2. fejezet: És hol marad a ráadás?
Azért nem feltétlenül hátrány a hírnév. Hihetetlen, egyes emberek, hogy meg tudnak változni egy név hallatán.
- Na mondd már mi volt!
- Ne nyaggass már! – hámozom le magamról Dara kezeit. – Mondtam, véletlenül nekilöktem az ajtót.
- Igen, kicsit bővebben?
- Bekísértem a kórházba, azt mondták ínszalag sérülése van, és hogy meg kell műteni. Úgyhogy ma bemegyek hozzá, és térden csúszok előtte, akkor talán megbocsát…
- Ugyan már – legyint. – Más már könyörgött volna, hogy törd el bokáját. Fogadjunk, azt újságolja az egész kórháznak, hogy Cheondung az MBLAQ-ből nekilökte a kávézó ajtaját – harsány nevetésbe kezd.
- Ez elég ízléstelen vicc volt… - fogom a mobilom, és faképnél hagyom a folyosón.
*
- Jung Shin Hye-hez jöttem. Meg tudná mondani hányas szobában van? – kérdezem a recepciós nővért.
- Hogyne – mosolyog, és már pötyögi is be a nevét a számítógépbe.
- 304-es kórterem.
- Köszönöm – biccentek, és a lift felé veszem az irányt.
Megtorpanok a 304-es kórterem előtt.
„Khm. Szia, hogy érzed magad? Emlékszel rám? Tudod, én vagyok az a féleszű, aki neked lökte az ajtót. Természetesen állom a műtét költségeit. Esetleg adhatok egy V.I.P koncertjegyet?” – szánalmas vagyok. Hogy hihetem, hogy egy koncertjeggyel kiengesztelhetem? És ha nem sikerül a műtét, és rokkant lesz? Bizonyára megérdemlem, hogy életem végig bűntudatom legyen.
Erőt veszek magamon, és bekopogok az ajtón.
- Tessék? – hallom a hangját.
Lassan benyitok, és belesek.
- Cheondung-ssi! – mosolyodik el.
- Ezt neked hoztam – lépek közelebb egy csokor virággal a kezemben.
- Oh, milyen kedves. Igazán nem kellett volna – néz rám angyalian. Komolyan, egyáltalán nem is haragszik? Elfelejtette, hogy miattam nyomja most a kórházi ágyat?
- Ez a legkevesebb. Hogy érzed magad? – fektettem az asztalra a csokor virágot.
- Remekül! Tegnap este megműtötték a bokámat. A doki azt mondta, néhány hónap és teljesen rendbe jön – újságolta vidáman.
- Ez nagyszerű! – hatalmas kő esik le a szívemről a kijelentés hallatán. – Mikor engednek haza?
- Holnap – vágja rá rögtön.
- Olyan hamar? Nem kell még pihentetni a bokádat? – értetlenkedem.
- Fekvő gipszet kapok, és otthon kell pihentetnem.
- Értem. Szeretnéd, hogy hazavigyelek? – ajánlom fel.
- Megtennéd?
- Örömmel – bólogatok sűrűn. – Mondtam, ez a legkevesebb, amiért eltörtem a bokádat.
- Ugyan – legyint. – Nem te törted el.
- De miattam törött el.
- De-
- Az én hibám volt, erről nem nyitok vitát – mosolygok rá. – Kérsz valamit enni, inni? – kérdezem, miközben fél lábbal már az ajtó felé indulok.
*
- Meg is jöttünk – nyitom ki lakásának bejárati ajtaját és betolom a kerekes székben.
Körülnézek, hova is ültethetném le, ahol kényelmesen pihentetni tudja a bokáját.
- A kanapéra jó lesz?
- Tökéletes – bólint mosolyogva.
Lerúgom a cipőimet, majd felkapom Shin Hye-t az ölembe és beviszem a nappaliba, ahol leültetem a puha kanapéra, a szemközti dohányzóasztalra pedig néhány párnára felpolcolom gipszelt bokáját.
- Így jó lesz? – guggolok le mellé.
- Túlságosan a szíveden viselsz – borzolja össze a hajamat.
- Dehogy. Csak szeretném, hogy minél hamarabb meggyógyulj – biccentek felé.
- Akkor ülj ide mellém – paskolja meg maga mellett a kanapét.
Mint egy jól nevelt kiskutya, odaloholok, és helyet foglalok mellette.
Mesélni kezd a családjáról, a barátairól, arról, hogy mennyire szereti az MBLAQ-et és arról, hogy mik a tervei a jövőre nézve. Magabiztos és céltudatos személyisége van, az biztos.
- Akkor, hogy kerültél a Starbucks-ba?
- Egy nagyobb vendéglátó egységnél dolgoztam, ahonnét a Starbucks-hoz rendeltek ki konyhasegédnek, de több kárt okoztam, mint hasznot, így beállítottak pincérnek – zavartan nevet mondandója végén.
- Akkor ezért kivételezik veled a főnök – jut eszembe az „orrba vágott az ajtó” incidens.
- Cheondung-ssi?
- Hm? – kapom felé a tekintetem, és arcom vészesen közel kerül az övéhez. El tudnék veszni gyönyörű barna szemeiben. Közelíteni kezd, de néhány centire az arcomtól, megáll.
- Mondanom kell valamit…
***
Négyes számú szabály: soha ne kérd a nővéred tanácsait, ha lányokról van szó. Inkább a halál.
Azt hiszem, felhagyok a párkereséssel. Elég nagyot zuhan az ember önértékelése, ha a harmadik próbálkozás után is kudarcba fullad az egész.
- Szóval már majdnem megcsókoltad, mikor benyögte, hogy van valakije.
- Nos, igen. Ez a nagy büdös helyzet – sóhajtok.
Visszagondolva az eseményekre, előtör belőlem a nevetés.
- Most min nevetsz? – néz rám Ji-eun megilletődött arckifejezéssel.
- A saját szerencsétlenségemen – fojtom vissza a lassan hahotázássá fajuló röhögésemet.
- Én nem nevetnék ezen a helyedben – sandít oldalra.
- Akkor mit csináljak, sírjak? – vonom fel a szemöldököm. – Ez a macsó nőcsábászkodás nem az én stílusom, bele kéne törődnöm a szingliségbe.
- Tudod, – kezdi – nem kell macsónak lenned ahhoz, hogy elnyerd egy lány tetszését. Csak add önmagad – mosolyog kedvesen.
Olyan jó érzés hallani a szavait. De ismét csak arra emlékeztet, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Ha annyira megnyerő a személyiségem, akkor mért nincs egy lány sem, aki viszonozni tudná az érzelmeimet?
- Mért nem találok egy olyan lányt, mint te? – fakadok ki, de rögtön meg is bánom a kérdésemet.
- Hogy? – pislog ijedt szemekkel.
- Izé… úgy értem – makogok – az ideális típusom, aki kedves és megértő, pont amilyen te vagy – magyarázom. – Vagyis… izé – na ezt most jól megmondtam.
Gondolatban jól seggbe rúgom magam, amiért nem tudom féken tartani a nyelvem. Azt hiszem, szólok a fiúknak, hogy készítsék elő a temetésemet, mert ebből élve nem magyarázom ki magam.
- C-Cheondung-ssi… - halkul el.
Beáll a kínos csend. Fogalmam sincs, most mit mondhatnék neki. Gondolom ezzel ő is így van, hiszen csak mereven bámul maga elé a padlóra.
Hirtelen megfordul a fejemben a kérdés: miért is vagyunk mi CSAK barátok? Hiszen… ő kedves és aranyos és figyelmes, neki bármit elmondhatok, az életemet is rábíznám. Miért ne lehetne ő az igazi? Sosem gondoltam erre, egészen eddig a pillanatig.
- Ji-eun… - szólítom meg halkan, mire felém kapja tekintetét és arcunk hirtelen találkozik, amibe rögtön belepirul.
- C-C-Cheondung-ssi – dadogja.
Olyan aranyos, mikor elpirul. Most meg kéne csókolnom? De hát ő a legjobb barátom!
- A-Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – kapja el a fejét, és felpattan a kanapéról.
- Várj! – állítom meg csuklójánál fogva, de megbotlik a felgyűrődött szőnyegben, és visszazuhan, rá a mellkasomra.
- Csssz – szisszenek fel.
- S-sajnálom, nagyon fájt? – állna fel, de karjaimmal szorosan átölelem a derekát.
- Ne! Maradj így…
Meglepődve néz rám. Én sem értem mit művelek, csak olyan jó érzés. Mármint nem az, hogy egy kisebb bordatörést okozott az imént, hanem… olyan jó érezni a közelségét. Mért ne lehetne több, mint legjobb barát?
Mintha csak hallaná a gondolataimat, arcát közelíteni kezdi az enyémhez.
Nem tudom, hogy amit teszek az jó, vagy éppen rossz, de soha nem is fogom megtudni, ha nem teszem meg. Ideje lesz koromhoz méltóan viselkednem és megtennem a következő lépést a jövő felé.
Lehunyom a szemem és ajka lassan az enyémhez ér. Az érzés, amit érzek pedig leírhatatlan.
~ Nincs fájdalom, nincs nyereség. No pain, no gain.
END
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése