Growing Up

„Ne bánd, a holnap mit hoz, akármire ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak, és ne vesd meg, ne kerüld, barátom, a szerelem gyönyörét s a táncot…”

Quintus Horatius Flaccus

Megérkeztem, itt vagyok, felkészültem, megcsinálom. Tudom, hogy képes vagyok rá. Nem azért gyakoroltam magam halálra, nem hiába ábrándoztam, hogy híres leszek, és nem azért hagytam ott a családomat, hogy csak simán azt mondják „ehhez nem vagy elég jó”. Tudom, és nem csak hiszek benne, hogy sikerülhet.

- Következő! - szól egy hang, mire egy pillanatra meginog a bátorságom, de hamar korrigálom. Mély levegőt veszek, majd kifújom, és megindulok az SM Audition válogatásának színpadára.

Egy asztalnál két férfi, és egy magas, hosszú hajú, gyönyörű nő ül. Őt megismerem. Az egyik legnagyobb dancer a popping táncosok közül, csodálom, és tisztelem őt.

- Tehát - néz a férfi a papírjaira. - Lee Taemin. Lássuk, mit tudsz - int a kezével, és elindul a zene.

Lendül a kezem, megindul a lábam, a lépések szinte maguktól jönnek. Ösztönösen mozgok a zenére, csak adom önmagamat. Egy pillanat erejéig a zsűrire nézek. A két férfi egymással beszélget, nem figyelnek rám… A magas hölgy viszont szélesen mosolyog, lábával üti a ritmust. Mégsem veszett minden.

- Zene leáll! Elég lesz, köszönjük - inti le a férfi a hangtechnikust, aki a keverőpultot kezeli.

Papírokat rendeznek, irogatnak valamit, és látom, ahogy a nő előhúz egy sárga papírt, és megpingálja.

- Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Egyszerűen tökéletes - és átnyújtja.

- Nagyon, nagyon szépen köszönöm! - hajolok meg kétszer kilencven fokban, és a papírral a kezemben hátrálok az ajtóig.

Nagy örömömben nem tudom hova tenni magam, és majdnem fellököm a srácot, aki utánam következik.

- Oh, elnézést - mondom, de a vigyort nem tudom letörölni az arcomról.

- Ugyan, nincs semmi gond - legyint, és kezet nyújt. - Jinki vagyok.

- Taemin - rázunk kezet.

- Örülök, de most megyek, mindjárt én következek - mosolyog és elmegy.

Szállok az örömtől, egészen a parkolóig, ahol a bátyám vár rám.

- Na? - kérdezi izgatottan.

- Hát… - kezdem, és előveszem a papírt. - …Sikerült!

- Ez igen, tudtam, hogy megcsinálod! - öleli át a vállam, és beindítja a kocsit.

Kigurulunk a parkolóból, és a lakása felé vesszük az irányt. Amíg össze nem jön ez az SM-es dolog, addig nála lakom, viszont, ha mégsem sikerülne, visszaköltözök a szüleinkhez. Ők, miután apám cége úgymond „nyugdíjba vonult”, kiköltöztek a városból, és most vidéken laknak egy kertes házban. A bátyám a városban maradt a munkája miatt, ezért egy ideig én is vele maradok.

- Mikor lesz a következő meghallgatás? - érdeklődik.

- A jövő héten. Bár… lehet, hogy jól táncolok, de énekelni nem igazán tudok - húzom el a szám.

- Ugyan, ez nem olyasmi, ami tehetségtől függ, vagy veled születetett adottságnak kell lennie. Hidd el, bárki, akiben egy kicsi akarat is van, az tud énekelni. Tudod, ki mondta ezt?

- Nem, kicsoda? - ingatom meg a fejem.

- Duncan Lorien.

- Az ki?

- A földön valaha élt legnagyobb zenész - mosolyodik el, és tekintetét az útra szegezi.

Hazaérve, előkeresem a padláson tartott általános iskolai könyveimet, és az énekfüzetemet kezdem kutatni.

Hosszas keresgélés után, végre fellelem az énekfelszerelésem, majd fellapozom az első oldalakat. Mind egyszerű, és könnyen énekelhető, dallamos ütemek.

Nyitok egy tetőablakot, aztán helyet csinálok magamnak az egyik sarokban, kezembe veszem a könyvet, és énekelek. Először megijedek a saját hangomtól, de ahogy kezdek belemelegedni, egyre bátrabban engedem ki, hangszálaimban lakozó hangokat.

Tovább lapozok a következő fejezethez. Ugrom a klasszikus darabokat, és valami modern, mégis régies dalra bukkanok. Dúdolni kezdem, és bár nem vagyok biztos benne, de valahonnan ismerem. A dobozok között megtalálom a szintetizátorom is, majd eljátszok néhány egyszerű skálát.

Már vagy egy hónapja nem használtam, a költözés miatt. Mikor ideköltöztem, minden cuccom felkerült ide, csak a legfontosabbak maradtak lent.

Eljátszom a dalt egyszer, kétszer… sokszor. Közben énekelek, és hallgatom saját magam.

× egy hét múlva ×

Újból itt vagyok az SM épületében, immár a vokalisták meghallgatásán, teljesen felkészülve. A folyosón mászkálok, közben dúdolgatok, és várom, hogy sorra kerüljek.

Elhúzzák a függönyt, és sorban az első hármat beengedik a színpad széléhez, a másik három meg kijön. Hamarosan én következem.

Az ajtó mellett állva, meghallok egy gyönyörű, kristálytiszta éneket. Dallamos, és lágyan csengő hangja rabul ejt. Örök időkig tudnám hallgatni, olyan varázslatos.

Percekkel később kilép a függöny mögül a srác, akivel tegnap is találkoztam.

- Jinki! – szólítom meg. – Te énekeltél?

- Üdv, Taemin! Igen, én voltam, de nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna.

- Viccelsz? Gyönyörű volt! Elképesztő hangod van! – dicsérem agyon, mire védekezően felemeli kezét.

- Jaj, ugyan… Inkább a saját dalodra koncentrálj! Sok szerencsét, Taemin! – teszi a kezét a vállamra, és elmegy.

- Következő! – hallom ismét a zsűrit.

Bemegyek, illedelmesen meghajolok, és helyet foglalok a zongora mögött.

Egy rövid előjátékkal kezdem, majd énekkel folytatom. Úgy érzem, hogy nem tökéletes. Mármint, tisztán énekelek, de maga a hangom túl átlagos, ahhoz, hogy bármit is elérjek vele. Amit tudtam megtettem, a többi már igazán nem rajtam múlik. Ennél többre nem vagyok képes.

Ismét meghajolok, majd távozok.

Mialatt a meghallgatás lezajlik, az előcsarnokban várok, és tördelem az ujjaimat, hogy beválogassanak az új, induló csapatba.

- Annyeong!

- Jinki! – fordulok meg, és újra a mosolygós srác köszön rám.

- Nem baj, ha leülök?

- Nem, dehogy! Nyugodtan – csusszanok odébb a kanapén.

- Láttam a táncodat, remekül mozogsz – mondja. – Én nem vagyok annyira jó táncból…

- Én meg nem tudok énekelni – legyintek. – Neked viszont gyönyörű hangod van, élvezet volt hallgatni. Remélem, bejutsz – buzdítom, aztán megszólal egy hang, a hangosbemondón keresztül, hogy mindenki gyűljön a nagyszínpadra.

A nagyjából százfős társaság mind a színpadon áll, és várja, hogy a zsűri kiválassza azt a szerencsés öt embert, aki az SM új bandáját fogja majd alkotni, az elkövetkező időkben.

Elalszanak a fények, teljes homály borul a színpadra. Dobpergés, majd elhangzik egy név, és a reflektor megvilágítja a mellettem álló személyt.

- Lee Jinki!

Örömében elkiáltja magát, és a meghatottságtól kikönnyezik.

- Gratulálok! – fordulok felé, megöleljük egymást, aztán kilép a sorból, átveszi a zsűritől a borítékot, és távozik. Az ajtóból még visszafordul, és ujjait összekulcsolja, felém mutatva:

- Fighting! – tátogja, de így is értem, mit mond.

Jinki is szorít nekem, ez már jó jel. Én is összekulcsolom az ujjaimat a hátam mögött… és várok.

Perceken belül elhangzik a másik három név is. Nagy az öröm, de a maradék kilencvenhat ember még mindig türelmetlenül feszeng. Egyre görcsösebben szorítom össze a kezem… a hátamon is folyik a víz… mondják már!

- És azt utolsó, egyben a legnehezebben hozott döntést megillető személy… Lee Taemin!

***

Elköltöztem a bátyámtól. Most már a SHINee tagja vagyok. Együtt élek a legjobb barátaimmal, a dormban. Az első évem az SM Entertainmentnél. Sikeresen debütáltunk az ELSŐ kislemezünkkel, az ELSŐ single-vel, az ELSŐ rádiófellépéssel. Szerepet kaptam a sitcom Tae-hee Hye-kyo Ji-hyun című drámájában, és a fiúkkal együtt is leforgattunk három paródiát.

Készülőben az új kislemez, a single, aztán irány az SM Town! Következő nyáron már mi si csatlakozunk a többi bandához, és végre nemcsak a város, de az egyész ország megismer minket.

El nem tudom mondani mennyire boldog vagyok. Örülök, hogy kaptam egy esélyt az élettől, és megmutathatom a világnak, mire vagyok képes. De nem is igazán a hírnévtől lettem boldog, hanem attól, hogy négy nagyszerű baráttal lettem gazdagabb. Jinki, Jonghyun, Kibum és Minho. Olyanok, akár a testvéreim. Mindenben segítenek, és kiállnak mellettem, ha kell.

De a legjobban… mégis Jinki személyisége fogott meg. Talán túlságosan is.

Telt az idő. Egyre jobban összeszoktunk a fiúkkal, rengetegszer aludtunk egymás ágyában, ettünk egymás tányérjából, kölcsönvettük egymás ruháit, és… hatalmába kerített az érzés.

Elkövettem egy orbitális baklövést. Olyat tettem, amit még soha senki az SM pályafutása alatt. Beleszerettem abba az emberbe, akivel élek, aki az egyik legjobb barátom, akivel először találkoztam.

Beleszerettem Jinkibe…

Elmondtam neki. És tudjátok hogyan reagált? Örült.

Örült neki, hogy elmondtam, és annak, hogy neki sem kell tovább titkolnia. Ő is szeret. Szeretjük egymást.

Három év után kellett rájönnünk arra, hogy nem kell átutazni a fél világot, hogy megtaláljuk az igazit. Elég, ha észrevesszük azt, aki előttünk áll, kinyitjuk a szánk, és kimondjuk, ami eszünkbe jut, ha rá nézünk. Elég egyetlen szó…