NO PAIN, NO GAIN
Fájdalom nélkül nincs nyereség.
CAST
PARK SANG HYUN
'Cheondung'
PARK SANDARA
LEE JI EUN
'IU'
2012. június 26., kedd
No Pain, No Gain
2. fejezet: És hol marad a ráadás?
Azért nem feltétlenül hátrány a hírnév. Hihetetlen, egyes emberek, hogy meg tudnak változni egy név hallatán.
- Na mondd már mi volt!
- Ne nyaggass már! – hámozom le magamról Dara kezeit. – Mondtam, véletlenül nekilöktem az ajtót.
- Igen, kicsit bővebben?
- Bekísértem a kórházba, azt mondták ínszalag sérülése van, és hogy meg kell műteni. Úgyhogy ma bemegyek hozzá, és térden csúszok előtte, akkor talán megbocsát…
- Ugyan már – legyint. – Más már könyörgött volna, hogy törd el bokáját. Fogadjunk, azt újságolja az egész kórháznak, hogy Cheondung az MBLAQ-ből nekilökte a kávézó ajtaját – harsány nevetésbe kezd.
- Ez elég ízléstelen vicc volt… - fogom a mobilom, és faképnél hagyom a folyosón.
*
- Jung Shin Hye-hez jöttem. Meg tudná mondani hányas szobában van? – kérdezem a recepciós nővért.
- Hogyne – mosolyog, és már pötyögi is be a nevét a számítógépbe.
- 304-es kórterem.
- Köszönöm – biccentek, és a lift felé veszem az irányt.
Megtorpanok a 304-es kórterem előtt.
„Khm. Szia, hogy érzed magad? Emlékszel rám? Tudod, én vagyok az a féleszű, aki neked lökte az ajtót. Természetesen állom a műtét költségeit. Esetleg adhatok egy V.I.P koncertjegyet?” – szánalmas vagyok. Hogy hihetem, hogy egy koncertjeggyel kiengesztelhetem? És ha nem sikerül a műtét, és rokkant lesz? Bizonyára megérdemlem, hogy életem végig bűntudatom legyen.
Erőt veszek magamon, és bekopogok az ajtón.
- Tessék? – hallom a hangját.
Lassan benyitok, és belesek.
- Cheondung-ssi! – mosolyodik el.
- Ezt neked hoztam – lépek közelebb egy csokor virággal a kezemben.
- Oh, milyen kedves. Igazán nem kellett volna – néz rám angyalian. Komolyan, egyáltalán nem is haragszik? Elfelejtette, hogy miattam nyomja most a kórházi ágyat?
- Ez a legkevesebb. Hogy érzed magad? – fektettem az asztalra a csokor virágot.
- Remekül! Tegnap este megműtötték a bokámat. A doki azt mondta, néhány hónap és teljesen rendbe jön – újságolta vidáman.
- Ez nagyszerű! – hatalmas kő esik le a szívemről a kijelentés hallatán. – Mikor engednek haza?
- Holnap – vágja rá rögtön.
- Olyan hamar? Nem kell még pihentetni a bokádat? – értetlenkedem.
- Fekvő gipszet kapok, és otthon kell pihentetnem.
- Értem. Szeretnéd, hogy hazavigyelek? – ajánlom fel.
- Megtennéd?
- Örömmel – bólogatok sűrűn. – Mondtam, ez a legkevesebb, amiért eltörtem a bokádat.
- Ugyan – legyint. – Nem te törted el.
- De miattam törött el.
- De-
- Az én hibám volt, erről nem nyitok vitát – mosolygok rá. – Kérsz valamit enni, inni? – kérdezem, miközben fél lábbal már az ajtó felé indulok.
*
- Meg is jöttünk – nyitom ki lakásának bejárati ajtaját és betolom a kerekes székben.
Körülnézek, hova is ültethetném le, ahol kényelmesen pihentetni tudja a bokáját.
- A kanapéra jó lesz?
- Tökéletes – bólint mosolyogva.
Lerúgom a cipőimet, majd felkapom Shin Hye-t az ölembe és beviszem a nappaliba, ahol leültetem a puha kanapéra, a szemközti dohányzóasztalra pedig néhány párnára felpolcolom gipszelt bokáját.
- Így jó lesz? – guggolok le mellé.
- Túlságosan a szíveden viselsz – borzolja össze a hajamat.
- Dehogy. Csak szeretném, hogy minél hamarabb meggyógyulj – biccentek felé.
- Akkor ülj ide mellém – paskolja meg maga mellett a kanapét.
Mint egy jól nevelt kiskutya, odaloholok, és helyet foglalok mellette.
Mesélni kezd a családjáról, a barátairól, arról, hogy mennyire szereti az MBLAQ-et és arról, hogy mik a tervei a jövőre nézve. Magabiztos és céltudatos személyisége van, az biztos.
- Akkor, hogy kerültél a Starbucks-ba?
- Egy nagyobb vendéglátó egységnél dolgoztam, ahonnét a Starbucks-hoz rendeltek ki konyhasegédnek, de több kárt okoztam, mint hasznot, így beállítottak pincérnek – zavartan nevet mondandója végén.
- Akkor ezért kivételezik veled a főnök – jut eszembe az „orrba vágott az ajtó” incidens.
- Cheondung-ssi?
- Hm? – kapom felé a tekintetem, és arcom vészesen közel kerül az övéhez. El tudnék veszni gyönyörű barna szemeiben. Közelíteni kezd, de néhány centire az arcomtól, megáll.
- Mondanom kell valamit…
***
Négyes számú szabály: soha ne kérd a nővéred tanácsait, ha lányokról van szó. Inkább a halál.
Azt hiszem, felhagyok a párkereséssel. Elég nagyot zuhan az ember önértékelése, ha a harmadik próbálkozás után is kudarcba fullad az egész.
- Szóval már majdnem megcsókoltad, mikor benyögte, hogy van valakije.
- Nos, igen. Ez a nagy büdös helyzet – sóhajtok.
Visszagondolva az eseményekre, előtör belőlem a nevetés.
- Most min nevetsz? – néz rám Ji-eun megilletődött arckifejezéssel.
- A saját szerencsétlenségemen – fojtom vissza a lassan hahotázássá fajuló röhögésemet.
- Én nem nevetnék ezen a helyedben – sandít oldalra.
- Akkor mit csináljak, sírjak? – vonom fel a szemöldököm. – Ez a macsó nőcsábászkodás nem az én stílusom, bele kéne törődnöm a szingliségbe.
- Tudod, – kezdi – nem kell macsónak lenned ahhoz, hogy elnyerd egy lány tetszését. Csak add önmagad – mosolyog kedvesen.
Olyan jó érzés hallani a szavait. De ismét csak arra emlékeztet, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Ha annyira megnyerő a személyiségem, akkor mért nincs egy lány sem, aki viszonozni tudná az érzelmeimet?
- Mért nem találok egy olyan lányt, mint te? – fakadok ki, de rögtön meg is bánom a kérdésemet.
- Hogy? – pislog ijedt szemekkel.
- Izé… úgy értem – makogok – az ideális típusom, aki kedves és megértő, pont amilyen te vagy – magyarázom. – Vagyis… izé – na ezt most jól megmondtam.
Gondolatban jól seggbe rúgom magam, amiért nem tudom féken tartani a nyelvem. Azt hiszem, szólok a fiúknak, hogy készítsék elő a temetésemet, mert ebből élve nem magyarázom ki magam.
- C-Cheondung-ssi… - halkul el.
Beáll a kínos csend. Fogalmam sincs, most mit mondhatnék neki. Gondolom ezzel ő is így van, hiszen csak mereven bámul maga elé a padlóra.
Hirtelen megfordul a fejemben a kérdés: miért is vagyunk mi CSAK barátok? Hiszen… ő kedves és aranyos és figyelmes, neki bármit elmondhatok, az életemet is rábíznám. Miért ne lehetne ő az igazi? Sosem gondoltam erre, egészen eddig a pillanatig.
- Ji-eun… - szólítom meg halkan, mire felém kapja tekintetét és arcunk hirtelen találkozik, amibe rögtön belepirul.
- C-C-Cheondung-ssi – dadogja.
Olyan aranyos, mikor elpirul. Most meg kéne csókolnom? De hát ő a legjobb barátom!
- A-Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – kapja el a fejét, és felpattan a kanapéról.
- Várj! – állítom meg csuklójánál fogva, de megbotlik a felgyűrődött szőnyegben, és visszazuhan, rá a mellkasomra.
- Csssz – szisszenek fel.
- S-sajnálom, nagyon fájt? – állna fel, de karjaimmal szorosan átölelem a derekát.
- Ne! Maradj így…
Meglepődve néz rám. Én sem értem mit művelek, csak olyan jó érzés. Mármint nem az, hogy egy kisebb bordatörést okozott az imént, hanem… olyan jó érezni a közelségét. Mért ne lehetne több, mint legjobb barát?
Mintha csak hallaná a gondolataimat, arcát közelíteni kezdi az enyémhez.
Nem tudom, hogy amit teszek az jó, vagy éppen rossz, de soha nem is fogom megtudni, ha nem teszem meg. Ideje lesz koromhoz méltóan viselkednem és megtennem a következő lépést a jövő felé.
Lehunyom a szemem és ajka lassan az enyémhez ér. Az érzés, amit érzek pedig leírhatatlan.
~ Nincs fájdalom, nincs nyereség. No pain, no gain.
END
No Pain, No Gain
NO PAIN, NO GAIN
1. fejezet: A három aranyszabály
Soha nem foglalkoztatott a gondolat, miért nincs barátnőm. Valahogy nem tartottam fontosnak a párkapcsolatot. Az emberek kilencven százaléka irracionálisan áll hozzá a dologhoz, ezért meggondolatlanul kötnek házasságot, majd válnak el ugyan azon meggondolatlanságból kifolyólag. Épp ezért teljességgel hidegen hagynak a nők. Nehogy félre értse valaki, nem vagyok meleg! Nem, nem erről van szó, hiszen rengeteg lány barátom van, bármelyikkel összejöhetnék, csak egyszerűen meg akarom magam kímélni a csalódástól, vagy attól, hogy én okozzak csalódást… Hisz még sosem csináltam, honnan tudnám, hogy amit teszek az jó, vagy éppen rossz?
De ami ezúttal történt… Az nagy kavarodást okozott a magánéletemben.
Nemrég nyilvánosságra hozta a média, hogy még nem voltam kapcsolatban senkivel. És nem tudom miért, de nagyon nyugtalanít a dolog. Sokan kérdezik tőlem, hogy „ez tényleg igaz?” meg „komolyan nem volt még barátnőd?”… Be kell bizonyítanom, hogy ha akarom, akkor lehet barátnőm. Hihetetlen, hogy itt állok huszonhárom évesen, és még sosem csókolóztam… Ez elég… kellemetlen. De mivel egyáltalán nincs gyakorlatom efféle ügyben, ezért szégyen, de a nővéremhez kellett fordulnom…
- Cheondung… Cheondung… HÉ!
- Hm? – nézek föl a telefonomból.
- Figyeltél egyáltalán arra, amit az előbb mondtam? – vonja fel a szemöldökét.
- Igen, drága nővérkém, figyeltem. Körülbelül huszadjára mondtad el ugyan azt, amivel eddig is tisztában voltam.
Lenéző pillantást vetek rá, majd tekintetem újra a kijelzőre szegezem.
- Ahelyett hogy idióta társkereső oldalakat nézegetsz, inkább vedd komolyan azt, amit mondtam! – kapja ki a kezemből a mobilt.
- Hé! Add vissza! – kapok utána. – Azt kértem, hogy segíts, nem azt, hogy beszélj le róla! Van fogalmad róla, milyen ciki az, mikor mindenki azt mondja, hogy „De helyes vagy! Komolyan nem jártál még senkivel?” – emelem fel a hangom. – Te nem tudod milyen érzés, mert minden héten mással randizol!
Lemondóan sóhajt egyet, és visszaül a helyére.
- Jól van, figyelj. Nem véletlenül mondom azt, amit mondok. Pont azért, mert sokat randizom, jól tudom a párkapcsolatok összes előnyét és hátrányát. Egyet viszont nem értek.
- Mit? – sóhajtok.
- Nem rég még te magad mondtad, hogy nem akarsz randizni senkivel, most meg azon aggódsz, hogy a többiek mit mondanak? Mióta érdekel mások véleménye?
- Azóta, amióta a szerelmi életem bulvártéma! Úgy állítanak be, mint aki képtelen megszólítani egy lányt! Hát azért is megmutatom, hogy ezzel itt – mutogatok az arcomra – akármelyik lányt megszerzem! – vágom csípőre a kezem, és peckesen kinyomom a mellkasom. – Szóval segítesz, vagy sem?
- Reménytelen vagy… - fújja hátra a szemébe lógó hajtincsét. – Rendben, segítek, de akkor pontosan azt kell tenned, amit mondok.
- Taníts mester.
Halvány mosolyra húzódik a szája széle.
*
- Biztos, hogy jó ötlet rögtön vakrandival kezdeni? – veszi rajtam úrrá magát a pánik.
- Ez csak egy teszt. Meglátjuk, hogy állod meg a helyed – vigyorog.
- Ezt nevezed te tanításnak?!
- Indulj már! – mondja és belök a kávézó ajtaján, ő meg eltűnik a semmiben.
Körülnézek a helyiségben, majd elindulok az egyik asztal felé.
- Öm… elnézést… - szólítom meg.
- Cheondung-ssi?
- Lee Ji-eun? – kerekedik ki a szemem. – M-mit keresel itt?
- Hát, vakrandin vagyok… azt hiszem – a meglepettség az ő arcára is kiül.
- Sandara… - morgom magam elé. Nem hiszem el, szándékosan kitol velem. De ha már egyszer vakrandira jöttem (jöttünk), akkor pofátlanság lenne itt hagynom. Helyet foglalok az asztalnál.
- Oppa, hogy-hogy te jöttél? A nővéred azt mondta nekem, hogy van egy barátja, aki nagyon szívesen megismerkedne velem… - pislog ijedt szemekkel.
- Nos, igen… tudod... az a helyzet, hogy nem tudott eljönni – improvizálok – ezért Sandara megkért engem, hogy ugorjak be és mondjam meg neked, hogy… majd legközelebb találkoztok – eresztek meg egy mosolyt, miután kivágtam magam a kellemetlen helyzetből.
- Értem… - sóhajt egyet. Úgy tűnik ő is megkönnyebbült.
- Iszunk valamit? Ha már egyszer idejöttünk – kérdezem, amire csak helyeslően bólint egyet.
Megcsörren a mobilom. Egy sms jött. Sandarától.
„Mért mondtad neki, hogy nem te jöttél a randira?! ><”
„Mért akarsz összehozni a legjobb barátommal?!” – gépelem. – „És egyáltalán honnan tudod, mit mondtam neki?” – megnyomom a küldés gombot, majd körülnézek a kávézóban.
- Megbocsátasz egy percre? – fordulok IU-hoz, miközben felállok az asztaltól.
- Persze – bólint.
Odalépek a kettővel arrébb lévő asztalhoz, karon ragadom a napszemüveges, magát újságpapírnak álcázó nővéremet és kirángatom a kávézóból.
- Ahhoz képest, hogy te vagy az idősebb, nem sok eszed van! Hogy jutott ez eszedbe?! És különben is, miért hallgatózol? – zúdítok rá mindent.
- Nyugi van Cheondungie – nevet. – Átmentél a teszten.
- Átmentem?
- Hm – bólint. – Egyes számú szabály: soha ne mondd egy lánynak, hogy NEM.
- Rendben, akkor most menj be és „NEM” nélkül mondd el neki, miért NEM fog találkozni az egyik barátoddal, aki annyira meg akarja ismerni – lököm be a kávézóba.
„Aztán ügyesen magyarázd ki magad nővérkém ;)” – pötyögök egy sms-t és gúnyos vigyorral a képemen, hazaindulok.
*
- Kettesszámú szabály: soha ne keresd az igazit zsúfolt szórakozóhelyeken, mert ott úgysem fogod megtalálni. Kiállítások, képgalériák és múzeumok az ideális helyszínek.
Mint szorgalmas diák, jegyzetelem minden szavát.
- Látod azt a lányt, balról a harmadik Picasso előtt?
- Hm – bólintok.
- Menj oda és mondd el a véleményed a festményről. Ha érdeklődik, akkor művészlélek, ha nem, akkor csak egy üresfejű liba, akit az anyja azért küldött ide, hogy ne magát nézegesse a tükörben a nap huszonnégy órájából huszonkettőben – igazítja meg a herripotter szemüveget az orrán.
- Úgy beszélsz, mintha te nem ugyan ezt csinálnád – gúnyolom ki, mire bosszúból belecsíp az oldalamba.
- Na menj már! – utasít.
Még egy utolsót igazítok a zakómon, aztán showtime. Lassan, de biztos léptekkel megindulok a célszemély felé. Már majdnem ott vagyok, mikor megszólal a mobilom.
*LEE JI-EUN*
Hezitálok egy darabig, hogy felvegyem-e vagy ne, de aztán úgy döntök, inkább kinyomom, és gyorsan küldök neki egy üzenetet.
„Tali hétkor a loen-nél J”
Tehát vissza a feladathoz. Megállok a lány mögött, tartva a tisztes három lépés távolságot, ha netalántán megfordulna, ne érje meglepetés egyikünket sem.
- Hmm… - kezdem –… érdekes. Erős kontúrvonalak és sötét hatások. Bámulatos, ahogy a méregzöld és sötétszürke színek egybefolynak a vásznon… - lököm az értelmetlen rizsát, hogy felfigyeljen rám. – Egészen elvont, olyan akár az az olajfestmény, amivel azt a francia bort reklámozzák a tévében…
- Champagne a neve. És nem bor, hanem pezsgő – mondja, majd sarkon fordul és már el is tűnik a kiállított festmények között.
Most mi legyen? – tátogom Darának, aki távolabbról követi az eseményeket. Kezével legyezni kezd, jelzi, hogy azonnal hogy menjek utána.
Alapjában véve nem tartom jó ötletnek a nővérem hirtelen kapott ötleteit, de most, mint derült égből villámcsapás, úgy pörgött végig az agyamon a forgatókönyv, amit előre kiterveltem erre az esetre. Futólépésben utána eredek, közben már azon jár az eszem, mit fogok mondani, ha utolérem.
- Elnézést, nem akartalak megzavarni – érem be a folyosó végén – csak azt hittem hasonló a véleményed…
Remélem elég meggyőző az érv, mert semmi értelmesebb kifogás nem jut eszembe.
- Hogy őszinte legyek – fordul meg, így végre meglátom az arcát – egyáltalán nem. Az én szemem csak zöld és szürke pacákat látott azon a festményen, semmi egyebet.
- Akkor miért vagy itt? – kérdezem megrökönyödve.
- Ilyenkor kikapcsolódom. Csak bámulom az érthetetlen firkákat és foltokat, és nem gondolok arra, milyen stresszes napot tudhatok a hátam mögött.
Arcának lágy és finom vonásairól le sem tudom venni a szemem, miközben megcsillan fejemben a következő lépés gondolata.
- Tudod mi esik ilyenkor a legjobban? Forró espresso és citromos süti – mosolygok rá, hogy feldobjam. – Van kedved meginni velem egy kávét?
- Aranyos vagy – mondja. – De nem fog összejönni.
A fene! De miért? Hisz most mondta, hogy aranyos vagyok…
- Miért? – vetem be az ellenállhatatlan bociszemeket.
- Randim van… A barátommal.
Totális felsülés. Ilyen az én szerencsém…
Annyit sem tudok mondani, hogy örültem a találkozásnak, széles ívben kikerül, és szinte porzik utána a folyosó, olyan gyorsan hagyja el a kiállítótermet.
*
- Hármas számú szabály: soha ne add fel! Nem szabad elkeseredni.
- Könnyen beszélsz Miss. Drámakirálynő – hervad le a mosoly az arcomról.
- Jó, a kiállítás nem jött be…
- Nem a kiállítással van a gond, azt nem tudhatom, hogy annak a lánynak, akit kiszemelek van-e valakije. Úgyhogy ez a szúrópróbaszerűen odamegyek valakihez dolog eleve halott ötlet – fakadok ki és lecsapom az asztalra az iPhone-omat.
Abban a pillanatban érkezik egy sms.
„Cheondung-ssi, hol vagy? Már fél órája várok rád…
Ji-eun”
- Basszus! – pattanok fel a helyemről, és mint az őrült rohanok az ajtó felé.
- Hé, hová mész?! – kiált utánam Dara, de oda sem figyelek, kiérek az utcára, taxit stoppolok és száguldok a Loen székházához.
- Ji-eun! – rohanok oda hozzá, és úgy magamhoz szorítom, hogy beleropog az összes csontja.
- Ne haragudj, de el sem tudod képzelni micsoda zűrös napon vagyok túl – biggyesztem le a számat.
- Na mesélj – karol belém és a park felé indulunk.
Ahogy a lemenő nap sugarai oszlottak szerte a fák lombjai között, úgy tűnt el a rosszkedvem is, miközben a ligetben sétáltunk. Egész végig panaszkodtam, ő pedig csak hallgatott és tanácsokat adott. Egyetlen jelét sem mutatta annak, hogy untatnám vagy elege lenne az egész mindenségből… Nem sok ember van, aki így végighallgatna. Épp ezért kell megbecsülnöm.
- Jobban érzed magad? – villantja rám ezer faktoros mosolyát.
- Hm – bólintok. – Köszi, hogy végighallgattad a mesedélutánomat.
- Szívesen máskor is. Tudod, hogy bármit elmondhatsz – biccent a fejével és lefordul a kis utcán.
- Jal ga! – kiáltok utána és én is hazafelé indulok.
Mindig a kis mellékutcákon sétálok haza. Nem szeretem a tömeget, ráadásul bármelyik pillanatban letámadhatnak a visítozó fanok, a kisbuszt meg nem akarom hívni, mert azt hiába festik minden héten más színűre, a túlbuzgó rajongók így is, úgy is kiszúrják, még az utca túloldaláról is. Meg különben is, egy kis mozgás még nem ártott meg senkinek.
Éppen a Starbucks mögé érek, mikor édes vaníliaillat csapja meg az orrom, és eszembe jut a múzeumos incidens. A hideg is kiráz, de a tudat, hogy elmaradt a forró espresso és a citromos süti, nem hagy nyugodni. Be kell mennem! – és a lábam már ösztönösen visz is a bejárat felé. Kinyitva az ajtót, szinte harapni lehet az íncsiklandó vanília és latte illatot. Lelki szemeim előtt már ott lebeg a habos kávé, és közben észre sem vettem, hogy rányitottam az ajtót a kifelé igyekvő pincér lányra, csak miután a tálca hatalmas csörömpöléssel a földre zuhant, ő meg egyensúlyát elvesztve a kabátomba kapaszkodik, és magával ránt. Fájdalmas puffanással érünk földet.
- Szörnyen sajnálom, nagyon megütötted magad? – sűrű hajlongások közepette próbálok felegyenesedni és kezet nyújtani neki.
- Dehogy! Az én hibám, figyelmetlen voltam – mentegetőzik.
- Mi folyik itt? – kiált egy jól megtermett, bajszos férfi. – Már megint bénázik Jung Shin Hye?
- Nagyon sajnálom, nem fi-
- Az én hibám volt – vágok a szavába. Feltételezem a főnök lehet.
- Kérem, ne mentegetőzzön! – mondja nyájasan. – Az alkalmazott hibája – gyilkos pillantást vet a lányra, és már ráncigálja is el mellőlem.
- De uram! – ragadom meg a karját. – Hagyja a lányt, az én hibám.
- Kérem, ne ártsa bele magát, majd én teszek róla, hogy ilyen két ballábasok ne rontsák a kávézó jó hírét – rángatja tovább a lányt.
Lehúzom a fejemről a kapucnit, mire több szem is rám szegeződik. – Csak meg tudunk egyezni valahogy.
A főnök arca hirtelen elfehéredik. - M…MBLAQ? - és az előbbi modorát levetkőzve, nyájas hangon megszólal:
- És Cheondung, igaz? Hatalmas rajongója vagyok – ereszti el az alkalmazottját, aki majdnem összeesik, a főnök meg hatalmas vigyorral rázza meg a kezem, majd mutat jobbra:
- Parancsoljon a legjobb asz-
- Jól vagy? – segítem fel a lányt.
- A bokám… - szisszen fel.
- Mentőt kell hívni, lehet, hogy eltörött…
- Máris! – szól a főnök, és már tárcsázik is.
Tíz perc sem telik bele, érkeznek is a mentők.
Folytatása következik...
KEEP YOUR HEAD DOWN
Álmodj velem, mert fontos vagy nekem.
CAST
Cha Byul Yi
Wu Fan
Kim Jun Myeon
Kim Hyo Jung, Max & U-know és még
sokan mások.
Keep Your Head Down
Chapter 2.
Kris
Agyon kéne csapni azt a barmot, aki az iskolát kitalálta. Egyáltalán mi a francnak ötszáz könyv?! Felét se fogom használni - puffogtam magamban, miközben felfelé egyensúlyoztam a lépcsőn, kezemben a hatalmas stóc tankönyvvel.
Végre felértem a harmadik emeletre, ahol a beláthatatlan végű folyosón sorakoztak a százzal kezdődő szobák.
- 115-ös szoba, 115-ös szoba… hol van már a 115-ös szoba?! - kezdett elfogyni a türelmem.
Naná, hogy a legvégén… mert mért is lenne ilyen egyszerű dolgom?
Fél kézzel próbáltam előbogarászni a szobakulcsot a hátsó zsebemből, miközben sporttáskám szíja folyton beleakadt a lábamba. Végre előbányásztam a kulcsot, de a zárba valahogy nem sikerült beletalálnom a könyvkupac egyensúlyozása közben.
- A fenébe már! - adtam hangot idegességemnek.
Megszenvedtem vele, de végül bejutottam a szobába, és az első utamba kerülő ágyra lehánytam a könyveket. Térdemre támaszkodva fújtam ki magam, miközben a táska lecsúszott a vállamról és hangos puffanással földet ért.
- Áh, helló szobatárs! - lépett ki a fürdőszobának látszó helyiségből egy ismerős arc.
- A könyvtáros srác - állapítottam meg. - Luhan, ugye?
- Ahogy mondod - hajolt meg. - Kris, ha jól emlékszem.
- Jól emlékszel - bólintottam, majd szintén meghajoltam.
- Látom, megkaptad a könyveket - mosolyodott el, ahogy az ágyra pillantott.
- Bár ne kaptam volna - szűrtem a fogaim között, és odébb söpörtem őket, hogy le tudjak ülni az ágyra.
- Ne aggódj - foglalt helyet Luhan is a szemközti ágyon. - Az első nap mindenkinek necces. Segítsek kipakolni? - ajánlotta fel.
- Kösz, megoldom.
Fáradtan nyúltam végig az ágynak még könyvektől mentes felén.
***
Byul Yi
Piszok nagy mázlim volt, hogy elmaradt az első két órám. Nem is emlékszem mikor volt már utoljára, hogy ilyen kipihenten ébredtem. Vettem egy gyors, frissítő zuhanyt, majd megcéloztam a büfét, egy reggelire való szendvics gyanánt.
- Byulyi! – integetett Jongdae a legszélső asztalnál.
- Chen Chen, annyeong! – huppantam le mellé. – Mi újság? Hogy van a barátnőd? – vigyorogtam, és jókorát haraptam a szendvicsből.
- Már mondtam, hogy Jieun nem a barátnőm, és ne hívj Chen Chen-nek – csípett bele az oldalamba, mire félrenyeltem a szendvicset és eszeveszetten köhögni kezdtem, de ő ahelyett, hogy segített volna még jól ki is röhögött.
- Pabo! Majdnem megfulladtam – ütöttem bele a vállába, és elvettem előle a narancslevét, majd fenékig ürítettem a poharat.
- Hé, az az enyém volt!
- Csak volt! – dugtam ki rá a nyelvem és visszaadtam neki az üres poharat.
Sértődött arcot vágott, és elfordította a fejét, de szája sarkában ott bujkált a mosoly, amit soha nem tudott elrejteni. Ahhoz túl vidám személyisége volt.
- Chen Chen – böködtem az arcát.
- Nem vagyok Chen Chen – vágta be még jobban a durcát, de nem bírta tovább és elnevette magát.
- Tudtam, hogy nem bírod ki – vigyorogtam, és felálltam az asztaltól. – Majd ebédszünetben találkozunk, most mennem kell órára – kaptam fel a könyveimet, és indultam volna – Ja, amúgy nem találkoztál Luhannal? – fordultam vissza.
- De igen, még reggel. Azt mondta, dolga van a városban.
- Ez fura – mi lehet olyan fontos, ami nem ér rá suli után? – Na mindegy, akkor ebédszünetben! Annyeong Chen Chen! – integettem és elindultam az étkezőből.
Szerettem az angol órákat, mert ilyenkor mindig össze voltunk vonva az idegen nyelvi szakosokkal, és Luhannal végig azon szoktunk nevetni, hogy a professzornak milyen vicces akcentusa van. De úgy tűnik, most nem élvezhetem a legjobb barátom társaságát.
Hátul, az utolsó előtti sorba ültem le az égimeszelő Chanyeol mögé, hogyha „véletlenül” el találnám nevetni magam, akkor el tudjak bújni mögé.
- Üdv fiatalok, foglaljunk helyet – lépett be a professzor. – Csendet kérek, hiányzó van? – kérdezte.
- Lu Han és Choi Sooyoung – szólalt meg Taeyeon az első sorban.
- Luhanról tudok, ő elkéretőzött – pingált a naplóba. – Choi Sooyoung, már megint? – vonta fel kérdően a szemöldökét.
- Elnézést a késésért! – esett be az ajtón az említett. – Nem fogja elhinni, mi történt velem, Songsaeng-nim – kezdte a mentegetőzést.
- Tegyük fel, hogy hiszek neked, foglalj helyet – szakította félbe a professzor és helyre tessékelte. – Mielőtt elkezdenénk az órát, fontos bejelentésem van – ekkor nyílt az ajtó.
Ilyen nincs…
- Áh, épp időben érkeztél. Osztály, bemutatom nektek az új idegen nyelvi szakos tanulót.
- Kris vagyok – hajolt meg.
El is felejtettem, hogy ez a savanyú uborka is idegen nyelvi szakos. Jópofizhatok neki minden angol órán életem végéig…vagy legalábbis addig, amíg le nem diplomázok.
- Foglalj helyet, még van néhány üres szék – invitálta a professzor.
Csak ne mellém, csak ne mellém, csak ne mellém! – tördeltem az ujjaimat és gyorsan rádobtam a táskámat a mellettem lévő üres székre. Elindult a padsorok között, végül elment mellettem, és leült mögém az utolsó sorba.
Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, de még mindig feszélyezve éreztem magam. Olyan érzésem volt, mintha végig bámult volna, de nem mertem hátra nézni.
Csendben ültem végig az órát. Most egyáltalán nem találtam viccesnek a songsaeng-nim akcentusát, még az anyagra sem tudtam koncentrálni. Végig az a gondolat feszélyezett, hogy itt ül mögöttem, és tutira engem bámul.
Végre kicsengettek. Összekaptam a cuccaimat és szemem sarkából hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg bámul-e, de…
Eltűnt.
- Hová lett? – néztem körbe a teremben.
- Kicsoda? – fordult hátra Chanyeol.
- Az új srác.
- Biztos már kiment – vont vállat.
- De az előbb még itt volt! – értetlenkedtem.
Kizárt, hogy már elment, azt észrevettem volna. Nagyon fura ez a srác.
***
- Lu! – vágódtam le mellé. – Mért nem szóltál, hogy nem leszel angolon? – hisztiztem, és a combját kezdtem csapkodni.
- Hé, ne üss! – fogta le a kezeimet. – Csak nem akartalak felébreszteni – mosolygott rám.
- De mi volt olyan fontos? – kérdezősködtem tovább, miközben a többiek is megérkeztek az étkezőbe.
- Csak… - hezitált - fogorvoshoz kellett mennem. Kilencre kaptam időpontot.
- Rosszul hazudsz, Marilyn – vetettem rá szúrós pillantást.
- Hé, srácok – integetett Jongdae és Jihyun, majd ők is helyet foglaltak az asztalnál.
Most megúszta, de úgy is kiszedem belőle, hogy hol volt. Kisvártatva Hyojung is befutott. Nekiláttunk az ebédnek, miközben beszélgettünk, szórakoztunk, nevettünk egymás hülyeségein. Imádtam ezt a kis társaságot, velük mindig jól éreztem magam, sokkal jobban, mint akárki mással. Luhan kiskorom óta a legjobb barátom, határtalanul jószívű, olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Jongdae a csapat esze, igazi stréber, a jogi karról. Jihyun és Hyojung a kortárs zene szak sztárjai, állandóan fellépésekre mászkálnak. Külön-külön is elég lököttek, de együtt… kő kövön nem marad utánuk. És itt vagyok én. A suliújság főszerkesztőjeként olyan cikkeket próbálok írni, amelyek átütő hatással vannak a közvéleményre, ezzel ösztönözve a diákokat, ami néha sikerül, néha nem. Mindannyian különbözünk, és pont ettől vagyunk a legjobb barátok.
Gondolatmenetemből hangos tálcacsörömpölés zökkentett ki.
- YA! Mégis mit képzelsz?! – kiáltott egy dühös hang.
Az étkezőben minden fej a hang irányába fordult.
- Ne pattogj már, öreg – válaszolt higgadtan az asztalnál ülő.
- Ez nem az új srác? – nyújtogatta a nyakát Hyojung, hogy jobban lássa. – Kris, vagy hogy hívják.
- De igen… - sóhajtottam. Alig jár ide egy napja, és már összebalhézik valakivel. Jellemző…
- Az meg… Suho – állapította meg Jongdae. – Elég dühösnek látszik.
- YA! – kiáltott újra Suho és felrángatta Krist az asztal mellől.
- Valaki szedje már szét őket! – esett pánikba Jihyun. – Jongdae!
- Mért én?! – háborodott fel az említett.
- Aishh – pattantam fel az asztaltól, és a két jómadárhoz rohantam.
- Hé, fiúk! Elég már! – álltam közéjük. – Suho, engedd el! – kiáltottam rá, de csak nem akarta elengedni Kris felsőjét. Ő viszont csak állt halál nyugodtan, zsebre tett kézzel.
- Higgadj már le! Mi a fene bajod van?! – üvöltöttem Suho képébe, mire végre hátrébb lépett.
- Azt hiszem, az új srác nem tudja hol a helye. Túl nagy a pofád, öregem! – kiabált át a fejem felett.
- Most is te kiabálsz ember – simította ki a ruháján a gyűrődést Kris.
- Ya! – Suho keze ökölbe szorult, félre lökött, és még mielőtt bármit is mondhattam volna, egy jól irányzott mozdulattal képen törölte Krist.
- Na ezt tedd el emlékbe! – üvöltötte és ment volna neki újból, ha Chanyeol és Minseok le nem fogják.
Folytatása következik...
2012. június 21., csütörtök
Keep Your Head Down
Keep your head down
Ezek a hétfők… Rémes a forgalom kora reggel. Emberek tömege és hosszú kilométereken keresztül kígyózó kocsisorok a belvárosban. Eljutni az iskolába felér egy kész cirkuszi mutatvánnyal. És ez megy minden áldott hétfő reggel.
- Már ennyi az idő?! – pillantottam az órámra, ami pontban fél kilencet mutatott. – Basszus, elkésem! – pattantam ki a metróból, magam után vonszolva gurulós bőröndömet, és, mint egy őrült szlalomozva rohantam az emberek között, át a fő téren, le a taxiállomásra.
- Az East Side-ra, kérem – vágódtam be az első járműbe.
Szerencsére az állomástól csak egyetlen hosszú egyenes út vezetett le a tengerparttól alig párszáz méterre fekvő egyetemhez, így röpke két perc után már szedtem a lépcsőfokokat felfelé az iskolában, bőröndömet még mindig magam után rángatva.
Tudni illik ez egy elég neves iskola volt, egyike a tíz legjobb koreai egyetemnek. Úgy is mondhatnám elit képző, hisz a tandíj nem az átlagosan megfizethető kategóriába tartozott. Ezzel persze nem azt akartam mondani, hogy én egy sznob bunkó lennék a felső tízezerből. Az itt tanuló diákok inkább stréberek, és a tudásvágy hajtja őket, nem pedig az, hogy büszkén mondhassák: „Igen, én az East Side-ra járok.” Persze vannak olyanok is, akik kifejezetten erre játszanak, anyuci, apuci kisujjból kirázza a tandíjat, és csak egy jó bulinak tekintik az egészet. Gyűlölöm az ilyen kétszínű, magamutogató embereket. De sajnos ezzel mind nagyon jól tisztában voltam, mikor ide jelentkeztem. Egyetlen szerencsém, hogy az igazgatónő nagyon kedves barátja a szüleimnek, így meghallgatja a véleményem, és minden kihágás ellenében statárium lép életbe.
- Jó reggelt, Miss! – estem be az ajtón.
- Elkéstél.
- Tudom, és sajnálom, de… iszonyatos a forgalom, és… otthonról jövök, még… nem volt időm kipakolni a kollégiumban, és… - kapkodtam a levegőt, az előbbi Forma 1-es futamom után.
- Ülj le, és fújd ki magad – bökött az asztalával szembeni székre.
- Köszönöm – rogytam le, és fejemet hátravetettem a támlára.
- Ha kipihented magad, dologra fel – nyújtott át az asztal felett egy vékony dossziét. – Új diák a hallban.
Felcsaptam a mappát, és szememmel átfutottam a papírokon.
- Az órarend és a tankönyves papír az adatlaphoz van csatolva. Vezesd körbe – biccentett a fejével a bal oldali ajtó felé.
- Igen, Ms. Stronghold – hajoltam meg, és beléptem a hallba vezető ajtón.
Egy magas, gyönyörű nő és egy eszméletlenül jóképű, szőke hajú srác ült az ablak melletti díványon. Ajtócsukódás hangja zökkentette ki őket az elmélyült beszélgetésből.
- Üdvözlöm Önöket! – hajoltam meg előttük. – Én vagyok a fogadóbizottság, a nevem Cha Byul Yi – nyújtottam kezet.
- Nagyon örvendek, Jolin Wu vagyok – hajolt meg a nő, és kezet rázott. – A fiam, Kris – mutatta be a mellette álló személyt.
A fiú illedelmesen meghajolt, majd ő is kezet fogott velem. A jó benyomás érdekében széles mosolyra húztam a számat, de ő csak rezzenéstelen arccal bámult, szeméből egyetlen érzelem sem volt kiolvasható. Fekete íriszei, akár a törhetetlen tükör, amiben nem látok mást, csak a tükörképemet.
- Én fogom magukat körbevezetni. Ha van bármi kérdésük az iskolával kapcsolatban, örömmel segítek – daráltam a szokásos fogadóbizottság dumát, és még jobban elmosolyodtam a kijelentés nyomatékosításaképp. – Kérem, kövessenek.
Három szintből állt az építmény, plusz két melléképület, a kollégiumnak és a szakköröknek, kluboknak. Egy ilyen körbevezető túra általánosságban fél órát szokott igénybe venni, és ez most sem lesz másképp.
A hallból kilépve egy rövid folyosó vezetett az aulába, ahol iskolánk nagyjainak portréi díszítették a falat, így kicsit beszéltem az East Side történetéről.
- Az egyetemet még a 60-as években alapította William Stronghold, egy angol származású mérnök, aki élete nagy részét itt töltötte Dél-Koreában, és csodás építményeket tervezett többek között ezt a háromszintes kis „kastélyt”. Sajnálatos módon korán meghalt, így az iskolát, fiára Edward Stronghold-ra hagyta, aki bevezette a jogi kart és a kortárs zene szakot – mutattam Edward Stronghold képére a falon. – Miután nyugdíjba vonult, lánya, és jelenlegi igazgatónőnk, Josie Stronghold vette át a vezetést, akinek a média szakot köszönhetjük – álltam meg a képe előtt.
- És te melyik szakon vagy? – kérdezte Jolin, mikor mellém ért.
- A média szakon – vágtam rá rögtön. – Újságírást és kriminológiát hallgatok.
- Akkor innen a jó beszélőkéd – mosolyodott el.
- Köszönöm – szökött halvány pír az arcomra.
Hátrapillantottam, ahol Kris ballagott nem sokkal lemaradva tőlünk, és unottam kémlelte a falra akasztott képeket. Gyorsan tovább is haladtam, hogy ne az unalmas sztori kösse le a figyelmét.
- Jobb oldalt az étkező és a büfé található, bal oldalt a folyosó végén a konditerem, az alagsorban pedig a kémia labor és a szertárak – magyaráztam, miközben jobbra, balra mutogattam.
- Apropó, milyen szakra is jelentkeztél? – fordultam hátra Krishez.
- Az idegen nyelvire – mondta közömbösen.
- Krisnek remek nyelvérzéke van, ugye fiam? – nevetett halkan a nő, és átkarolta Kris vállát.
- Aha – vont vállat és lerázta magáról anyja kezeit.
- Ez igazán remek – villantottam feléjük a levakarhatatlan vigyoromat, de a szőke ugyanolyan semmitmondóan nézelődött.
Elég magának való egy srác. Olyan savanyú képet vág, mintha kínvallatáson kellene átesnie. Na nem baj, csak körbevezeted, aztán többet nem kell bájolognod neki – bíztattam magam.
- Ez itt a könyvtár – mutattam jobbra. – Több, mint egy millió könyv van regisztrálva az archívumban. Nem létezik az a tudás, amit itt ne lehetne megszerezni.
- Byul Yi! – integetett egy kéz a könyvtári gép mögül.
- Luhan! – integettem vissza, mikor beazonosítottam a kéz tulajdonosát.
Hatalmas vigyorral a képén indult meg felénk.
- Megjött a fogadóbizottság – nevetett mikor mellém ért.
- Luhan, bemutatom Kris és Jolin Wu-t – mosolyogtam a két vendégre.
- Nagyon örülök – hajolt meg, majd kezet is fogtak egymással.
- Luhan is az idegen nyelvi szakon van, ha bármi kérdésed van ezzel kapcsolatban, itt megtalálod – paskoltam meg az említett vállát.
- A könyvtárban dolgozol? – érdeklődött Jolin.
- Inkább, amolyan segédnek mondanám – vakarta a tarkóját a szőke. – Én kezelem a könyvtár archívumát.
- Ez nagyszerű, ugye Kris? – bökte oldalba a fiát.
- Aham – válaszolt monoton.
Talán csak feszéjezve érzi magát, ezért viselkedik ilyen közömbösen – nyugtattam magam. Kezdett eléggé bosszantani ez a modor.
- Később találkozunk – intettem Luhannak, aki visszatért a könyvtári teendőihez, én pedig folytattam az útbaigazítást.
- A fentebbi szinteken vannak a tantermek, illetve az előadótermek. A harmadik emeleten található a tanári folyosó, a gazdasági, a titkárság, és az igazgatói iroda – magyaráztam, majd egy folyosón keresztül, átértünk a melléképületbe.
- Itt találhatók a klubok és a szakkörök – haladtam a folyosón, miközben soroltam őket. – Az aulában, a nagyfaliújságon ki vannak tűzve részletesebben a klubok listái. Ha bármilyekhez is van kedved csatlakozni, a klubok vezetőivel kell felvenned a kapcsolatot. Az elérhetőségeket szintén a faliújságon találod – magyaráztam hátrafelé Krisnek. – A folyosó végén van a nagyterem a színpaddal, ahol a kortárs zene szakosok és a musical szakkör szokott előadásokat tartani és ahol általában megrendezésre kerül az iskolai bál.
- Iskolai bál? – mosolyodott el Jolin. – Ha tehetném, újra diák lennék – ábrándozott, mire halkan elnevettem magam.
- A szemközti épület a kollégium – mutattam ki az ablakon, majd felcsaptam a dossziét, és egy borítékot húztam elő.
- A 115-ös szoba a tiéd – nyújtottam át a borítékot Krisnek, amiben egy házirendi kivonat és a szobakulcs volt. – Valamint, itt az órarended és a tankönyvigénylő nyomtatvány – nyújtottam át a papírokat. – Ismétlem, ha bármi kérdésed van, nem találsz valamit, akkor nyugodtan kérdezz! A suliújság főszerkesztője vagyok, a klubban megtalálsz – erőltettem magamra egy bárgyú vigyort, és alig vártam, hogy végre faképnél hagyhassam ezt a savanyú uborkát.
- Üdv az East Side Egyetemen! – azzal meghajoltam, és futólépésben távoztam.
Folytatása következik...
2012. június 17., vasárnap
Backstage - Színfalak mögött
Chapter 9.
Hangosan csapódott be utána a bejárati ajtó. Könnyeit visszanyelve rohant a szobába, ahol kivágta szekrényének ajtaját és tartalmát mind a padlóra szórta. Idegesen gyűrte őket a gurulós bőröndbe. Csak az járt a fejében, hogy minél hamarabb eltűnjön innen.
Megtorpant az ajtó melletti komód előtt. Egy boldog arc mosolygott vissza arról a képről, amitől képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit. Arcát törölgetve tette az ágyra az ezüstkeretes fényképet a Belle babával együtt.
Búcsút intett a SHINee dormnak bezárta az ajtót és a kulcsot a postaládába dobta.
- Az SM. Entertainment-hez legyen szíves – mondta a taxisofőrnek.
Öt perc sem telt bele és a jármű már be is gurult a parkolóba. Kifizette a fuvart és besietett az épületbe. Csak pár holmiért ugrott be, amit a próbaterem szekrényében felejtett. Gyorsan felkapta a CD-ket és már távozni is készült, mikor nyílt az ajtó. Kai és Luhan lépett be, miközben elmélyülten beszélgettek.
- De szerencsére a sunbae azt mondta, hogy ki lehet cserélni – mondta Luhan. – Oh, Bell! Annyeong! – köszönt, amint észrevette a pakolászó lányt.
- Bell, azt hittem a Show Champion-ön vagy Taeminnel – mosolygott rá Kai.
- Ja, i-igen… máshogy alakultak a dolgok – törölte meg az arcát és behúzta az utazótáskán a cipzárt. – Nem is zavarok, próbáljatok nyugodtan – erőltetett magára egy félmosolyt és elindult az ajtó felé, de Luhan megállította.
- Várj! Hová mész? Mért van nálad ekkora bőrönd? – jöttek a kérdések, de Bell csak az ajtót bámulta és az arcát takarta.
- Csak nem történt valami? – lépett elé Kai. Arca elsápadt, amint megpillantotta a kisírt szemeket.
- Úristen, jól vagy? – rémült meg Luhan és eltűrte az arcába lógó tincseket.
Bell csak megrázta a fejét és sírva a fiúk nyakába borult.
- Jobban érzed magad? – ült le mellé a kanapéra Kai és egy bögre teát nyújtott neki.
- Kicsit – bólintott Bell és óvatosan az italba kortyolt.
- Na mesélj, mi történt? – mosolygott rá kedvesen Luhan miközben a hátát dörzsölgette.
Bell nagy levegőt vett és belekezdett:
- Taemin történt.
- Bántott téged? – hüledezett Kai.
- Dehogy, félreérted. Vagyis… bántott, de nem úgy – komorodott el Izabella. – Már jó ideje külön utakon járunk. Folyton csak a munka és a munka. Hetek óta nem váltottunk egymással két szót normálisan. Szinte nem is látjuk egymást pedig egy lakásban élünk! Mióta együtt vagyunk egyszer nem csókolt meg rendesen, egyszer nem mondta, hogy szeretlek! – fakadt ki és újra kitört belőle a keserves zokogás.
- Mikor ma beértem a stúdió öltözőjébe rám sem nézett. Beszélni akartam vele erről, de ő még annyira sem méltatott, hogy felnézzen abból a rohadt újságból.
- Ez nem jellemző Taeminre – vakart a tarkóját Kai.
- Azt mondta, hogy a SHINee hírneve forog kockán a „kis baklövésünk” miatt. Kiabált velem! – temette arcát a kezeibe. Megtörölte könnyáztatta arcát, és elmesélte az egész beszélgetést töviről hegyire.
A két fiú csak ült megszeppenten. Nem tudták mire vélni Taemin viselkedését.
- Hát ez… – kereste Luhan a megfelelő szót, amivel reagálhatna. – durva. – bökte ki végül. Ennél jobb kifejezést nem talált.
- Még akkor sem mondhatott volna ilyet, ha tényleg igaza lett volna.
- Nem értem, hogy helyezheti előrébb a hírnevét, mint téged – karolta át Bell vállát Kai. – Csak ne sírj, majd én megbeszélem vele.
- Így van, majd Jongin jobb belátásra bírja, rá általában hallgatni szokott – mosolygott rá Luhan. – Ne sírj, nem áll jól neked.
- Bell akarva, akaratlanul is lemosolyodott. Fel sem bírta fogni ép ésszel, hogy lehet valaki ilyen kedves. Hiszen Taemin is olyan aranyos volt az elején, mi történt, hogy így megváltozott?
- Köszi srácok, imádlak titeket – ölelte át őket. – De most már mennem kell.
- Mi? Nem mehetsz el! – szóltak sztereóban a fiúk.
- Hamarosan debütál a csapatotok! Mi lesz a lányokkal?
- És mi lesz velünk? – biggyesztette le a szája sarkát Luhan.
- Jól meglesztek nélkülem – mondta leszegett fejjel és a bőröndje után nyúlt. – Sajnálom, de hazamegyek.
- Na, de – szólt volna Kai, de a mellette ülő megszorította a vállát, és megingatta a fejét.
Vette a lapot és csendben maradt. Luhan felállt a kanapéról, felsegítette Bellre a kardigánját és kedvesen rámosolygott.
- Tedd, ahogy jónak látod.
Bell újra elhitetlenkedett azon, hogy szorulhat egy emberbe ennyi kedvesség és tisztelet.
- Köszönöm – ölelte át őt, majd Kait is, és búcsút vett tőlük.
Szipogva indult a reptérre, hogy maga mögött hagyja az álomvilágot, amiről azt hittem, hogy örökké fog tartani.
***
- Ez hihetetlen! Elrontod a táncot, elfelejted a szöveged, mi van veled?! Beteg vagy? – kiabált ingerülten Jaewon és a homlokát kezdte vizsgálni.
- Hagyj békén! – rázta le magáról Taemin a sunbae kezeit.
A többiek persze tudták, mi volt a sok bénázás oka, de nem akartak szólni. Azt akarták, hogy Taemin végre mérlegelje magában a dolgokat és szembenézzen a következményekkel. A varázsütésre vártak, hogy észbe kapjon és mentse, ami még talán menthető.
- Hazamegyek – állt fel hirtelen a helyéről a maknae.
- Rendben, menj csak – bólintott reménykedve Jinki.
Taemin pedig felkapta a táskáját, és futólépésben hagyta el a stúdiót.
Hazaérve az üres lakás fogadta. Lerúgta a cipőjét és a hálószobába indult, hátha ott talál valakit, de ismét üresség. Tekintete megakadt az ágyon árválkodó babán.
„Feltárult a doboz teteje, amiből a kedvenc Disney mesehőse mosolygott vissza rá.
- Egy Belle baba! – emelte ki a dobozból. A meghatottságtól könnyek gyűltek a szemébe.
- Szépséget a szépségnek – mosolygott rá Taemin és puszit nyomott a homlokára. – Remélem, tetszik.”
Emlékrohama támadt. Eszébe jutott a nap, amikor találkoztak. Egy szerencsétlen lány, akit telibe kapott egy üvegajtó. Elmosolyodott, ahogy lelki szemei előtt megjelent egy ájult gyönyörű lány, akit mintha csak a Disney filmből szalajtottak volna. A baleset, amikor majdnem levetette magát a hídról… miatta.
Előfordul, hogy az ember csak akkor használja az eszét, ha a szükség úgy kívánja, és most úgy kívánta, mert fontos volt neki. Ha most nem lép elveszíti, ahogy elveszítette volna akkor is, ha nem lép közbe.
Felkapta az ágyról a babát és rohant.
- Hé, Taemin! – szólt rá Kai, miután majdnem fellökte a folyosón.
- Jongin! De jó, hogy látlak – lihegte. – Nem találkoztál Izabellával?
- De igen, találkoztam vele – fonta össze karjait a mellkasa előtt.
Taeminnek egyből leesett a tantusz Kai viselkedését illetően. Már tudta, hogy beszélt vele és mindent elmondott arról, hogy mekkora idióta volt.
- Hol van? – kérdezte tőle.
- Nem tudom jó ötlet lenne, ha elmondanám. Nagyon megbántottad.
- Tudom, és sajnálom, hidd el! Akkora barom vagyok – csapott idegesen a homlokára.
- Igen az vagy. De a sajnálat itt már kevés, haver. Elment, érted? – emelte meg a hangját Kai. Ő is épp olyan dühös volt rá, mint Taemin saját magára.
- E-ezt hogy érted? – képedt el a szőke.
- Úgy ahogy mondom. Hazament – mondta Kai, azzal magára hagyta Taemint a folyosón.
Szörnyen érezte magát. Elfelejtette, hogy valójában miért is hozta magával.
„Gyere velem Szöulba. Nem veszítelek el még egyszer!”
Épp most veszíted el! – szólalt meg a fejében a kis hang. Mint mikor kilövik a rakétát, úgy sprintelt kifelé az épületből, nem törődve azzal, hogy kit lök föl, vagy kinek megy neki.
Öt perc múlva már a taxiból pattant ki az Incheon reptér előtt, és rohant tovább, ahogy a lábai bírták.
Miután a második kört futotta a csarnokban, kezdte elveszíteni a reményt. Dőlt róla az izzadtság, a szíve a torkában dobogott és égtek a lábai, de nem állt meg. Akkor megpillantotta Őt.
A 13B kapunál állt, mikor felmutatta a jegyét. Mint az őrült rohanni kezdett, miközben a nevét kiabálta folyamatosan.
- A jegyét kérem – állította meg a nő a kapunál.
- Nincs jegyem – fújtatott Taemin. – Be kell engednie, ez vészhelyzet! A barátnőm – mutatott előre – mindjárt felszáll, ez az utolsó esélyem! Kérem – nézett a nőre.
- Oh! Taemin a SHINee-ból! – igazította meg az orrán a szemüvegét.
- Igen, igen! – bólogatott nagyban Taemin. – Kap egy ingyen koncertjegyet, csak engedjen be! – kérlelte a nőt, akinek az ingyen jegy hallatára rögtön megenyhült a szíve.
- Rendben, menj a barátnőd után – mosolygott rá és átengedte a kapun.
- Izabella! Izabella!
Mintha a nevét kiabálnák. Már éppen szállt volna fel, mikor megfordult, és egy őrültet látott feléje rohanni. Odaért hozzá és erősen magához szorította.
- Nem mehetsz el hallod?! Szükségem van rád! – mondta a nyakába és még jobban szorította.
- Taemin! Engedj el! – próbált szabadulni az ölelésből, de nem sikerült neki. Csak az ellenkezőjét érte el vele. A szőke csak szorította egyre jobban, ő pedig már levegőt sem kapott, végül felhagyott a tiltakozással.
- Tudom, hogy hülye voltam, nem figyeltem oda rád, ezért megértem, ha többet rám se nézel – hadarta Taemin – de kérlek, ne menj el. Ha másért nem is, legalább a csapatért maradj! Nem fordíthatsz hátat a karrierednek!
- Hogy olyan legyek, mint te?! – kiáltotta dühösen Izabella. – Ha a hírnév ezt teszi az emberekkel, akkor inkább nem akarok híres lenni! – kiabálta, miközben könny gördült le az arcán.
Taemin a kezei közé fogta az arcát és letörölte a könnycseppet.
- Te soha nem leszel olyan. Túl nagy szíved van ahhoz.
Újra a régi Taemin beszélt. Izabella ismét elveszett a nagy barna szemekben, melyek most szintén őszinteséget sugároztak. Annyi mindenen mentek, és fognak még menni keresztül. Nem érhet így véget a történet.
- De… mi lesz, ha megint olyan leszel? – kérdezte szipogva.
- Nem leszek. Ígérem – tűrte Bell haját a füle mögé Taemin. – Nem veszítelek el. Még egyszer nem. Szeretlek.
Határozottság sugárzott a szavaiból. Mélyen a szemébe nézett, és lassan közeledni kezdett az arcához, míg ajkaik csókban nem forrtak össze. Forró könnycseppet érzett arcán.
Az első igazi, érzelmekkel teli csók. Az első.
END
2012. június 16., szombat
Backstage - Színfalak mögött
Chapter 8.
~5 hónappal később
A nap első sugarai töltötték meg fénnyel a szobát. Mocorogni kezdett, és kezével az ágyat tapogatta maga mellett
- Jó reggelt Tae… - szakadt félbe a mondat, mikor résnyire kinyitotta a szemét. Megint nem volt mellette.
Bosszúsan baktatott ki az étkezőbe egy szál topban és rövidnadrágban.
- Hol van Taemin? – kérdezte a többiektől.
- Korán elment. Elég paprikás kedvében volt – mondta Jinki – ami érhető is. – csúsztatta elé a napilapot.
- Megint ti vagytok a címlapon – lapozott Jonghyun a bizonyos cikkhez.
- Ilyen nincs…
- Várj, felolvasom – vette maga elé, és olvasni kezdte.
- Khm… a híres Lee Taemin ellenzi gyakornok barátnője, Izabella debütálását a közeljövőre nézve. Az idol állítása szerint, Izabella fényesen ívelő karrierje megtörheti a SHINee további, eddig zavartalan tevékenységeit. Zavaró tényező egy idol csapat lakásán belül egy újabb feltörekvő híresség. Taemin kételkedik benne, hogy valóban jó ötlet volt-e magával hoznia egy lányt, aki előbb a szívét, utána pedig hírnevét készül ellopni tőle…
- Mi?! – csattant fel Bell. – Ez hazugság! Már, hogy akarnám ellopni a hírnevét?! Nem én akartam gyakornok lenni a kiadónál, engem senki nem kérdezett meg arról, hogy akarom-e ezt az egészet! – fakadt ki.
- Nyugi, ülj le – nyugtatta le Kibum. - Ez csak egy pletykalap, semmi igazság alapja nincs az egésznek.
- Seggbe kéne rúgni azt a hibbant Chanyeolt – fogta az újságot Minho, és azzal a lendülettel a szemétbe is vágta.
- Véletlenül szólta el magát a sajtónak Minho-ssi. Nem haragszom rá, előbb-utóbb úgy is kiderült volna – szólt a védelem részéről Bell. – Nem is az a baj, hogy tudják, hanem az, hogy valaki elmond valakinek valamit, és akinek az a valaki elmondta, még húsz másik embernek elmondja és mire a sajtó fülébe jut, addigra tök más lesz a történet, ráadásul kiforgatják az egészet. Hazugság az egész! – magyarázta.
- Én ezt mind értem, de ha legalább a debütálásig titokban tartottátok volna, akkor most megkímélnéd magad az idegösszeomlástól még mielőtt tényleg híressé válsz – mondta Minho komolysággal.
- Szerintem már éppen elég híres vagyok így is. Én vagyok a szívtelen szívtipró gyakornok, aki idolok karrierjét dönti romba. Igazán nagyszerű – állt fel az asztaltól és dühösen csapta be maga után a szobaajtót.
- Ezt magyarázd meg nekem! – kiabált idegesen Lee Soo Man. – Mi ez?!
- Sunbae, elhiheti, hogy én ugyan ezt kérdezem – válaszolt Taemin monoton hangon.
- Hetek óta rátok van szállva a média, miért nem vagytok óvatosabbak?!
- Óvatosak vagyunk! Szinte ki sem merünk mozdulni együtt a házból, mert külön-külön is ránk akaszkodnak! Ez a kép nem is mostanában készült – mutatott az újságra. – Nincs semmijük sunbae, hazugság az egész! – csapott idegesen az asztalra.
- Rendben, hiszek neked, de akkor ez mégis minek az eredménye, ha még csak nem is mutatkoztok együtt? – járkált fel-alá az irodában Soo Man.
- Nem tudom, de ezzel csak a sajtó fogja tönkretenni a csapatot, nem Izabella – mondta Taemin és elhagyta az irodát.
- Na végre meg vagy – jött vele szembe az folyosón az említett.
- Ha a cikkről van szó, ne most. Már így is éppen eléggé felhúztam magam – fújtatott a szőke.
- Nem a cikkről van szó. Beszélnünk kell… kettőnkről – nézett rá komoran Bell.
- Ne most, próbánk lesz a holnapi Show Champion-re. Ha este hazaértem, megbeszéljük – lépett közelebb hozzá és egy pillanat erejéig átölelte, majd rögtön el is ment.
Izabella pedig csak állt dermedten a folyosón és bámult az egyre távolodó alak után.
***
Nagyjából fél tíz lehetett, mikor Bell hazaért. Ő sem úszta meg a magyarázkodást a gyakornok társai előtt. Egész nap a gyomorideg kerülgette, miközben rohant egyik óráról a másikra. Nem akart találkozni egyetlen előadóval sem a SM épületén belül, meg akarta kímélni magát a fejmosástól és a hosszas magyarázkodástól.
Fáradtan esett be az ajtón, de a java még hátra volt a napból. Remélte, hogy Taemin már hazaért, és végre nyugodt körülmények között tudják megbeszélni a dolgot.
Sötét volt a lakásban, csak a tévé fénye szűrődött ki a nappaliból, ami előtt Jonghyun és Kibum szunyókált békésen. Lábujjhegyen indult el a szobájuk felé, de mikor benyitott egy szintén alvó Taeminre talált. Bizonyára ő is fárasztó napon volt túl, így inkább nem zargatta a késői beszélgetéssel.
Lezuhanyozott és bebújt mellé a takaró alá. Remélte, hogy a holnap majd valami jobbat hoz.
Reggel, mikor kinyitotta a szemét, megint az üres ágy fogadta. Lassan kezdte megszokni, hogy az édes pillanatok már rég kivesztek az életéből.
- Jó reggelt – köszönt a többieknek, akik már az asztalnál ültek és falatoztak. Leült az egyetlen szabad székre és ő is csatlakozott.
Kínos csend telepedett az étkezőre. Senki nem szólt a másikhoz, mindenki bámulta a tányérját és csendben ette a reggelijét. Taemin kerülte Izabella tekintetét. Képtelen volt ránézni, fogalma sem volt arról, mit mondhatna neki.
Miután befejezték a reggelit, szétszéledtek, mindenki a saját szobájába, készülődni. Nem sokkal később megérkezett értük a kisbusz.
- Te nem jössz? – nézett hátra Jinki.
Bell végigpásztázta az arcokat, végül Taeminen akadt meg a tekintete. Ő persze rá sem nézett. IPhone-jának kijelzőjét bámulta, miközben bedugta fülhallgatóját a fülébe.
- Nem, majd később utánatok megyek – mondta és visszament a házba, a kisbusz pedig kigurult a parkolóból és egyenesen az MBC stúdiójához vitte őket.
***
- Oké fiúk, minden kész? – nézett be az öltözőben Jaewon. – Smink, haj, ruha?
- Egy pillanat – szólt a kellékes staff, aki az utolsó simításokat végezte Kibum ruháján.
- Remek. Tizenöt perc múlva kezdés! - azzal elment.
Még egy utolsót igazított a staff a ruhákon és kiegészítőkön aztán ő is elhagyta az öltözőt. Magukra maradtak a fiúk, ismét beállt a kínos csend.
- Bell mikor jön? - szólalt meg Jonghyun.
Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett rajta az említett.
- Emlegetett szamár - nevetett Kibum és megölelte.
- Csak nem kibeszéltetek? - mosolygott rá Bell.
- Dehogy! - legyintett Jonghyun. - Éppen azt kérdeztem, mikor érsz ide, és abban a pillanatban jöttél! Valamit tudok… - mondta sejtelmesen és visszaült a tükör elé a haját igazgatni.
Megint a kínos csend. Izabella feszengeni kezdett, zavartan pakolgatta a holmiját egyik székről a másikra. Mintha teljesen idegen emberekkel zárták volna egy szobába. Végül kibökte:
- Taemin. Beszélnünk kell.
- Miről? - nézett fel a szőke a magazinból, amit éppen olvasgatott.
- Hát… kettőnkről. Négy szem közt - tett célzást arra, hogy a fiúk most kissé zavaró tényezők, mire Jinki felnézett.
- Ne is zavartassátok magatokat, itt sem vagyunk.
Bell sóhajtott egyet, majd belenyugodott a helyzetbe és leült Taeminnel szemben.
- Letennéd azt a magazint, kérlek? Neked akarom mondani, nem annak, aki a címlapon van - kezdett ideges lenni.
Taemin kelletlenül ült fel a díványon és dobta félre az újságot.
- Kösz. Szóval - komolyodott el a hangja. - kicsit úgy érzem, hogy a kapcsolatunk… kihűlt. Szinte alig látjuk egymást, pedig egy lakásban élünk, egy szobában alszunk, és mégis arra ébredek minden áldott reggel, hogy üres az ágy mellettem. Tudom, hogy most nagy a nyomás felettünk, itt vannak a műsorok, a debüt, de…
- Nagy a nyomás? - szakította félbe Taemin, aki eddig a padlót bámulta. - Van fogalmad róla, hogy min megy keresztül a kapcsolatunk?! - kérdezte ingerülten. - Az egész szórakoztatóipar rajtunk csámcsog, és azt várod, hogy jó képet vágjak hozzá?
- Én ezt egy szóval sem mondtam…
- Az egész csapat híre forog kockán, a kis baklövésünk miatt! - szakította ismét félbe.
- Kis baklövés? - hökkent meg Bell. - Szóval én neked csak egy kis baklövés vagyok? Mióta itt vagyok csak megjátszottad az érzéseidet?! Azt hittem jó csapat leszünk mi ketten, elhiheted, hogy nekem sem könnyebb, nem csak a SHINee jó híre forog kockán, hanem az enyém is! Rólam pletykálnak a lapok, nem rólad!
- Izabella, ez nem rólad szól! - kiáltott rá dühösen Taemin, mire elcsendesült a szoba.
A tagok dermedten ültek. Egy szót sem mertek szólni. Teljesen ledöbbentek Taemin viselkedésén.
Könnyek szöktek Izabella szemébe.
- Persze… - mondta lesütött szemmel. - Mert minden csak rólad szól, igaz?! - kiabálta bele az arcába. - Rólad, a híres Lee Taeminről! - tört ki belőle a sírás. Felkapta a holmiját és az ajtó felé rohant.
- Sajnálom, hogy nem férek bele a tökéletes életedbe - nézett vissza az ajtóból, majd becsapta maga mögött és elrohant.
Csend. Döbbenten ültek az előbbi akció után.
- Hát ez… durva volt - szólalt meg Jinki.
- Kicsit túllőttél a célon Taemin - tette hozzá Minho és az ajtó melletti komódnak támaszkodott.
Nehezen jutottak el Taemin tudatáig a szavak. Másra sem tudott gondolni, csak az igaza védelmére.
- Két perc és kezdés! - szólt be az öltözőbe a staff.
Izabella sírva rohant a hátsó kijárat felé. Nem érdekelte semmi, csak, hogy minél gyorsabban eltűnjön innen. Végre elérte az ajtót, ám ahogy kilépett rajta, újságírók és fotósok hada lepte el.
- Hé, mosolyt kérek!
- Izabella, kérem, nyilatkozzon!
- Szakítottatok Taeminnel?
- Hagyjanak békén! - kiabálta Bell és próbálta eltakarni a sírástól vörös szemeit.
- Na, jó akkor most mindenki hátrébb lép két lépést! - lépett mögé egy hatalmas néger, groteszk, biztonsági őrnek tűnő fazon.
- Kösz Joe - fordult felé a könnyeit törölgetve.
- Ez a dolgom - mosolygott rá. - Ne hagyd, hogy kikészítsenek ezek a piócák.
- Nem fogom - erőltetett magára egy mosolyt Bell, majd hívott egy taxit és elhagyta az MBC stúdiót.
Folytatása következik...
2012. június 14., csütörtök
Backstage - Színfalak mögött
Chapter 7.
Kezdett minden visszaállni a régi kerékvágásba. Izabella azonban nehezen tudott napirendre térni a sok teendő felett. Ugyan tehetségesnek bizonyult, de ének- és tánctudásán még bőven volt mit javítani, emellett persze állás után is kellett néznie. Hiszen ki tudja, hogy tényleg sikerül-e befutnia a kiadó által? Lehet, hogy csak időpocsékolás az egész, és akkor nem élhet élete végégig a SHINee pénzén, hiába főz, mos rájuk, valamit neki is be kell dobnia a közösbe.
Ezzel a tudattal indult állásinterjúra egy hétfői reggelen.
- Hé, Taemin, mizu? – állította meg a folyosón az említettet valaki.
- Jongin, hát téged is látni errefelé? – pacsizott le rég nem látott barátjával.
- Na igen, készül az új lemez – vigyorgott.
- Tényleg, Jaewon mondta, hogy ő készíti a koreográfiát a következő kliphez… - elmélkedett Taemin.
- És tudod ki lesz a producer?
- Ki? – vonta fel szemöldökét.
- Hát Shindong-sunbae – bökte ki Jongin, és elvigyorodott.
- Na akkor tuti valami paródia lesz belőle – nevette el magát Taemin.
Tudni illik, ha röhögőgörcsöt kap az ember egy SM videó láttán, abban tutira Shindong keze van.
- Attól tartok én is – nevetett Jongin is. – És hogy van a barátnőd?
- Be van táblázva szegény… Most is épp állásinterjún van. Nem értem miért akar annyira állást szerezni, három másik család is bőven elélne ötünk fizetéséből – vakarta meg nem értően a tarkóját.
- Túl lelkiismeretes, ez az ő baja. Tegnap énekóra után meghívtam egy kávéra, és nem engedte, hogy kifizessem az övét – tört ki nevetésben Jongin.
- Te csak ne hívogasd kávézni a barátnőmet, oké? – próbálta Taemin komolysággal mondani, de hangjában ott volt a megjátszottság, és játékosan barátja oldalába csípett.
- Igenis főnök! – vágta magát haptákba Jongin, de rögtön össze is görnyedt, az újabb oldalba csípéstől.
- Taemin! Jongin! Nincs semmi dolgotok? – jött velük szembe a folyosón Greg, és szúrós pillantásokat vetett rájuk.
- Majd találkozunk – intett a szőke, és szétszéledtek a folyosón.
- Bell! De jó, hogy látlak! – integetett a táncterem ajtajából Taeyeon. – Ma csajos estét tartunk nálunk, ott lesznek az f(x)-es lányok is, neked is jönnöd kell – mosolygott angyalian.
- Bell! – érkezett meg Taemin is és szorosan átölelte.
- Ah… - ámult Taeyeon. – Olyan aranyosak vagytok – kuncogott.
Izabella kissé elpirult a kijelentés hallatán, és Taemin mellkasába fúrta az arcát.
- Akkor este? – kérdezett rá újra Taeyeon.
- Mi lesz este? – mosolyodott el a maknae.
- Igen, köszönöm a meghívást sunbae – bújt ki Taemin karjaiból, hogy megölelhesse a lelkes sunbae-t.
- Csajos bulit csapunk nálunk – fordult Taeyeon a szőkéhez. – Ugye elengeded? – vetette be az ellenállhatatlan bociszemeket. Nem mintha tőle függne az, hogy hova mehet meg hova nem, csak már megtanulták a többiek, hogyha Izabellának bántódása esik, Taemin nem áll jót magáért.
- Persze, hogy elengedem – mosolygott rá. – De vigyázzatok az én hercegnőmre – nevetett és egy puszit nyomott Bell arcára.
- Mindenképpen – helyeselt Taeyeon. – Akkor este! – intett és visszatért a teendőjéhez.
- Szóval csajos este – mosolygott a szőke, miközben kézen fogva sétáltak a gyakornok termek felé. – Aztán nem ám valami striptízbárba mentek – nevette el magát.
- Pabo! – ütött bele gyengéden Izabella a vállába, majd ő is elnevette magát.
Jókedvűen huppantak le az egyik sarokpadra, ami a folyosó végén volt. Bell Taemin vállára hajtotta a fejét, lehunyta a szemét és csak élvezte azt a néhány perc szabadidőt, amit vele tölthetett.
- Hoztam neked valamit – törte meg Taemin a csendet és egy hosszúkás dobozt húzott elő a válltáskájából.
- Mi ez? – tapogatta Bell a gondosan becsomagolt ajándékot.
- Bontsd ki! – mosolyodott el Taemin.
Izabella félve kezdte meg a csomagolást a doboz sarkánál. Remélte, hogy semmilyen drága holmit nem rejt, hiszen ő nem az ajándékokért szerette Taemint. A legdrágább dolog, amit kaphatott tőle, az a szeretet volt. Ezt nem múlhatta felül semmilyen ékszer, vagy drágakő.
Óvatosan húzta le a csomagolópapírt, ami alatt egy rózsaszín dobozka rejtőzött. Taeminre pillantott.
- Rajta, nyisd ki – bátorította.
Feltárult a doboz teteje, amiből a kedvenc Disney mesehőse mosolygott vissza rá.
- Egy Belle baba! – emelte ki a dobozból. A meghatottságtól könnyek gyűltek a szemébe.
- Szépséget a szépségnek – mosolygott rá Taemin és puszit nyomott a homlokára. – Remélem, tetszik.
- Imádom! – kiáltotta el magát Bell és hozzábújt a hercegéhez. – Köszönöm.
Taemin szólásra nyitotta volna a száját, de félt kimondani azt a bizonyos szót. Mindig is félt a kudarctól, de talán ettől a legjobban. Félt, hogyha kimondja, talán elsieti a dolgot, vagy hogy Izabella esetleg nem érez ugyan így. Hiszen alig pár hete vannak együtt. Ennél több kell ahhoz, hogy kimondhassa: Szeretlek.
***
- Na milyen volt a csajos este? Nem szedtétek szét a házat? – nevetett Kibum a reggelije mellett.
Izabella kómásan vánszorgott ki a szobájából, és foglalt helyet mellette.
- Jó reggelt! Narancslét? – kérdezte tőle a konyhában sürgő Taemin.
- Angyal vagy, köszönöm – eresztett meg felé egy félmosolyt és a kezére hajtotta a fejét.
- Mikor értél haza? – tette le elé Taemin a poharat.
- Olyan fél négy körül – válaszolt Bell és belekortyolt a narancslébe. – Szerencsére ma délelőtt kimenőt kaptam, úgyhogy ha nem bánjátok, akkor én most visszafekszem – lépett Taemin mellé, egy puszit nyomott az arcára, és visszaballagott a szobájába.
- Szegény. Nagyon fáradt – ült le az asztalhoz Jinki is.
- Jó buli lehetett – nevetett Kibum és falatozni kezdett.
A tagok egyszerre elmosolyodtak, de Jinki rögtön megköszörülte a torkát, majd újra visszatért a komolysága.
- Na, csak csipkedjétek magatokat – utasította rendre őket kedvesen. – Nem akarjuk megváratni a sunbae-t, ugye? – kérdezte, mire a többiek egyértelműen megrázták a fejüket.
Éppen elütötte a delet az óra, mikor kipattantak Bell szemei.
- Úristen, elkésem! – ugrott ki az ágyból és berohant a fürdőszobába készülődni.
Alig tizenöt perc múlva el is készült, és már száguldott is lefelé a lépcsőházban. Taxit fogott és a kiadóhoz indult.
- Nagyon pontos vagy Izabella – dicsérte meg elismerően Greg.
- Köszönöm, igyekszem – hajolt meg előtte a lány és követte a folyosón.
- Lee Soo Man üzeni, hogy ma egy kicsit az EXO foglalkozik veled. Külön ének- és táncórákat fogsz venni tőlük – magyarázott hátrafelé Greg.
- Remek – mosolygott Bell. – Mikor kezdek?
- Most – kacsintott rá a manager. – Harmadik emelet, folyosó végén jobbra. Bár gondolom, tudod – nevetett.
- Igen, köszönöm – hajolt meg Bell és a lift felé indult.
Még ki sem szállt az üvegliftből, már hallotta a fiúk harsogását a terem felől. Valaki próbálta csitítani őket, kevés sikerrel. Halkan nevetett, majd kilépett a liftből és a hang irányába fordult.
- Bell! Annyeong! – kiabált messziről Luhan.
- Annyeong! – integetett neki és még szaporábbra vette a tempót.
Végre beért a terembe, ahol Suho próbálta csitítani a társaságot.
- Sziasztok srácok! – intett nekik is Bell és lepakolt az egyik székre.
- Áh, végre itt vagy – mosolygott rá a leader, majd végleg elfogyott a türelme és rákiáltott a társaságra: - Kuss legyen!
- Nyugi Junmyeon. Ne légy ideges – nevetett Chanyeol.
- Nem vagyok ideges! – csattant fel a vezető és próbálta türtőztetni az indulatait, mire Chanyeol még jobban elnevette magát a pukkadozó fején. Imádta, ha Suho agyára mehetett.
- Hé, srácok! – lépett be a terembe Kris. – Lepényleső lakatot fel, vendégünk van! – mutatott Bellre, mire elcsendesedett a társaság.
- Ez hihetetlen, nem hiszem el, hogy csak rám nem hallgatnak – pattogott Suho és összefonta kezét a mellkasa előtt.
- Mert hagyod, hogy felidegesítsenek – tette Kris a vállára a kezét. – A legjobb módszer, ha lekezeled őket – mondta lazán és leült egy székre a társasággal szemben.
Krist nem lehetett kihozni a sodrából. Talán ezért hallgattak rá jobban a tagok, mint Suhora. Persze Suho sokkal keményebben megkövetelte a dolgokat, ezért ha próba volt a legkisebb fegyelmezetlenségre is harapott, de hiába, a csapat mégis csak akkor hozta a legjobb formáját, ha a két leader együtt fegyelmezte a társaságot. Sokkal jobban odafigyeltek egymásra a tagok és odatették magukat.
- Még mindig nem értem, mért vagytok két alcsoportra osztva – vakarta a fejét Bell.
- Nem érdekes, miért vagyunk kettéosztva, attól egyik csapat sem értékvesztettebb vagy kevesebb. Mi együtt vagyunk az EXO, akárki akármit mond – hangzott a diplomatikus válasz Kristől.
- Világos – bólintott mosolyogva Bell, és megkezdték az órát.
Így teltek a napok. Izabella lassan beilleszkedett az SM family-be. Összekovácsolódott egy remek gyakornok csapattal, és a koreográfusokkal. A döcögősen indult karriere, most már egyenes úton ívelt felfelé. Boldog volt, hogy az élete új fordulópontot vett egy jobb irányba. Hiányzott neki Magyarország, de nem bánta, hogy hátrahagyta, hiszen tudta, hogy ez sem fog örökké tartani. Mindenki szeretné megízlelni a sztáréletet, de semmit sem kell túlzásba vinni, a legjobb a csúcson abbahagyni. Valami maradandót alkotni, hogy a név akkor se vesszen homályba, ha már nem a színpadon énekel, hanem csak otthon a zuhanyzó alatt.
Nem egyszerű élet, de ki mondta, hogy mindig a könnyebb út a jobb út?
Folytatása következik...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)