Chapter 19.
- Hé, várj már! – csuklómnál fogva visszarántott még mielőtt
beülhettem volna az autóba. – Majd én elviszlek.
- Nem kell – vágtam rá. – Egyedül is menni fog, de azért
kösz – kirántottam a kezem és bevágódtam a taxiba.
- Nyugodtabb lennék, ha-
- Tudok vigyázni magamra – szakítottam félbe. – Jobb, ha
mész órára különben hamar eléred a maximális igazolatlanok számát – azzal
utasítottam a sofőrt, hogy lépjen a gázra, Krist faképnél hagyva ott, ahol
volt.
Kisvártatva megérkeztünk a Gimhae repülőtérre, kifizettem a
fuvart, majd elindultam a megbeszélt helyre.
- Cha Byulyi-ssi? – állított meg egy napszemüveges férfi az
ötös hangár előtt.
- Hm – bólintottam. – Lee Jung Woo-t keresem.
- Én lennék, velem beszélt telefonon.
- Áh, igen – mosolyodtam el, majd kezet ráztunk.
- Odavezetem a géphez, kérem kövessen – intett és elindult.
A helikopter már startra készen állt a felszállópályán,
mikor odaértünk. Jungwoo még váltott pár szót a pilótával, majd segített
beszállni a gépbe, és hamarosan felszállásra készen álltunk. Beindult a motor
és hatalmas szélörvényt keverve felszállt a helikopter. Görcsösen kapaszkodtam
az ülésembe, habár nem most repültem először, még is a gyomorideg kerülgetett.
Lopva kilesegettem az ablakon, de épp csak annyira, hogy még véletlenül se
kapjon el a hányinger, vagy rosszullét.
Hamarosan kiértünk a városból és a távolból megpillantottam
a végtelen kék óceánt.
- Mennyi ideig fog tartani az út? – intéztem a kérdést a
pilótához, mire elmosolyodott és halk kacajt hallatott.
- Ha nyugton maradsz már nem sokáig.
- T-tessék? – pislogtam megrökönyödésemben. Nem tudtam, hogy
értelmezni a kijelentést.
Abban a pillanatban a férfi kicsatolta az övét és megnyomta
a műszerfalon a kis piros, robotpilótát jelző gombot, majd vészjóslóan
közeledni kezdett felém. Rögtön kicsatoltam én is a biztonsági övemet, és a hátsó
rakodótérbe hátráltam.
- M-mi ütött magába? – dadogtam.
- Ne aggódj, nem fog fájni – vigyorgott. – Csak egy kis
szúrás, és vége is – húzott elő egy vékony pengéjű kést.
- Mit akar tőlem? – kérdeztem remegő hangon.
- Én ugyan semmit. De a főnök azt kérte, tegyelek ki
félúton.
A főnök?
Időm sem volt gondolkodni, mert lendítette a kést és
eltalál, ha nem ugrok el előle. Újabb és újabb próbálkozásokat tett, de mindig
kitértem előle, mire láttam rajta, hogy kezd fáradni.
- Na most már elég! – kiáltotta dühösen, és vadállat módjára
nekem rontott.
Egyre csak hátráltam, mikor elfogyott mögöttem hely és
vállam a pilótafülke oldalának ütközött. Sarokba szorítva álltam előtte, ezt
kihasználva megragadta a csuklómat és a hátam mögé kerülve, szorosan lefogott.
- Maradj már nyugton! – üvöltötte a fülembe, de csak azért
is rángattam magam.
Akkor eszembe jutott mit is tanított Kris.
„Tenyerek kifelé
néznek, csípő hátra, felsőtest a talaj felé.”
A férfi meglepetten tántorodott hátra a hirtelen lökéstől,
ahogy kiszabadítottam magam kezei közül. Elejtette a kést, ami a helikopter
imbolygásától messzire csúszott tőle, így ököllel esett nekem.
Nem bizonyult valami tapasztalt verekedőnek, pedig ezt rólam
sem lehetett elmondani, de minden, amit Kristől tanultam a segítségemre vált.
Hosszú percekig hadakoztunk, mire sikerült telibe kapnom az öklömmel és
fájdalmas nyögéssel kábultan terült el a földön.
Az ajtóhoz rohantam, kiakasztottam a biztonsági zárat, majd
elhúztam a hatalmas vasajtót, de amint megláttam, hogy már jóval a víz fölött
járunk kétségbe estem. Ijedten mértem fel a helikopter és a part közötti
távolságot, ami körülbelül egy kilométer lehetett. Nem nagy távolság, kivéve,
ha úszva kell megtenni.
- Na most már betelt a pohár… - sziszegett a hátam mögött
egy dühös hang, és mikor megfordultam egy puskacső meredt felém. A férfi még
mindig a földön feküdt, szemei szikrákat hánytak és a következő pillanatban
elsütötte a fegyvert, én pedig keserves kiáltást hallatva kaptam a combomhoz,
majd meglepődve tapasztaltam, hogy ami belefúródott az nem a megszokott kis
acélgolyó volt.
Nyugtatólövedék… a
francba.
- Szép álmokat – mondta gúnyosan, aztán elvesztettem az
egyensúlyomat és a nyitott ajtón át kizuhantam a gépből. Már csak a kellemetlen
találkozást éreztem, ahogy a vízbe csapódtam, látásom lassan elhomályosult,
végtagjaimat képtelen voltam mozdítani. Tehetetlenül süllyedtem lefelé egyre
mélyebbre, és mélyebbre…
***
- Kris! Te vagy az?
- Én vagyok –
elmosolyodott, majd közelebb lépett és átölelt. – Aggódtam érted.
- Ezt komolyan
mondod?
- A legkomolyabban.
Képtelen lennék elviselni, ha történne veled valami.
Nem tudtam mást
tenni, csak meglepetten és boldogan mosolyogni a karjai között. Átöleltem
derekát, arcomat pedig a mellkasába fúrtam.
Olyan meghitt és
tökéletes volt minden. De hol vagyunk?
- Byulyi-ssi?
- Hm? – néztem fel
rá.
- Megtennél nekem
valamit?
- Akármit.
- Nyisd ki a
szemed.
Mintha görcsbe szorult volna a tüdőm, úgy éreztem
megfulladok. Egyszerre vert a víz és fáztam, aztán valami meleg és puha dolgot
éreztem a számon, majd erős nyomást a mellkasomon.
- Ostoba nőszemély… Tudsz magadra vigyázni, huh?! Majdnem
meghaltál idióta!
Csurom vizesen és ziláltam térdelt fölöttem, alig pár
centire az arcomtól, szemeiben pedig olyasmi tükröződött, amilyet még sosem
láttam. Ijedt volt.
- K…Kris? – alig akart hang kijönni a torkomon.
- Idióta…
Homlokát az enyémre támasztotta, úgy könyökölt fölöttem.
Szinte hallottam rendszertelen szívverését.
Megint rám tört a lelkiismeret furdalás. Miért aggódik ennyire értem, ha máskor meg
magasról tesz arra, hogy mi van velem? Simán hagyhatná, hogy az az őrült
Kim Junmyeon kinyírjon, de mégsem teszi. Teljesen összezavar. Már azt sem
tudom, hogy érzek…
- Mért nem hallgatsz rám soha? Fogd már fel, hogy nem
veszíthetlek el! – kiabálta ingerülten. – Ezt nem játsszuk el még egyszer,
világos?
- Sajnálom – ennél többre nem futotta.
Hosszú percekig feküdtünk a parton szótlanul, csak
hallgattuk egymás légzését. Fogalmam sem volt mi mást mondhatnék a sajnálaton
kívül. Már nem tudtam mit higgyek el neki, és mit ne. Azért aggódik értem, mert
attól tart, hogyha bajom esik, akkor búcsút inthet a munkájának, vagy mert…
inkább jobb bele sem gondolni a másik lehetőségbe. Én nem helyettesíthetem azt
a Byul Ah-t, akit Junmyeon miatt elveszített.
*
- Fázol?
- Egy kicsit.
Hozhatott volna egy takarót, vagy pulcsit, vagy bármit a
szekrényből, de nem tette. Lerúgta cipőjét, felkuporodott mellém az ágyra és
közel húzott magához. Megilletődve ültem mellkasának dőlve, és nem tudtam mire
vélni ezt a hirtelen gondoskodást.
- Egy pulcsi is elég lett volna…
- Shh – intett csendre és átkarolta hátamat, majd lassú
ringatózásba kezdett.
Telefoncsörgés zavarta meg az idilli csendet. Nadrágzsebében
kutakodott, mire nagy nehezen előhalászta, de a kijelzőre pillantva felszaladt
a szemöldöke.
- Hyojung-ssi? – szólt bele, aztán gyanakvó arckifejezés
keretében átnyújtotta a mobilt.
- Téged keres.
Erre engem is furdalni kezdett a kíváncsiság.
- Halló?
- Byulyi-ssi, kerestelek, de nem tudtalak elérni a
mobilodon.
- Ja, igen… tönkrement – kerteltem, ami végül is nem állt
messze a valóságtól. Nem élte túl a délelőtti vizes incidenst. – Gond van?
- Izé… szóval – hezitált. – Ugye úgy volt hétvégére elutazom
a rokonokhoz…
- Hm – hümmögtem helyeslően.
- Hát az történt, hogy volt egy kisebb baleset Cheongju-nál
és úgy néz ki, hogy itt kell maradnom egy ideig, vagy legalábbis addig míg
rendbe nem hozzák a síneket. De ne aggódj, az utasokat elszállásolják egy
motelban – előzte meg a kérdésemet.
- Ne küldjek inkább oda valakit? Luhan biztos el tud érted
menni kocsival, vagy-
- Ne butáskodj Busan innen messze van – szakított félbe. –
Mondtam, ne aggódj. Jól megleszek.
- Ahogy akarod – sóhajtottam. – Majd hívlak, amint
beszereztem egy új telefont. Vigyázz magadra Hyojung-ssi – azzal kinyomtam és
visszaadtam Krisnek a készüléket, aki csendben hallgatta végig a beszélgetést
mellettem.
- Basszus! – csaptam hirtelen a homlokomra, mikor
megpillantottam a mobilján az időt.
- Baj van?
- Az interjú… teljesen kiment a fejemből. Kettőre volt
megbeszélve a találkozó – túrtam idegesen a hajamba. Végre sikerül időt
szakítania rám a hotel igazgatójának, erre nem megyek el… Ilyen az én
szerencsém.
- Fél kettő van. Még odaérhetsz.
- Hacsak nem tudsz teleportálni, erősen kétlem – lemondóan
vetettem hátam az ágytámlának, és tekintetem a plafonra szegeztem.
- A központban van egy katonai vadászgép. Elviszlek –
jelentette ki.
Hitetlenkedve bámultam rá, miközben kitört belőlem a
nevetés, de rögtön elfojtottam, hogy komor arcára pillantottam.
- Azt ne mondd, hogy repülőgépet is vezetsz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése