Backstage - Színfalak mögött

Chapter 4.

A sok fáradságos munka végül eredményt hozott. Kemény egy héten volt túl a csapat, ám Taeminnek valahogy mégis repülni látszott az idő. Izabella mellett felhőtlen jókedvvel teltek a napok, míg elérkezett a koncert estéje.

- Figyelem, öt perc és kezdünk! – kiáltott be az öltőzőbe egy staff. – Hol van Taemin?

- Azt hiszem, kiment a mosdóba – szólalt meg Bell miközben igyekezett mindenben a tagok segítségére lenni.

- Ilyen sokáig van a mosdóban? – kérdezett vissza a szemüveges férfi.

- Megyek, utána nézem – nyugtatta le a lány, és kilépett a folyosóra, ahonnét háromajtónyira volt a férfi mellékhelyiség.

- Taemin – kopogott óvatosan. – Minden rendben? Régóta időzöl bent…

Az említett hirtelen összerezzent az ajtó túloldalán.

- P-persze, egy perc és megyek! – kiabált ki és gyorsan elpakolta a csap széléről a dolgait egy kis neszesszerbe. – Itt vagyok! – tárult fel az ajtó.

- Siess, öt perc múlva kezdés, a tömeg már őrjöng! – mondta Izabella izgatottan.

- Készen állok! – húzta ki magát a maknae, és lendületesen megindult az öltöző felé, ám a második lépés után hirtelen elszédült.

- Oh! Oppa, jól vagy? – támasztotta meg hátulról Bell, és ijedt szemekkel fürkészte a szőke arcát. – Olyan sápadt vagy, jól érzed magad?

- Nyugalom, semmi bajom – tette kezét megnyugtatóan a lány vállára. – Csak egy kicsit megszédültem, ez előfordul koncert előtt. Tudod az adrenalin – vakarta meg a tarkóját.

- Biztos jól vagy? – kérdezte Izabella még mindig aggódóan.

- Egész biztos – hangzott a határozott válasz.

- Egy perc és kezdés! – kiáltott újra a staff.

A csarnokban minden elsötétült. Megszólalt a zene, majd kigyúltak a fények, a tömeg hangos sikítozásban tört ki. Jonghyun tűnt fel az Y alakú színpad elején. A reflektor kéken világította meg ezüstszínű zakóját, amitől úgy ragyogott, mint az esthajnalcsillag a tenger fölött, a horizonton.

„Yeah, SHINee World…” – szólt a zene, mire Minho és Key tűntek fel. A reflektor őket is megvilágította, akárcsak Jonghyunt.

„Get a break down!” – majd Onew és Taemin.

Mindannyian a színpad elejére indultak, közben táncoltak és énekeltek, amennyire csak kitelt tőlük. Elérték a színpad csúcsát, mire mind a hatvanezer rajongó együttesen sikított fel.

Bell is sikított a színpad melletti díszpáholyból, és szemével mindvégig követte a szőke hercegét. Egy pillanatra sem tudta levenni róla tekintetét.

***

Mikor a Lucifer utolsó üteme is lecsengett, hatvanezer sikoltás töltötte be a teret. Magyarország zenetörténelmében is mérföldkövet jelentett a teltházas SHINee World koncert. Büszkeséggel töltötte el a fiúkat, hogy ebben a kis országban is mennyi és mennyi szeretetet kapnak a rajongóktól.

Már csak a finálé volt hátra. Ismét megszólalt a zene, és a tagok minden erejükkel beleadtak apait, anyait az utolsó számba. Taemin felnézett a díszpáholyba, ahol a kedves arc ujjongva integetett vissza, és két kezét ökölbe szorítva kiabálta, hogy: FIGHTING!

A kis maknae összeszedte minden erejét, ami még maradt benne, és bedobta a szólótáncot. Őrülten mozgott az ütemre, szólója már majdnem elérte a tetőpontját, de akkor hirtelen megtorpant és kezét a mellkasához kapta. Megingott lába alatt a talaj és erőtlenül csuklott össze. Bell rémült sikoltásának hangja csengett fülében, majd végleg elsötétült minden…

***

Feszült volt a légkör a megyei kórház folyosóján. A tagok és Bell is teljesen kikészülve, sokkolt állapotban meredtek az intenzíven fekvő szőkeségre. Arca sápadt volt, olyan fehér akár a fal, beesett szemei alatt táskák éktelenkedtek. Mindegyikükben ott motoszkált a kérdés:

„Ez hogy lehet?”

Jinki mindvégig magát okolta, hogy talán nem fordított elég időt rá, annyira lefoglalta, hogy minden olajozottan menjen a koncert alatt. Néhány staff tag hangja hallatszódott a folyosóról, amint riporterek hadával vívnak vérre menő csatát. Hiába, a híréhes piócák itt sem hagyták nyugodni a csapatot.

A főorvos úr lépett melléjük, és közölte a fejleményeket.

- Vizsgálatok során doppingszert mutattunk ki a szervezetéből, ez okozhatta a majdnem szívrohamot. Éppen túlélte, de a szíve továbbra is gyenge – mondta, majd összerendezte a papírjait és beengedte őket a kórterembe.

Bell leroskadt az ágy szélére, megfogta Taemin kezét és csak sírt szüntelenül.

- Mért tetted? – emelte fel a fejét, és kisírt szemeivel a rezzenéstelen arcot figyelte.

Mindenkit ez a kérdés foglalkoztatott. Mi oka volt, hogy begyógyszerezze magát éppen a koncert előtt? Hiszen soha nem volt semmi gondja azzal, hogy nem bírta végigcsinálni. Minden egyes koncertet olyan beleéléssel és odaadással csinált, hogy semmi szüksége nem lett volna efféle módszerekhez folyamodni. Akkor miért?

Ismét csend telepedett a szobára. Lélekben mindenki imádkozott, hogy csak rosszabb ne történjen. De a sors keze, mint mindig, most sem hagyta befejezetlenül azt, amit elkezdett.

Az orvosi műszer hirtelen sípoló hangot hallatott.

Bell vérnyomása az egekbe szökött, szíve vadul kalapált és kétségbeesetten segítségért kiáltozott. Jonghyun és Kibum azonnal rohantak, hogy előkerítsék a főorvost, aki pillanatokon belül érkezett is két nővér kíséretében. Jinki és Minho együttesen fogták le Bellt, aki nem volt hajlandó tágítani a fiú mellől.

- Nem! Nem hagylak itt! – kiabálta a sírástól elfojtott hangon.

- Defibrillátort! – szólt az orvos a nővérnek, aki azonnal a keze ügyébe helyezte a műszert.

- Töltés – összedörzsölte, majd az elektródákat Taemin csupasz mellkasára helyezte. – Hátra!

Az elektromos töltés hatására Taemin egész teste megemelkedett, majd azonnal vissza is zuhant az ágyra.

- Töltés újra – szólt ismét az orvos, és újabb elektromos áramot küldött a mellkasába.

- Újra.

- Újra.

Bell már a sírógörcs határát súrolta, mikor a főorvos felhagyott a további hasztalan újraélesztéssel.

- Nagyon sajnálom… - mondta, és lassan kihátrált a szobából. Nem igazán hatotta meg, hiszen orvos… Nap, mint nap megtörténnek vele ilyen dolgok.

Izabellából kitört a fékezhetetlen roham, Taemin mellkasára borult és öklével ütni kezdte azt.

- Nem hagyhatsz itt, hallod?! Nem hagyhatsz itt! – kiabálta, ahogy a torkán kifért, közben mellkasát ütötte teljes erejéből, ahogy csak bírta. – Nem hagyhatsz itt… - hangja fokozatosan elhalkult, míg végül csak a keserves zokogás hallatszott.

A többiek is lassan az ágy köré gyűltek. Nem szóltak, csak figyelték a sápadt arcot, és bár próbáltak erősek maradni, tekintetük elhomályosult a felgyülemlő könnyektől, amik lassan, csendben gurultak végig arcukon. Elviselhetetlen érzés gyötörte a lelküket. Fájdalom és zokogás hangja töltötte meg a levegőt…

Egy hang.

Egy pittyenő hang… és még egy. Egyszerre kapták tekintetüket az orvosi műszerre, amin apránként emelkedett a pulzusszám. Bell még mindig szorosan fogta Taemin kezét. Hirtelen megrándult a kisujja, majd a pulzusa is megemelkedett.

- Oppa! – kiáltott új remény fejében.

Mintha visszanyerte volna eredeti színét, úgy ömlött Taemin arcába a forró vér. Szemét összeszorította, majd fokozatosan megpróbálta kinyitni. Pupillája kitágult, bántotta szemét a fény. Lassan felnyitotta, és mikor homályos látása kitisztult, ijedt arcokkal találta szembe magát.

- Felébredt! – kiáltotta el magát Bell és könnyes szemekkel borult a mellkasára. – Oppa, ilyet ne csinálj többet! Tudod, hogy megijesztettél minket? Már azt hittük elveszítünk – szája remegett a sírástól és még szorosabban ölelte.

Taemin csak értetlen arccal nézte a mellette zokogó lányt, lassan felült, majd kérdőn nézett a fiúkra és vissza rá.

- Te meg… ki vagy?

Folytatása következik...

BACKSTAGE - Színfalak mögött

Chapter 3.

*Ring-ring*

- Halló? – szólt bele izgatottan a telefonba Izabella.

- Bell! Annyeong! – kiáltott vidáman Taemin a vonal túloldaláról.

- Ma hova megyünk?

- Jaewon sunbae-nim lemondta a mai próbát. Arra gondoltam, körülnézhetnénk egy kicsit a városban, megmutathatnád, merre mi van. A Zeneakadémiát már láttam – hallatszódott hangjában a széles mosoly. - Aztán bevihetnélek a Syma csarnokba megmutatni a színpadot meg a backstage-et. Persze, ha van kedved hozzá.

- Persze, hogy van! – ujjongott Bell.

- Akkor kettőre érted megyek. Hozz kalapot, ezer fokon tűz a nap. Nem szeretném, ha napszúrást kapnál. Annyeong! – köszönt el Taemin, és letette.

„Bell! Annyeong!” – még mindig Taemin kedves szavai csengtek Izabella fülében. Úgy érezte magát, mint egy hercegnő, akire rátalált álmai hercege. Feszülten várta, hogy véget érjen a műszak és leléphessen a McDonalt’s-ből.

- Bell! – szólt hátra a raktárból a kisfőnök.

Izabellára még kiskorában ragadt rá ez a becenév, mert félelmetesen hasonlított Bellre a Szépség és a Szörnyetegből.

- Igen főnök? – fordult hozzá, miután az utolsó kartondobozt is a helyére tette.

- Szép munka egy újonctól. Mára végeztél, elmehetsz – veregette vállba kedvesen a nő, majd elhagyta a raktárt.

Bell egyenesen az öltözőbe száguldott, hogy lezuhanyozzon, átöltözzön, kicsit rendbe szedje magát a találkozó előtt.

Alig fél óra múlva el is készült, és a hátsó bejáraton át hagyta el az épületet. Taemin már várta a parkolóban.

- Bell! – integetett az autóból.

- Annyeong! – mosolygott rá Izabella és bekönyökölt a kocsi ablakán. – Hagyd itt az autót, sétáljunk – ajánlotta fel félénken. Kicsit tartott attól, hogy Taeminnek talán túl fárasztó lenne a séta, de ellenkezőleg történt. A szőke boldogan egyezett bele az ötletbe. Leparkolt egy árnyékos helyen, és gyalog indultak neki a városnak.

***

Kellemesen lengedezett a szél, ahogy a lánchídon sétáltak át. Ma kivételesen még a forgalom sem volt olyan nagy, ami csak még jobbá tette a délutánt.

- Látod azt? – mutatott Bell a kupolás kastélyszerű építményre. – Az a parlament. Ott őrzik a szent koronát és országunk több évszázadra visszanyúló emlékeit.

- Aigoo. Gyönyörű – csodálkozott el Taemin. - Lefényképeznél a háttérben a parlamenttel? – nyújtotta a mobilját Bellnek, aki szívesen megörökítette a pillanatot.

- Omo! Ez nagyon jó lett – mosolygott a fényképen, és átnyújtotta szöszkének.

- Csináljunk egy közös képet is! – csapta össze a két tenyerét Taemin és maga mellé húzta a lányt, aki megszeppenésében elpirult.

- 1, 2, 3 – és kattintás.

- Oh, nézd milyen aranyos vagy ezen a képen – mutatta Bell felé a kijelzőt, aki az „aranyos” szóra csak még jobban elpirult.

- Megnézzük közelebbről? – bökött a parlamentre. Taemin nagyban bólogatott és elindultak a hídon.

- Wáó – adott hangot az ámulatának. – Ez elképesztő!

- Látnád belülről – nevetett Bell. – Nézd! Az ott szemben a Néprajzi Múzeum, annak, aki kíváncsi a nemzeti kultúránkra, a tradicionális népviseletünkre és a népi szokásainkra. Bár meg kell mondanom én rettentően unalmasnak találtam – túrt bele zavartan a hajába.

- Akkor oda nem megyünk be – mosolyodott el a szőke. – Irány a Hősök tere! – kiáltott fel.

- Rendben, irány a Hősök tere – ismételte Bell. – Taxi!

Hála a kis forgalomnak, a taxi 10 percen belül megérkezett a célállomásra.

- Aigoo, ez hatalmas – tátotta el a száját Taemin. – Menjünk közelebb! – ragadta meg Bell kezét, majd futásnak eredt.

- Oh, Taemin-nim! Lassíts egy kicsit! – szólt Bell, miután már alig bírta tartani a tempót, és közben takargatni a rákvörös arcát.

Taemin végre megállt, majd hátrafordult hozzá:

- Hívj nyugodtan oppának! – kacsintott rá, és elengedte a kezét.

Bell megilletődötten figyelte, ahogy felmászik a hatalmas kőlépcső első fokára és széles vigyorral az arcán integet neki. Zavartan integetett vissza neki, majd elővette a telefonját, és csak kattintgatott a pózoló Taeminről.

- Úristen, nézzétek! – kiáltotta el magát egy lány. – Taemin a SHINee-ból! – visított és barátnőivel lerohanta az idolt.

- Kaphatok egy autogrammot?

- Készíthetek egy közös képet? Hatalmas rajongód vagyok! – ugrálták körül a lányok. Taemin persze egy szót sem értett abból, amit mondtak, így kérdőn nézett Izabellára, akit elfogott a nevetés.

- A rajongóid – tolmácsolt neki mosolyogva.

A szőkének leesett a tantusz és gyorsan aláfirkantotta a papírokat, amivel majdnem kiszúrták a szemét. A lányok hangos sikongásban törtek ki, és közös képért könyörögtek.

Már majdnem negyed órája bájologtak, mikor Bell kezdte nagyon unni az egészet.

- Oppa! – kiáltott Taeminnek, de ő meg sem hallotta az iszonyatos visítozástól.

- Oppa! Mennünk kellene… Oppa… - mondta elhaló hangon, mikor látta, hogy hasztalan az egész. Hátat fordított, és szipogva indult el.

Taemin megpróbálta csitítani a lányokat, de miután nem értették meg egymást, szemével Bell után kutatott, mikor meglátta őt egyre távolodni.

- Bell! Bell! – kiabált utána, de a rajongók sikoltozása húsz méteres körzetben elnyomott minden zajt. Türelmét elvesztve dühösen rájuk kiáltott:

- SHUT UP!

A lányok megszeppenten hallgattak el egyszerre, és hajlongva hátráltak el tőle.

- Thank you – mondta és Izabella után eredt.

- Bell! Kérlek, ne haragudj! – kapta el a csuklóját és visszarántotta. Meglepetten nézett a könnyes szemű lányra.

- Nem haragszom… - szipogott. Teljesen megértette, hogy ez bármikor előfordulhat, hiszen ő mégis csak a híres Lee Taemin. – Csak rosszul esett…

- Nagyon sajnálom, ígérem, többet nem teszem – húzta magához Taemin és szorosan átölelte. – Soha többet!

Izabellát megnyugtatta a közelsége, és a határozott szavai. Újra forróság öntötte el az arcát és szorosan átölelte Taemin vékony derekát. Úgy érezte, soha többet nem akarja elengedni, az örökkévalóságig Vele akar lenni.

***

- Jobban érzed magad? – ült le mellé mosolyogva a szőke, és egy bögre teát nyújtott neki.

- Hm – bólintott a lány és belekortyolt az italba. – El sem hiszem, hogy itt vagyok a backstage-ben… - érdeklődően forgolászott a kanapén.

- Nyugodtan nézz körbe – bátorította Taemin.

- Szabad? – mosolyodott el.

- Nyugodtan – viszonozta a mosolyt a szőke.

Bátortalanul sétált a színpadi kellékek és a díszlet között. Mindent meg akart fogni, jól megtapogatni, érezni, hogy ez nem álom, hanem a valóság. Egy kis folyosóra tévedt, ami a színpadra vezetett. Megállt a közepén, és elképzelte, ahogy rajongók milliói ujjongnak és sikítoznak, amint megszólal a dübörgő zene. Szemeit lehunyta és elképzelte, milyen lehet híresnek lenni, ország világ előtt énekelni és táncolni. Félelmetes ugyanakkor varázslatos is.

- Min gondolkodsz? – zökkentette ki valaki.

- Oppa! – ugrott egy aprót ijedtében. – Megijesztettél.

- Sajnálom, igazán nem akartam – sütötte le a szemét Taemin.

- Ugyan – legyintett egyet zavarában Bell. – Csak azon gondolkoztam, milyen lehet a te helyedben. Nem féltél, mikor először kiálltál a színpadra?

- Dehogynem. El sem tudom mondani mennyire – nevetett a tarkóját vakarva. – Remegett a lábam, folyt rólam a víz, majd’ szétvetett az ideg, és mikor megszólalt a zene az adrenalinszintem az egekbe szökött, én pedig, mint egy bomba, úgy robbantam be a színpadra és végigtomboltam az egész koncertet. Amilyen ijesztő az elején, épp olyan klassz a végén. El sem tudom mondani, milyen felemelő érzés…

Szívből beszélt. Úgy, ahogy egy vérbeli táncos beszél. Nem volt szükség sem reflektorra, sem kamerákra, sem a rajongókra, hogy Izabella úgy érezze, valóban az igazi Taemin beszél. Kezdte megismerni azt az embert, aki a sztár mögött rejtőzik. Rádöbbent arra, hogy hiába a hírnév és a csillogás, a színfalak ugyanolyan emberi szívet és emberi érzelmeket rejtenek, mint bárki másé.

Még jobban belefeledkezett abba a mosolyba és az őszinte szavakba. 

Folytatása következik...

BACKSTAGE - Színfalak mögött

Chapter 2.

Forog velem a világ.

Az érzés, amit Izabella még eszméletlen állapotban is érzett, körülbelül ez lehetett egy kis hányingerrel fűszerezve. Taemint lassan az őrület határa fenyegette, idegességében nem tudta hova tenni ezt a szerencsétlen helyzetet.

- Mi van már?! Mért nem ébred fel?! – törtek ki belőle a gondolatok, miközben fel-alá mászkált a hotelszobájukban.

- Amekkora ütést kapott, nem csodálom, hogy ilyen sokáig eszméletlen – szólt Jaewon, aki Izabella mellett ült a kanapé szélén, figyelve annak minden lélegzetvételét. – Egyszer jövök Budapestre, és te akkor is pluszmunkát csinálsz nekem.

- Akkor mért nem a kórházba vittük? – vonta kérdőre a sunbae-t Taemin némiképp dühösen.

- Szeretnéd látni magad a holnapi újságban azzal a szalagcímmel, hogy „Lee Taemin, aki fejtörést okoz a magyar lányoknak”? A szó szoros értelmében…

Jaewon előrelátó volt mindenben.

- Jogos – szólalt meg a konyhapultot támasztó Jinki.

- Készülj fel, hogy térden állva esedezz a bocsánatáért, ha felébred – adta fel a leckét a sunbae, majd elhagyta a lakosztályt, hogy tolmács után nézzen.

Kínos csend telepedett a társaságra. Hosszú percekig csak egymás lélegzését hallgatták, míg Taeminnek végleg elfogyott a türelme. Felpattant a helyéről, a kanapéhoz lépett és Izabellát a vállainál fogva rázni kezdte.

- Ébredj már fel! – kiabálta.

- Taemin!

- Elment az eszed?! Hagyd abba! – kiáltották a többiek. Jinki és Minho egyszerre fogták le az önmagából kifordult maknae-t.

- Meg vagy húzatva?! Még nagyobb bajt akarsz okozni? – korholta le a vezető.

- S-sajnálom – sütötte le Taemin a szemeit. – Nem akartam… de ez már kiborító! – szipogott. – Mért nem tér magához? Meghalt, vagy mi??

Alig, hogy elhagyták a száját a - még egy hullát is sértő – szavak, halk mocorgást hallottak a kanapé felől.

- Ébredezik! – kiáltott Kibum.

Mindannyian Izabella köré gyűltek, és feszülten figyelték, ahogy lassan kinyitja szemeit.

A lány még mindig úgy érezte, hogy forog vele a világ, ezért beletelt egy kis időbe, míg a homályos pacák körvonalakká rajzolódtak. Lassan ült fel, kezével az ütés okozta huplit dörzsölgette.

- Hssz... Ez fáj – szólalt meg.

- Eh? Mit mond? – néztek értetlenül a tagok, mire leesett a tantusz, hogy magyarul beszélt.

- Basszus, nincs valakinél egy szótár? – kapkodott Jonghyun.

- Hé, minden oké? – legyintette meg kezét Taemin Izabella arca előtt.

A lány szemei elkerekedtek. Nem akarta elhinni azt, amit látott. Tényleg a SHINee ül mellette, vagy csak az ütés miatt hallucinál?

- S…SHINee?

- Nae! Nae! – bólogattak megkönnyebbülten a tagok. – Úgy tűnik egy rajongóval van dolgunk – mosolyodott el Jinki.

- Annyeong! – integetett Taemin. – Gwaenchana? – kérdezte és reménykedett abban, hogy Izabella megérti, mit akar mondani.

- Do you speak English? – próbálkozott Kibum.

- Hol van már Jaewon a tolmácssal? – kiáltott Jonghyun még mindig szótár után kutatva.

- Izé… annyeong. Izabella imnida – mutatkozott be, még sokkolt állapotban. – B-beszélek koreaiul…

Ezt a kijelentést nagyjából öt perces döbbent hatásszünet követte.

- Hát… hát ez igazán nagyszerű! – csapta össze a tenyerét a vezető. – Örülök a találkozásnak, Onew vagyok a SHINee-ból – nyújtott kezet.

- I-igen, tudom – szívélyes kézszorítások közepette mutatkozott be a többi tagnak, és még most sem tudta elhinni, hogy ez vele történik. Taeminen volt a sor, hogy bemutatkozzon, és ezer hálát rebegjen az istennek, amiért nem történt nagyobb baj.

***

Kellemes kamillatea illat töltötte meg a levegőt. A többiek lassanként felszívódtak, Jinki és Kibum a sunbae után indultak, Jonghyun és Minho a szobájukban, Taemin pedig a konyhában tevékenykedett.

Öt perc sem telt bele és már hozta is tálcán a folyékony orvosságot.

- Még egyszer nagyon sajnálom a történteket – nyújtotta a csészét.

- U-ugyan… én sajnálom, hogy gondot okoztam. Biztosan nagyon elfoglaltak vagytok – fogadta el a gőzölgő italt Izabella, és próbált nem zavarba jönni, attól, hogy éppen a kedvenc idolja szolgálja ki teával. – Egyébként… hatalmas rajongód vagyok!

Nagy bátorságra volt szüksége, hogy ezt ki merje mondani. De úgy érezte, Taeminnek mindenképpen tudnia kell, hiszen nem minden nap találkozik az ember a kedvenc sztárjával.

- Ott leszek a szombati koncerten. Már a jegyem is megvan – folytatta.

- Aigoo – pattant fel a kanapéról a maknae és a táskájához szaladt, majd kihúzott belőle egy VIP jegyet. – Kérlek, fogadd el ezt. Ez a legkevesebb, amiért majdnem agyrázkódást okoztam – vakarta a tarkóját és átnyújtotta a jegyet.

- Oh! Köszönöm, de igazán nem szükséges, szerencsére nem történt semmi baj és…

- Ragaszkodom hozzá! – vágott közbe. – Nem tudom, mivel kárpótolhatnálak… Talán, bevihetnélek a koncert előtt a backstage-be, vagy… esetleg meghívhatlak egy fagyira? – próbálkozott.

- Hát… igazán jól hangzik mindkettő, de…

- Akkor ezt megbeszéltük! – vágott ismét a lány szavába. – Írd fel ide a számodat, és majd hívlak.

Egy papírcetlit tolt az orra alá és széles mosolyra húzta a száját. Izabella nem is kívánt mást, csak, hogy könyökölhessen tovább a konyhapulton a gőzölgő kamillatea mellett ábrándozva és belefeledkezhessen annak az embernek a mosolyába, aki mostantól kezdve lesi minden kívánságát.

Folytatása következik...

BACKSTAGE - Színfalak mögött

Backstage

Színfalak mögött

~ Puccos sztárélet, vagy csak egy a sok közül?

 Chapter 1.

Éjfélre járt az idő. Hangosan süvített a hideg északi szél Budapest utcáin, a Teréz körúton át egészen az Oktogonig, ahol megrekedt a négyirányú útelágazódásban. Már csak a halvány szellő lengette a Zeneakadémia piros-fehér-zöld zászlaját.

Öt fiatal csodálta nemzeti himnuszuk szerzőjének egykori tanulmányi helyszínét. Bizony, Ahn Ik Tai valóban a Magyar Zeneakadémia padjait koptatta, Kodály Zoltán keze alatt tanult, majd komponálta meg hazájának himnuszát.

- Hogy érettségizhettél le zenetörténelemből? – vonta fel szemöldökét a legidősebb, és korholóan nézett a kis szőkehajúra.

- Lehet, hogy ez az én tudatlanságomat bizonyítja, de én sem tudtam – mosolygott a magas, sötéthajú. – Ugyan már, nem lehet mindenki olyan okos, mint te, Jinki – és oldalba bökte a feszült vezetőt.

- Persze, tutira kamuzik – nevetett fel harsányan az alacsony, ám annál jóképűbb tag. – Biztos ott a Wikipédia a zsebében – és már lépett is oda, hogy előhúzza az okostelefont, de csalódnia kellett. A készülék kikapcsolt állapotban hevert Jinki zsebében.

- Mi a baj Jonghyun-ssi? Talált, süllyedt? – nevette ki gúnyosan az első látásra divattervezőnek tűnő tag.

- Hé! – kiáltott harsányan az említett és üldözőbe vette a dívát, hogy nyakonöntse egy üveg ásványvízzel.

- Jonghyun! Kibum-ssi! Azonnal gyertek… - kiabált utánuk Jinki, de mielőtt kimondta volna, hogy hagyjátok abba, az üldöző elkapta az üldözöttet és az üveg víz már landolt is Kibum nyakában.

- Gratulálok – nézett Jinki szemrehányóan a két tagra.

- Jaewon-nim nem fogja megengedni, hogy vizesen szállj be az autójába – szólalt meg a szőke.

- Taeminnek igaza van – helyeselt a magas. – Fuss még pár kört és megszárad rajtad a zakó – nevetett.

Annak ellenére, hogy az éjszaka közepén jártak, és a szél kicsípte az arcukat, az idő nem tűnt olyan hidegnek. Május vége felé az időjárás még csalfa volt, de a nyár már betörni készült, hogy véget vessen hűvös szélnek és felhős égnek.

Eközben a város másik felében, egy Izabella nevű lány az igazak álmát aludta egy koncertjeggyel, és azzal az együttessel, ami nélkül az élete nem is lenne teljes. Új remény fejében aludt el minden este, hogy talán a holnap valami mást hoz, és találkozhat azzal az emberrel, aki életnagyságú karton formájában köszönti minden reggel, és aki mindenekelőtt a példaképe.

***

.

Másnap reggel a gyönyörű, felhőtlen kék ég és fényes napsütés köszöntötte az öt álomszuszékot.

- Jó reggelt, jó reggelt! – tárta ki Jaewon-nim a lakosztály ajtóit. – Remélem kinézegettétek magatokat tegnap este, mert ma kőkemény próba lesz! Gyerünk, öltözni, öltözni!

- Hol akarsz próbálni ilyen korán sunbae-nim?! – háborodott fel Kibum és arcát a párnájába fúrta.

- Ha neked a hajnali negyed tizenkettő korán van, akkor a késő, mint fogalom, hány órára tehető nálad? – fonta össze karjait Jaewon. – Nem kellett volna este olyan sokáig a városban tekeregnetek. Ha tudjátok, hogy koncert van, első a próba, a városnézés ráér utána is. Na gyerünk pattanjatok, vagy hozom a vizes vödröt!

Erre a szóra úgy ugrottak ki az ágyból, mind az öten, mintha azt kiabálták volna, hogy: BOMBA! Tudták, hogyha Jaewon-nim azt mondja, akkor meg is teszi, minden szívfájdalom nélkül, ráadásul még ki is neveti őket.

Így hát kelletlenül, de felöltöztek és félkómában leballagtak a szálloda tizenkettedik emeletéről a parkolóba, ahol már várta őket a fehér kisbusz.

Miközben a fiúk még csak álmosan dörzsölték szemüket, Izabella már az ötös metróból pattant ki, és futólépésben tartott a McDonalt’s felé. Nem szeretett volna elkésni rögtön az első munkanapjáról. Útközben végig csak a pénteki SHINee koncertre tudott gondolni, fülében szólt az mp4 lejátszója, amitől szinte már érezte, hogy ott áll a közönség soraiban és őrülten tombol a dübörgő zenére. Éles kanyarral fordult be a parkolóba és igyekezett a bejárat felé.

- McDonalt’s! – kiáltott Jonghyun. – Sunbae! Álljunk meg, éhes vagyok.

- Ha időben felkeltél volna, lett volna időd reggelizni – szólt hátra Jaewon az anyósülésről.

- Sunbae! Ne legyél már ilyen – nyavalygott tovább, míg végül megálltak a gyorsbüfé parkolójában.

- Na csak gyorsan és semmi kalóriabomba! Saláta vagy hagymakarikák!

- Hogyne, sunbae-nim – forgatta a szemeit Taemin és becsukta a kocsiajtót. – Madárnak néz, hogy salátával akarja kiszúrni a szemem?

- Hallottam – szólt Jaewon az autóból.

- A fene – morogta Taemin és a többiek nyomába eredt.

Öt percen belül már a rendelésükkel a kezükben hagyták el a pultot. Jinki már majdnem megveszett a csirkeszárnyaktól, ami a csomagjában lapult. Taemin is igen meresztgette a szemét a sajtburgerére, de sajnos várnia kellett, míg kiérnek a kisbuszig. Olyan gyorsan szedte a lábait a kijárat felé, amilyen gyorsan csak bírta, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét a burgerről.

- Taemin előre nézz! – figyelmeztette Minho, de akkor a kis szőke már lendületesen lökte kifelé az ajtót, ami hatalmas csattanással és egy fájdalmas kiáltással állt meg.

Izabella abban a pillanatban úgy érezte, hogy most jött el a világvége. Egyensúlyát elvesztve, tompa puffanással a földre zuhant, majd minden elsötétedni látszott.

- A francba! Jól vagy? – kapott utána Taemin de miután válasz nem jött, pánik tört rá, és jajveszékelve segítségért kiáltott.

Jaewon azonnal rohant a hang irányába, és meglátva a tehetetlen bandát, már kezdődött is az „én megmondtam” kezdetű történet…

Folytatása következik...

A magányos táncos

7. fejezet: Goodbye sweet halcyon days~

Gikwang

- Oppa! Oppa, most hová mész? – kiabál utánam Hyuna, de úgy teszek, mintha meg se hallanám. Sebes léptekkel hagyom el a kiadót és indulok neki a városnak. Nem akarok látni most senkit, jobb lesz, ha békén hagynak egy időre. Még, hogy Taemin meghalt… na ezt aztán nem veszem be… Hol itt az igazság?

Az persze senkit nem érdekel, hogy én mit érzek. Nekem sem volt könnyű megbarátkozni a ténnyel, hogy eltűnt az a személy, akit a legjobban szerettem… mostanáig.

***

- Töltsön még egyet.

- Sok lesz ez fiam – szól a pultos. – Ha szerelmi bánatod van, menj és keresd meg, az italtól nem lesz jobb.

- Mit számít ez? Csak töltsön még egyet – lököm oda a poharamat.

- Akkor mondd el. Hátha segíthetek – mondja és megtölti a poharat sojuval.

- Bonyolult ez. Úgysem értené…

- Hidd el, sokan öntötték már ki a szívüket azon a széken – mondja és fejével a helyemre bök.

- Akkor engem kihúzhat a listáról, mert úgy sem mondom el… Fenékig – emelem meg a poharam, és lehajtom az utolsó cseppjéig.

Felállok az asztaltól és lassan a kijárat felé indulok. Elég volt a mai napból. Hazamegyek, lezuhanyzom és alszom. Most semmi nem érdekel…

Kilépek a kocsmából, mire egy hostess lány a kezembe nyom egy Asta magazint.

- Köszönöm, nem kérek reklámújsá – adnám vissza, de megakad a szemem a címlapon.

„Az egész szórakoztatóipart megrázta a SHINee maknaejának halálhíre”

„Gyertyás virrasztást tartanak a rajongók az SM székház előtt”

„A SHINee feloszlik?”

- Istenem…

Hát mégis igaz? Taemin tényleg meghalt?

A szívem egyszerre a torkomba szökik és irdatlanul dübörögni kezd.

Hiszem ha látom? – ez a legostobább szólás a világon.

Látom, de mégsem hiszem el. A szívem nem hagyja, hogy elhiggyem.
Itt valami nagyon bűzlik…

*

- Kérem várjon egy percet.

A recepciós nő a kórház adatbázisában keresgél, amíg én a látogatói űrlapot töltöm ki.

- Meg is van. Lee Taemin-t tegnap hajnalban, 00:05-kor vették fel, majd rögtön átszállították a rendőrségi nyomozócsoport laborjába.

Megad egy címet és egy telefonszámot, majd ezután kocsiba szállok és a megadott címre indulok.

Alig tizenöt perc autóút után megérkezem a célállomásra.

- Üdv, Lee Gikwang vagyok – rázok kezet az egyik tiszttel és átnyújtom neki a látogatási engedélyemet.

- Kérem kövessen – int és elindul a lift felé.

A harmadik emeleten egy nő fogad, majd ő kísér tovább. Egy laborterembe lépünk, ahol rögtön megcsap a tömény formaldehid émelyítő szaga. Középen egy asztalon a letakart test.

- Készüljön fel, a látvány nem lesz valami szép – mondja a nő és lassan felhúzza a fehér lepedőt.

- Ó, te jó ég… - takarom el számat a kezemmel.

Mély levegőt veszek és próbálom magamba fojtani a sírást, ami előtörni készül belőlem. Nem akarom elhinni azt, amit látok. Minden veszekedés, meggyalázott emlék és bántó szó, ami elhagyta a számat, akár egy kést, úgy döfnek most a szívembe. Hogy lehettem ilyen érzéketlen?

Hosszú percekig csak némán állok, figyelem a rezzenéstelen arcot, miközben a kérdés cikázik a fejemben: Ez hogy lehet?

- Sajnálom, de a látogatási időnek vége – szól a nő és visszahúzza a lepedőt.

- Egy pillanat! – állítom meg a kezét.

Valami nem stimmel.

- Ez nem Taemin.

- Hát ezt hogy érti? – néz rám elkerekedett szemekkel.

- Taeminnek van egy hege a jobb oldalán. Egyszer megcsúszott a konyhában és nekiesett az üvegasztalnak. Egy üvegszilánk felsértette az oldalát. Tudom, mert az én lakásomon történt – villannak be az események. – Itt nincs semmilyen heg - Hogy eddig ezt mért nem vettem észre?

- Vettek már ujjlenyomatmintát? – kérdezem.

- Nem. A rendőrség egyértelműen azonosította a holttestet, ráadásul a személyes iratait is nála találták – bizonygatta a nő.

- Az isten szerelmére, vegyen már egy átkozott ujjlenyomatot! – kiáltok rá idegesen, mire összerezzen, és azonnal intézkedik.

Betáplálja az adatokat a computerbe, és már el is indul a keresés.

- Van egy találat! – kiált fel, de rögtön lehervad az arcáról a mosoly.

- Az azonosított neve: Baek Chang Sun – mondja és elnéz a vállam felett. – Hoppá…

- Igen, hoppá… – csapok az asztalra és elviharzom a kijárat felé.

***

Taemin

Újra a hófehér szobában fekszem az ágyon, és a fekete foltot bámulom a plafonon.

Azt mondták fel kell szívódnom…

„Már mindent elintéztünk. Londonba fogsz költözni. Birtokolhatsz egy belvárosi albérletet, minden hónapban utalunk annyi pénzt, amennyi szükséges. Új személyazonosságot kapsz, és az állami iskolába fogsz járni a musical szakra. Az égvilágon semmire sem lesz gondod.  Csinálhatod azt, amit szeretsz, énekelhetsz, táncolhatsz, színészkedhetsz. Csupán egyetlen feladatod lesz. Bejutni a Mennyei Csapatba.”

Egy új élet kezdődik előttem. Hogy mire számítsak, nem tudom… Az életem megrendíthetetlennek tűnő pillérei összedőltek. Mostantól a mulandóság, a pillanatnyi öröm jelenti számomra a világmindenséget. Búcsút mondok az érzéseimnek, a barátaimnak, az életnek, mit eddig éltem… mindennek.

Viszlát, boldog szép napok.

END

A magányos táncos

 6. fejezet: Hiszed vagy sem

Szeretném azt hinni, hogy ez csak rossz álom, aminek mindjárt vége, de sajnos nem a templomban vagyok, ahol előre megmondják, hogy mit higgyek és mit ne.

Még mindig a pisztolycső néz velem farkasszemet és csak arra vár, hogy meghúzzák a ravaszát.

- Nos? – kérdezi a férfi.

Nem tudom, hogy azzal járok-e jobban, ha hagyom, hogy itt helyben lelőjenek, vagy azzal, hogy ennek a bűnözőnek a kezei közt legyen a borotvaélen táncoló életem.

Méltósággal meghalni vagy hagyni, hogy bemocskoljanak? – ez itt a kérdés.

- A türelmem az egyetlen, ami nem határtalan – mondja idegesen és kibiztosítja a fegyvert.

Túl drága az élet ahhoz, hogy csak úgy eldobd! – szólalt meg a kis hang a fejemben.

Lassan eleresztem a kilincset és visszaülök a díványra.

- Helyes, jófiú – mondja és elteszi a pisztolyt.

- Csak árulja el, mért akarnak megölni? – szögezem le az egyetlen megválaszolatlan kérdést.

- Ez neked túl bonyolult, úgysem értenéd – dől hátra a karosszékben, és egy szivart vesz elő.

- Azért próbáljuk meg hátha mégis.

Egy pillanatra megáll, és rám néz. Sötét szemeivel szinte lyukat éget a retinámba, de állom a tekintetét. Egy percig sem pillantok félre.

- Látom komolyan veszed a dolgot. Hát legyen. Elmondom.

Rég óta tart már ez a viszály a maffia fejese és az SM. Entertainment vezérigazgatója között.

Öt évvel ezelőtt történt, mikor a japán maffia elrabolta a vezérigazgató lányát és részesedést követelt a kiadó éves bevételéből. Az igazgató ezt persze megtagadta, de az édes kislányát mindképpen vissza akarta kapni, ezért jutalom fejében, felbérelte a helyi maffiát, hogy hozzák vissza a lányt. Sajnos a főnököt akkor is csak annyi foglalkoztatta, hogy ezzel mekkorát lehet kaszálni, és ostobán elfogadta az ajánlatot. Egy éjjel rátört a yakuza fejesére és addig kínozta míg az el nem árulta hová rejtette a lányt, aztán pedig lelőtte. Ahogy ígérte, visszahozta a lányt, és kérte a jutalmat, de az igazgató felrúgta az egyességet és befagyasztotta a bankszámlát, ahova pénzt utalta. A főnök nagyon dühös volt, megpróbálta feltörni a számlát, ezért feljelentették hitelkártyacsalás vádjával, mire öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

Bosszúból, tönkre akarta tenni a legnagyobb jövedelmet hozó csapatot, azzal, hogy megöleti a kiadó szeme fényét, a híres Lee Taemint. Az egész akciót a börtönből irányította és még csak meg sem kellett erőltetnie magát – fejezi be a mondandóját, majd elégedetten hátradől és rágyújt a szivarra.

- Világos. Már csak egy dolgot nem értek. Ha a főnökének ennyire a szíve ügye ez a dolog, mért nem öletett meg már akkor, amikor megtudta, hogy túléltem a robbanást? – tárom szét kérdően a kezeimet.

- Azt hittük a természet majd teszi a dolgát és előbb, vagy utóbb belehalsz a sérüléseidbe, de úgy tűnik, valaki nagyon szerethet téged ezen a bolygón…

Gikwang...

Vajon ő is azt hiszi, hogy meghaltam? Biztosan magát okolja a történtek miatt…

Egy jel. Ha tudnék egy jelet adni, hogy élek és jól vagyok, azzal sokak lelkén könnyítenék. El sem merem képzelni a rajongóim arcát, vagy a hyungjaim kisírt szemeit… Szörnyű. Felemészt a tudat, hogy hány és hány embernek okozok szívfájdalmat, azzal hogy „meghaltam”… De nem tehetek semmit. Csak csendben ülhetek és remélhetem, hogy ennél rosszabb már nem lesz.

Ez a gyötrő, kínzó érzés… bár lennék most inkább halott…

Folytatása következik...

A magányos táncos

 5. fejezet: Utolsó kívánság

Csak egy gondolat jár a fejemben. Furdalja a lelkemet, de nincs, kinek elmondjam. Végleg egyedül maradtam. Magányos táncosként folytatom az utamat, akármerre is fújjanak a fagyos északi szelek.

*katt*

Egy hang töri meg a csendet.

- Felébredtél? – kérdezi egy lágy, vékony hang. Egész biztos, hogy nem a mennyben vagyok?

Válaszképpen egy aprót bólintok, de a szememet csak résnyire nyitom ki.

Ő, aki az imént bejött, valószínűleg egy nő, kezét a homlokomra teszi. Hirtelen felszisszenek, olyan hideg a keze.

- Lázas vagy. – állapítja meg. – Hozom a hőmérőt.

Cipőinek kopogása elhalkul, majd újra felerősödik, ahogy visszatér. Hideget érzek a fülemben, valószínűleg a lázmérő lehet.

- 37.5… 38.0… 38.8… - számolja a fokokat, végül negyvennél áll meg. Óvatosan kinyitom a szemem, hogy mégis csak lássam, mi folyik körülöttem.

- Nagyon magas lázad van – mondja tágra nyílt szemekkel.

- V..vi...vizet – próbálom kinyögni, kicserepesedett ajkaim közt.

Azonnal felpattan a helyéről, és percek múlva visszatér egy ásványvizes palackkal. Szívószálon keresztül próbálok az életmentő vízhez jutni, de még annyi erőm sincs, hogy néhány cseppet felszívjak vele.

- Tudom, hogy nagyon legyengültél, de meg kell próbálnod felülni, mert be kell adnom a gyógyszereid – mondja a lány. – Gyere, segítek – a fejem alá nyúl és lassan felhúz, én pedig amennyi az összes erőmből telik, megpróbálom megtartani ülő pozícióban a testem. Végre meglátom az arcát…

Hófehér bőr, fekete szemek, és hosszú sötét haj, ami keretezi gyönyörű arcát. Életemben nem láttam még ilyen szép lányt. Biztos, hogy nem a mennyben vagyok? Vagy egy angyal szállt le hozzám, hogy kimentsen ebből a szörnyű rémálomból?

- Ezt vedd be – tart egy pirulát az ujjai között. A számhoz emeli, közben nyúlt a vízért, hogy le tudjam nyelni. Szörnyű keserű ízt érzek a torkomon, szinte a hányinger kerülget. Öklendezni kezdek. Érzem, hogy összeszorul a torkom, és alig kapok levegőt.

- Hé, minden rendben? – rázza meg a vállam, de képtelen vagyok megszólalni. Még hallom, ahogy segítségért kiabálva elrohan, aztán sötétség… Most egészen biztosan meghalok.

***

- Te szerencsétlen! Hogy adhattál be neki rossz gyógyszert?!

- Nem, nem! Egészen biztosan jót adtam be!

- Akkor meg hogy lehet, hogy majdnem meghalt egy egyszerű fájdalomcsillapítótól?!

- Talán allergiás volt rá vagy… *csatt*

- Még egy ilyen malőr és repülsz. Nem hagyom veszni az üzletet.

***

Elviselhetetlen szúrást érzek az oldalamban. Fáj a fejem, és szinte lángol az egész testem.

Mikor kinyitom a szemem, egy fehér szobában találom magam. Minden fehér, a falak, a szekrények, a takaró, még a padló is. Hol vagyok?

Egyre erősödő cipőkopogást hallok, majd belép a szobába egy férfi, talpig feketében. Az ágy mellé lép, valami ampullaszerű dolgot tart a kezében. Lepattintja a tetejét, ami alatt gigantikus méretű tű lapul.

- Ettől hamar jobban leszel. – mondja és belevágja a vállamba.

Zsibbad az egész testem. Furcsa érés, de nem fáj semmim. A férfi ekkor már elhagyta a szobát. Próbálok felülni, de nem érzem a végtagjaim. Olyan vagyok, mint egy marionettbábú, amit csak zsinórokon lógatva lehet mozgatni.

Órák óta bámulok bele a semmibe, farkasszemet nézek a plafonon éktelenkedő fekete folttal, ami éppen fölöttem van. Mostanára minden bizonnyal hatnia kellett, annak az injekciónak.

Újra megkísérelek felülni. Teljes erőmből tolom fel a testem, a lábaimat lelógatom az ágyról, és végre sikerül. Sóhajtok egy nagyot, és megpróbálok felállni.

A lábaim megremegnek, de aztán stabilan kapaszkodva megállok. Elindulok az ajtó felé.

- Hová szöksz?

Ijedtemben csaknem összeesek, de még idejében megkapaszkodok a kilincsben. A lány ült a szoba túlsó felében, egy fehér köpenyben, Nem csoda hogy észre sem vettem.

- É-én csak…

- Ahogy látom hatott az orvosság. Máris jobb színben vagy. – ezer wattos mosolyától csaknem megvakulok.

Felkel a székről és hozzám lép, majd belém karol. – A főnök már vár.

Hosszú folyosón át vezet az út, de ahelyett hogy fáradnék, egyre jobban érzem magam. Valami azt súgja, hogy nem is „orvosságot” kaptam.

- Megjöttünk. – mondja a lány és ajtót nyit.

- Nézzenek csak oda, a bajnokunk milyen jól néz ki – kacag gúnyosan a férfi, és megtölti a poharát. Int a lánynak, hogy elmehet, mire az engedelmesen cselekszik.

- Foglalj helyet. – mutat a vele szemben lévő díványra.

Nem tetszik a dolog… Hátrapillantok, nyitva van-e az ajtó, de aztán inkább úgy döntök, nem keresem a bajt. Helyet foglalok.

- Hogy érzed magad? – kérdi.

- Ö…jól. – felelek.

- Örömmel hallom. A feletteseim bizonyára örülnek majd a hírnek – nevet. – De hogy is élted túl azt a robbanást? Hiszen úgy volt megtervezve, hogy a metró még a végállomás előtt fog felrobbanni.

- Megtervezve? – jól hallottam?

- Becsúszott egy apró baki, ezért kénytelek voltunk nekifuttatni a betonfalnak. A főnök nem nagyon örült mikor megtudta, hogy mégsem haltál meg. Ki kellett cserélnünk a testedet egy hullára, hogy mindenki azt higgye, meghaltál – kacag. – Nagyon nehéz volt ám találni egy korodbeli fiút, aki hasonlít rád.

- Szóval az volt a terv, hogy kinyírjanak engem?? – nem hiszem el amit hallok. Megtervezték a halálomat! De miért?!

- Eredetileg igen, de miután rosszul sült el a kis akciónk, a főnök úgy döntött, jó üzletet csinál belőled. – veti elém félvállról és belekortyol az italába.

Úgy futnak át az agyamon az események, mint mikor a filmekben átpörgetik az unalmas jeleneteket. Felpattanok és, mint a villám, futok az ajtó felé, de egy kattanó hang megállásra késztet. Megfordulok és hirtelen úgy érzem, a szívem dobogása kihagy egy ütemet, mikor a pisztolycső egyenesen rám mered.

- Két választásod van. – mondja a férfi. – Az egyik: menekülsz, mely esetben te húzod a rövidebbet, és most azonnal lelőlek. Vagy… visszaülsz szépen a seggedre és azt teszed amit mondok. Szóval,

mi az utolsó kívánságod?

Folytatása következik…

A magányos táncos

4. fejezet: Megesik az ilyen. De nem velem…

Taemin

Mozdulni sem tudok. Fáj minden végtagom, mégis olyan jól érzem magam. Kellemes meleg van… Meghaltam?

Kinyitom a szemem, de semmit sem látok. Teljes a sötétség. Már a mennyben lehetek?

*katt*

Mi lehet ez? Mintha egy ajtó kattanása lett volna. Hirtelen vakító világosság támad, a szemem akaratomon kívül összeszorul. Lassan próbálom újra kinyitni. Homályos vörös foltok, és érzem… valami nedves a kezem alatt. Hideg. A melegség és a fény egyszerre elillanik, a szemem tágra nyílik, de amit látok, azt nem akarom elhinni.

Mi ez a hely? Mert az biztos, hogy minden csak éppen a menny nem. Inkább egy dohos raktárháznak tűnik. Akkor mégsem haltam meg? Nem, az nem lehet. Kizárt, hogy túléltem egy akkora robbanást. Tisztán emlékszem, hogy átvágódtam egy üvegablakon és ezer szilánk fúródott a testembe, aztán… sötétség.

A karom megrándul. Teljes erőmből próbálom felnyomni a testem, de csak könyökölésre tudom felküzdeni magam.

Mi ez? Ez… az én vérem? …hatalmas tócsa van alattam, hideg és árad belőle az iszonyatos alvadt vér szaga. Mennyi ideje feküdhetek itt?

*katt*

Megint az a hang. Majd cipőkopogás.

Érzem, hogy a testem megemelkedik aztán újra földet ér. Hová visznek? És egyáltalán mért hoztak ide? A fiúk vajon tudnak rólam? Vagy… azt hiszik meghaltam? Csupa megválaszolatlan kérdések. Csak abban reménykedem, hogy ahova visznek, ott majd választ kapok mindenre.

Gikwang

Fáj a fejem, a gyomrom, émelygek, zsibbad a nyakam…

- Oppa… Oppa… OPPA!

- He?? - riadok fel hirtelen. Hyuna arcától a hideg is kiráz, mikor kinyitom a szemem. Pedig általánosságban véve nagyon is kedves pofi, de most a frász kerülget, olyan mérges arckifejezéssel bámul rám, mint aki menten ki akar nyírni.

- Mégis mit képzeltél, mondd?! - emeli fel a kezét, mire azt hiszem, meg akar ütni, de aztán a homlokára csap és folytatja: - Azt hiszed mindenre megoldás, ha fogod magad és lerészegedsz? Attól a probléma még ugyanúgy fenn áll. - fonja össze a karjait. - Ha szegény Minnie hallaná ezt még azt is megbánta volna, hogy megismert…

- Már megint csak Taemin… Nem számít, mit hisz Taemin, arra senki nem gondol, hogy én mit érzek?! - kelek ki önmagamból, az igazamat védve. - Hát bánja csak meg, nem érdekel! A túlzott szerénysége vált a kárára, nem az, hogy nem adtam oda neki a kocsit! - kiabálok.

Hyuna csendben feláll, halálosztó pillantást vet rám és elindul az ajtó felé. Mielőtt átlépné a küszöböt, visszafordul, és csípőre vágja a kezét.

- Hogy beszélhetsz így róla? - mondja halkan, dühösen. Tekintetét a padlóra szegezi. - Meghalt! Fel bírod fogni ezt?!

­­­***

Eközben a SHINee dormban…

Ez hogy lehet? A kérdés mindenkiben ott bujkál, válaszra várva. Jinki és Kibum egymás vállára borulva zokognak, és ostorozzák magukat, mint rossz szülőket, akik képtelenek voltak vigyázni egyetlen drága gyermekükre. Jonghyun a Taemintől kapott maciját szorongatva kuporog a napi hírek felett, száját összeszorítva, könnyeivel áztatott újságpapírra tekintve. Minho az ablak mellett a falnak támaszkodva fejét a kezére döntve, csak bámul kifelé, ahol rajongók ezrei állnak a ház előtt, gyertyákkal és Taemin képeivel sírva. Próbál erős maradni, de a fájdalom az ő lelkét is úgy tépdesi, ahogy a többiekét. Szemét lehunyva még egyszer utoljára a kedves arcra gondol, és bár próbálja elengedni fájó emlékét, képtelen rá. Egy könnycsepp gurul le az arcán.

„A kezeim remegnek, egy pillanatra elvesztem a látásom. Hogyan állhatnak itt megcsonkított lábaim? Nem tudok többé rá emlékezni. Ijedté válok. Te, ki egészen mostanáig mosolyogtál, hol vagy?”

A magányos táncos

 3. fejezet: Halálhír

Hyunseung

Esküszöm csipogót kötök a nyakába. Hol van az az idióta? A telefonját nem veszi fel, a dormban nincs, ráadásul tegnap este óta színét se látta senki. Nem elég, hogy Taemin miatt tiszta ideg az egész banda, ez a marha még rátesz egy lapáttal. Én elhiszem, hogy megviseli a dolog, nem csak őt, mindannyiunkat, de azzal nem segít, ha ő is eltűnik.

A bevásárló utcán haladok, közben folyamatosan csöngetem a mobilját. Elmegyek egy sötét kis utca előtt, ahonnét igen furcsa zajok szűrődnek ki, és… várjunk csak. Ez Gikwang hangja.

Visszalépek és befordulok. Ahogy beljebb haladok egyre hangosabb és hangosabb, és végül kilyukadok egy lepukkant szórakozóhelynél. Belépek, az ajtó iszonyatosan nyikorog, ezért óvatosan nyitom befelé, hátha a kezemben marad a kilincs.

Körbenézek, minden második asztalon fekszik valaki, a pult mögött a kocsmáros csaj mellét bámulják, a sarokban egy részeg disznó kislányok seggét fogdozza aki… ilyen nincs. A pofámról lesül a bőr, Gikwang az.

Odalépek és kirántom a sarokból, mire erősen ellenkezik. Szerintem azt sem tudja ki vagyok.

- Mi a fenét művelsz te agyoniskolázott?! - förmedek rá. - Csont részeg vagy.

- Én? Dehogy - legyint a kezével, és majdnem elveszti az egyensúlyát, szerencsére megkapaszkodott a pultban. - Vagy mégis… - teszi hozzá.

- A barátod eltűnt, te meg a kocsmában részegre iszod magad, és kiskorúakat zaklatsz? Elment az a maradék eszed is?!

- K-ki tűnt el? Jahh…hoogy Taemin?

- Brávó! - tapsolok. - Csak eszedbe jutott, kivel jársz már három hónapja.

- Járook?? Mért, buzi vagyok?

Ó te jó Isten, segíts meg.

Átvetem a vállamon a kezét, és kiráncigálom a kocsmából. Ahogy kiérünk a sötét sikátorból, leintek egy taxit és egyenesen a Cube-hoz viszem.

Amint megérkezünk, betámogatom az előcsarnokba, és visszaszaladok kifizetni a taxit. Beérve újra az épületbe, Hyuna pattan elő a semmiből és üvölt nekem egy „ANNYEONGHASEYO!”-t, aztán Gikwanghoz fordul és elképed.

- Mi történt veled Kwangie? - kérdezi kétségbeesetten.

Mielőtt felvázolhatnám neki mi is történt, az említett oldalra fordul és Hyuna cipőjére teszi a rókát, mire a lány ijedtében felsikít.

Én meg eltakarom a számat, és magamban röhögök rajtuk…

- Szegény nagyon kiütötte magát - hozza a vizes törölközőt, és a homlokára teríti.

- Én azon vagyok kiakadva, hogy egyáltalán fel sem fogja milyen helyzetben van? A barátja tűnt el és még csak nem is izgatja? - teszem fel a kérdést. - Te mit tennél, ha a barátod eltűnne egy balesetben? - nézek Hyuna-ra.

- Nem tudom, de biztos nem az egyik sarki kocsmában lopnám a napot az biztos. Inkább én is utána indulnék, hogy megkeressem.

Tessék, még Hyuna is az értelmesebb megoldást választaná, pedig róla aztán el lehet mondani, hogy kissé szeles, de ha kell helyén van az esze - ásítok.

- Fáradt vagy? - kérdi.

- Körbegyalogoltam a fél várost. Szerinted?

- Jogos - pillant újra a kidőlt Gikwangra, majd vissza rám. - A többiek már hazamentek, menj te is.

- Nem lehet. Még fel kell mennem a főnökhöz, szólni, hogy megvan ez a lökött. Meg hát valakinek végig kell hallgatni a prédikációját, úgyhogy…

- Menj nyugodtan. - szól közbe. - Majd én elviszem a balhét, úgy is jó kedvemben vagyok. Még a főnök úr sem ronthatja el - mosolyog.

- Na és Gikwang?

- Rá ne legyen gondod.

Még hezitálok egy ideig, aztán hagyom magam rábeszélni.

- Jól van, meggyőztél. Biztos nem lesz gond? - kérdezem, a biztonság kedvéért.

- Dehogy - legyint. - Menj.

- Köszönöm - hajolok oda hozzá és nyomok egy baráti puszit az arcára. Aztán fogom magam és elhagyom a 4minute öltözőjét.

***

Későre jár, mire hazaérek. A fiúk éppen vacsoráznak, és a híradót nézik a tévében. Hátha hallunk valamit Taeminről.

- Megtaláltad? - szegezi nekem a kérdést Doojoon.

- Meg - bólintok.

- És? Hol van?

- Hyuna-val. Azt mondta nyugodtan rábízhatom - mondom, miközben kilépek a cipőmből.

Lehuppanok a kanapéra és felhangosítom a tévét.

„… most pedig a napi hírek. A tűzoltók ma megtalálták a négy nappal ezelőtt metróbalesetben eltűnt Lee Taemin-t…”

Erre mindenki a felkapja a fejét, és a tévéképernyőre fókuszálunk. Képeket mutatnak a baleset helyszínéről és a beomlott alagútról, és arról, hogy éppen hordágyra rakják…… egy pillanat. Ez nem stimmel.

Fekete zsákban??!

„… a mentősök már nem tudták újraéleszteni. A szóvivő elmondása a szerint a halál időpontja, már jóval azelőtt volt, hogy megtalálták…

… a SHINee lemondja a két hét múlva tervezett szólókoncertet Los Angelesben. Az SM szóvivője azt nyilatkozta, a csapat visszavonulót fúj, és lehet, hogy fel is oszlanak. Erről azonban még tárgyalások folynak a kiadónál. Létezhet SHINee Taemin nélkül?”

A magányos táncos

 

2. fejezet: Én megmondtam

Gikwang

- Jól van, akkor mára ennyi.

- Hála az égnek - könnyebbülök meg. - Elképesztő, hogy Doojoon mennyit bírja jártatni a száját - hajolok oda Hyunseunghoz.

- Ezt hallottam - húzza fel az orrát a colos és már le is lécel.

- Tudod, hogy nem érti a tréfát, ne csesztesd folyton - néz rám Dongwoon.

- Nem csesztetem, én halál komolyan mondtam - vágok pókerarcot, de hiába, rögtön előtör belőlem a nevetés.

- Ezért most tuti nem kapsz vacsorát - mondja Hyunseung kárörvendően.

- Az ilyen esetekre van az éjjel-nappali diszkont a sarkon - dugom ki a nyelvem, és elindulok a parkolóba.

- Remélem Doojoon még nem ment el. Nehogy már öten szorongjunk egy kocsiba - panaszkodik a libasor végén Yoseob.

Amint kiérünk az épületből, rögtön megpillantjuk a kocsi előtt tipródó Doojoont, aki szerintem a haját tépné, ha egy perccel később érünk ki, és tuti elhúzza a csíkot.

Fele banda az ő kocsijába, fele banda az én kocsimba száll be, majd kigurulunk a parkolóból, egyenesen a dorm felé.

Elképesztő, hogy még késő délután is ekkora forgalom van, ami nélkül általában tíz perc alatt hazaérünk, így viszont húsz perc is kevés hozzá.

Nagy nehezen hazaesünk 6 óra tájt, már majdhogynem sötét is van. Ha most hirtelen megkérdezné valaki, hogy miről volt szó a durván öt órás megbeszélés alatt, isten bizony nem tudnám megmondani. De hát ezért van nekem itt Hyunseung, ő az agy, aki mindig mindent tud.

Rövid lépcsőút után felérünk a második emeletre, ahol már vár minket a szép tágas lakásunk és a hívogatóan puha ágyikóm, ami alig várja, hogy belefeküdjek egy ilyen hervasztóan unalmas megbeszélés után. Még jóformán be sem lépek a szobaajtón, máris bezuhanok a hatalmas párnák közé, amik az ágy végében tornyosulnak. Előveszem a mobilomat, hogy megnézzem nem keresett-e valaki, de miután csak az üres híváslistára meredek a kijelzőn, úgy döntök, hogy felhívom az én drága Taeminemet.

Tárcsázok. Foglaltat jelez. Valószínűleg még nem kapcsolta be, vagy megint anyucival trécsel…

Narrátor

Nos, azt hiszem Taemin most nagyon örülne, ha anyucival trécselhetne. De sajnos Gikwang ezúttal bakot lőtt, ugyanis sem kikapcsolva, sem pedig vonalban nem volt az a mobil, csak kettétörve, alkatrészeire szakadva a metróalagút egyik szegletében…

Persze a Beast tagok erről mit sem sejtve, teljes nyugalomban álltak neki a vacsorának. De nem tartott sokáig ez a nyugalom. Legalábbis addig, amíg Yoseob be nem kapcsolta azt a dobozt, amit rádiónak hívunk.

„… baleset történt a szöuli metró Gubanpo végállomásán. A szerelvény a kilences vonalon haladt, és több ember azt állította, hogy a jármű az indulásától fogva nem állt meg egy megállón sem, emiatt volt ma fennakadás a városban. A metró végül Gubanpo végállomásán állt meg mikor nekicsapódott az alagút végén levő falnak, ami robbanást idézett elő. A károk…”

- Kapcsold be a tévét! - kiáltott rá Gikwang Doojoonra.

A híradóban szintén a metróbalesetről volt szó, ami ma délután történt.

„Szemtanúk állítása szerint, a metrón nem tartózkodott más, csak a SHINee csapat egy tagja, Lee Taemin. Ezt a biztonsági kamera felvételei is igazolták. A rendőrség szóvivője elmondta, hogy indulásnál a felvételeken látszott a sofőr a vezetőfülkében, viszont a végállomáson lévő kamera felvételén már nem vezette senki a járművet. Valószínűleg ez okozta a balesetet. Lee Taemint, a rendőrség kiérkezésekor nem találták a járműben, jelen pillanatban rendőrök és tűzoltók keresik. A szóvivő elmondása szerint nem sok esély van rá, hogy túlélte a robbanást. Arról nincs hír, hogy a SHINee többi tagja, hogy viseli ezt a csapást.”

Gikwang

A hallottak sokkolnak, a szívem a torkomban dobog, és a frász jön rám, mikor megszólal a telefon a zsebemben.

Jinki hív.

Felveszem, és már kérdeznék, de megelőz.

- Nézed a híradót? - kiált bele a telefonba.

- Igen és -

- Akkor hogy lehet ez?! Úgy volt, hogy te hozod haza, nem?!

- Igen, de közbejött egy megbeszélés, és -

- Mért nem adtad oda neki a kocsit?!

- Én akartam, de azt mondta inkább metrózik, mert közelebb lakik és -

- Hogy lehettél ilyen felelőtlen?! Te vagy az idősebb neked kéne több eszednek lennie! Tudod, hogy nem akar mások terhére lenni, ezért nem fogad semmilyen szívességet, de az isten szerelmére, ha azt mondja, hogy inkább metróval megy, mért hagyod?! - hallom, ahogy zilál a vonal másik végén, és alig bír beszélni.

- Az anyja majdnem szívinfarktust kapott, mikor meghallotta. Percenként telefonál ide, hogy megtalálták-e már. Ha valami baja esik, én nem is tudom mit csinálok veled… - mondja és lecsapja a telefont.

Ilyen nincs. Én mondtam neki, hogy vigye el a kocsit, de ő hajthatatlan volt, és… a fenébe! Miért pont az a metró?!

A többiek mind rám merednek, engem meg a sírás környékez, és fogalmam sincs, mit mondhatnék.

- Én megmondtam!

Mindenki hibázik néha.

Van, aki egy füllentéssel megússza, és minden megy tovább, mintha misem történt volna.

De van, aki bele sem gondol a következménybe, és elköveti azt a hibát, ami egy ember életébe kerülhet.

A magányos táncos

Taemin igazából sosem volt magányos. Legalább is nem a szó legszorosabb értelmében. Nem volt magányos, hiszen rengeteg barátja volt, sosem kellett egyedül lennie. De magányos is volt, mert akiről azt hitte boldoggá teheti, valójában csak egy ember volt a sok közül, aki semmit sem tud arról mit érez a szív…

 1. fejezet: Ne haragudj anyu

Taemin

Gyönyörű bárányfelhős kék az ég. Kellemes déli szél lengedez, madarak csiripelnek, körülöttünk egy lélek sincsen. Csak mi vagyunk ketten, a nagy diófa árnyékában, az eget kémlelve. Nincs, ami elronthatná ezt az idilli pillanatot.

- Taemin! Taemin!

És mégis van…

Felülök és látom a menedzser szalad felénk mobillal a kezében, közben üvöltözi, hogy anyám van a vonalban.

- Igen anyu? - veszem el tőle a készüléket.

- Édesem, Dizon Sam mondta, hogy a parkban vagy. Ugye tudod, hogy nem lehetsz sokat a napon?

- Igen anyu… - sóhajtok.

- Van nálad napolaj? És a sapkád rajtad van? Ja, és ne felejtsd el a -

- Igen anyu, tudom, a napszemüveg is nálam van és a kálcium is, ha megcsípne egy szúnyog… - fújom a szokásos rizsát, amit csak ma háromszor daráltam el, és még nincs fél tizenkettő.

- Jól van, csak a biztonság kedvéért azért -

- Anyu. Tizenkilenc éves vagyok, tudok vigyázni magamra. Örülnék, ha nem ugráltatnád Dizon Samot percenként, hogy utánam hozza a telefonját.

- Kénytelen vagyok, ugyanis a tiéd folyton ki van kapcsolva - háborodik fel.

- Nem véletlenül! - kezd betelni nálam a pohár.

- Rendben ne haragudj, csak annyira aggódom érted - lágyul el a hangja.

- Felesleges, jól vagyok, te csak élvezd a nyaralást apuval - nyugtatom meg és kinyomom.

- Kösz kölyök. Ha visszajönnek Hawaiiról, kiveszem a szabadságom - fújja ki magát Dizon Sam és visszaballag a kocsijához.

- Mindegy hány éves vagy, akkor is csak anyuci pici fia leszel - nevet mögöttem Kwangie.

- Ne gúnyolódj velem - vágom be a durcát, persze csak teszem az agyam, hogy bocsánatot kelljen kérnie.

- Jól van, ne haragudj rám - nyom egy puszit az arcomra és felkel a pokrócról. - Na gyere - nyújtja a kezét. - Lassan vissza kell érnem a megbeszélésre, és tudod milyen pipa lesz Doojoon, ha valaki elkésik. A múltkor majd nekiment Seungienak, mert a megbeszélés első öt percében elment kávéért… - mondja az idegeskedő Doojont imitálva.

Nevetve kapom hónap alá táskámat és kézenfogva elindulunk a kocsi felé.

Ez a mi helyünk. Mindig ide jövünk, ha egy kis nyugalomra vágyunk. A rajongóknak eszükbe se jut itt keresni minket, mert úgy gondolják, mi „celebek” csak az öt csillagos szállodákban és hasonlókban érezzük jól magunkat. Azt hiszik kiváltságosak vagyunk, pedig csak a hírnév teszi. Nem tudnak úgy tekinteni ránk, mint normális emberekre, hanem csak úgy, mint sztárokra, akik énekelnek és táncolnak. Pedig ennél sokkal több van bennünk…

- Megjöttünk - vigyorog rám Kwangie. Olyan vicces, amikor elhúzódik a szeme és idétlenül vigyorít. Nem bírom ki, mindig elnevetem magam rajta.

- Megint rajtam nevetsz, ugye? - kérdezi cseppet sem rosszindulatúan.

- Dehogy - legyintek és kiszállok a kocsiból. - Mikor végzel?

- Fogalmam sincs, úgyhogy nyugodtan menj haza. Holnap kilencre megyek érted, rendben? - bólintok. - Tessék itt vannak a kulcsok - nyomja a kezembe a kocsikulcsát.

- És te hogy mész haza? - kérdezem.

- Majd metrózom - rántja meg a vállát.

- Persze. Én lakom közelebb, úgyhogy én metrózom - adom vissza a kulcsokat, ellentmondást nem tűrve. Megölelem jó szorosan, majd ad egy búcsúpuszit a számra, aztán ő jobbra, én meg balra veszem az irányt.

Fejembe húzom a kapucnit, felteszem a napszemüveget, és lekanyarogok a metróalagút fele. Hétköznap délután általában egymillión vannak a metrókon, de ma furcsa mód alig látni valakit. Csak egy-két tinilányt látok, akik úgy tűnik felismertek, annak ellenére, hogy az arcomból mindössze az orrom látszik, de mielőtt utolérnének, elhúzom a csíkot.

Felszállok a négyes számú szerelvényre, és helyet foglalok az egyik sarokban. Az egész metró üres. Ez furcsa… Bedugom a fülembe az mp4 lejátszót és benyomom az egyik számunkat.

***

Csak bambulok kifelé az ablakon. Rápillantok az órámra, ami láttán igencsak elkerekedik a szemem. A metrónak már egy órával ezelőtt be kellett volna érnie a központi metróállomásra.

Felkapom a táskám és rohanok előre a vezetőfülkébe. Kopogás nélkül berontok, és már ordítanék, hogy mért nem állt meg a metró…

…de üres. Nem vezeti senki!

Kétségbeesésem közepette kapom elő a mobilomat, de mielőtt bárkit is felhívnék, majd kiszúrja a szemem a kijelző sarkában villogó jelzés. Nincs térerő.

Hát ez marhajó. Most mit csináljak? Egyszer minden metróvonal véget ér… Kell lennie itt valaminek, amivel meg lehet állítani - matatok a műszerfalon.

Felnézek, és meglátom az alagút végét jelző sorompó villogását. Mint az őrült, rohanni kezdek a szerelvény végére, közben pedig segítségért kiáltozok, csak tudnám minek, mikor egyedül vagyok ezen a koszos metrón és…… most végem.

Ne haragudj anyu.

Deus ex Machina

Story notes:

Néha nem árt, ha az ember a saját kárán tanulja meg, hogyan becsülje meg a másikat. Csak élj annak, ami megadatott, ami csak a tiéd, élj az egyetlennek, élj az életnek!

1. fejezet: A hírnév az élet, az élet a tánc, tánc nélkül nincsen élet

Délelőtt tíz óra… Az első kávé ideje. Ilyenkor mindig eszembe jut, le kéne már szoknom a koffeinről. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy furcsa módon mindig összefutok Taeminnel a kávégépnél. Ez már berögzült része a napi programnak, Reggel felkelek, reggelizek, bejövök a melóhelyre, kipakolok, és lemegyek egy kávéért. Megfordulok, egy mosolygós Taeminnel találkozok, köszönök neki, ő is köszön, megkérdezem „hogy, s mint?”, monoton válaszol „semmi különös”, majd ugyanezt eljátsszuk fordítva. Elköszönök, visszamegyek a lányokhoz, elintézzük a stúdiós munkálatokat, majd este hazamegyek. És ugyan ez van minden egyes nap… Legalábbis azóta, mióta a SHINee és a mi stúdiónk egymás mellé költözött. Bár eddig is a SM épületén belül volt, mégsem találkoztunk egyszer sem, kivétel a közös próbákon vagy fellépéseken, esetleg a parkolóban összefutottunk, Ugyanígy voltunk a többi bandával is. Talán a sok munka az oka. Annyi a dolgunk, hogy egymásra már nem is jut időnk.

Ezen gondolatok gyötörnek, miközben megközelítem a koffeinforrást, és várom, mikor vigyorog rám a szőke táncos lábú.

- Annyeong! - bök oldalba az említett, én meg majdnem eldobom a kávémat.

- Annyeong, Taemin! Hogy, s mint? - kezdem a szokásos párbeszédet.

- Semmi különös - válaszol monoton, közben vesz egy habos capucchinót. - Veled?

- Semmi különös… - mondom sejtetős hangon, és remélem, rákérdez.

- De, van valami, látom rajtad - és igen, rákérdez. - Mi a gond?

- Csak azon gondolkoztam, hogy mindenki annyira elfoglalt, és sose látjuk egymást. Kéne valami buli, vagy egy szabadnap, amikor senki sem dolgozik - sorolom a problémáim, ő pedig megértően bólogat.

- Teljesen igazad van. Nekünk pénteken lesz az utolsó Goodbye Stage fellépésünk, utána pihi van - mosolyog.

- Nekünk meg egy Inkigayo, és mi is befejeztük! - tartom fel a kezem, ő meg belecsap a tenyerembe. Elköszönök és elfordulok, de megállít.

- Várj egy kicsit!

- Hm? - fordulok vissza.

- Ne szólj a lányoknak, én sem szólok a fiúknak, és majd együtt szervezkedünk.

- Oké - bólintok és elmegyek a dolgomra.

*

Délután öt óra… A második kávé ideje. Ilyenkor már nem az automatához megyek, hanem a kis autós büféhez, ami útba esik hazafelé.

Megkapom a kávémat és, és kihajtok a főútra, de azzal a lendülettel belém is jön valaki, a kávé az utolsó cseppig a blúzomra ömlik. Kirugdosom a behorpadt ajtóm, és kiszállok, miközben átkot szórok az összes létező, kétbalkezes sofőrre.

- Mi a francot művelsz?! - kiabálok dühösen. A másik autóból kiszáll egy szőke nő, és elém kopog a tűsarkújában.

- Nem láttad, hogy jövök? - vágja csípőre a műkörmös kacsóit.

- Még te vagy felháborodva? A másik oldalon kell behajtani a büféhez, te üresfejű liba! - kiáltok rá, magamból kikelve, és mutatok a behajtó felé.

- Chh… Dehogy is! - legyint. - Nem is a büfébe indultam!

- Akkor mért indexeltél a kanyarodó sávból? - na, ebből már nem magyarázod ki magad szöszi.

Nagy okosságában nem tud mit válaszolni, makog össze-vissza, mint valami értelmi fogyatékos. Ránézek az összetörött, füstölgő kocsimra, és végszóra felvetem az utolsó lapomat.

- Fizesd ki a kárt, vagy hívom a rendőrséget! - fonom össze a mellkasom előtt a karom.

Na, nem mintha nem futná a fizetésemből egy új autóra, de most nem ez a lényeg. Így igazságos, és különben sem úgy néz ki, mint aki olyan mérhetetlen nyomorban tengődik.

A szőke lenézően sóhajt egyet, és előhúzza a pénztárcáját, majd megpingál egy csekket. Nagy kegyesen átnyújtja, visszaül a kocsijába, - aminek megjegyzem, csak a jobb oldali lámpája törött be - és elhajt.

Meg sem nézem a csekket, zsebre vágom, és visszatámolygok a roncs kocsimhoz. Lerugdosom az itt-ott kiszakadt, letörött sárvédő, és felnidarabokat, - mert mégse kéne magam után húznom a fél városon keresztül - beszállok, és megpróbálom elindítani, de mikor harmadszorra is lefullad, kezdem elveszteni a türelmem. Fel kéne hívnom valakit.

Tárcsáznám Victoria számát, mikor megszáll egy isteni sugallat, és beindul a motor.

Visszaindulok, a közelebb lévő SM épületéhez, kereken húz kilométer/órával. Általában 5 perc alatt odaérek, de most tizenöt se elegendő ehhez.

A parkolóban az első szabad helyre leparkolok, és bemegyek az épületbe.

- Amber?! - hűl el a csodálkozástól Taemin.

A franc… ez is biztos az isteni szerencse része.

- Mi történt veled? Vérzik a fejed! - rémüldözik, és a homlokomhoz nyomja a kezében lévő ruhadarabot.

- Hé, ez nem a sálad? Össze fogom vérezni, hallod? - próbálom lefogni a kezeit, de ügyet sem vet rám, az egészet a fejemre tekeri, és rángat felfelé az orvosiba.

- Áh, ez fáj! - kapom el a fejem, mielőtt a doki kisüti a szemem a lámpájával.

- Nincs nagy bajod. Csak felszakadt a szemöldököd, semmi komoly - állapítja meg, majd ellátja a sebet, felír valami bogyót, és már mehetek is.

- Jól vagy? - kérdezi kint az ajtó előtt ácsorogva Taemin.

- Aha, kutya bajom - legyintek.

A parkolóban következik be a második sokkhatás a részéről.

- Ennyi maradt a kocsidból? - bök az összeroncsolódott Suzukira.

- Nem sok esélyem volt az Alfa Romeoval szemben - húzom el a szám.

- Hazavigyelek? - kérdezi.

- Nem is tudtam, hogy vezetsz - mosolygok, de egyben meg is vagyok lepődve.

- Pedig már több mint egy éve! - húzza ki magát büszkén, és elkísér a kocsijáig.

- Ez a tiéd? - tátom el a szám. - Ez egy ’95-ös Rolls Royce és, ha jól látom… eredeti a fényezés.

- Honnan tudod? - vonja fel a szemöldökét. Istenem de viccesen néz ki, olyan helyes… Jesszus, mit mondtam - illetve gondoltam. Még csak az kellett volna, hogy ki is mondjam.

Sejtetős arckifejezéssel válaszolok:

- Taemin. Én Amerikában születtem. Mindent tudok erről a kocsiról - vágok fel, és beszállok az anyósülésre. Elindulunk a belváros felé, és közben beszélgetünk. Akármiről. Bármiről… mindenről. Elképesztő, micsoda életünk volt az SM előtt. Mindig is azt hittem, hogy ha híres leszek, elfelejtem majd minden gondomat, és nem gondolok a gyerekkoromra. De most így visszagondolva, és hogy hallom, egy velem egyidős srácnak is hasonlóan szar élete volt, valahogy nem is tűnik olyan hihetetlennek az egész. Viszont egyetlen egy dolog mindkettőnk életében eldőlt, és meghatározó szerepet játszott.

A tánc…

- Mikor döntötted el, hogy ezen az úton akarsz továbbmenni? - teszi fel a költői kérdést.

Ezen el kell gondolkoznom.

- Azt hiszem akkor, mikor láttam, Amerikában minden a csillogásról, a hírnévről szól. Csupa híres emberek vettek körül. Akkor már tudtam, ez az én hivatásom. Mindent megtettem azért, hogy felfigyeljenek rám az emberek. Végül a tánc lett az, ami döntött. Amióta csinálom, ez az életem.

Csendben elmosolyodik, és halkan felkuncog.

- Mi az?

Rám néz, és megint mosolyog. Imádom, amikor mosolyog.

- Vicces… Azt hittem, csak én vagyok ilyen megszállott. Engem folyton csúfoltak a suliban, amiért eljártam az iskolai popping csapat edzéseire. Mindig azt mondták, csak a lányok élnek a táncnak, a fiúknak a sportolás a hivatásuk. De most, hogy tudom, te mennyit küzdöttél ezért, büszkén mondom: megérte!

- Igen… Sehol sem lennék most a tánc nélkül. Ez az egyetlen, amiben tényleg jó vagyok - merülök gondolataimba.

- Nekem a tánc olyan, mint két lábon járni. Az emberek járnak… én táncolok.

***

- Megérkeztünk - parkol le a háztömb előtt.

- Kösz a fuvart - biccentek felé egyet.

- Nincs mit - int a kocsiból - Holnap találkozunk. Jó éjt! - majd elhajt.

Én pedig fáradtan felballagok a harmadikra, előbogarászom a kulcsaimat, és benyitok a lakásomba. Beérve rögtön megcsap az erős narancs-fahéj illat, és füstölő tömény szaga.

- Szép esténk van. Nem igaz,… cukorborsó?

2. fejezet: Seoul WonderDance Eighteen

- Mit keresel itt? - lepődök meg.

- Ejnye, hát így kell fogadni az exedet? - vigyorog a rám.

- Mássz ki a képemből! - lépek hátra, nehogy véletlenül elkapjon a hányinger. Lepakolok, és nekiállok elkészíteni a vacsorám, ügyet sem vetek rá.

- Hoztam ám kínait! - mutatja a zacskót, mire felé fordulok.

- Tudod te, hogy mit jelent az „ex” szó? - kérdezem, de csak bambán bámul rám.

- Had világosítsalak fel - lépek elé. - Szakítottunk. Egész pontosan te szakítottál velem, most meg idetolod a képed, és azt várod, hogy megbocsátok, aztán minden el lesz felejtve? - vágom némiképp dühösen az arcába.

- Ugyan már cukorborsó… - karolna át, de ellököm magamtól.

- Hagyj békén! Szeretnék korán ágyba kerülni, holnap dolgom van, úgyhogy légy oly szíves és húzz el! - nyomom a kezébe a szatyor kínait, és kitessékelem az ajtón.

- Na, de cukorborsó! - tiltakozik, de még mielőtt bármit is mondhatna, az orrára csapom az ajtót, és ráfordítom a kulcsot.

-… Zárat kell cseréltetnem - sóhajtok egyet, aztán halál nyugisan beülök a tévé elé, megvacsorázok, lezuhanyzok és elmegyek aludni. Álmomban pedig érdekes dolgot látok…

Másnap reggel abban a hitben ébredek, hogy legyőztem Taemint az Inkigayoban rendezett táncversenyen, ő pedig gratulál, és azt mondja „Ilyen lány kell nekem!”.

Fel nem fogom, hogy álmodhattam ekkora baromságot. Mióta fantáziálok én a SHINee maknaejával? Biztosan megháborodtam…

Negyed órával később már a város utcáin zötykölődök a szomszédom Trabantjával, - aki volt olyan kedves, és kölcsön adta, amíg be nem szerzek egy új kocsit - és az SM felé igyekszek, zsebemben a programtervvel, amit a „bulira” írtam össze.

Megérkezek a stúdióhoz, bent lepakolok, és a kávégéphez indulok.

- Annyeong! - surran mögém, és oldalba bök. Megint.

- Taemin! A frászt hozod rám! - hurrogom le, mire egy kis „szánom-bánom” arckifejezést színlel.

- Nézd! - dug az orrom alá egy papírt.

- Mi ez?

- Táncpad! Szereztem kettőt a bulira - vigyorog.

- Ilyen hamar? Hogy csináltad? - ámuldozok, és most nem csak mondom, komolyan! Ez azért nem olcsó mulatság, ráadásul kettő? Ez igen. Bár, ha úgy vesszük, profi dancernek egy táncszőnyeg beszerzése semmiség. Na, de vissza a jelenbe.

- Én is összeírtam egy-két dolgot - mutatom neki az én listámat.

Figyelmesen nekilát a tanulmányozásának, majd a végére érve felkiált:

- Remek! Odaadod lefénymásolni?

- Persze - bólintok. - Van ma próbátok?

- Csak háromkor lesz. A srácok is később jönnek be… Neked?

- Nekem nincs - válaszolok, miközben belépünk az egyik irodába.

- Oké, akkor kezdjük a… - rápillant a papírra - A díszlettel. Anyám, hova gondoltad ezeket a hatalmas karton figurákat? És egyáltalán hol fogjuk tartani? - támad le a kérdéseivel, mire én pókerarcot öltök, és lazám odavágom:

- Hát az SMTown-ban.

Egy pillanatra elhallgat. Most vagy nem tudja, mit reagáljon, vagy ennyire sokkolta a dolog, nem tudom. Mindenesetre folytatom a mondanivalómat.

- Már elrendeztem a helyszínt. Tegnap este felhívtam a menedzserünket, és azt mondta, elintézi, hogy szombat este csak a miénk legyen az SM színpada - emelem fel a fejem büszkén.

- Ez igen! Adj egy ötöst! - mondja nevetve, majd akkorát csapok a tenyerébe, hogy rendeset csattanik.

Nekiállunk a kartonok elkészítésének, és még a SHINee próbája előtt be is fejezzük.

- Akkor holnap - köszönök el a próbatermük előtt.

Ránézek az órámra, ami háromnegyed hármat mutat. Kifelé menet, előveszem a zsebemből a csekket, amit tegnap óta meg sem néztem. A szemem káprázik a sok nulla láttán. Na, most útba ejtem a legközelebbi autószalont, és veszek egy normális kocsit. Nem ám valami szar Suzukit.

- Ez egy 2010-es gyártású Honda Civic - mondja az eladó monoton hangon. Sokadik autó ez, amit a mai nap mutat.

Körbejárom a Hondát, alaposan megvizsgálom, kívül-belül, majd határozok.

- Rendben, ez jó lesz.

Az eladó megkönnyebbülten sóhajt egyet, és rendezi az autó papírjait.

- Óhajt házhozszállítást? - kérdezi. Bólintok.

Kifizetem, majd visszaülök a Trabantba és hazafurikázok.

- Visszahoztam a kocsit - mosolygok a nénire, és visszaadom a kulcsait.

Felballagok a lakásomig, bent lepakolok, és várom az új autóm…

***

Másnap reggel már a tökéletesen karcmentes, vadiúj fekete Hondámmal indulok dolgozni. A parkolóban leparkolok Taemin Rolls Royceja mellett, amiből éppen kiszáll a szőke. Megáll a járdán, és valamit babrál a mobilján. Én is kiszállok, és integetek neki.

- Jó reggelt!

- Amber! Észre sem vettelek - mondja, és közelebb jön. - Király az új járgányod!

- Az ám! Tetszik? - dicsekszem, persze tudom, hogy egy Honda nem érhet fel egy Rolls Royceval.

- Jól néz ki. Illik hozzád.

- Kösz - mosolygok és bemegyünk az épületbe.

- Mikor lesz az Inkigayotok? - érdeklődik.

- Ma este - mondom, miközben a listámat nézegetem.

- De hatig még van időm. Addig el tudjuk rendezni a kajarendelést meg az italpultot.

- Okés - biccent, aztán kétfelé válunk, és mindketten elszáguldunk a dolgunkra.

Nem tudom Taemin merre járhat, de én még nem végeztem a melóval, és mindjárt hat óra. Hagyok neki egy üzenetet a rögzítőjén, aztán összeszedem a lányokat, és go az Inkigayo stúdiójába.

*

A 18. alkalommal megrendezett Seoul WonderDance táncverseny. Az év legszebb napja… számomra legalább is. Ilyenkor a nézőtér színültig megtelik, és rengeteg előadó érkezik, - köztük az SM előadói is - hogy több kategóriában indulva, jó eredményeket érjenek el. A mi csapatunk szólóban indul. Mindannyian egy-egy magánszámot fogunk előadni. Általában csoportban szoktunk, de idén úgy döntöttünk, kipróbáljuk magunkat egyéniben is.

Ami azt illeti… furcsálltam, hogy a SHINee nem jött. Hiszen eddig minden éven indultak, és általában nyertek is. Ha nem csoportosan, akkor szólóban, de mindig egy győzelemmel vonultak vissza. Tavaly a Luciferrel, azelőtt a Ring Ding Donggal, előtte Taemin szólóban nyert… és így tovább. De talán most, hogy nincsenek, nekünk még lehet esélyünk a dobogóra. Meg akarom mutatni Taeminnek, hogy vagyok olyan jó, mint ő.

Hamarosan én következem. A műsorvezető kihúzza a nevét az ellenfelemnek, és hangosan felolvassa.

- Taemin a SHINee-ból! - kiáltja el magát.

- Mi? - megrökönyödésemben ennyit tudok mondani. Aztán hozzáteszem: - De hát a SHINee itt sincs!

- De itt van - szólal meg a hátam mögül, majd kikerül és felsétál a színpadra.

- És Amber az f(x)-ből! - nyújtja ki a kezét felém a műsorvezető.

Ez olyan, akár az álmom. Egy valóra vált rémálom.

Sokkhatás alatt vonulok fel a színpadra. Taemin küld felém egy buzdító mosolyt, majd indul a zene. Végre sikerül kizökkentenem magam az álom-illúzióból és kapok a ritmusra. A reflektor rám világít, - majd kisüti a szemem - és elkezdem a jól begyakorolt koreográfiámat.

A szám a Nu ABO és a Ready or Not remix verziója. Mikor vált a zene, a reflektor Taeminre irányul, most ő következik. A jól ismert mozdulatok, új koreográfiában mutatkoznak meg, majd dancing machine üzemmódba kapcsol. Csípő, sasszé, fordul, és a moonwalker csúszás. Hihetetlen, hogy megint lealáz.

- Amber! Várj már, hallod? Legalább az eredményhirdetést várd meg!

- Hagyj békén! - hátra sem fordulok, csak megyek tovább.

- Most mi van? - kapja el a karom és fordít meg.

- Semmi, csak mondjuk, szólhattál volna!

- Azt mond meg miről? - értetlenkedik.

- Arról, hogy te is jössz! Úgy leléptél, annyit sem mondtál, hogy befelhősült! - kiabálok.

- De hisz… süt a nap.

- Ajj, tudod, hogy értem! - fordulok sarkon és indulok, de mint egy pincsikutya, jön utánam.

- Ne haragudj, de meglepetést akartam! - állít meg. - Egy színpadon, együtt akartam táncolni VELED! - mondja az utolsó szóra különös hangsúlyt téve.

Meredünk egymásra. Gondolom, azt várja, hogy most a nyakába vetem magam, és azt mondom, „jajj, de rendes vagy”. Hát ki kell ábrándítsalak, Taemin.

Kirántom a kezem az övéből, és a kijárat felé szaladok.

3. fejezet: PartyTime@SMTOWN

- Amber Josephine Liu! Mi ütött beléd? Mért szaladtál el? - ront be a lakásomba Victoria, majd a többiek.

Szinte meg sem hallom, csak görnyedek a konyhapultnál, a tál müzlim fölött, és próbálom visszanyelni a könnyeimet.

Mind körém gyűlnek, helyet foglalnak, és roppant idegesítően, rám merednek.

- Mi a baj? Még át sem öltöztél. Mond már! - rázza meg a vállam, mire veszem a fáradságot, és fölemelem a fejem.

Meglepődnek. Persze, miért is ne tennék? Úgy vagyok, ahogy két órával ezelőtt hazaértem, a fellépő ruhámban, még a sminket sem mostam le, amit a sírás gyönyörűen elmosott az arcomon.

- Elmondod mi bánt? - karolja át a vállam Krystal.

Összeszedem magam, és kipréselem a számon az egyetlen szót, ami a lelkemet nyomja.

- Taemin…

Egy pillanat erejéig ők is elhallgatnak, és elgondolkoznak. Mintha tudták volna, mit fogok mondani.

- Igazából… - kezdi Sulli, és összenéz a többiekkel. - Mi tudtuk, hogy ott lesz a SHINee, de Taemin megkért, hogy ne szóljunk neked. Azt mondta meglepetést akar… - hogy tudtam. Én megmondtam.

- Ha ő azt meglepetésnek nevezné, hogy lelép a színről, és nem szól, a színpadon meg egyszer csak feltűnik, aztán lealáz a versenyen, akkor igen, tényleg meglepődtem. De legjobban az lepett meg, hogy képes volt így átvágni, pedig már kezdtem megkedvelni! - fakadok ki. - Nagyon is!

Victoria leguggol elém, és vigasztalni próbál.

- Tudod, mért csinálta? - kérdi, mire megrázom a fejem.

- Azért, mert tudta, hogy te fogsz nyerni - erre felkapom a tekintetem. - A koreográfiája nagyban megegyezett azzal, amivel két éve megnyerte a versenyt.

- Mi? - pislogok.

- Te nyertél Amber! - világosít fel Luna.

Még mindig nem vágom. - Hogyan?

- Hiába volt Taemin koreográfiája jobb, ha ugyanaz volt, mint két éve!

Direkt csinálta. Tutira szándékos volt. Azt akarta, hogy lássam, mit tud, de úgy, hogy véletlenül se ő nyerje meg. Megint előtör belőlem a sírás. Nem tudom visszafogni a könnyeim, de talán nem is akarom.

Victoria vállára borulok, és csendben zokogni kezdek.

- Jobban vagy már? - kínál egy bögre teát. Bólintok.

Kedvesek voltak a lányok, hogy este itt maradtak, és elrendeztek mindent, de kellett is. Nem jó, ha ilyenkor magányosan, otthon ül az ember. Viszont a héten már ki nem mozdulok, az biztos.

Elköszönök a többiektől, és elmennek, én pedig visszafekszem az ágyba.

Egész nap ki sem tettem a lábam a lakásból, még a postáért sem mentem le. Egyszerűen semmi hangulatom, kedvem és energiám nem volt felkelni. Csak egy dolog foglalkoztatott.

Mi lesz a bulival?

Taemin tutira nem intézkedett azóta semmit, és nyakunkon a hétvége. Egyedül nem fogja megszervezni az biztos, de az is száz százalék, hogy én be nem megyek ma melózni. A legkevésbé, amire most szükségem van, az ő.

Megcsörren a mobilom. Taemin az.

Nem fogom felvenni. Elhajítom a készüléket a szoba másik felébe, és elmegyek zuhanyozni.

Taemin

Nem veszi fel. Persze, hogy nem, én sem tenném a helyében. Talán mégsem volt olyan jó ötlet eltitkolni előle, de azt mondta nyerni akar. Én meg együtt akartam táncolni vele. Táncoltam is, ő pedig megnyerte. Elértük, amit akartunk, de így visszagondolva, lehet nem kellett volna.

- Még mindig nem veszi fel? - lép mögém Victoria.

- Nem, de később még megpróbálom - sóhajtok egyet.

- Nem kell aggódni, csak… adj neki egy kis időt. Nem haragszik ám rád annyira, mint gondolod - teszi a kezét a vállamra.

- Kösz, Victoria. Ez sokat számít - elengedek egy halvány mosolyt, ő pedig elmegy.

Még egyszer ránézek a telefonra, aztán összepakolok, és hazamegyek.

***

Nem, nem, nem… nem bírom ki. Muszáj felhívnom. Gyorsan beütöm a számát, és tárcsázok.

Üzenetrögzítő. Na jó, akkor a mobilt.

Azt sem veszi fel. Még csöngetek hosszú percekig, de semmi. Ennyire nem haragudhat rám! Kezd nagyon rossz előérzetem támadni.

Addig járkálok fel-alá a szobámban, míg teljesen úrrá lesz rajtam az érzés, és elhatározom magam, utána járok.

Feltépem a szobám ajtaját, és rohanok egyenesen a kocsimhoz. Percekkel később már padlógázzal száguldok a lakása felé, és sejtésem, szörnyű, de beigazolódik.

Mikor odaérek, a lakásának ajtaját nyitva találom. Benyitok, és látom, a berendezés szét van döntve, az ablakok be vannak törve, mintha bombatámadás lett volna. Betörtek… Amber sehol!

Azonnal hívom Victoriát, és kétségbeesetten kiáltok a kagylóba:

- Amber eltűnt! Betörtek a lakásába, és elrabolták! – de akkor megcsörren a vezetékes telefon.

Ijedtemben kicsúszik a kezemből a mobil, és a törmelék közé esik. Lassan közelebb lépek, felemelem a kagylót, de nem szólok bele. Egy eltorzított hang beszél.

- Ha élve akarod a csajt, gyere a hídhoz, a folyónál. Ott várunk rád.

Hirtelen átfutott az agyamon a gondolat, hogy mi van ha…

Rohanok a kocsimhoz, és száguldok a Han folyóhoz, amilyen gyorsan csak tudok. Leparkolok egy utcával lejjebb, és gyalog megyek tovább. Ahogy közeledem, a villanyoszlopok fényében mocorgást észlelek, és megpillantom Ambert a híd külső korlátjához kötözve.

- Amber! – kiáltom el magam, és rohanok felé, de két hústorony az utamat állja.

A semmiből pedig feltűnik egy szemüveges, kalapos, hosszú bőrkabátot viselő fazon. Tisztára, mintha a mátrixból lépett volna ki.

- Gondoltam, hogy idetolod a képed – kezdi. – De hiába játszod a hős szerelmest, úgysem mentheted meg. Azok után, hogy elvetted tőlem, mindketten megérdemlitek a büntetést.

- Hagyd békén! Mit ártott… – nem bírom befejezni. Amint leemeli a fejéről a kalapot, rögtön felismerem. Belém akad a szó.

Young Won, Amber exbarátja. Már minden világos.

- De azt hiszem elég, ha csak egyikőtökkel bánok el – mondja miközben az emberei eloldozzák Ambert, de nem eresztik.

- Mit akarsz, mit tegyek? - tárom szét a karom. Bármit megcsinálok, csak… ne essen semmi baja.

- Nem kell tenned semmit - fordul Amber felé. - Csak nézd végig... - húz elő egy pisztolyt - ...ahogy lelövöm!

- Arról ne is álmodj! - kiáltja el magát Sulli, és kirúgja a kezéből a fegyvert, gyomorszájon vágja, aztán egyszerűen leteríti, majd a többiek a semmiből előtűnve, mind lefogják.

- H-hogy kerültök ide...? És Sulli... h-honnan tudsz ilyeneket?? - tátom el a szám.

- Taekwando - mutat egy peace jelet.

Most, hogy elmúlt a veszély, kicsit lenyugszom. Azonnal odasietek Amberhez, de előtte állva megtorpanok... Most mit mondjak?

- A-annyira... féltettelek...

Halványan elmosolyodik, és olyan szorosan megölel, amennyire csak bír.

- Tudtam, hogy... - tompa puffanás.

Kicsúszik az ölelésemből, átesik a korláton, és zuhan, egyenest lefelé. Annyi időm sincs, hogy utána kapjak, megfordulok, és a nagydarab izomagy közeledik felém, füstölgő pisztolycsővel.

Nincs tovább tétovázás. Vagy lépek, és lehet esélyünk, vagy hagyom magam, mely esetben nem marad senki, aki megállja a helyét.

Nekidülleszkedek a korlátnak, és hátravetem magam.

***

Amber

Mikor magamhoz térek, már a kórházban fekszem. A lányok mind körülöttem állnak, és a SHINee is bent van. Taemin az ágyam szélén roskadozik, láthatóan nem aludt túl sokat.

- Taemin - szólok halkan.

Felemeli a fejét, rám néz, de nem szól. Sír.

A többiek veszik a lapot, és mind kivonulnak a kórteremből. Ülő helyzetbe próbálom szenvedni magam, de iszonyú fájdalom nyilal a vállamba.

- Nem szabadna mozognod - áll fel mellőlem, és megtámasztja a hátam párnákkal, majd vissza leül mellém.

- Taemin én nagyon sajnálom, hogy - nem tudom befejezni.

Lefoglalja a számat az övé, ahogy a puha ajkait az enyémhez érinti, csak egy pillanatra... mégis úgy érzem, minhta örökké tartana. Erre vártam. Megtörtént, és boldog vagyok.

~ o ~

- Ne nyitsd ki még a szemed - takarja az arcom közben vezet előre, majd hirtelen megcsap a huzat, és tömény vattacukor illata. Elveszi a kezét, én meg nem tudom,

hogy most a reflektortól, vagy a meghatottságtól könnyezek ki.

Itt állok az SM Town közepén, itt van az összes banda, és... buliznak!

- Ezt te csináltad? - nézek Taeminre, mire nagyban bólogat.

Örömömben a nyakába vetem magam, és hatalmas puszit nyomok az arcára.

- Gyere - fogja meg a kezem.

- Hova? - nem válaszol, csak kisétál a színpad közepére, aztán elindul egy szám. Ugyanaz a remix, amelyik a táncversenyen volt.

Gondolkodás nélkül a színpadra szaladok, és őrülten táncolni kezdek. Taemin is csatlakozik, együtt ismét dancing machine üzemmódba kapcsolunk, és csak táncolunk.

Közelebb lépek hozzá, körbetáncolom, közben szórakozásból az ingjét rángatom, mintha le akarnám tépni róla. És akkor... kivillan egy apró tetkó a vállán.

"Deus ex machina". Azaz "Isten a gépből".

Taemin az Isten, és mi ketten alkotjuk a gépet. Még egy dolog, amiért csak szeretni lehet.

- Nem vagy szomjas? - kérdi.

- De igen - bólintok.

Oldalra fordulok, színes égők, és girlandok köszönnek rám.

- Az italpult! - pislogok. - Befejezted?

- Igen. Sokat dolgoztál vele, nem hagyhattam félbe - mosolyog rám.

Imádom a mosolyát. Imádom a hangját, a stílusát, az életre valóságát. Imádom egész önmagát.

END