Keep Your Head Down

Chapter 22.

- Még mindig nem beszéltek?

- Hozzám se szól.

Unott képpel piszkálta tányérján a húsgombócokat. Alig eszik, alig alszik, az ábrázata meg körülbelül egy hulláéhoz hasonló. És ez így megy napok óta.

- Lu. Luhan… LUHAN!

- Hm? – nézett fel üveges tekintettel.

- Hihetetlen vagy. Ne csináld már – majdhogynem könyörögtem. De egyszerűen nem bírom figyelmen kívül hagyni, hogy a szobatársam itt haldoklik előttem amiatt az ostoba lány miatt. Ez abszurd, sőt… szinte már szánalmas. Csak túl kéne lépnie ezen és kész.

- Sajnálom. Most mennem kell – azzal felállt az asztaltól és elment.

Aish… nem kéne mások problémáival foglalkoznom. Elvégre nem ezért vagyok itt. Az a feladatom, hogy elviseljek egy két lábon járó isteni csapást, akit úgy hívnak, hogy-

- Cha Byul Yi! Mi a fenét művelsz?!

- Jézusom, ne óbégass már – rezzent össze, miközben az árnyékomnak próbálta álcázni magát.

- Ki elől bujkálsz?

- Látod azt a szemüveges kölyökképű srácot? – mutogatott a hátam mögül. – Kang Minhyuk-nak hívják, és teljesen rám van szállva. Azt akarja, hogy vele menjek az iskolai bálra – szűrte ajkai között.

- És mi a gond? Rendes srácnak tűnik – vontam vállat.

- Az is, csak túl…

- Túl, mi?

- Túl… áh, nem érdekes – harapta el a mondatot, majd előbújt a takarásomból és leült a mellettem lévő székre, háttal a nem kívánatos személynek. - Egyszerűen nem az esetem, sokkal inkább szeretnék olyan partnerrel mutatkozni, aki magas és karizmatikus és…

- Eh?

Rögtön abbahagyta, amint észrevette, hogy gondolatmenete egy kissé – túlságosan is elkalandozott. Zavartan hajába túrt, majd megigazította, aztán rám meresztette boci szemeit.

- Ha már itt tartunk… Elkísérhetnél a Queen’s Style-ba, Taeyeon sunbae félretett nekem néhány ruhát, amit kinéztem a bálra.

- Őszintén, minek nézel te engem? Kísérgesselek egy női ruhaszalonba?

- Az a munkád, hogy vigyázz rám, nem? – kérdezte tudálékosan irritáló hanglejtéssel.

- A kettőnek semmi köze egymáshoz – sziszegtem, majd úgy tettem mintha meg sem hallottam volna korábbi kérdését.

- Hát jó – mondta megvetően, és felállt az asztaltól. – Akkor megyek egyedül.

Ahogy akarod – vontam meg a vállam és próbáltam figyelmen kívül hagyni, de egy kis hang a fejemben ellentmondásba állította gondolatomat. A francba.

Ezt nagyon meg fogod bánni Wu Fan…

- Várj már… - kaptam el a csuklóját, még mielőtt kereket oldott volna.

Megpördült tengelye körül, és csillogó szemekkel pislogott rám. – Máris megbántam.

- Várj meg a kocsinál. Egy perc és megyek…

*

- Sunbae! – alighogy beléptünk az üzletbe, a kis barnahajú vigyorogva vetette magát Taeyeon nyakába.

- Azt hittem már sosem jössz – hitetlenkedett az idősebbik. – Úgy kellett dugdosnom a ruhákat, nehogy szemet vessen rájuk valaki – nevetett, majd a fogas melletti vállfákra bökött, amin a csipkehegyek sorakoztak.

- Igazán hálás vagyok sunbae - rebegte, és elsasszézott a próbafülkék felé.

- Kris! Micsoda meglepetés – mosolyodott el. – Örülök, hogy téged is látlak.

- Részedről az öröm – mondtam egyhangúan. – Csak kísérni jöttem – tettem hozzá, még mielőtt valami hátsó szándékú gondolata támadt volna.

Órámra pillantottam, és csak reménykedni tudtam benne, hogy a „kis ruhapróba” nem fog a fél napomba kerülni. Fáradtan sóhajtottam egyet, aztán – minthogy jobb dolgom nem volt – kényelembe helyeztem magam a próbafülkékkel szembeni díványon, és vártam a bemutatót.

- Szóval… itt dolgozol? – törtem meg a légkör csendjét.

- Csak részmunkaidőben – válaszolt Taeyeon. – A bácsikámé az üzlet, de ő most Milánóban van a nyári kollekciójának bemutatóján, úgyhogy átmenetileg én tartom a frontot – újságolta, miközben Byulyi már kibújt a próbafülke függönye mögül.

- Na, hogy tetszik? – pördült kettőt az egyes számú versenyzőben.

- Hát ez-

- Förtelmes – vágtam Taeyeon szavába, mire a kisasszony vágott egy grimaszt és ismét eltűnt a fülkében.

Néhány perccel később kilibbent egy újabb borzadályban, majd még egyben, és még egyben és…

- És ez milyen?

- Ha temetésre készülsz, tökéletes – engedtem ki egy halk sóhajt.

- Szerintem nagyon csinos – járta körbe Taeyeon, és itt-ott megigazította a fodros anyagot. – De a fekete nem a te színed – állapította meg. – Túlságosan elsápítja az amúgy is fehér bőrödet. Ha esetleg más színnel kombinálnánk…

- Ez időpocsékolás! – szakítottam félbe a diskurálást. – Nem értem mi a fenének próbálsz fel ezer meg egy ruhát, ha úgy sincs partnered a bálra?

Egy pillanatra megmerevedett. Farkasszemet nézve bámultunk a másik arcába, mire feladta a küzdelmet és könnyeit potyogtatva elviharozott Taeyeon mellett és magára csapta a raktár ajtaját.

Gyilkos pillantásokkal mért végig az idősebbik.

- Most mi van? – erre nem válaszolt, csak hátat fordított és a pityergő dongsaeng után iramodott.

- Mondtam valami rosszat? – állítottam meg idegesen a csuklójánál fogva, mire fekete íriszeivel rám meredt, hogy szinte szikrákat hánytak magukból.

- Nem lehetsz ilyen tökfej, arra vár, hogy te hívd el!

Byul Yi

- Annyira ostobának érzem magam – fakadtam ki. – Komolyan már azt sem tudom, mi tetszik benne, amiért képes vagyok ennyi megaláztatást vállalni.

- Lehetek őszinte?

Válaszként bólintottam.

- Én sem tudom, mit eszel ezen a bunkó, érzéketlen pasin, de kell, hogy legyen egy szerethető oldala is, különben már rég felhagytál volna vele.

Ha tehettem volna, elmeséltem volna neki mindent attól a naptól kezdve, és bebizonyítottam volna, hogy ez csak álca, egy maszk ami mögé elrejti az összes emberi érzését, de nem tehettem. Csak magamnak bizonygathattam az igazamat.

- Na, ne sírj már – mosolyodott el a sunbae. – A bedagadt szemek nem igazán mutatnak jól ezzel a ruhával – mondta, és az egyik szekrényből előhúzott egy - az eddigieknél sokkal gyönyörűbb - ruhát. – Ezt a végére tartogattam.

- Sunbae, ez meseszép – ámuldoztam könnyeimet törölgetve. – Köszönöm – borultam a nyakába.

- Ne aggódj, nem fogsz egyedül menni a bálra – vígasztalt. – És most indulj, ne is törődj azzal az idiótával.

Erőt vettem magamon, és immár teljes higgadtsággal léptem ki a raktárból, kezemben a fehér táskával, amiben ott lapult az álomszép ruhám. Utoljára elköszöntem Taeyeon-tól, aztán beültem Kris mellé az anyósülésre. Egy pillanatra sem néztem rá, csak mosolyogva integettem kifelé az ablakon, míg a sunbae teljesen ki nem esett a látókörömből, aztán kényelmesen hátradőltem, és úgy tettem, mintha itt sem lenne.

Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Már-már kezdtem élvezni a csendet, mikor krákogása megzavarta a kocsiban uralkodó békés nyugalmat, de megszólalni nem volt bátorsága.

Apró porfelhő kavarodott fel, ahogy a kocsi kerekei lefékeztek az East Side fehér kavicsokkal borított parkolójában. Felnyaláboltam a holmimat és kipattantam a járműből, majd sebesen a lépcső felé igyekeztem, hogy a távolságot a maximumra növeljem kettőnk között. Ennek ellenére tekintetét még mindig magamon éreztem, akkor is mikor már a suli előcsarnokát szeltem villámléptekkel.

Nyugodtságom lassan nyugtalan feszültséggé változott és megtorpantam a könyvtár előtti folyosón.

- Megtennéd, hogy nem követsz?

- Eszem ágában sincs követni téged – válaszolt kis hezitálással. – A szobámba megyek. Ugyan azon az emeleten van, mint a tiéd, emlékszel?

- Hogy a fenébe ne emlékeznék – sóhajtottam, majd hátra sem nézve folytattam utamat.

Illetve csak folytattam volna, ha nem kényszerített volna megállásra csuklóm erős fogva tartásával.

- Várj – mondta hirtelen, de arcáról lesütött, hogy kétszer is jól meggondolja, valóban ki akarja-e mondani azt, amit gondol.

- Hm? – felhúztam egyik szemöldököm, és vártam.

- Szeretném…

- Hm?

- Szeretném, ha…

- Nyögd már ki! – rivalltam rá, holott már az elején tisztában voltam a szándékával.

Most mégis… úgy éreztem, hogy akárkivel ezen a világon szívesebben mennék, mint vele. Más részről viszont sikerült olyan érzést kiváltanom belőle, amire leghátborzongatóbb álmaimban sem mertem volna gondolni. Zavarban volt.

- Na jó, nekem erre nincs időm – meguntam a várakozást. Erőteljesen rántottam egyet a kezemen, de erősebbnek bizonyult, így szerencsétlenségemre visszalendültem és egyenesen a mellkasának ütköztem.

- Figyelnél rám egy kicsit? Épp fontos dolgot próbálok mondani – fogta át a vállamat hosszú karjával, ezzel szorosan maga előtt tartva, esélyt sem hagyva a szabadulásra.

- Szeretném, ha velem jönnél a bálra.

Szeretném, ha velem jönnél a bálra… ah, milyen régóta vártam erre. Nem! Legyen eszed Cha Byul Yi! Ha most meginog a büszkeségedbe vetett hited, akkor mi lesz, ha megint előveszi a bunkó modorát, és kezdődik elölről az egész? Már pedig kétlem, hogy most másképp lenne. Rövid idő ez, ekkora változáshoz.

- Sajnálom, de attól tartok más partner után kell nézned – mondtam megvetően.

- Akkor máshogy fogalmazok. Elviszlek a bálra, és pont.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 21.

Minden évben megrendezésre kerül az iskolai bál. A diákok szokásukhoz híven be vannak zsongva, mindenkinek van egy áhított partnere, akivel együtt szeretne menni. De ha már az áhított partnerről beszélünk…

- Ya! El ne engedd azt a létrát! – rivalltam az ásítozó féleszűre, miközben óvatosan tolattam lefelé ügyelve arra, nehogy mellélépjek, ennek ellenére a lábam mégis megcsúszott a létra fokán.

- Ya! Mondtam, hogy fogd! – kapaszkodtam az inogó szerkezetbe.

- Én fogom, te vagy szerencsétlen! – sziszegett. – Inkább add a kezed, mielőtt a nyakamba zuhansz – mondta szemrehányóan.

- Tch – vágtam egy grimaszt, és kezébe kapaszkodva lassan leevickéltem a létráról.

- A segítséged kábé annyit ér, mint halottnak a csók – poroltam le felsőmet.

- Hidd el, ha nem az igazgató osztott volna be a teremdíszítésre, már rég elhúztam volna a csíkot.

- Abban biztos vagyok – fintorogtam egy utolsót, majd visszatértem a függönyök rendezéséhez, ezúttal már a biztos talajon állva.

Ami azt illeti egyáltalán nem álltam biztos talajon a Shillás dolog óta. Már attól is kiráz a hideg, ha csak hozzám ér, vagy rám néz… Teljesen összezavar. De mit mondhatott neki Max, ami annyira fontos volt?

- Hahó srácok! – lépett be a terembe Luhan és Jongdae. – Meghoztuk a transzparenst.

- Szuper! Az ajtó fölé kéne akasztani – és már utasítottam is Krist, hogy tegye magát hasznossá, ha már annyira unatkozik.

Gyilkos pillantást vetett rám, mire kiöltöttem rá a nyelvem és vigyorogva folytattam a dolgomat.

Lassan kiürült a terem. A szervezőbrigád egyenként szállingózott el az étkező felé teendőjük elvégezte után. Nem maradt senki csak én, és Luhan.

- Szia – köszönt rám az elmúlt napok folyamán most először, majd lekuporodott mellém a padlóra.

- Szia – viszonoztam a gesztust, de nem emeltem fel a fejem.

Nem tudtam mit mondhatnék, vagy, hogy kellene-e egyáltalán mondanom valamit. Csendben folytattam tovább a papírmasék festegetését.

- Van már partnered a bálra? – szólalt meg hirtelen.

Meghökkenten felkaptam a fejem random kérdésére, de ő csak mosolyogva ült és várta a választ.

- Hát… kaptam pár ajánlatot, de nem fogadtam el őket. Még várom az igazit – mondtam egészen halkan az utolsó mondatot.

- Várj, kitalálom: magas, szőke, jóképű és a suli összes csaja bomlik utána?

- Mi? – szökött fel a szemöldököm.

- Ugyan már – szólt nyájas hangon. – Látom, hogy nézel rá.

- Mégis kire? – kérdeztem némiképp idegesen.

- Tudod te.

Nagyon is jól tudtam kire céloz, csak nem akartam elhinni. Komolyan ennyire átlátszó vagyok?

Vagy egyszerűen túl jól ismer. Nem akartam, hogy megtudják, főleg nem Luhan.

Ijedt szemekkel felnéztem, de arca olyan kifejezést tükrözött, ami csak még jobban fokozta zavarodottságomat. Szeme dühös volt, mégis cinikus képpel elégedetten mosolygott.

- Kérdezhetek valamit? – néztem rá sejtetősen. Válaszképp bólintott, majd folytattam:

- Féltékeny vagy?

Látható döbbenet jelent meg arcán. Nyílván nem számított erre a kérdésre, hiszen a legjobb barátom. Mért lenne féltékeny más pasikra, ha köztünk nincs semmi? Vagy talán… ő ezt másképp gondolja? – komor arckifejezéssel vártam egy értelmes magyarázatot.

- Még hogy én? – nevetett erőltetetten.

Most elárultad magad Lu. Én is ismerlek már annyira.

- Azt hittem megegyeztünk. Folyton te papolsz nekem arról, hogy legyek őszinte hozzád, de hogyan, ha te sem vagy az hozzám?! – kezdtem kiborulni.

- Ez így nem járja Xiao Luhan.

Felkaptam a táskámat, hónom alá csaptam a könyveimet, és kiviharoztam a teremből. Egyszerűen nem akartam elhinni. Hogy jutottunk idáig? Ha korábban elmondta volna, talán én is másképp viszonyulnék hozzá, de így… csak egy rossz vicc az egész.

Dühösen trappoltam az étkezőbe és nem törődve semmivel és senkivel levágódtam Kris asztalához. Eddig türtőztethettem magam.

Kris

- Hogy lehet ekkora álszent, képmutató, hazug idióta?! Azt hittem a legjobb barátom, erre kiderül, hogy csak áltatta magát egész végig! – hisztériázott.

- Ezek szerint tudod.

- Mi? Szóval te tudtad?! Nem hiszem el, hogy neked elmondta…

- Nem mondta el – válaszoltam közömbösen.

- Akkor meg?

- Nem lehetsz ennyire elvakult – mondtam szemrehányóan. – A legjobb barátod és nem veszed észre, hogy beléd van esve?

Itt elhallgatott. Talán némi jó belátással kéne hatni az agyára, hogy végre azt is észrevegye, ami lesüt másokról.

- Köszönöm, igazán köszönöm – szipogta.

Megtörölte bekönnyesedett szemeit, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozott.

Lemondóan sóhajtottam távolodó alakja után bámulva, aztán visszatértem félbehagyott ebédemhez.

- Kris! Beszélnünk kell – épp bekaptam volna egy életmentő falatot, de a kanalam megállt félúton, ahogy Luhan idegesen berontott a privát szférámba.

Higgadtságomat megőrizve tettem le az evőeszközt és jelentőségteljesen a szobatársamra néztem.

- Kitalálom. Byulyi.

- Egyszerűen nem értem. Komolyan rá sem ismerek már! Csak beszélgetni próbáltam vele, de ő rögtön hátsó szándéknak tekintette – darálta mondandóját. – A nők tényleg ennyire rosszul viselik, ha valaki rámutat arra a dologra, amit ők minden áron tagadni próbálnak? Ha egyszer tudom, mert látom rajta, hogy valaki más tetszik neki, miért nem képes elfogadni?!

- Talán mert te sem tudod elfogadni a tényt.

- Haver – szűkítette össze szemeit. – Ilyenkor egy kis megértésre vár az ember, nem arra, hogy a fejéhez vágják a szomorú igazságot.

- Tökéletesen megértelek, haver – fektettem hangsúlyt a nem kívánatos szóra – de mi lenne, ha inkább megmondanád neki a frankót?

- Akkor én lennék a legnagyobb barom a világon – vágta rá. - Így is teljesen kiakadt, hát ha még be is vallanám… De akkor sem változna semmi. Ő a legjobb barátom – törődött bele. – Jobb, ha ez így is marad. Különben is… neki már más tetszik…

Felállt az asztaltól, majd kámfor módjára távozott.

Úgy tűnik ez egy olyan társaság, ahol a beépített embernek már nem az a feladata, hogy beépüljön, hanem hogy mások lelki világát ápolgassa.

- A fenébe. Kihűlt a levesem…

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 20.

Ah, olyan jól aludtam – nyújtózkodtam az ágyon, miközben hatalmasat ásítottam.

Résnyire nyitottam a szemem, de rögtön vissza is csuktam az ablakon át vakító nap fényes sugaraitól. Átgördültem a másik oldalamra, hogy háttal kerüljek a fénynek, majd kinyitottam a szemem.

- Mi a… - pupilláim tágra nyíltak, amint megpillantottam magam mellett az ágyon egy csupasz, izmos hátat. Összeszorítottam szemhéjaimat és kezemmel dörzsölgetni kezdtem, majd újra kinyitottam, de még mindig ugyan az a látvány fogadott.

Körbenéztem és akkor tudatosult bennem, hogy még csak nem is a saját szobámban fekszek, hanem egy teljesen idegen helyen, mellettem egy félmeztelen pasival, aki nagy valószínűséggel Kris. Miért nincs rajta ruha? És… rajtam mért nincs ruha??

- Oh, jézusom… - magamra csavartam a takarót és mint egy őrült berohantam a fürdőszobába, becsapva magam mögött az ajtót.

Mi a jó franc folyik itt?! Mért nem emlékszek semmire a tegnap estéből? – támaszkodtam a mosdókagylóra, miközben tükörképemet bámultam remélve, hogy tőle majd választ kapok.

„- Honnét jött ez a vihar? Az előbb még sütött a nap.

- Így nem repülhetünk vissza Busanba.”

„- Adok egy szobát maguknak, maradjanak itt éjszakára.

- Igazán nem fontos uram, majd keresünk-

- Ragaszkodom hozzá – szakított félbe és kezembe nyomta a kulcsot.”

„- Szobaszerviz!

- Mi nem rendeltünk semmit.

- A ház ajándéka.”

Zavaros és érhetetlen emlékfoszlányok. Szándékosan marasztaltak és itattak volna le minket, hogy aztán…

Úristen, nem! – hátamon felállt az összes nem létező szőrszál, és egész testemmel beleborzongtam a gondolatba, hogy én és Kris… nem, az teljességgel kizárt.

De akkor mi ez a furcsa érzés?

Megráztam a fejem, és gyorsan beugrottam a zuhanykabinba, aztán megengedtem a vizet és csak folyattam magamra hosszasan, hogy minél hamarabb kitisztuljon a fejem.

Nagyjából fél órás relaxálás után elzártam a vizet és lekaptam egy fehér törölközőt az ajtó melletti fogasról, alaposan megszárítkoztam, majd belebújtam egy hosszú fehér köntösbe és kilestem az ajtón.

Nincs itt. Hová tűnt?

Abban a pillanatban megcsörrent a telefon a kis komódon. Félve nyúltam érte, majd felemeltem a kagylót és a fülemhez tartottam.

- Cha Byul Yi-ssi?

- I-igen?

- Mr. Wu a szálloda teraszán várja, rögtön tálaljuk a reggelit.

- R-rendben, egy perc és megyek – habogtam, azzal lecsaptam a kagylót.

Mr. Wu a szálloda teraszán várja… - figuráztam ki a recepciós nő üzenetét, miközben Kris faképét imitáltam. Tch, még ilyet…

Magamra kaptam tegnapi öltözetemet és letrappoltam a szálloda teraszára.

Hirtelen megtorpantam, mikor megpillantottam a napernyő alatt beszélgetésbe elegyedve az igazgatóval, miközben kényelmesen hátradőlve teát szürcsölgetett.

Hogy lehet ilyen nyugodt?

- Jó reggelt – köszöntem az asztalhoz érve. – Mr. Kim – hajoltam meg a férfi előtt, majd helyet foglaltam, és már tálalták is a reggelit.

- Igazán köszönjük a vendéglátást, uram.

- Ugyan, ez csak természetes – legyintett jókedvűen, majd kajánul elvigyorodott. – Úgy hallottam jól szórakoztak az éjjel.

Erre a kijelentésre megakadt a torkomon a falat, Kris pedig félrenyelhette a teát, mert majdnem megfulladt a köhögésben, velem együtt.

Ő sem emlékszik semmire?

- M-mire céloz ezzel, uram? – nyögtem ki a kérdést két fuldoklás közben.

- Oh, semmire – vigyorgott és diadalittas arckifejezéssel hozzálátott a reggelije csipegetéséhez.

- Mennünk kellene – állt fel az asztaltól Kris.

- Igen, mennünk kellene – értettem egyet vele életemben most először, és valószínűleg utoljára is. – Még egyszer köszönjük a vendéglátást – mindketten meghajoltunk, és távoztunk.

Kris

Mi a franc történhetett tegnap? Egyáltalán nem emlékszem semmire onnantól kezdve, hogy megérkeztünk a szigetre. Annyi egészen biztos, hogy a Shillába indultunk meginterjúvolni a nagyfőnököt, de aztán semmi. És mi volt az a benyögés, hogy „jól szórakoztak az éjjel”?!

- Kris?

- Hm?

- Egyfolytában az jár a fejemben, amit Mr. Kim mondott… Vicces, nem? – nevetett zavarttan. – Nem emlékszem semmire.

- Nem emlékszel? – rökönyödtem meg. – Úgy érted-

- Az még rémlik, hogy kaptunk egy szobát, és italt hoztak, de aztán semmi – pislogott ijedt szemmel.

Várjunk… hogy kaptunk egy szobát?!

*

- Szóval azt mondjátok, hogy egyikőtök sem emlékszik a tegnap estére?

Max felvont szemöldökkel ült velünk szemben. Kérdésére egyértelműen megingattuk a fejünket, majd hangos sóhaj kíséretében lecsukta laptopjának tetejét, és intett:

- Gyertek velem.

Byulyi már fel is pattant és loholt utána, mint egy jól nevelt pincsikutya. Egészen viccesnek hatott a dolog, de csak megforgattam a szemeimet, majd követtem őket a folyosón.

Beléptünk a laborba, ahol rögtön megcsapta orrunkat a tömény formalin szaga. Kissé elfanyalodtam a kellemetlen illatanyagtól, de mikor végignéztem a laboron máris fény derült a fertőtlenítés mivoltára.

- Látom nagytakarítás volt – jegyeztem meg unottan, de Max meg sem hallotta. Derékig elmerült hosszú fehér szekrényben, ami a laborfelszereléseket tartalmazta, majd előhúzott két műanyag poharat és az orrunk alá dugta.

- Ez meg minek? – kérdeztük egyszerre.

- Vizeletmintának – válaszolt nemes egyszerűséggel. – Hajrá srácok – kacsintott szeme sarkával és a mosdó felé tessékelt minket.

- Ez most komoly? Nincs más módszer? – próbálkoztam, de hasztalannak bizonyult.

- A kiürült méreganyagok mutatják ki legjobban azokat a vegyületeket, amelyekről fogalmatok sincs, hogy került a szervezetetekbe – okított minket, és ujjával a mellékhelység felé bökött. – Na gyerünk.

- De nekem most nem kell – húzta a száját Byulyi, miközben egyik lábáról a másikra hintázott.

- A saját lábatokon mentek el a mosdóig vagy odarugdossalak titeket?! – Max végleg kijött a sodrából.

- Jól van megyünk már főnök – morogtam és Byulyi kapucnijába kapaszkodva magam után húztam a folyosóra, és belöktem a női wc ajtaján. Még hallottam, hogy duzzog magában, aztán én is a dolgomra indultam.

Percekkel később már a kémikus csapat sürgött a laborban, és serényen dolgoztak valamiféle eredmény kimutatásán. A kísérlet nem telt sok időbe, alig fél óra múlva Max behívott minket, és feltárta rejtélyes emlékezetkiesésünk okát.

- Tessék, ím’ az eredmény – egy lombikot csúsztatott elénk valami azonosítatlan fehér porral az alján.

Byulyi-val egyszerre összenéztünk és egyértelműen kiült arcunkra a kérdő pillantás.

- Tudjátok mi ez? – kérdezte, mire megingattuk a fejünket. – Mit is mondtatok, mit ittatok tegnap este?

- Az hiszem Yamazaki volt, de nem vagyok benne biztos – próbálta felidézni Byulyi az elmúlt eseményeket.

- Még most sem sejtitek, mi lehet ez?

Amint a lombikra pillantottam egyből beugrott. Valaki nem bízta a véletlenre.

Junmyeon mindenáron a Lightsaber által akar eltenni minket láb alól. De hogy lehet?! Honnan a fenéből tudja, hogy mikor kell közbelépni? Adódik egy véletlen alkalom és rögtön kihasználja a tehetetlenségünket. Úgy tűnik, nem lehetünk elég óvatosak, nem bújhatunk el sehova a szeme elől, megtalál minket bárhol, bármikor.

- Emlékeztek ugye, hogy melyik alkoholban oldódik a legjobban a Lightsaber? – kérdezte komoran Max.

- A whiskyben – nézett meredten a lombikra Byulyi.

- Pontosan. Olyan helyen és olyankor lopja bele az italotokba ahol és amikor a legkevésbé sem számítatok rá. Őszintén feltételeznétek egy olyan szállodáról, mint a Hotel Shilla, hogy egy ilyen üzletbe keveredik?

- Akkor Mr. Kim-nek nincs köze a dologhoz, igaz?

- Ahogy mondod, Byulyi. Valaki külsős épülhetett a személyzetbe – gondolkodott hangosan Max.

- De hogy lehet az, hogy Byulyi-nak mindössze néhány óra, míg nekem több mint tizenkettő esett ki? – világítottam rá a lényegre.

- Furcsa, nem igaz? – hallottunk a hátunk mögül egy hangot.

Yunho támasztotta az ajtófélfát kezében vastag dossziékkal, amit egy mozdulattal Max elé dobott az asztalra.

- A bűnügyi térképek – mondta neki.

Leült velünk szemben és könyökét az asztallapra támasztva folytatta korábbi kérdését:

- Egyszer már kaptál egy emberes adagot ebből a cuccból, ugye? – intézte felém a kérdést, miközben a lombikos edénnyel játszadozott, ide-oda löködve annak tartalmát.

- Igen, de nem értem mi köze-

- A tested automatikusan reagál minden egyes alkalommal, mikor újra érzékeli az ismeretlen anyagot – vágott közbe. – Magyarán minél többet juttatsz be, annál nagyobb az esélye az esetleges mellékhatások növekedésének. Már pedig egyik alkalommal sem a „kezdő” adagot kaptad – érzékeltette kezével az idézőjelet.

- Baromság.

- Ez nem tréfadolog Kris – vette komolyra a hangot Max. – Lehet, hogy most nem érzel belőle semmit, de ha így megy tovább a következő fokozat a kóma lesz, aztán káput. Vége a történetnek – méregetett szigorú tekintettel, majd Byulyi-ra nézett. - Ez neked is szól.

Telefoncsörgés zökkentett ki minket a feszült légkörből.

- Basszus, elfelejtettem, hogy Ms. Stronghold hívatott az irodájába – csapott a homlokára Byulyi, miközben mobiljának kijelzőjére meredt. – Mennem kell.

- Elviszlek – kaptam el a csuklóját és már indultam is az ajtó felé.

- Kris – szólt közbe Max. – Veled még beszélnem kell.

- Sietek vissza.

- Most.

- Maradj – fordult hátra a barnahajú. – Majd megyek taxival – azzal kirántotta a kezét és eltűnt a folyosón.

*

- Tehát? Mi olyan fontos?

Felkönyökölt az asztalra és a lehető legközelebb hajolt, hogy tekintetétől még csak esélyem se legyen szabadulni.

- A stréber osztag nem csak kábítószert talált a vizeletmintádban.

Ha eddig nem borzolta fel eléggé az idegeimet, ez a kijelentés most megtette. Mi a jó francot tartogathat még számomra ez az istenverte nap?

- A mikroszkóp minimális mennyiségű spermáról árulkodik – mondta.

Szeme összeszűkült és egy rémisztően kaján vigyor jelent meg az arcán.

- Ti lefeküdtetek?

Folytatása következik... 

Brotherhood

Brotherhood

"改变就能解答 改变就能到达 告诉我"

- Kim Minseok! Remélem nyomós indokot tud felhozni, miért nem jelent meg a tegnapi sajtótájékoztatón. Azt hiszem világosan megmondtam, milyen fontos ez a cég számára. Van fogalma arról, hogy milyen fényt vet ez rám és a kiadóra?

Lee Sooman önmagából kifordulva, elvörösödött fejjel szórta az igét a teremben ülőre. Xiumin csendben, lehajtott fejjel roskadt a széken és várta, hogy véget érjen az ítélet.

- Mr. Lee! Mr. Lee, kérem egy percre! – rontott be az ajtón Luhan ziláltan, miután rekordidő alatt teljesítette az előcsarnok-harmadik emelet távot.

- Bár mi is az, várhat – intette le a főnök.

- Hadd magyarázzam meg-

- Luhan – szakította félbe Xiumin. – Jobb, ha elmész.

- De-

- Menj.

Komor tekintettel bámult a padlóra. Luhan kétségbeesetten próbálta menteni a helyzetet, de valahányszor szólni akart Xiumin beléfojtotta a szót.

 - Mostantól próbaidőn van – mondta szigorúan Lee Sooman. - Még egy ilyen, és felmentem mindennemű tevékenység alól a kiadónál. Most elmehet – és intett, jelezve, hogy a mai nap folyamán látni sem akarja többet.

A fiú felállt, meghajolt, majd sarkon fordult és villámléptekkel távozott az irodából. Luhan értetlenül bámult utána, aztán ő is meghajolt és sietve barátja után rohant.

- Ya! Kim Minseok, állj már meg! – kiabált utána, hogy zengett bele a folyosó.

A hangzavarra több ajtó is kinyílt, Jonghyun és Taemin, Changmin és az SNSD lányok értetlenül nézték végig a kis jelenetet, amint Luhan egyre erényesebb hangon szólította az őt teljességgel figyelmen kívül hagyó Xiumint.

Végül a Super Junior stúdiója előtt érte utol, ahol dühösen megmarkolta a vállát és maga felé fordítva megállásra kényszerítette.

- Mi van veled? Egyszer csak fogod magad és kihagyod a próbákat és több fellépést? – felvont szemöldökkel várt egy ésszerű magyarázatot, de csak lesütött szemekkel találkozott, mikor tekintetét kereste. - Rám néznél, mikor hozzád beszélek?

Xiumin viszont félt felemelni a fejét, hiszen tudta, hogy a szemei akár a nyitott könyv úgy árulnak el mindent, Luhant pedig nem lehetett becsapni. Ő már akkor tudta, hogy nagy gáz van mikor még csak csírájában lett elvetve a dolog.

- Hol voltál tegnap? – kérdezte végül, mert látta az idősebbiken, hogy próbálkozása mit sem ér.

- Az nem tartozik rád.

- Az istenit nem! – ez volt az a pillanat, mikor elszakadt az utolsó idegszál is, és ököllel ingerülten a falba ütött.

Xiumin megszeppenten állt előtte. Sosem látta még Luhant ennyire dühösnek, de büszkének érezhette magát, hogy ő ezt is ki tudta váltani belőle.

- Nem tudom mibe keveredtél, de bármi is az, abba kell hagynod. Teljesen elidegenülsz tőlünk, nem veszed észre? – hangja egyre inkább sajnálkozó volt. Kiábrándult már abból, hogy állandóan kihúzza a slamasztikából, és ő cserébe annyi tiszteletet sem ad felé, hogy legalább a szemébe nézzen.

- Hagyj most ezzel – rázta le magáról Xiumin, és ennyivel lezártnak tekintette a dolgot.

Fejébe húzta fekete pulóverének kapucniját és sebesen átszelte az előcsarnokot, kilépett az utcára, azzal eltűnt a délutáni forgalomban.

*

- Késtél.

- Feltartottak.

- Azt ajánlom ne késs, ha nem akarod, hogy szelektáljalak.

- Igen, uram – kénytelen volt fejet hajtani, az ő szava, mint istené úgy szent.

- Helyes.

A férfi intett fejével, hogy foglaljon helyet vele szemben, majd egy borítékot nyújtott át neki.

- Mi ez? – forgatta kezében a fiú, de kinyitni nem merte.

- Megbízás. Meglátjuk alkalmas vagy-e a feladatra.

Nem is kellett többet mondania, egyből tudta, mi van a borítékban. Zsebre vágta, majd felállt a díványról, és meghajolt.

- Nem fog csalódni bennem főnök.

- Meghiszem azt – a férfi kajánul elvigyorodott és kezével távozásra intette.

Xiumin utoljára meghajolt, aztán távozott a bársonnyal bevont ajtón át.

Végre eljött az ő ideje. Itt volt az alkalom, hogy bizonyítson, megmutassa nekik, hogy milyen fából faragták Kim Minseok-ot. Csak ez lebegett a szeme előtt, és hogy a lehető leggyorsabb és legprecízebb munkát végezze.

Sokszor felmerült benne a kérdés: Hogy züllöttem idáig? A sok szabály, a követelések és elvárások és a tény, hogy mások irányítják az életét… de a legfőbb ok még sem ez volt.

Valahányszor eszébe jut, csak feltépi lelkében a sebeket. Hogyan gyúlhat ennyi harag, gyűlölet és bánat ekkora testben?

És hiába a kérdés, ha nem tesz ellene semmit. Hagyja, hogy elvesszen a saját elkeseredett, sötét világában.

*

„Baozi~ Remélem nem felejtetted el, hogy holnap hatodika ˇˇ Wufan szülinapja! Luhan”

Hogy is felejthette volna el, másról sem áradoztak a többiek, mint meglepetés buli így, meglepetés buli úgy. Nem mintha bánta volna.

Legutóbb is milyen jól szórakoztak, mikor Lay meglepetésnek szánt partiján Chen, miközben hozta a tortát, megcsúszott és elejtette, az égő gyertya meg felgyújtotta a függönyt a próbateremben – erre az - akkor nem éppen viccesnek mondható – emléken akaratlanul is elmosolyodott.

Úgy döntött, holnap félreteszi a megbízást, és a srácoknak szenteli az egész napot.

Másnap reggel feltűnően vidáman ébredt, ami ugyan átlagemberhez képest hétköznapinak volt mondható, Xiumin-hoz képest viszont szokatlan jókedvűségnek számított összevetve az elmúlt hetek ábrázatával.

Beérve a kiadóhoz szinte harapni lehetett a csendet. Ilyen is ritkán fordul elő az SM történetében, hogy pénteken reggel nyolckor a gondnokon kívül egy lélek sincs bent.

- Baozi! - fejét hirtelen a hang irányába kapta, és megpillantott egy mosolygós Luhant az emeletről integetve.

Ő mért nem utál engem? Úgy viselkedem vele, mint a posztóval és ő mégis képes mosolyogni…

Fejével biccentett a szőkének és a lifthez indult.

Hamarosan, Kris kivételével mindenki megérkezett és hozzáláttak a próbatermük feldíszítéséhez. Luhan irányította a munkálatokat, így nemsokára minden a helyére került, közben a fanklubok ajándékai is megérkeztek. Már csak egy dolog hiányzott.

- Hol a torta?

- Basszus a torta! – csapott a homlokára Luhan. – Teljesen kiment a fejemből. Baozi, lefutnál a portára? Már biztosan megérkezett – vetett rá kérlelő pillantást.

- Persze – bólintott az említett és már el is tűnt.

- Akkor már csak a két erősítő és a keverőpult hiányzik – futott végig a listáján a szőke. – Már elkértem az f(x)-es lányoktól, csak át kéne hozni őket.

- Bízd ránk – biccentett Tao, és intett a többieknek, hogy jöjjenek segíteni.

Egyedül maradt a teremben. Elmélyülten bogozta listájának tartalmát, kétszer is leellenőrizett mindent, mire arra a megállapodásra jutott, hogy végre teljes harci díszben áll a buli helyszíne. Alig várta, hogy láthassa Wufan meglepett arcát, mikor benyit a próbaterembe, ők pedig konfetti záporral együtt kiáltják, hogy „Boldog születésnapot!” – magában elmosolyodott a gondolatra, de hirtelen kizökkent a merengésből egy sms hangra, ami megtörte a békés csendet.

Közelebb lépett az asztalhoz, amin Xiumin kabátjának zsebében világított fehér iPhone-ja. Vállat vont, majd visszatért a listájához, de valami furcsa bizsergés járta át az egész testét. Rossz előérzete támadt. Visszafordult az asztalhoz, kivette a készüléket a kabátzsebből és olvasni kezdte az üzenetet.

„Nem teljesítetted a megbízást. Ma reggel megtámadták Mr. Yang-ot, súlyosan megsérült. Nem tartottad be az ígéreted és csalódást okoztál. Hogy lerójad a büntetésed, találkozzunk az Incheon kikötőben éjfélkor. Ne késs.”

A feladó ismeretlen.

Luhan meredten bámult a kijelzőre és próbálta felfogni az üzenetet, de túl zavaros és érthetetlen volt az egész. Egy dologban volt teljes mértékig biztos, mégpedig abban, hogy Xiumin semmiképpen sem láthatja meg ezt. Előkapta mobilját és egy pillanat alatt átküldte magának az üzenetet, az eredetit pedig kitörölte, aztán gyorsan visszacsúsztatta az iPhone-t a fiú kabátjának zsebébe.

- Mit csinálsz a kabátommal? – hallott egy hangot a háta mögül, mire megpördült saját tengelye körül és szemben találta magát Xiumin-nal, kezében a tortás dobozzal.

- Csak leesett a földre és felvettem – hazudott a szőke és gyorsan elvette tőle a dobozt. – Köszönöm, hogy felhoztad.

Xiumin gyanakvóan méregette a fiatalabbikat, aztán odalépett a kabátjához és rápillantott mobiljának kijelzőjére, de miután nem látott semmi változást, megrántotta vállát és visszatette oda ahonnan elővette.

*

- Köszi még egyszer srácok – Kris meghatódottan ölelte magához a fiúkat, aztán elköszöntek egymástól a kiadó előtt, és szétszéledtek az utcán.

Luhan még hátra- hátrapillantgatott, míg Xiumin végül eltűnt az utca végén. Akkor megfordult, és az ellenkező irányba indult, mint amerre hazafelé vezette az út. Órájára pillantott, ami hamarosan az éjfélhez közeledett. Sietnie kellett, agya megállás nélkül kattogott, és másra sem tudott gondolni csak az üzenetre, és arra, hogy egyszer s mindenkorra véget vet ennek az egésznek. Taxit fogott és a lehető legrövidebb úton a kikötőbe indult.

Pontban éjfélt ütött az óra, mikor a sárga autó lefékezett a móló előtt. Jól az arcába húzta kapucniját, kifizette a fuvart, és a sofőr elhajtott.

- Nagyon pontos vagy. Ezt már szeretem – szólalt meg egy érdes hang.

A magas konténerek árnyékából néhány feketébe öltözött férfi lépett elő. Vészjóslóan közeledtek felé, míg végül teljesen bekerítették, és bár Luhan egész testében megremegett, lélekben rendíthetetlenül állt előttük, és fejében egyetlen gondolat cikázott:

Megköszönöd ezt még, Baozi.

Xiumin mit sem sejtve trappolt fölfelé a lépcsőházban. Gyors léptekkel szedte a lépcsőket, mialatt szemét egyik ajtóról a másikra kapta, mintha azt várta volna, mikor támadja meg valaki. Rendkívül bizalmatlan lett az utóbbi hónapokban, mindenben a rosszat látta, és jobbaknak találta, ha egyszerűen elzárja magát a külvilágtól, lehúzza a redőnyöket, bezár minden ajtót és csak meghúzza magát a sötét szobában. Teljesen elvesztette önmagát.

Végre felért lakásának ajtajához, de lába földbe gyökerezett, mikor azt a megszokottól eltérő módon nyitva találta. A zárak lefeszítve lógtak keretükön, miközben rezgő hangot hallattak, ahogy a nyitott ajtón át süvítő szél mozgatta őket.

Dermedten állt feltört ajtaja előtt, és kétszer sem merült fel benne a kérdés, hogy ki tehette.

Itt valami nagyon nem stimmel…

Összerezzent, mikor megcsörrent zsebében a mobilja. Félve nyomta meg a kis zöld gombot és emelte füléhez a telefont.

- Ba… Baozi… El kell… tűnnöd…

- Luhan? – rémült meg. – Úristen, jól vagy?

- Nagyon bátor dolog volt a kis barátodtól, hogy eljött megmenteni a bőrödet, de attól tartok ennek ő issza meg a levét.

- Te rohadék, mit tettél vele?! – kiabált ingerülten a telefonba.

- Húzd a segged Incheon-ra, ha még élve akarod látni – mondta a férfi azzal kinyomta.

Luhan valóban bátor volt, mikor kitörölte Xiumin mobiljából az üzenetet és elment helyette a kikötőbe, de azt nem tudta, hogy milyen hiper-szuper okosak ezek az iPhone-ok. Xiumin rögtön megnyitotta a levelek mappát és az archiváltak között meg is találta az üzenetet.

- Az istenit! – idegesen az ajtóba rúgott és rohant le a lépcsőn, ki az utcára.

Alig tizenöt perc alatt a kikötőbe ért és torkaszakadtából ordítozni kezdte Luhan nevét, de akárhányszor szólította, választ egyszer sem kapott. Addig járkált idegességében fel alá, míg bele nem rúgott valami keskeny fényes tárgyba.

- Mi a… - itt megakadt.

Luhan mobilja halvány fénnyel pislákolt a porban azzal a bizonyos üzenettel.

- Luhan, te ostoba… - suttogta halkan és lehajolt az ütött-kopott, agyon vissza karcolt kütyüért.

- Úgy látom ma este mindenki hősködni akar – hallatszott a háta mögül egy kárörvendő kacaj.

A frász jött rá, mikor megfordult és magával, Mr. Yang-gal találta szemben magát.

- Így még izgalmasabb lesz a játék.

- Te szemétláda, mit műveltél Luhan-nal?! – ordított a képébe dühösen.

- Én ugyan semmit. Majd a gázkamra elintézi helyettem – vigyorgott Mr. Yang. – Elfogni – azzal intett az embereinek, akik rögtön lefogták a tiltakozó Xiumint, és a közeli raktárházba vonszolták.

Luhan eszméletlenül feküdt a földön, mikor benyitottak a kamrába.

- Csatlakozz a barátodhoz – mondta a férfi és belökte mellé a barnahajút, majd rájuk zárták az ajtót.

Xiumin kétségbeesetten szólongatta barátját, de ő semmi életjelet nem tanúsított.

- Istenem, akkora barom vagyok! – kiabálta és magához szorította az eszméletlen Luhant.

Hogy züllöttem idáig? – tette fel magában a kérdés újra és újra. Már egyáltalán nem tartotta igazságtalannak azt a sok szabályt és elvárást, ha visszapörgethetné az idő kerekét… De nem teheti. Egy ember életébe kell kerüljön, hogy rájöjjek mi a fontos és mi nem?! De most már úgy sem tehetek semmit. Együtt halok meg a legjobb barátommal, aki az életét áldozta értem…

Lassan érezte, hogy a tömény szénmonoxid az ő tüdejét is átjárja. Kezeivel még mindig görcsösen szorította magához Luhant, és arra az időkre gondolt, mikor még együtt laktak a dormban és minden délután az udvaron fociztak.

Akaratlanul is kicsordult a szeméből néhány fájdalmas könnycsepp. Lehunyta szemét és várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell…

De akkor éktelen sziréna hangja zavarta meg a csendet. Felkapta a fejét, és amennyire maradék erejéből tellett, ütni kezdte a kamra ajtaját.

- Rendőrség! Húzódjon hátrébb! – szólt egy hang.

Xiumin a kamra leghátsó szegletébe húzódott Luhannal együtt, majd a kommandósok berobbantották az ajtót.

Kezdett elhomályosulni a látása, majd az utolsó dolog, amit hallott a mentő szirénája volt, aztán elsötétült a világ…

***

- Fiatalember! Nem szabad mozognia!

- Jól vagyok! – pattant ki az ágyból és figyelmen kívül hagyva a nővért, kirohant a kórteremből, át az intenzívre.

- Hogy van? – kérdezte a főorvostól, miközben az üvegfalon keresztül figyelte a békésen szuszogó szöszit.

- Nagyon gyenge a szervezete. Oltári szerencséjük volt, ha öt perccel később találnak magukra, meghal – az orvos szavára kirázta a hideg. – De ne aggódjon. Fel fog épülni.

Hihetetlen bűntudat gyötörte, de jogosan megérdemelte.

- Kim Minseok?

- Igen? – rögtön megfordult, és egy egyenruhás ember állt előtte.

- Örülök, hogy jól van – mondta. – Remélem tudja, hogy amint kiengedik a kórházból megkezdődnek a tárgyalások az önre kiszabott büntetést illetően.

- Igen… - szegte le a fejét Xiumin.

- Igazán hálás lehet a barátjának. Megmentette mindkettőjüket.

- Ezt hogy érti? – kapta fel a tekintetét.

- Mielőtt a kikötőbe ért, egy járőr kocsi megállította a taxiját, akkor figyelmeztette a rendőrséget és nyomkövető készüléket rejtett a mobiljába. Mikor sikerült bemérnünk a jelet azonnal közbeléptünk.

Xiumin elképedve hallgatta a rendőr beszámolóját. Luhan valóban megmentette, és ezt sosem hálálhatja meg neki igazán. Legalábbis nem ezen a világon.

Egy élet is kevés lenne hozzá…

„A tévedés híd a tapasztalatlanság és a tudás között.”

(Phyllis Theroux)

END 

Keep Your Head Down

Chapter 19.

- Hé, várj már! – csuklómnál fogva visszarántott még mielőtt beülhettem volna az autóba. – Majd én elviszlek.

- Nem kell – vágtam rá. – Egyedül is menni fog, de azért kösz – kirántottam a kezem és bevágódtam a taxiba.

- Nyugodtabb lennék, ha-

- Tudok vigyázni magamra – szakítottam félbe. – Jobb, ha mész órára különben hamar eléred a maximális igazolatlanok számát – azzal utasítottam a sofőrt, hogy lépjen a gázra, Krist faképnél hagyva ott, ahol volt.

Kisvártatva megérkeztünk a Gimhae repülőtérre, kifizettem a fuvart, majd elindultam a megbeszélt helyre.

- Cha Byulyi-ssi? – állított meg egy napszemüveges férfi az ötös hangár előtt.

- Hm – bólintottam. – Lee Jung Woo-t keresem.

- Én lennék, velem beszélt telefonon.

- Áh, igen – mosolyodtam el, majd kezet ráztunk.

- Odavezetem a géphez, kérem kövessen – intett és elindult.

A helikopter már startra készen állt a felszállópályán, mikor odaértünk. Jungwoo még váltott pár szót a pilótával, majd segített beszállni a gépbe, és hamarosan felszállásra készen álltunk. Beindult a motor és hatalmas szélörvényt keverve felszállt a helikopter. Görcsösen kapaszkodtam az ülésembe, habár nem most repültem először, még is a gyomorideg kerülgetett. Lopva kilesegettem az ablakon, de épp csak annyira, hogy még véletlenül se kapjon el a hányinger, vagy rosszullét.

Hamarosan kiértünk a városból és a távolból megpillantottam a végtelen kék óceánt.

- Mennyi ideig fog tartani az út? – intéztem a kérdést a pilótához, mire elmosolyodott és halk kacajt hallatott.

- Ha nyugton maradsz már nem sokáig.

- T-tessék? – pislogtam megrökönyödésemben. Nem tudtam, hogy értelmezni a kijelentést.

Abban a pillanatban a férfi kicsatolta az övét és megnyomta a műszerfalon a kis piros, robotpilótát jelző gombot, majd vészjóslóan közeledni kezdett felém. Rögtön kicsatoltam én is a biztonsági övemet, és a hátsó rakodótérbe hátráltam.

- M-mi ütött magába? – dadogtam.

- Ne aggódj, nem fog fájni – vigyorgott. – Csak egy kis szúrás, és vége is – húzott elő egy vékony pengéjű kést.

- Mit akar tőlem? – kérdeztem remegő hangon.

- Én ugyan semmit. De a főnök azt kérte, tegyelek ki félúton.

A főnök?

Időm sem volt gondolkodni, mert lendítette a kést és eltalál, ha nem ugrok el előle. Újabb és újabb próbálkozásokat tett, de mindig kitértem előle, mire láttam rajta, hogy kezd fáradni.

- Na most már elég! – kiáltotta dühösen, és vadállat módjára nekem rontott.

Egyre csak hátráltam, mikor elfogyott mögöttem hely és vállam a pilótafülke oldalának ütközött. Sarokba szorítva álltam előtte, ezt kihasználva megragadta a csuklómat és a hátam mögé kerülve, szorosan lefogott.

- Maradj már nyugton! – üvöltötte a fülembe, de csak azért is rángattam magam.

Akkor eszembe jutott mit is tanított Kris.

„Tenyerek kifelé néznek, csípő hátra, felsőtest a talaj felé.”

A férfi meglepetten tántorodott hátra a hirtelen lökéstől, ahogy kiszabadítottam magam kezei közül. Elejtette a kést, ami a helikopter imbolygásától messzire csúszott tőle, így ököllel esett nekem.

Nem bizonyult valami tapasztalt verekedőnek, pedig ezt rólam sem lehetett elmondani, de minden, amit Kristől tanultam a segítségemre vált. Hosszú percekig hadakoztunk, mire sikerült telibe kapnom az öklömmel és fájdalmas nyögéssel kábultan terült el a földön.

Az ajtóhoz rohantam, kiakasztottam a biztonsági zárat, majd elhúztam a hatalmas vasajtót, de amint megláttam, hogy már jóval a víz fölött járunk kétségbe estem. Ijedten mértem fel a helikopter és a part közötti távolságot, ami körülbelül egy kilométer lehetett. Nem nagy távolság, kivéve, ha úszva kell megtenni.

- Na most már betelt a pohár… - sziszegett a hátam mögött egy dühös hang, és mikor megfordultam egy puskacső meredt felém. A férfi még mindig a földön feküdt, szemei szikrákat hánytak és a következő pillanatban elsütötte a fegyvert, én pedig keserves kiáltást hallatva kaptam a combomhoz, majd meglepődve tapasztaltam, hogy ami belefúródott az nem a megszokott kis acélgolyó volt.

Nyugtatólövedék… a francba.

- Szép álmokat – mondta gúnyosan, aztán elvesztettem az egyensúlyomat és a nyitott ajtón át kizuhantam a gépből. Már csak a kellemetlen találkozást éreztem, ahogy a vízbe csapódtam, látásom lassan elhomályosult, végtagjaimat képtelen voltam mozdítani. Tehetetlenül süllyedtem lefelé egyre mélyebbre, és mélyebbre…

***

- Kris! Te vagy az?

- Én vagyok – elmosolyodott, majd közelebb lépett és átölelt. – Aggódtam érted.

- Ezt komolyan mondod?

- A legkomolyabban. Képtelen lennék elviselni, ha történne veled valami.

Nem tudtam mást tenni, csak meglepetten és boldogan mosolyogni a karjai között. Átöleltem derekát, arcomat pedig a mellkasába fúrtam.

Olyan meghitt és tökéletes volt minden. De hol vagyunk?

- Byulyi-ssi?

- Hm? – néztem fel rá.

- Megtennél nekem valamit?

- Akármit.

- Nyisd ki a szemed.

Mintha görcsbe szorult volna a tüdőm, úgy éreztem megfulladok. Egyszerre vert a víz és fáztam, aztán valami meleg és puha dolgot éreztem a számon, majd erős nyomást a mellkasomon.

- Ostoba nőszemély… Tudsz magadra vigyázni, huh?! Majdnem meghaltál idióta!

Csurom vizesen és ziláltam térdelt fölöttem, alig pár centire az arcomtól, szemeiben pedig olyasmi tükröződött, amilyet még sosem láttam. Ijedt volt.

- K…Kris? – alig akart hang kijönni a torkomon.

- Idióta…

Homlokát az enyémre támasztotta, úgy könyökölt fölöttem. Szinte hallottam rendszertelen szívverését.

Megint rám tört a lelkiismeret furdalás. Miért aggódik ennyire értem, ha máskor meg magasról tesz arra, hogy mi van velem? Simán hagyhatná, hogy az az őrült Kim Junmyeon kinyírjon, de mégsem teszi. Teljesen összezavar. Már azt sem tudom, hogy érzek…

- Mért nem hallgatsz rám soha? Fogd már fel, hogy nem veszíthetlek el! – kiabálta ingerülten. – Ezt nem játsszuk el még egyszer, világos?

- Sajnálom – ennél többre nem futotta.

Hosszú percekig feküdtünk a parton szótlanul, csak hallgattuk egymás légzését. Fogalmam sem volt mi mást mondhatnék a sajnálaton kívül. Már nem tudtam mit higgyek el neki, és mit ne. Azért aggódik értem, mert attól tart, hogyha bajom esik, akkor búcsút inthet a munkájának, vagy mert… inkább jobb bele sem gondolni a másik lehetőségbe. Én nem helyettesíthetem azt a Byul Ah-t, akit Junmyeon miatt elveszített.

*

- Fázol?

- Egy kicsit.

Hozhatott volna egy takarót, vagy pulcsit, vagy bármit a szekrényből, de nem tette. Lerúgta cipőjét, felkuporodott mellém az ágyra és közel húzott magához. Megilletődve ültem mellkasának dőlve, és nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen gondoskodást.

- Egy pulcsi is elég lett volna…

- Shh – intett csendre és átkarolta hátamat, majd lassú ringatózásba kezdett.

Telefoncsörgés zavarta meg az idilli csendet. Nadrágzsebében kutakodott, mire nagy nehezen előhalászta, de a kijelzőre pillantva felszaladt a szemöldöke.

- Hyojung-ssi? – szólt bele, aztán gyanakvó arckifejezés keretében átnyújtotta a mobilt.

- Téged keres.

Erre engem is furdalni kezdett a kíváncsiság.

- Halló?

- Byulyi-ssi, kerestelek, de nem tudtalak elérni a mobilodon.

- Ja, igen… tönkrement – kerteltem, ami végül is nem állt messze a valóságtól. Nem élte túl a délelőtti vizes incidenst. – Gond van?

- Izé… szóval – hezitált. – Ugye úgy volt hétvégére elutazom a rokonokhoz…

- Hm – hümmögtem helyeslően.

- Hát az történt, hogy volt egy kisebb baleset Cheongju-nál és úgy néz ki, hogy itt kell maradnom egy ideig, vagy legalábbis addig míg rendbe nem hozzák a síneket. De ne aggódj, az utasokat elszállásolják egy motelban – előzte meg a kérdésemet.

- Ne küldjek inkább oda valakit? Luhan biztos el tud érted menni kocsival, vagy-

- Ne butáskodj Busan innen messze van – szakított félbe. – Mondtam, ne aggódj. Jól megleszek.

- Ahogy akarod – sóhajtottam. – Majd hívlak, amint beszereztem egy új telefont. Vigyázz magadra Hyojung-ssi – azzal kinyomtam és visszaadtam Krisnek a készüléket, aki csendben hallgatta végig a beszélgetést mellettem.

- Basszus! – csaptam hirtelen a homlokomra, mikor megpillantottam a mobilján az időt.

- Baj van?

- Az interjú… teljesen kiment a fejemből. Kettőre volt megbeszélve a találkozó – túrtam idegesen a hajamba. Végre sikerül időt szakítania rám a hotel igazgatójának, erre nem megyek el… Ilyen az én szerencsém.

- Fél kettő van. Még odaérhetsz.

- Hacsak nem tudsz teleportálni, erősen kétlem – lemondóan vetettem hátam az ágytámlának, és tekintetem a plafonra szegeztem.

- A központban van egy katonai vadászgép. Elviszlek – jelentette ki.

Hitetlenkedve bámultam rá, miközben kitört belőlem a nevetés, de rögtön elfojtottam, hogy komor arcára pillantottam.

- Azt ne mondd, hogy repülőgépet is vezetsz…

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 18.

Kris

Elképesztő, hogy mennyi ideig tudnak készülődni a nők. Mi tart már ilyen sokáig? – doboltam a lábammal a bejárati ajtó előtt, miközben bambultam kifelé az utcára. Csak figyeltem a szemközti jelzőlámpát, ahogy vált pirosról sárgára, majd zöldre… aztán megint piros… sárga és zöld. Piros… sárga, zöld… piros, sárga…

A fenébe is! – dobbantottam egy nagyobbat, mire a recepciós lány is felkapta a fejét.

- Elnézést – mondtam halkan, szinte suttogva és visszaindultam az öltözőkhöz.

- Khm, Byulyi-ssi, bent vagy? – szóltam be a női öltöző ajtaján, de válasz nem érkezett.

Elment volna? – áh, kizárt, hogy olyan hamar-

- Valaki! Segítség! – egy hang. Mi a…

- Kris! KRIS! – az ő hangja!

Berontottam az öltözőbe nem törődve semmivel és senkivel, csak követtem az egyre erősödő kiáltásokat. Elrohantam a szekrények mellett egész az öltöző végén lévő zuhanyzóig, ahol a hang forrása volt. Feltéptem az ajtót, és rögtön arcomba csapott a forró gőz, ami bent rekedt a helyiségben.

- Kris! – Byulyi dörömbölt kétségbeesetten egy félig vízzel telt kabin ajtaján. – Segíts!

Rögtön odaugrottam, mikor láttam, hogy kívülről el van húzva a retesz a kabin ajtaján. Erőset rántottam a kis fémen, de az úgy be volt szorulva, hogy meg sem moccant.

- Kris! – kiáltotta a lány sírástól elfojtott hangon, miközben egyre magasabb lett a vízszint a kabinban. Mért nem folyik le a víz?

- Nyugodj meg – próbáltam nyugtatni, de mintha meg sem hallotta volna, ütötte tovább az ajtót.

Idegesen keresgélni kezdtem valamit, akármit, amivel leüthettem volna a zárat a helyéről, de semmi erre alkalmas tárgy nem akadt a kezem ügyébe. Egyáltalán melyik agyoniskolázott ember eszébe jutott zárat tenni a zuhanykabinra?

- Lépj hátra! – adtam ki az utasítást, és mint hogy jobb ötletem nem volt, előhúztam a szolgálati fegyvert, és a reteszre tartottam. Byulyi arca egyből elfehéredett, hogy látta mire készülök, és a kabin leghátsó szegmensébe húzódott, amennyire csak tudott, majd céloztam, és elsütöttem a pisztolyt.

Éles csattanással vált el a fém a kabin ajtajától. A víz utat törve magának elárasztotta az egész öltözőt, Byulyi pedig sírva rontott neki a mellkasomnak. Görcsösen szorította az ingemet, és egész testében remegett, miközben sűrűn kapkodta a levegőt.

- Nyugodj meg, elmúlt a baj.

- Annyira… annyira… féltem – mondta akadozva.

- Már nem kell félned.

- Mindig gondot okozok – szipogta. – Csak a baj van velem…

- Én megvédelek – jelentettem ki határozottan. – Az életem árán is. Ez a dolgom.

*

Byul Yi

Csend honolt a kocsiban. Akaratomon kívül is reszkettem az anyósülésen, hiába volt rajtam Kris dzsekije, úgy éreztem megfagyok. Már nyúltam volna a műszerfalhoz, hogy feltekerjem a fűtést, de kitalálta a gondolatomat, és még előttem a kis gombot a legmagasabb hőfokozatra állította.

Egy pillanatra sem vette le a szemét az útról. Ő minden bizonnyal ugyan úgy megijedhetett, mint én, talán még jobban is. Megint feladtam neki a leckét… De hogy történhetett ez? Szándékosan zártak volna be a kabinba? – nem az nem lehet. Vagy mégis? Ez is Junmyeon műve lenne?

- Ő tette. A gyenge pontjaidat támadja, kihasznál minden egyes alkalmat, mikor nem vagyok a közeledben.

Arca komor volt, mintha csak a kérdésemre felelt volna. Talán már gondolatolvasó is?

- Nem tudhatod biztosan – préseltem vacogó fogaim között.

- Tudom, hogy ő tette.

Szinte éreztem, hogy nő benne a fékezhetetlen harag, és minden ilyen kis akcióval csak egyre jobban. De vajon miért? A múltban ejtett sebek miatt? Vagy talán… miattam?

- Biztos ne vigyelek inkább haza? – kérdezte miközben lefékezett az East Side előtt.

- Biztos – bólogattam. – Megígértem Luhan-nak.

Halkan felsóhajtott, majd beletörődve a dologba, visszaült a kocsijába.

Furcsa érzés futott végig az egész testemen.

„Én megvédelek. Az életem árán is.”

Hirtelen megborzongtam… Kris aggódik értem?

- Vigyázz magadra – mondta, azzal felhúzta az ablakot és elhajtott.

Csak bambultam az egyre távolodó jármű után, de hamar kizökkentem és felszaladtam a suli hosszú lépcsőjén.

Sötét volt a dráma-szakkör termében. Csak a hold halvány fénye szűrődött be az ablakon félelmetes árnyékot vetve a színpadra.

- Csak hogy itt vagy – szólalt meg mögöttem egy hang.

Egyszerre megpördültem, és egy kedves mosollyal találtam szemben magam. A legjobb barátom mosolyával.

- Sajnálom, hogy késtem – szabadkoztam és szorosan hozzábújtam, mire kicsit hátrahőkölt, de aztán halkan felkuncogott és összeborzolta a hajam.

- Na gyere – megfogta a csuklómat és a fekete zongorához vezetett ami egyedül árválkodott a színpad közepén. Leültetett maga mellé a székre, felhajtotta a zongora tetejét és játszani kezdett.

Sokszor hallottam már Luhant énekelni, mégis… ez most olyan más volt. Kedvem támadt tőle sírni.

- Hé, minden rendben? – hagyta abba hirtelen a játékot.

Szólni képtelen voltam, csak bólogattam és szipogva a nyakába borultam. Magam sem tudom mi lelt, lehet, hogy csak fáradt voltam és így jött ki rajtam… vagy talán ez a pár sor, amit énekelt egyszerűen a valóságot tükrözte. Annyi érzés kavargott bennem, képtelen voltam dűlőre jutni felettük.

„Én megvédelek. Az életem árán is.”

Végleg összezavarodtam.

- Örülök, hogy te vagy a legjobb barátom. Szeretlek Xiao Luhan – nyomtam egy puszit az arcára, és kirohantam a teremből.

Végigtrappoltam a kollégium folyosóján nem törődve azzal, hogy kit ébresztek fel vele, csak minél előbb a szobámba akartam jutni és telebőgni a kispárnámat. De valamiért megtorpantam a 115-ös szoba előtt.

Kezem automatikusan a kilincshez emelkedett, majd lassan lenyomta azt.

Kris nincs itt… Persze hogy nincs, hiszen a központba ment. Talán ma este nem is itt alszik.

Szomorúan végigpásztáztam tekintetemmel a szobát Luhan asztalától Kris ágyáig, majd halk sóhaj után becsuktam magam mögött az ajtót, és továbbszaladtam.

***

Kris

Üres tekintettel meredt a reggeli müzlijére, miközben kanalával ide-oda lökdöste a tálban a pelyheket. Szótlanul ültünk az asztalnál mind a hárman.

- Tegnap elég későn jöttél meg – végül Luhan törte meg a feszült csendet, és könyökével megbökte a vállamat.

- Ja… igen – bólintottam. – Nem akartalak felébreszteni. Sajnálom.

- Nem ébresztettél fel. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel…

Te se? De jó, én sem…

Megint csend telepedett az asztalra. Lehorgasztott fejjel ültek és egyszer sem néztek fel, kerülték egymás tekintetét. Egyből kiszúrtam, hogy valami nincs rendben.

- Mi van veletek srácok? – erre a kérdésemre felkapták a fejüket, és értetlenül összenéztek.

- Semmi – válaszoltak kórusban, mire megint egymásra néztek.

- Most mennem kell – állt fel az asztaltól Byulyi és rám pillantott, majd zavarttan elkapta a tekintetét. – Délután a Jeju szigetre kell repülnöm interjút készíteni.

- Oké, menj csak – bólintott Luhan, azzal Byulyi elment.

Még figyeltem, ahogy egyre távolodik, míg végül kiesett a látószögemből, aztán a mellettem ülőre meredtem.

- Most mi van?

- Ezt én is kérdezhetném.

Megrántotta a vállát, és visszatért reggelije kevergetéséhez.

- Nem tudom… Még nem mutattam meg senkinek a számot, azt akartam, hogy ő hallja először, de mikor elénekeltem neki sírva fakadt – mesélte. – Azt mondta, örül, hogy én vagyok a legjobb barátja, és hogy szeret aztán elrohant. Fogalmam sincs, mi van vele – könyökölt fel az asztalra. – Olyan furcsán viselkedik mostanában…

- Elmondtad már neki?

- Mégis mit? – kérdezte unottan.

- Tudod, hogy miről beszélek – vetettem rá szigorú pillantást. – De most őszintén, elég szánalmas látványt nyújtasz.

- Igazán köszönöm – sóhajtott. – Tudod, ilyenkor egy kis megértésre vár az ember, nem arra, hogy a képébe vágják az igazságot.

- Csak mondd el neki, rendben? – szorítottam meg a vállát. – Később beszélünk – intettem, majd felálltam az asztaltól.

Byul Yi

- Akkor tíz órakor a Gimhae reptéren. Igen. Köszönöm ajhussi – nyomtam ki a telefont és az ágy sarkába hajítottam, aztán kitártam ruhásszekrényem ajtaját, hogy valami elfogadható gönc után nézzek. Elegánsnak kell lennem, ha a Hotel Shilla igazgatójával akarok interjút készíteni.

A nagy dilemma után a választás végül egy fehér szűk szárú nadrágra, fekete blúzra és egy szintén fekete blézerre esett. A fekete-fehér kompozíciót kiegészítettem egy elegáns, zárt magas sarkú cipővel és egy pár swarovski köves fülbevalóval, majd teljes harci díszben megálltam a tükör előtt. Teljesen meg voltam elégedve a látvánnyal. Hónom alá csaptam fekete LouisVuitton táskámat, felmarkoltam a szükséges papírokat az asztalomról, majd komótos léptekkel célba vettem az ajtót.

- Randira mész, hogy így kinyaltad magad? – zökkentett ki az idillből egy harsány kacaj.

Csodás… el is felejtettem, hogy levegőt sem vehetek Kris engedélye nélkül.

- A Hotel Shilla igazgatójával találkozom – fordultam vele szembe és büszkén kihúztam magam. – Mennem kell, elkésem – mondtam kicsit nagyképűen, de nem érdekelt. Egyáltalán nem volt szükségem a szellemesnek nem mondható beszólásaira.

Mi a franc van vele?! Egyik nap kedves és aggodalmas, másik nap meg mintha semmi sem történt volna, ugyan olyan arrogáns bunkó módon viselkedik, ahogy eddig?

Fújtattam egyet majd vállamra dobtam a Louis Vuitton-t, és sebes lépésekkel az épület elé igyekeztem, ahol már várt rám a kis sárga taxi.

Élvezed, hogy játszadozhatsz az érzéseimmel, ugye?

Folytatása következik...