A magányos táncos

 5. fejezet: Utolsó kívánság

Csak egy gondolat jár a fejemben. Furdalja a lelkemet, de nincs, kinek elmondjam. Végleg egyedül maradtam. Magányos táncosként folytatom az utamat, akármerre is fújjanak a fagyos északi szelek.

*katt*

Egy hang töri meg a csendet.

- Felébredtél? – kérdezi egy lágy, vékony hang. Egész biztos, hogy nem a mennyben vagyok?

Válaszképpen egy aprót bólintok, de a szememet csak résnyire nyitom ki.

Ő, aki az imént bejött, valószínűleg egy nő, kezét a homlokomra teszi. Hirtelen felszisszenek, olyan hideg a keze.

- Lázas vagy. – állapítja meg. – Hozom a hőmérőt.

Cipőinek kopogása elhalkul, majd újra felerősödik, ahogy visszatér. Hideget érzek a fülemben, valószínűleg a lázmérő lehet.

- 37.5… 38.0… 38.8… - számolja a fokokat, végül negyvennél áll meg. Óvatosan kinyitom a szemem, hogy mégis csak lássam, mi folyik körülöttem.

- Nagyon magas lázad van – mondja tágra nyílt szemekkel.

- V..vi...vizet – próbálom kinyögni, kicserepesedett ajkaim közt.

Azonnal felpattan a helyéről, és percek múlva visszatér egy ásványvizes palackkal. Szívószálon keresztül próbálok az életmentő vízhez jutni, de még annyi erőm sincs, hogy néhány cseppet felszívjak vele.

- Tudom, hogy nagyon legyengültél, de meg kell próbálnod felülni, mert be kell adnom a gyógyszereid – mondja a lány. – Gyere, segítek – a fejem alá nyúl és lassan felhúz, én pedig amennyi az összes erőmből telik, megpróbálom megtartani ülő pozícióban a testem. Végre meglátom az arcát…

Hófehér bőr, fekete szemek, és hosszú sötét haj, ami keretezi gyönyörű arcát. Életemben nem láttam még ilyen szép lányt. Biztos, hogy nem a mennyben vagyok? Vagy egy angyal szállt le hozzám, hogy kimentsen ebből a szörnyű rémálomból?

- Ezt vedd be – tart egy pirulát az ujjai között. A számhoz emeli, közben nyúlt a vízért, hogy le tudjam nyelni. Szörnyű keserű ízt érzek a torkomon, szinte a hányinger kerülget. Öklendezni kezdek. Érzem, hogy összeszorul a torkom, és alig kapok levegőt.

- Hé, minden rendben? – rázza meg a vállam, de képtelen vagyok megszólalni. Még hallom, ahogy segítségért kiabálva elrohan, aztán sötétség… Most egészen biztosan meghalok.

***

- Te szerencsétlen! Hogy adhattál be neki rossz gyógyszert?!

- Nem, nem! Egészen biztosan jót adtam be!

- Akkor meg hogy lehet, hogy majdnem meghalt egy egyszerű fájdalomcsillapítótól?!

- Talán allergiás volt rá vagy… *csatt*

- Még egy ilyen malőr és repülsz. Nem hagyom veszni az üzletet.

***

Elviselhetetlen szúrást érzek az oldalamban. Fáj a fejem, és szinte lángol az egész testem.

Mikor kinyitom a szemem, egy fehér szobában találom magam. Minden fehér, a falak, a szekrények, a takaró, még a padló is. Hol vagyok?

Egyre erősödő cipőkopogást hallok, majd belép a szobába egy férfi, talpig feketében. Az ágy mellé lép, valami ampullaszerű dolgot tart a kezében. Lepattintja a tetejét, ami alatt gigantikus méretű tű lapul.

- Ettől hamar jobban leszel. – mondja és belevágja a vállamba.

Zsibbad az egész testem. Furcsa érés, de nem fáj semmim. A férfi ekkor már elhagyta a szobát. Próbálok felülni, de nem érzem a végtagjaim. Olyan vagyok, mint egy marionettbábú, amit csak zsinórokon lógatva lehet mozgatni.

Órák óta bámulok bele a semmibe, farkasszemet nézek a plafonon éktelenkedő fekete folttal, ami éppen fölöttem van. Mostanára minden bizonnyal hatnia kellett, annak az injekciónak.

Újra megkísérelek felülni. Teljes erőmből tolom fel a testem, a lábaimat lelógatom az ágyról, és végre sikerül. Sóhajtok egy nagyot, és megpróbálok felállni.

A lábaim megremegnek, de aztán stabilan kapaszkodva megállok. Elindulok az ajtó felé.

- Hová szöksz?

Ijedtemben csaknem összeesek, de még idejében megkapaszkodok a kilincsben. A lány ült a szoba túlsó felében, egy fehér köpenyben, Nem csoda hogy észre sem vettem.

- É-én csak…

- Ahogy látom hatott az orvosság. Máris jobb színben vagy. – ezer wattos mosolyától csaknem megvakulok.

Felkel a székről és hozzám lép, majd belém karol. – A főnök már vár.

Hosszú folyosón át vezet az út, de ahelyett hogy fáradnék, egyre jobban érzem magam. Valami azt súgja, hogy nem is „orvosságot” kaptam.

- Megjöttünk. – mondja a lány és ajtót nyit.

- Nézzenek csak oda, a bajnokunk milyen jól néz ki – kacag gúnyosan a férfi, és megtölti a poharát. Int a lánynak, hogy elmehet, mire az engedelmesen cselekszik.

- Foglalj helyet. – mutat a vele szemben lévő díványra.

Nem tetszik a dolog… Hátrapillantok, nyitva van-e az ajtó, de aztán inkább úgy döntök, nem keresem a bajt. Helyet foglalok.

- Hogy érzed magad? – kérdi.

- Ö…jól. – felelek.

- Örömmel hallom. A feletteseim bizonyára örülnek majd a hírnek – nevet. – De hogy is élted túl azt a robbanást? Hiszen úgy volt megtervezve, hogy a metró még a végállomás előtt fog felrobbanni.

- Megtervezve? – jól hallottam?

- Becsúszott egy apró baki, ezért kénytelek voltunk nekifuttatni a betonfalnak. A főnök nem nagyon örült mikor megtudta, hogy mégsem haltál meg. Ki kellett cserélnünk a testedet egy hullára, hogy mindenki azt higgye, meghaltál – kacag. – Nagyon nehéz volt ám találni egy korodbeli fiút, aki hasonlít rád.

- Szóval az volt a terv, hogy kinyírjanak engem?? – nem hiszem el amit hallok. Megtervezték a halálomat! De miért?!

- Eredetileg igen, de miután rosszul sült el a kis akciónk, a főnök úgy döntött, jó üzletet csinál belőled. – veti elém félvállról és belekortyol az italába.

Úgy futnak át az agyamon az események, mint mikor a filmekben átpörgetik az unalmas jeleneteket. Felpattanok és, mint a villám, futok az ajtó felé, de egy kattanó hang megállásra késztet. Megfordulok és hirtelen úgy érzem, a szívem dobogása kihagy egy ütemet, mikor a pisztolycső egyenesen rám mered.

- Két választásod van. – mondja a férfi. – Az egyik: menekülsz, mely esetben te húzod a rövidebbet, és most azonnal lelőlek. Vagy… visszaülsz szépen a seggedre és azt teszed amit mondok. Szóval,

mi az utolsó kívánságod?

Folytatása következik…