézve, elsőre rányúlt a megfelelő eszközre. Felhúzta a tapadókorongos tappancsokat, és pókemberbőrben elindult vízszintesen felfelé a villa falán.

A tetőablak kinyitása innen már gyerekjátéknak bizonyult – ő maga is meglepődött azon, hogy feltűnően könnyen végrehajtotta a betörési akciót a maffiavillába -, derekára erősítette a hevedert, rácsatolta a tűzlétrához erősített kötelet, majd határozott gyomorhullámzással beereszkedett az ablakon.

Apránként araszolt lefelé a kötélen, mikor az egyszer csak úgy döntött, önálló életet kezd és kilazul, ő pedig vészesen a padló felé közeledett, de még mielőtt a kellemetlen találkozás megtörténhetett volna, a kötél ismét megfeszült a padlótól körülbelül fél méter távolságra. Kris lelkét hatalmas megkönnyebbülés hagyta el, ám hirtelen kigyúlt a világítás, és mire felkapta a fejét, tucatnyi maffia-puskacső fogta közre.

- N-ne mozduljanak – habogta. – L-le vannak tartóz- nyelte le a szó végét, mikor a kötél és a heveder csatja pattanó hanggal elvált egymástól, ő pedig megkezdeményezte rohamos közelítését az anyaföld felé, majd…

.

.

.

… tompa puffanással jelezte találkozását a parkettával, ahogy lefordult a nappali kanapéjáról.

Kómásan dörzsölgette a zuhanás következtében megütött homlokát, és körbenézett a lakásban.

- Hé, jól vagy? – gázolt felé rémült arckifejezéssel Tao. – Megütötted magad?

- Nem, nem, én csak… a kanapén aludtam? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Hm – bólintott Tao. – Éppen a Mission: Impossible-t néztük, miközben elaludtál.

- Különös. Azt álmodtam, hogy…

- Mit álmodtál? – kíváncsiskodott a maknae.

- Áh, mindegy is – rázta meg a fejét a leader. – Elég nagy hülyeség.

Lassan feltápászkodott a földről, és olyan tempóban, mint a százötven éves ükapja, derekát fogva a fürdőszobába vonszolta magát, hogy jó esetben egy élénkítő zuhanyt vegyen. A helyiségbe lépve rögtön megszabadult használt, gyűrött pólójától, és a szennyes kosárba hajította, majd mikor kilépett farmernadrágjából is, egy félbehajtott boríték fordult ki annak farzsebéből.

- Mi a fene… - hajolt le érte, és minthogy írást nem vélt felfedezni rajta, érdektelenül tépte fel a ragasztócsíkot és nézett a papírtasakba.

Szemöldökei összeszaladtak, mikor abban nem egy általában megszokott levelet, hanem egy kulcskarikát talált, rajta egy apró kulccsal és egy aranyszínű bilétával, melybe egyetlen háromjegyű szám volt gravírozva:

„401.”

  

Eyeliner

Byun Baekhyun

EYELINER

- Hol van? HOL?!

Byun Baekhyun meglehetősen nyugtalan arckifejezéssel csörtetett végig a nappalin korán reggel, és sorra forgatott fel mindent, ami az útjába került, és mozdítható volt.

- Mit keresel? – kúszott a látótérbe a konyha felől egy kócos, fekete haj, ami egyértelműen Chanyeolhoz tartozott.

- Sehol sem találom!

- De mit? – nézett fel értetlenül a rapper.

- A szemceruzám! – hányta le a párnákat az ülőgarnitúráról Baekhyun, mikor egy összevont szemöldökű, pizsomás Junmyeonba ütközött.

- Mi a…

A leader hirtelen elsápadt, és szörnyülködve nézett végig a szobán, ami úgy festett, mintha gránátvetővel végigvonult volna rajta az amerikai légierő.

- Byun Baekhyun… – dörmögte, Chanyeol pedig felkészült, hogy másodperceken belül olyat ordít, hogy két házzal odébb a szomszéd is lefordul az ágyáról ijedtében. De még mielőtt megtehette volna, a bejárati ajtó sarkig kicsapódott, olyan hűvös szellőt hozva magával, hogy összerezzent, és már ahhoz sem volt kedve, hogy a két jómadarat leteremtse reggeli kocogásukból megérkezve.

- Jó reggelt, Joonma! – Tao akkorát köszönt, hogy a ház is belezengett.

- Jobbat – mondta közömbösen Junmyeon, majd egy utolsó szemrehányó pillantást vetett Baekhyunra, és felvánszorgott az emeletre.

- Mi a fene? – csukta be maga mögött az ajtót Kris, miközben tekintete a kutakodó Baekhyun és a szétszórt holmik között cikázott. Kérdőn Chanyeolra pillantott, aki csak megrántotta vállát. Még mindig félálomban kornyadozott az étkezőasztalnál, így intett nekik, jelezvén, hogy ne menjenek messzire – a reggeli mindjárt kész. A többiek valószínűleg telepatikus képességgel bírhattak, hogy abban a pillanatban robogtak le az emeletről, amint Chanyeol fejében elhangzott a gondolat. Luhan, aki legelőször ért le, megtorpant a lépcső alján, mire a többiek – hogy hirtelen nem tudtak lefékezni – sorban egymás hátába ütköztek.

- Mi van? – mordult fel a sor végén Jongin.

Mind a hatan megbotránkozva álltak a nappali előtt, és kérdő pillantásokat küldözgettek egymás felé, végül Chen volt az a bátor tag, aki hangosan is rá mert kérdezni:

- Baekhyun-ssi, mit… mit csinálsz?

- A szemcruzmat keresm… - érkezett egy alig érthető válasz az asztal alól.

- A midet? – kérdezte sztereóban Yixinggel együtt.

- A szemceruzámat!

A tagok furán összenéztek, majd egy másodperc csend után harsány nyerítésbe kezdtek. Baekhyun szemeivel szinte szikrákat szórt, de túl elfoglalt volt ahhoz, hogy ennél több figyelmet tulajdonítson az éretlen bagázsnak, akiknek minden bizonnyal fogalmuk sincs a jó kinézetről, ezért nem is izgatná őket, ha eltűnne a szemceruzájuk.

- Kávét? – dugott egy bögrét Sehun Luhan orra alá.

- Kérek – vette el csillogó szemmel a porcelánt az idősebb, és összeborzolta a maknae egyébként is kócos haját. – Köszönöm, Sehun-ah.

Tekintete újfent a nappalira tévedt, ahol a rendetlenség változatlan volt, Baekhyun viszont annál idegesebb.

- Biztosan begurult ide… - morgott.

- Baekhyun-ah, szerintem-

- Ne most Luhan!

- Oké… - hagyta rá vállrántva a szöszi, és lehuppant Kyungsoo mellé a kanapéra. Egyre nehezebben állta meg, hogy ne hajítsa el kezéből a bögrét, és hasát fogva lehemperedjen a földre. Kezét a szája elé emelte, és halkan odasúgott a mellette ülőnek:

- Ne szóljunk neki, hogy ott van a hátsó zsebében?

- Még ne – vigyorgott bögréje mögött Kyungsoo, akin látszott, hogy ugyancsak nehezére esik visszafogni magát. Szerencséjükre a kenyérpirító kattanása jelezte, hogy az utolsó pirítós is elkészült.

- Srácok, kész a reggeli!

Ha nem lett volna elég gyanús a helyzet, úgy most egyszerre pattant fel mindenki a helyéről, és rohamozták meg a konyhát, csakhogy tettetett mit sem sejtésüket leplezni tudják.

- Most mi van?! – mordult fel Baekhyun.

Akkor már mindenkinek feltűnt a farzsebből kikandikáló ceruza, Chanyeol feje szinte pukkadozott, a többiek meg inkább oda sem néztek, nehogy kísértésbe essenek.

- Persze, szórakozzatok csak rajtam – mondta sértetten Baekyhun, és követte a jómadarakat a konyhába. Tekintete lépten-nyomon Luhanéval találkozott, akinek az arcára volt írva, hogy még egy perc és megszakad a nevetéstől, így igyekezett elkerülni csapattársa szemkontaktusát.

- Tudom, hogy te tetted el Luhan – méregette az idősebbet. - Azért vágsz ilyen önelégült fejet – mondta mindent tudó hangon, és ledobta magát a székre, mire a ceruza hatalmasat reccsent.

Olyan csend lett a konyhában, hogy a légy pisszenését is hallani lehetett volna. Senki sem mert megszólalni, csak lélegzet visszafojtva figyelték Baekhyunt, akinek arcára fagyott a rémület.

- A farzsebemben van, ugye?

Luhan bátortalanul bólintott kettőt, és tenyerét a szájára tapasztotta, mielőtt éktelen hahotázásba kezdett volna.

- Sejtettem.

SOON

3. rész

link

Kedves Naplóm!

Olyan furcsa érzésem támadt az este. Miközben játszottam a zongorán, mindig elterelődött a figyelmem róla. Olyan furcsa… mintha figyeltek volna. És aztán… kopogást hallottam. Hirtelen annyira megijedtem, hogy leugrottam a székről és a zongora alá bújtam. Néhány perccel később lépteket hallottam a lépcső felől. Négykézláb az ajtóhoz másztam és résnyire kinyitottam, hogy lássam, mi folyik odakint. Ms. Ahn hozott valakit az ölében és a vendégszobába vitte.

- Gungnyeoson-nim^* - szólította meg félénken az ajtóból.

Az őszes asszony elpillantott a válla felett, majd egy nyugtató mosollyal az arcán intett felé, hogy várjon kint. Christopher engedelmeskedően meghajtotta a fejét, és becsukta az ajtót maga mögött. Nekidőlt a lépcsőfeljáró korlátjának és várt.

- Minek kellett őt is beengedned a házunkba? Azt sem tudjuk ki fia-borja, de neked rögtön a szárnyaid alá kell venned! Nem elég nekünk az a másik haszontalan kölyök?

- Drágám! Hogy mondhatsz ilyet?

Christophert szíven ütötték a lent elhangzó szavak. Fejét az alsó szint irányába fordította, hogy láthassa a szüleinek egyáltalán nem elmondható személyeket, akiknek minden bizonnyal csak a gondot jelenti. Eddig is lelkében lappangott a bizonytalanság, de azzal nyugtatta magát, hogy biztosan ő gondolja rosszul, habár Mr. Collins lépten-nyomon érzetette vele, hogy ő bizony csak egy senki.

- Fiatalúr – érintette meg gyengéden a vállát Ms. Ahn, amitől kissé összerezzent. – Nem illik hallgatózni. Gyere – mosolygott, majd kézen fogta és bevezette a saját szobájába.

A másnap reggel egy átlagos szombati napnak indult. Ms. Ahn és Christopher kettesben reggeliztek az étkezőben, a fiú itt tartózkodása óta talán először csendben, és békében. Mr. és Mrs. Collins már korán elment otthonról a kislánnyal együtt, hogy kiderítsék a nevét, lakcímét és bármilyen egyéb dokumentumot arról, hogy ki is ő valójában és hogyan keveredett a Collins villához, netán árva-e.

Éppen elhagyta a kismutató a kilences számot, mikor a bejárati ajtó hirtelen feltárult, és beléptek rajta Collinsék.

- Witchburnék lánya?

- Hm. Seth és Liza tegnap este autóbalesetet szenvedtek – a férfi lehajtotta a fejét. Christopher most először látott valamiféle érzelmet tükröződni nevelője arcán.

Seth és Liza Witchburn régi jó barátaik voltak. Alig néhány utcányira laktak, mégis olyan ritkán látták egymást. Mindkét család életét lefoglalta a munka és a karrier. Nem csoda, ha azt sem tudták, hogy a Witchburn család még egy taggal bővült.

- De, hogy lehet, hogy egyedül hagyták szegény árvát? – Ms. Ahn szavai aggodalomtól súlyosak voltak.

- Nem tudni. A rendőrség már dolgozik az ügyön – megköszörülte torkát, és maga elé vette az orvosi leletet. – Az orvosi vizsgálaton kimutatott eredmény asztmára utal. Több felső légúti fertőzésen, náthán és influenzán esett át. Mielőbb megfelelő ellátást kell találnunk a gyermeknek.

- Drágám – szólalt meg Mrs. Collins kérlelő hangon. – Ugye nem akarod árvaházba küldeni?

A férfi habozott, majd tekintete fogadott fiára azután házvezetőnőjére vándorolt.

- Ms. Ahn, kérem, kísérje fel Christophert a szobájába.

- Igen, uram – bólintott a nő és teljesítette a kérést.

♣

- Áh, jó reggelt Ms. Jeong – köszönt hatalmas vigyorral a képén Taemin, amint a teraszon ücsörögve elsuhant előtte egy Choonhee-forma alak. – Reggeli kocogás?

- Én nem kocogok, hanem futok, Taemin – mondta szaggatottan a lány, különös hangsúlyt helyezve a keresztnevére.

Az idősebb felvonta szemöldökét, majd visszadőlt párnázott székébe és keresztbe vetette lábait.

- Kávét?

- Köszönöm, nem.

- Igaz is. Ha minden reggelt futással indítasz, nincs is szükséged a… koffeinre – szakította meg mondatát egy ásítás.

Choonhee csak megforgatta szemeit, majd el is mosolyodott a főbérlő szarkasztikusnak szánt kijelentésén, ami végül nem úgy jött össze, ahogy szerette volna. Összeborzolta izzadtságtól nedves tincseit, miközben kulcsa után kutatott pulóverének mély zsebében, és a helyére illesztette a kis fémtárgyat, de az ajtó nem akart nyílni.

- A fenébe – forgatta a kulcsot egyik irányból a másikba, ütközéstől ütközésig, de az ajtó csak nem akart kinyílni.

- Segítek – hallatszódott a háta mögül egy hang. Érezte, hogy mellkasa a hátához ér, a következő pillanatban pedig egy kéz az ő kezén, ami elforgatja a kulcsot és kihúzza a zárból.

- Ez így nem fog mennyi – sóhajtott Taemin és ellépett tőle.

- Ho-hogy érted ezt? – kapott utána Choonhee. – Muszáj bejutnom, így nem mehetek be a központba! – mondta kétségbeesetten, miután végignézett magán és izzadságtól illatos göncein.

- Nyugalom, nem kell pánikba esni – válaszolt higgadtan Taemin. – Mondtam, hogy még új a zár, de ne aggódj. Mindjárt kinyitom az ajtódat, addig meg… - magyarázta miközben előszedte saját kulcscsomóját és a szemközti vendéglakás ajtajához csoszogott a papucsában.

- Addig mi? – türelmetlenkedett Choonhee.

- Addig menj fel és zuhanyozz le nálam.

- Hogy?

- Van fent törölköző, fürdőköpeny…

- Taemin.

- Meg száraz ruha, adok kölcsön amíg-

- Taemin!

- Tessék? – pördült meg a tengelye körül az említett.

- Sokáig tart? – kérdezte reményvesztetten.

- Csak egy perc – mosolyodott el, és belépett az ajtón.

Choonhee megkönnyebbülten sóhajtott fel majd levetette magát a földre és törökülésben a lábtörlőre kuporodott.

- Meg is van – mutatta fel Taemin az ajtónyitó eszközt.

- Hé, nem ilyennel szokták feltörni a filmekben is a-

Tekintete a mögötte lévő nyitott ajtóra vándorolt. Pontosabban arra, ami a nyitott ajtó mögött volt. Taemin egy pillanatra értetlenül nézte a lány méla arckifejezését, de mikor észrevette magát, villámgyorsan becsapta maga mögött az ajtót, és kulcsra zárta azt. Sietősen Choonhee mellé lépett, és valóban úgy, mint azokban az amerikai helyszínelős filmekben, egész egyszerűen kinyitotta az ajtót.

- Izé – köhintett Choonhee. – Köszönöm.

- Nincs mit – bólintott zavartan Taemin és elhátrált a lépcső felé, megvárta, míg lakótársa becsukja maga mögött az ajtót, majd egy nehéz sóhaj után felcsoszogott az emeletre.

♣

Nem meglepő, ha azt mondom, Christopher a zongorája előtt ücsörgött azon a szürke estén. Érezte, hogy megváltozott a légkör mióta a Witchburn lány bekopogott a Collins ház ajtaján.

- Ki az? – kapta idegesen a fejét szobaajtajának irányába.

Válasz nem érkezett. A lakkozott fa lassan, nyikorogva tárult fel, és lépett be rajta ő.

Christopher megilletődve figyelte minden egyes lépését, amivel közelebb ért hozzá, végül megállt közvetlenül mellette, a zongora előtt és csak vizslatta a fiú arcát a nagy sötét gombszemeivel.

- Mi a neved? – kérdezte Christopher.

Válasz azonban most sem érkezett.

- Hogy hívnak? – ismételte.

- Noemi – suttogta halkan a kislány a maga bájos gyermekhangján.

- Én Christopher vagyok. Azt hiszem, mostantól testvérek leszünk.

Noemi mintha meg sem hallotta volna a szavakat, csillogó szemeivel csak a zongorát kémlelte. Éppen akkora volt, hogy orra hegye a billentyűk magasságáig ért, így felpipiskedett lábujjhegyre és lenyomta az első billentyűt, ami a mutatóujja alá esett. Az egész szobában egyetlen, tiszta „C” hang visszhangzott. Noemi teljes átéléssel hallgatózott, míg a hang teljesen meg nem szűnt. Azután elmosolyodott és Christopherre pillantott.

- Játsszak neked valamit? – csillant fel a fiú szeme.

Noemi heves bólogatásba kezdett, és alig várta, hogy újra hallhassa azt a hangot, ami őt erre a helyre hozta.

Nem telhetett el nap anélkül, hogy Noemi és Christopher ne ültek volna le együtt a zongorához, hogy valami újat tanuljanak. Minden áldott nap, ahol, és amikor csak eszükbe jutott. Végtelenül boldognak éreztek minden egyes percet, amit a játékkal tölthettek. De ez az állapot nem tarthatott sokáig. Hiszen el ne feledkezzünk a nevelőről, aki minden öröm kárhozója. Nem nézte – nem nézhette tétlenül azt, ahogy a gyerekeiből más lesz, mint aminek ő elképzeli őket. Tehetségből és szenvedélyből jutott bőven, de az akaraterő már mit sem ér…

- Bátyó! Viccelsz velem?

- Most mi a baj? Ez Chopin – nézett rá értetlenül.

- Ez a baj! Mozartot játssz, ne Chopint! – szólt csalódott hangon, mint aki szentül hitte, hogy Chopin csak a kezdőknek való. Pedig, ez nem így van. Chopint játszani egyáltalán nem könnyű, de talán még sem olyan nehéz Mozartot – gondolná magában Noemi, ha gondolkodna, de abban a pillanatban esze ágába sem jutott efféle dologra fecsérelni az időt. Csak elfogultan kitartott az állítása mellett, miszerint a profiknak Mozart való. Már pedig az ő bátyja minden szempontból profi.

Christopher megforgatta szemeit, majd a megfelelő magasságba tekerte a zongoraszéket, és kezeit puhán a billentyűkre helyezte.

- És tessék! – csapta össze a tenyerét Noemi és a kamera már forgott is.

Christopher pedig csak játszott és játszott, játszott volna az idők végezetéig, örökkön örökké. Ilyenkor megszűnt a külvilág. Szabadnak érezte szívét-lelkét, de csak addig tehette, míg a keserű valóság újra rabláncra nem verte, hogy folytassa azt az üres és mások által irányított életet, amit neki elrendeltek.

- Noemi! Christopher!

- Gyorsan! Tedd el a kamerát! – csapta le Christopher a zongora tetejét és húgához rohant, hogy az elektromos szerkentyűt az ágy alatti dobozba rejtsék, mielőtt nevelőapjuk észreveszi.

- Az istenért! Mit műveltek?! – rontott be a szobába Mr. Collins. – Le akarjátok késni az iskolai előadást? Gyerünk a kocsiba! Egy, kettő!

- Uram! – jelent meg hirtelen a felmentő sereg. – Ne idegeskedjen, tudja, hogy nem tesz jót az egészségének. Hagyja rám a gyerekeket, menjen nyugodtan előre – invitálta kifelé Ms. Ahn, ő maga pedig a szobába lépett és becsukta maga mögött az ajtót.

- Gungnyeoson-nim - nézett fel rá könnyes szemekkel Noemi, és bár nem szólt egy szót sem többet, tudta, hogy az arcára van írva.

Te vagy a sziget, ahová menekülhetünk ezen a viharos tengeren.

- Csak jót akar nektek – nyugtatta őket Ms. Ahn, habár jól tudta, hogy ezzel egyáltalán nem mondott igazat. De úgy gondolta, ha magával elhiheti, akkor másoknak is könnyebb lesz elhinni. – Higgyétek el. Csak jót akar.

♣

Kétes érzelmek kavarogtak feldúlt testében. Félelem és hitetlenség, büszkeség és bátorság… de egyikről sem tudta megállapítani melyik valós érzelem és melyik illúzió. Csak abban volt biztos, hogy a hangszernek is lelke van. Egy megsebzett lelkű, összetört hangszer. Hiába hozta helyre és újította fel teljesen, erre még nem állt készen, és ki tudja. Talán nem is fog soha. Egy olyan gyenge és sérült ember, mint ő, nem játszhat egy megsebzett lelkű, összetört hangszeren. Gyógyítsa meg az idő, vagy vesszen örökre.

Összeszorította szemeit és erősen megrázta a fejét. Nem. Jobb, ha nem is gondol rá. Erre valóban nem áll készen.

Vetett egy utolsó pillantást a billentyűkre, aztán lecsukta a tetejét és a padlás legtávolabbi zugába tolta. Leoltotta villanyt, örök homályt borítva a zongorára, és újabb tíz évre búcsút intett a padlásszobának. Ide sem kell többször feljönnie. A múlt és a megválaszolatlan kérdések, amikre talán jobb nem tudni a választ, itt biztonságban lesznek.

Lerúgta kényelmetlen cipőjét az előtérben és belebújt kedvenc kék-fehér csíkos papucsába, majd a konyhába csoszogott két ásítás közepette, hogy egy jó bögre kávét felhajtson. Felgyújtotta a sütőjén a kis lámpát, hogy lássa, hogy áll a vacsora, de szomorúan kellett tudomásul vennie, hogy ennek még jócskán kell vagy húsz perc, hiába korgott a gyomra délután öt óra óta. Gyorsan lekapott egy csészét a polcról, kávét, tejet, cukrot öntött, kevert rajta néhányat, közben benyomta a konyhai kistévét, hogy addig se nyugtalan gyomrára koncentráljon.

És akkor eszébe jutott a kedves földszinti szomszédja. Úgyis olyan későn ért haza, biztosan nem jutott ideje rendesen enni – gondolta magában, ha már így alakult, miért ne hívná meg magához? – és a hirtelen ötlettől vezérelve, már az oknyomozó riporter-lak előtt is termett.

- Choonhee – kopogott be a lakás ajtaján. – Odabent vagy? Arra gondoltam, átjöhetnél vacsorára, kipróbáltam egy új receptet és szeretném, ha… Choonhee? Minden rendben?

Alighogy kimondta, az ajtó mögül tompa puffanás hallatszódott.

- Choonhee? Choonhee! – rángatta meg a kilincset, de az ajtó zárva volt.

A házirendi szabályzat kimondta, hogy bár a főbérlőnek rendelkeznie kell pótkulccsal minden lakáshoz, a bérlő engedélye nélkül csak és kizárólag akkor jogosult belépni a lakásba, ha a szükség úgy kívánja – és most igenis úgy kívánta.

Előkapta a kulcscsomóját, és jóformán még el sem fordította a kulcsot a zárban, már tépte fel az ajtót, és idegesen berontott a helyiségbe.

- Choonhee! – a szívroham majdnem megkörnyékezte, mikor meglátta a padlón fekvő lakótársát, úgy harácsolni, mint akit kötéllel fojtogatnak.

A halálrémület közepette villant át elméjén a felismerés, mielőtt beüthette volna a mentők számát, elhajította mobilját és fejvesztve rohant a fürdőszobába, ahol meg is találta az életmentő inhalátort.

* Gungnyeoson-nim: házvezetőnő (udvarias megszólításban)

2. rész

Kedves Naplóm!

Az első napom a St. Vincentben. Kicsit féltem, hiszen épphogy bekerültem az első osztályba és máris egy másik iskolában, városban, sőt országban kell folytatnom a másodikat. Féltem, hogy nem fogadnak be az osztálytársaim, hogy kiközösítenek a származásom miatt, vagy, mert töröm az angolt, vagy azért mert képtelen vagyok villával enni… De nem gúnyoltak, és nem piszkáltak… Egyszerűen csak elkerültek. A tanító nénik viszont nagyon kedvesek voltak, mindent megmutattak és segítettek, amiben csak kellett. Mégis akkor örültem a legjobban, mikor az utolsó óráról is kicsengettek és megláttam Ms. Ahn-t az ajtóban.

- Fiam! Hányszor kell, hogy szóljak? – dörrent rá Mr. Collins. – Hagyd abba a klimpírozást és gyere vacsorázni!

Christopher ijedten rezzent össze a zongoraszéken. Megesküdött volna rá, hogy egyszer sem hallotta nevelőjét szólni, de inkább illedelmesen bocsánatot kért és kislisszolt a szobaajtón, amilyen gyorsan csak tudott, át az étkezőbe. Ms. Ahn éppen a levest szolgálta fel, mikor a helyiségbe lépett, majd mindenki helyet foglalt az asztalnál. Mr. Collins, mint családfő ült az asztal hosszanti felének egyik végén, Mrs. Collins pedig a másikon. Christopher közöttük az átelleni oldalon, Ms. Ahn pedig vele szemben.

- Jó étvágyat! – szólalt meg egyszerre szinte mindenki, és hozzáláttak a vacsorához.

A békés csend azonban nem tartott sokáig, nyugodt étkezésüket megzavarta a már kevésbé nyugodt családfő érdes hangja, hogy a fiút újfent leteremtse.

- Fiam! Lassabban egyél, nem lóverseny! – és komoran a fiúra nézett, aki majd’ megfulladt, olyan gyorsan tömte magába az ételt.

Nem tehetett róla, egy percig sem bírt nyugton ülni, gondolatai csak a nagy fekete zongora körül forogtak. Lassított a tempón, de még ennek ellenére is sokkal hamarabb befejezte a vacsorát. Nevelőjére pillantott, akit látszólag már nem foglalkoztatott a dolog, és érdeklődését inkább az előtte heverő napilap kötötte le, mintsem fia jelenléte. Már pedig Christopher szerint a lehető legnagyobb illetlenség az asztalnál újságot olvasni, de Mr. Collins ez alól korlátlan mentességet élvezett, csak úgy, mint minden egyébtől, ami rá szigorúan vonatkozott, nevelőjére viszont nem. Egyáltalán nem érezte igazságosnak ezt a felállást, de kénytelen volt elfogadni.

Csendesen felállt hát az asztaltól, megköszönte a vacsorát és szélsebesen elillant a szobája felé.

- Megáll az eszem – hitetlenkedett Mr. Collins. – Más nem is létezik számára, csak az ostoba zongorája. Teljesen elvonja a figyelmét a tanulásról.

- Ne butáskodj drágám, hiszen szín jeles tanuló – intette le férjét Mrs. Collins. – Igazán örülhetnél a fiunk művészi ambícióinak.

- Majd te örülsz neki kettőnk helyett is – mondta mogorván és arcát az újság mögé rejtette, hogy kivonja magát a további beszélgetésből.

Ms. Ahn már-már kellemetlenül érezte magát a kioktató társalgás közepette, holott ő semmi furcsaságot vagy kivetnivalót nem talált abban, ha valaki szeret zongorázni. Megforgatta a szemeit a felesleges szócséplésen, majd felállt az asztaltól, és egy aprót köhintett.

- Ha végeztek, leszedném az asztalt.

- Csak tessék – mormogott az újság mögül Mr. Collins, ügyet sem vetve rá.

Ms. Ahn elengedte füle mellett a férfi modortalan vakkantását, és azzal egyetemben, hogy nekilátott a munkának, megütötte fülét a dallam, ami Christopher szobájának ajtaja mögül szűrődött ki, amint játszani kezdett. Mr. Collins erre ismét dörmögött valamit, de az őszes házvezetőnő már teljességgel figyelmen kívül hagyta. Hallgatta a nyugtató muzsikát, miközben dúdolt, és kávét, süteményt kínált a házaspárnak.

Éppen kezébe fogott egy tálcát, rajta egy pohár tejjel és némi csokis keksszel, hogy a fiúnak is vigyen egy kis lefekvés előtti nassolnivalót, mikor a zongora hirtelen elhallgatott.

- Mi ez? – kapta fel a fejét Mrs. Collins.

- Nem kopogott valaki? – bújt ki az újságja mögül férje is.

- Ms. Ahn, volna kedves megnézni?

- Azonnal – biccentett a nő, majd letette a tálcát a konyhapultra és lesietett a lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Kisimította kötényén a gyűrődést, felvette legkedvesebb mosolyát és ajtót nyitott, de hirtelen megrökönyödésében csak ennyit tudott mondani:

- Oh.

♣

- Oh!

A hatalmas koffer tompa puffanással jelezte eldőltét a küszöbön. Idegesen kapott utána egy vékonyka kéz, ami ismét talpra állította, majd kiegyenesedett és kifújta az egyetlen zavaró tincset, ami az arcába lógott.

- Elnézést, hogy ilyen váratlanul érkeztem. A főbérlőt keresem – mondta esetlenül, miközben próbálta kordában tartani bőröndjeit.

- Megtalálta – mosolyodott el az ajtóban állva Taemin, és kezet nyújtott neki. - Lee Taemin.

- Jeong Choonhee – mondta a lány, és kezet ráztak.

- Segítek – ajánlotta fel Taemin, és megragadta a legnagyobb táskát, ami egy perccel ezelőtt majdnem szörnyet halt a küszöbbel való kellemetlen találkozás miatt.

- Köszönöm – sóhajtott megkönnyebbülten Choonhee és felnyalábolta a maradék két táskát, majd követte a főbérlőt az egyik vendéglakás ajtajáig.

- A kulcs – kotorászott a zsebében Taemin, majd miután megtalálta a keresett tárgyat átnyújtotta neki. – A zár még új, lehet, hogy kicsit szorulni fog. Ha valami gond támadna, az emeleti lakásban lakom, csak kiáltson – bökött fejével az emeletre vezető lépcső felé, és elmosolyodott.

- Rendben, köszönöm – viszonozta a gesztust a lány, és a zárba illesztette a kulcsot, majd problémamentesen kinyitotta az ajtót.

- További szép napot, Ms. Jeong.

- Önnek is, Mr. Lee – hajtotta meg a fejét és bevonszolta csomagjait az ajtón. – Áh, Mr. Lee! – fordult meg hirtelen, mire az említett megtorpant a lépcsőn.

- Igen?

- A lakbér – hezitált. – Még nem mondta-

- Sajnálom – vágott a szavába Taemin. – Az elszámolásra még nem jutott időm. Este jöjjön át vacsorára, és közben megbeszéljük – mosolygott rá kedvesen.

- I-igen, Mr. Lee – bólintott zavarában Choonhee, és gyorsan beiszkolt a lakásba.

♣

- Szóval most érkezett Szöulból – kezdeményezte a beszélgetést az idősebb.

- Hm – a fiatalabb egy bólintással nyugtázta.

- Teát?

- Köszönöm – újabb bólintás, majd csend.

- És… mit csinál itt Londonban? – érdeklődött tovább Taemin, táplálva annak reményét, hogy a beszélgetés nem fullad ki, kínos, sőt irritáló csendet előidézve. – Talán itt vakációzik?

- Kérem Mr. Lee, elég kellemetlen ez nekem – próbálta illedelmesen kifejezni magát a szemben ülő. – Nem tegeződhetnénk? Elvégre még csak húsz éves vagyok, nem szükséges magáznia – halkult el a végére és mire befejezte a mondatot, már meg is bánta elhamarkodott kijelentését. – Elnézést, nem akartam… - cincogta.

- Nem, semmi baj – mosolyodott el Taemin. – Teljesen igaza va- vagyis igazad van – javította ki magát gyorsan.

- Köszönöm, Mr. Lee – hajtotta meg a fejét Choonhee.

- Szólíts nyugodtan Taeminnek.

- Rendben – válaszolt ezúttal bátrabb hangon.

Esze ágában sem állt megsérteni az etikettet, de a helyzet már valóban kezdett kínossá válni mindkettejük számára. Be kellett vallani, ez a formális beszéd manapság nem volt nagy divat, még a felsőbb rétegekben sem.

- Tehát – dobta fel újra a témát Taemin. – Mit csinálsz itt Londonban?

Ebben a formában sokkal barátságosabban hangzott a kérdés Choonhee számára.

- Kutatok – válaszolt mosolyogva. – A munkám miatt sokat utazom. Oknyomozó riporter vagyok.

- Ez izgalmasan hangzik. Mit kutatsz? – kérdezte Taemin kíváncsiságtól vezérelve.

- A családomat.

A nem várt kijelentés meglehetősen meghökkentette. Choonhee halkan felkuncogott Taemin arckifejezésén, és az asztalon pihenő kézfejét kezdte bámulni.

- És te mivel foglalkozol? – terelte el a témát. – Azon kívül, hogy van egy hatalmas, gyönyörű házad London legszebb környékén.

- Nem volt mindig ilyen gyönyörű – vakarta a tarkóját Taemin.

- Hogy érted?

- A válaszom az előző kérdésedre; ingatlanügynök. – tért ki a válasz elől. – Van egy vállalatom Szöulban, és ezt a házat a London Eye ingatlanügynökségtől vásároltam az én cégem számlájára. Emlékszel, telefonon beszéltünk a külföldi lakásbérlésről.

- A Lee Company, emlékszem! – csapott a homlokára Choonhee. – Hogy is nem tűnt fel?

Taemin felnevetett.

- De hogy-hogy nem volt mindig ilyen gyönyörű? – Choonhee-t csak nem hagyta nyugodni ez a kérdés.

Nehéz sóhaj szakadt fel Taemin tüdejéből. Már éppen hozzáfogott volna a mesének, mikor sípoló hang hallatszódott a konyha felől.

- Áh, a csirkéről majdnem megfeledkeztem – pattant fel az asztaltól, és befordult a helyiségbe.

Két lapostányért emelt le a konyhaszekrény felső polcáról, majd az ételt gusztusosan elrendezte rajtuk, és elvégezte az utolsó fázist, ami a főételre várt; a hideg áfonyamártás. Felkapta a két tányért és visszatért vendégéhez az étkezőbe.

- Istenien néz ki – gyönyörködött Choonhee a kész ételkölteményben. - De mi ez?

- Pikáns aszalt gyümölcsös csirkemell áfonyasodóval. Saját recept – dicsekedett Taemin.

- Talán éttermed is van Párizsban?

- Nincs, de még lehet – csipkelődött egy szemernyi humorral, majd nekiláttak a vacsorának.

♣

- Olaszos eszpresszó, ahogy kérted.

- Elképesztő vagy – vette el hitetlenkedve a csészét Choonhee. – Van egyáltalán valami, amit nem tudsz megcsinálni?

- Sok olyan dolog van, hidd el – mondta kedvesen Taemin, és leheveredtek a vörös díványra a nappaliban.

- Gyönyörű ez a lakás – nézett körbe a fiatalabb, miközben óvatosan a forró italba kortyolt.

- Sokat dolgoztam a szépségén. Láttad volna, mielőtt ideköltöztem. Olyan volt, mint egy romos kísértetház. Csak a fantom hiányzott belőle – humorizált Taemin, mire a mellette ülő hangosan felnevetett.

Ő is jót derült lány jókedvén és kevert egyet a gőzölgő kávéján.

- Egy pillanat – kapott észbe hirtelen Choonhee. – Te újítottad fel?

- Hm – bólintott Taemin.

- Az egészet?

- Hm.

- Woah. Te tényleg elképesztő vagy.

- Azért nem teljesen. Az alsó szinten még bőven van mit tenni – sóhajtott. – A másik két vendéglakás botrányos állapotban van, és a padlásszobákról még nem is beszéltem.

- Most csak szerénykedsz.

- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét. – Ha szeretnéd, megnézheted, mekkora csatatér van odafönt. Azt hiszem patkányok is vannak – súgta oda egész halkan.

- Patkányok? – rémüldözött Choonhee.

- Bizony. Néha szoktam hallani, ahogy rágcsálják a korhadt padlót.

Látta, hogy már éppen eléggé elrettentette a lányt attól, hogy egy lépést is tegyen a padlásra vezető lépcső felé, így egy elégedett mosollyal az arcán tudta be magának a győzelmet, és gyorsan el is terelte a témát.

- Köszönöm a meghívást. Nagyon jól éreztem magam – mosolyodott el.

- Én is – viszonozta a gesztust a fiú és kinyitotta neki az ajtót. – Jó éjt, Choonhee.

- Jó éjt – biccentett, és kilépett a lakásból.

Lassan ballagott le a lépcsőn, és közben olyan érzése támadt, mintha elfelejtett volna valamit. Egy pillanatra elgondolkozott, aztán annyiban is hagyta a dolgot, de mikor a lépcső aljára ért, hirtelen homlokon csapta magát.

- A lakbér!

♣

- Mr. Collins! Mrs. Collins! Jöjjenek gyorsan!

Ms. Ahn kiáltozására mindketten lerohantak a lépcsőn, és meghökkenve meredtek a karjaiban fekvő félig ájult kislányra.

- Hát ez a gyermek? – kérdezte Mr. Collins.

- Úgy hiszem árva. Bizonyára az utcán koldult szegényke – ölelte még jobban Ms. Ahn. – Nagyon legyengült.

- Drágám – szorította meg férje karját Mrs. Collins.

A férfi rögtön tudta a szándékot, ami a kétségbeesett pillantás mögött rejtőzött. Nagyot sóhajtott, és tekintete ismét a kislányra vándorolt, majd a házvezetőnőre.

- Ms. Ahn, kérem, vigye fel a vendégszobába és viselje gondját.

- Igen, Uram – bólintott a nő.

Karjaiba vette a sovány testet, és felsietett vele a lépcsőn. 

1. rész

Kedves Naplóm!

Olyan igazságtalan az élet. Elvesz tőlünk mindent, ami kedves nekünk, és cserébe csak szenvedés és elviselhetetlen kín terhét rója a nyakunkba. Miért gyűlölsz ennyire Istenem? Nagyon nehezen dolgoztam fel Anya halálát, és most Apát is elvetted tőlem… nem tudom, mi lesz velem. Nem maradt senkim. Az ügyvéd ajusshi azt mondta, hogy Londonba kell költöznöm nevelőszülőkhöz. Ezt nem akarom elhinni. Azt hittem, hogy Te vigyázol ránk odafent. Én hittem benned…

♣

- Mr. Lee! – hallatszódott asszisztense éles hangja az asztalon lévő kis üzenetrögzítőből. – Az ügyvédje keresi telefonon.

- Kapcsolhatja – emelte füléhez a kagylót. - Mr. White?

- Kaptam egy érdekes faxot – vágott rögtön a dolog közepébe a férfi mindenféle köszönés nélkül. – Találkozzunk a Ladurée-ben délután kettőkor.

- Miről van szó?

- Elmondom, de nem nyilvános vonalon. Kettőkor a kávézóban – válaszolt sietősen, azzal a köszönést ismételten mellőzve kinyomta a telefont.

Taemin a csuklóján pihenő ezüstszegélyes Seiko órájára pillantott, ami pontban delet ütött. Ismét üzenetrögzítőjéhez nyúlt, benyomta a kis fehér gombot és még közelebb hajolt a hangszóróhoz, hogy minden szava tökéletesen érthető legyen.

- Leugrom egy kávéért, tartsa addig a frontot Hyesung.

- Igen, Mr. Lee – hangzott a lelkes válasz a vonal túloldaláról.

Fáradt sóhaj hagyta el a száját, miután felállt székéből és kinyújtóztatta az órák óta tartó, egyhelyben üléstől elgémberedett végtagjait. Komótosan megkerülte asztalát, melyen végtelen papírtömegek sorakoztak egyik saroktól a másikig, majd leakasztotta a fogasról szövetkabátját és kilépett az irodából.

Frissen pörkölt kávé és mogyorós csokoládé édes illata kúszott orrüregeibe, mikor a szemközti presszó üvegajtaja kitárult előtte. Kedvesen a pultos lányra mosolygott, és mielőtt kimondhatta volna, hogy „a szokásosat kérem”, már előtte is gőzölgött a dupla, vaníliás kapucsínó.

- Köszönöm – biccentett, majd az aprótálba helyezte a pénzt, ami bőven magában foglalta a borravalót, és lassan szürcsölgetve kisétált az ajtón. A presszó előtt megállt egy percre, és csak meredt fel az égre. Szemeit lehunyta, majd mélyet szippantott a tisztának nem éppen mondható városi levegőből és újult erővel indult vissza, hogy belevesse magát az örök körforgásnak tűnő munkába.

Szinte repülni látszott az idő az alatt a két óra alatt, amit adminisztrációval és statisztikaösszesítéssel töltött mielőtt végérvényesen is elhagyta volna az irodát, hogy idejében megérkezzen a megbeszélt találkozóra.

Halk gumicsikorgás jelezte autójának lefékeztét a kávézó előtt pontban két órakor. Kiszállt a volán mögül, kisimította zakóján a gyűrődést, majd kimért léptekkel befelé vette az irányt. Amint megpillantotta a vendégforgatagban a hasonlóan jólöltözött férfit, egy mosollyal az arcán intett neki és megkísérelte megközelíteni az asztalt, ami ebben a délutáni forgalomban felért egy aranyérmes szlalom-gyakorlattal.

- Nagyon pontos vagy, Taemin.

- Korábban értem volna, de ebben a városban autóval közlekedni kész katasztrófa – fújt egyet, majd kabátját a széktámlára terítve helyet foglalt az asztal mellett. – Mit iszunk?

- Semmi koffeineset – vágta rá Mr. White. – Banánturmixot rendeltem neked.

- Köszönöm, igazán rendes Öntől, hogy figyel az egészségemre – válaszolt szórakozottan Taemin.

- Apád helyett is apád vagyok, hisz tudod – biccentett a férfi, közben meg is érkezett a rendelés.

- Szóval, mi a téma? – tért rögtön a lényegre Taemin és megszívta a szívószálat.

Mr. White egy nemrég gazdátlanná vált ingatlan adatait nyújtotta át egy vékony dossziéban, mire a fiatalabbik furcsa pillantásokkal szaladt végig a fedőlapon, majd felcsapta az első oldalon.
- Ezt nem lehetett közölni telefonon? – kérdezte összevont szemöldökkel.

- Nem ismerős? – kérdezett vissza sejtetősen az ügyvéd. - Nézd meg a címet.

High Street 32, London.

Taemin szemei tágra nyíltak. Rögtön tudatosult elméjében a felismerés, de mielőtt szólásra nyithatta volna száját, Mr. White már megelőzte gondolatát.

- Collinsék a múlt hónapban, autóbalesetben életüket vesztették. Nem jelentkezett rokon, se más érdeklődő, így a házat a London Eye ingatlanügynökség foglalta le – mondta.

Taeminnek kellet egy kis idő, mire eljutottak agyáig a szavak, de azután becsukta a dossziét és ügyvédjére nézett, akinek arcáról már messziről le lehetett olvasni, hogy előre tudja, mi fog elhangzani ügyfele szájából.

- Szeretném megnézni – bökte ki végül Taemin.

- Ahogy sejtettem – mosolyodott el Mr. White és elégedetten hátradőlt a székén. – Már lefoglaltam a repülőjegyedet. A járat hétfőn reggel 8.30-kor indul Gimporól.

- Jobban ismer engem, mint én magamat – kuncogott fel Taemin a férfi precízségén, mire ő csak hümmögött egyet, majd hozzátette:

- Kérlek.

Péntek reggel a szokottnál is korábban érkezett az ügynökséghez. Minél hamarabb le akarta tudni a pakolást, hogy nekikezdhessen az aznapi munkának.

- Jó reggelt! Meghoztam a-

Hyesung megtorpant az ajtóban.

- Elutazik, Mr. Lee? – kérdezte meghökkenten.

- Igen, valószínűleg hosszabb ideig leszek távol, de ne aggódjon. A céget továbbra is vezetem Londonból – nézett fel egy pillanat erejéig Taemin, majd visszatért a csomagoláshoz.

- London? – pislogott a lány.

- Hm – bólintott Taemin. – Addig is szeretném, ha átvenné a pozíciómat.

- T-tessék?

- Előléptetem – jelentette ki határozottan, és szembefordult vele, mire asszisztense összerezzent. – Alkalmas a feladatra, és teljes mértékben megbízom Önben, Hyesung.

- Ez igazán nagylelkű ajánlat, Mr. Lee. Ígérem nem fog csalódni bennem! – azzal meghajtotta magát olyan mélyen, hogy orra hegye szinte a térdével érintkezett.

- Ez csak természetes – küldött felé egy bíztató mosolyt Taemin, majd a lány távozott.

♣

- Mától kezdve a neved Christopher Collins! – villantotta mosolyát a fiúra Tereza Collins, ami inkább vicsorgásnak volt mondható, mintsem mosolygásnak.

- Nos, fiam – ízlelgette a szót Richard Collins. – Mostantól családtag lettél. Szóval nem árt, ha tisztázunk néhány szabályt – mondta szúrósan, mire a Christopher-nek keresztelt ifjonc összerezzent. – Az első és legfontosabb, hogy a családunknak tekintélye van. Tehát ennek megfelelően kell viselkedned. Másodszor – mutatta fel két ujját -, meg kell tanulnod angolul. Ugyanis hamarosan beiratkozol az iskolába, és nem lehetünk melletted minden percben, hogy tolmácsoljunk, mikor megszólalni kívánsz. Ez egyet jelent azzal, hogy itthon is angolul kell majd beszélned. A nevelésedért pedig távollétünkben Ms. Ahn lesz a felelős, ő fogja megtanítani az angol nyelvet – bökött a háttérben álló középkorú, koreai nőre. – Tereza és én rendkívül elfoglaltak vagyunk, amennyiben itthon dolgozunk, ne zavarj minket. Ha bármi kérésed vagy kérdésed van, Ms. Ahn-hoz fordulj, hiszen ezért fizetjük. A dolgozószobámba semmi szín alatt nem jöhetsz be, munka közben tilos zavarnod. Amennyiben betartod ezt a néhány szabályt, jóban leszünk – hajolt le hozzá, és egy erőltetett mosollyal az arcán összeborzolta Christopher haját.

- Igen, Mr. Collins – bólintott tisztelettudóan a fiú és meghajolt.

- Ja, és kérlek, mellőzd ezt a hajlongást. Már nem Koreában vagy – dorgálta le máris a férfi. – És hívj apának. Elég kellemetlen, ha a saját fiam misternek szólít.

- Igen, Mr. Co- apa – javította ki magát gyorsan Christopher, még mielőtt fenyítésben lett volna része, rögtön az első napon.

- Helyes. Akkor légy üdvözölve – biccentett felé a férfi. – Ms. Ahn körbevezet a házban.
Alighogy a nevet kimondta a nő már mellette is termett, kézen fogta a fiút és gyengéden maga után kezdte húzni, míg végül el nem tűntek a ház hosszú folyosójának kanyarulatában.
Ez a ház nem egy szokványos családi ház volt. Régi vágású kétszintes épület, több lakással, ami még a második világháború idején épült. Falai masszívak voltak, ellenálltak a sok éves küzdelemnek és az idő kíméletlen múlásának is. Egyszer felújították 1955-ben, mikor a Collins család először költözött oda, és azóta is elpusztíthatatlanul áll a High Street sivár lakta oldalán.

Ms. Ahn először a vendéglakásokat mutatta meg. Ezeket sosem használták, általában ki szokták adni őket, de a magas árak mellett - amit kiszabtak rájuk -, nem igen akadt érdeklődő, vagy csak nagyon ritkán, akkor is inkább rövid időre bérelték, főként átutazóban lévő emberek.

Miután megjárták az alsó szintet, visszamentek kiinduló helyükre, a Collins lakásba. Ez volt a legnagyobb lakás az egész házban. Mivel Mr. Collins volt a főbérlő, úgy gondolta – annak ellenére, hogy határozottan nem szeretett lépcsőzni -, hogy őt és a feleségét illeti a legtágasabb rezidencia, amivel Christopher is tökéletesen egyetértett. Első találkozása Collinsékkal kicsit megrendítette, és tartott is tőlük, de a Mister határozottsága új érzést keltett benne. Úgy érezte, egy ilyen embert, mint Őt, tisztelni kell.

Ms. Ahn legutolján a szobáját mutatta meg. Hatalmas tér, hatalmas ablakok, bíbor függöny és kopott hajópadló, amit néhol fedett csak egy-két cifra futószőnyeg. Bútorzat szinte alig volt. Egyetlen franciaágy és egy apró komód töltötte ki a teret a két ablak között, a fiú szeme mégis elsiklott felettük és csak a sarokban árválkodó fekete zongorát bámulta, ami arra várt, hogy sok évtizedes hallgatás után újra megszólaltassák.

♣

A repülőgép ablakából bámészkodva tekintett le az alatta elterülő városra. Olyan régen volt már, hogy szinte el is felejtette milyen volt itt élni. Lepillantott az ölében fekvő nyitott dossziéra, melyben a Mr. White által adott ingatlan adatai voltak, néhány fényképpel mellékelve. Bár nem látott a külsőn túl sok formai változást, mégis tudta, hogy minden megváltozott. Semmi sem ugyanaz, ami volt.

Zökkenőmentesen landolt a járat a londoni repülőtéren. Miután kézhez kapta bőröndjeit, első útja az információhoz vezetett.

- Elnézést kérek, megmondaná, merre van a taxiállomás? – intézte kérdését a pult mögött ülőhöz és őszintén meglepődött angol beszédén. Nem hitte volna, hogy hátralevő életében még egyszer meg fog szólalni ezen a nyelven.

- Rögtön a főbejárattól jobbra – mutatott a hölgy az ajtó irányába, mire Taemin köszönetképp egy aprót biccentett és csomagjait felnyalábolva indult, hogy kisebb-nagyobb szerencsével fogjon egy üres taxit.

Nagy megkönnyebbülés érte, mikor beült a sárga jármű hátsó ülésére és kifújta magát. Miután bemutatta a sofőrnek a kis papír cetlire felpingált címet, az autó elindult, és nem tellett bele sok idő, megérkeztek a London Eye ingatlanügynökség székházához. Illedelmesen megkérte a sofőrt, hogy várja meg, majd berobogott az épületbe és bejelentkezett a recepciónál.

- Jó napot, Lee Taemin vagyok. Az igazgatóval van találkozóm – mondta.

- Áh, igen – bólintott a férfi. – Erre parancsoljon, Mr. Joyce már várja – mutatta az utat a lift felé, ahonnét Taemin már egyedül is boldogult.

Tizenhárom emeletnyi liftezés után fel is ért a legfelső szintre, megigazította nyakkendőjét, majd bekopogott. Egy asszisztens nyitott ajtót, aki beinvitálta aztán távozott is, hogy jelenlétével ne zavarja a fontos konzultációt.

- Üdvözlöm Uram, Lee Taemin vagyok – nyújtott kezet az ősz férfinek, aki készségesen elfogadta azt.

- Peter Joyce – mutatkozott be. – Már vártam Önt, sokat hallottam az ügynökségéről, de azt kell, hogy mondjam, másra számítottam – mondta. – Remélem, nem veszi tolakodásnak, ha megkérdezem, de… hány éves?

- Huszonhat – válaszolt Taemin a lehető legkomolyabban.

- Nem túl fiatal ehhez a munkához? – kérdezte az igazgató szórakozottan.

Taemin szemöldöke felszaladt a nyers megfogalmazás hallatán. Még sosem kérdeztek tőle ilyet, így igencsak megbotránkozott az illetlen kérdésen.

- Egyáltalán nem – jelentette ki határozottan.

Koreában teljesen alapvető és megszokott dolognak számított, hogy az egyetemről való kikerülés után munkába állnak és addig törnek felfelé, amíg csak tudnak. Célok elérése érdekében pedig a lehető leghamarabb kell cselekedni, különben karriert építeni egyet fog jelenteni az elérhetetlennel. Bár azt egy szóval sem mondta, hogy élete leghőbb vágya egy ingatlanügynökség vezetése, mégis keményen megdolgozott érte.

- Elnézést – köhintett egy aprót Mr. Joyce, majd, hogy terelje a témát, rögtön a lényegre tért: - Ahogy megbeszéltük telefonon, a házat átírtuk az Ön ügynökségéhez. Kérem, itt írja alá – tolt elé egy papírt és zakójának belső zsebéből elővette a legszebb tollát, majd azt is átnyújtotta.

Taemin figyelmesen végigolvasta a szerződést, és miután hibát nem vélt felfedezni benne, aláírta.

- Az összeget még a mai nap folyamán átutalom – jegyezte meg, majd ismételten kezet nyújtott. – Köszönöm.

- Én köszönöm – rázott kezet Joyce. – További szép napot!

- Önnek is – bólintott Taemin, azzal távozott az irodából.

A taxisofőr már igen türelmetlenül feszengett a volán mögött, mikor beszállt a kocsiba.

- Indulhatunk – intett, majd hozzátette a címet: – A High Street 32-höz kérem.

Lemenőben járt már a nap mikor a taxi lefékezett a ház előtt. Kipakolta bőröndjeit a csomagtartóból, majd kifizette a fuvart, és a sofőr elhajtott.

Csak állt és bámulta a nagy, lakkozott faajtót. Körülötte minden beépült, a szomszédok olyan közel voltak, hogy még egy jóízűt káromkodni se tudott volna, mert áthallatszódna még a beszéd is. Nem mintha olyan sűrűn káromkodna. Minden olyan más lett, nagyobb és modernebb. Egyedül a Collins villa maradt meg olyannak, amilyen volt. Hiába az elnyűhetetlen falak, a haladó korral már nehéz volt tartani az iramot. A festék már régen elvesztette színét, a vakolat is lehullott néhol, az ajtó- és ablakkereteket pedig szúrágta lyukak díszítették mindenhol és a tetőcserepek sem álltak már olyan biztosan a helyükön. Felmérte hát a kárt – kívülről. A belső csak ezután következett.

Szeme hirtelen felcsillant. Meglazította nyakkendőjét, miközben előkereste a kulcsot és a zárba illesztette. Lassan feltárult a nehéz faajtó, és egyből megcsapta orrát a dohos, állott szag. Elfanyalodott a kellemetlen illattól, mégis mélyet szippantott a levegőből. Egyből eszébe jutott minden. Emlékek ezrei törtek fel belőle, merengése mégsem tartott sokáig; lába alatt hatalmasat reccsent a korhadt fapadló.

- Lesz mit tenni, bőven.

Prológus~

    Ezüstös fényében pompázott a telihold az éjszakai égbolton. Csend volt. Csak a szél suttogott, megingatva néhány szürke falombot. 

    Az utca sötétjéből egy apró kislány alakja rajzolódott ki. Arca meggyötört volt, teste csontig soványodott az oly régóta tartó koplalástól. 

    Tovább fütyülte bánatát a hideg északi szél. És akkor... egy hang. És még egy, és még egy. Hangok egymásutánja, melyek dallamba olvadva törték meg az utca békés csendjét. 

    Megtorpant. A ház, ahonnan a zene szólt, hatalmas volt. Rögtön tudta, hogy csakis úri szerzetek lakhatják. Egy próbát mégis megér. 

    Hívogatóan csengett fülében a dallam, melyről bizony jól sejtette, hogy zongora lehet az. Megállt hát a hatalmas ajtó előtt. Apró kezét ökölbe szorította, összeszedte minden bátorságát, és félénken a lakkozott fához emelte kezét. Kettőt kopogtatott, mire a zene hirtelen elhallgatott.

 

The Pianist

CAST

LEE TAEMIN

26 éves, ingatlanügynök

Nemzetisége: koreai

JEONG CHOON HEE

20 éves, oknyomozó riporter

Nemzetisége: koreai-brit

STARRING

KIM JONG IN/KAI

LEE TAEMIN