A MAGÁNYOS TÁNCOS:

KÜLDETÉS

CAST

Lee Taemin

Lee Gikwang

Jang Hyunseung

Chapter 1.

Chapter 2.

Chapter 3.

Chapter 4.

Chapter 5.

Chapter 6.

Chapter 7. FINAL

Keep Your Head down

Chapter 9.

Kris

Belevisszhangzott a folyosó az utolsó két szóba. Max meredten állt mellettem, egy szót sem mert szólni. Csak bámult Byulyi kiabálástól vörös arcára. Tekintete rám tévedt, és egy ezt-azért-nem-kellett-volna pillantást vetett rám. Már megint én lettem a rossz. Talán tényleg hagynom kellett volna, hogy ott lőjék agyon ezt az idegesítő fruskát.

Egy könnycsepp csillant meg a szemében, ami lassan végiggurult az arcán és halkan koppant a fényes padlón. Még jobban fejébe húzta az NDI logóval ellátott sapkát, és a barna hajtömege mögé rejtette arcát.

- Jobb lesz, ha megyek – azzal zsebre vágtam a kezem, sarkon fordultam, és elhúztam az ellenkező irányba.

- Hidd el, nem úgy gondolta - hallottam még Max hangját.

- De. Nagyon is úgy gondolta – tette hozzá Byulyi, aztán végleg elhalkult a folyosó csendjében.

Nem is értem, miért pazarlom a drága időmet arra, hogy tartsam neki a hátam? Miért tartozom neki felelősséggel? Hiszen még az igazi nevemet sem tudja. Én egy beépített ügynök vagyok, nem személyi testőr. Ha minden áron a tűzzel akar játszani, ki vagyok én, hogy megakadályozzam ebben? Az újságírók úgyis mind a saját fejük után mennek, ezért rohan mindegyik a vesztébe. Ez a féleszű is nagyon jól tudja mibe keveredett, mégsem hallgat a szép szóra. Csak hagytam volna, hogy lője le az az alak…

„- Egy lépést se vagy lelövöm a lányt! – rántott fegyvert mögötte a férfi és a halántékához nyomta.

- Nem kell a túszdráma ember, az épületet körbevették!

- Nem viccelek! – kiáltotta, és kibiztosította a pisztolyt.

- Segíts – nyögte Byulyi remegő hangon.”

Pff, komolyan. Szánalmas… Akkor mégis miért?

Emlékképek villantak be.

Felettébb furcsa érzés kerített a hatalmába. Idegesen a hajamba túrtam és megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle a gondolatokat. Teljesen összezavar ez az idétlen bajkeverő. Még normálisan gondolkodni sem tudok, ha a közelemben van. Idegesítő. Mégis, ha belegondolok abba a kétségbeesett kiáltásba, a hideg is kiráz… Soha többet nem akarom látni azt a rémült arcot.

Akkor sem hagyhatom, hogy a saját feje után menjen. Ha én nem vigyázok rá akkor ki?

Megtorpantam a kávéautomata előtt.

Byulyi

- Elküldtük a laborba a mintát, amit sikerült megszerezned – mondta Max. – Eddig is voltak már feltevéseink a Lightsaber-ről, de álmainkban sem gondoltuk volna, hogy be is igazolódnak – csapott föl egy vékony dossziét és belelapozott.

- Miért pont Lightsaber?

- Azt hiszem, erre egyetlen reális válasz létezik. Gyere – és intett, hogy kövessem.

Egy nagy üvegajtón át léptünk be a titkos nyomozórészleg laborjába. Hosszú üvegasztalok, kémcsövek és műszerek tömkelege akármerre néztem. Itt aztán nem bíznak semmit a véletlenre.

Max egy nagy páncélszekrény elé lépett, és egy hosszúkás fehér dobozt vett elő belőle, ami a kis fehér tasakot rejtette.

- Önmagában teljesen átlagos kábítószernek látszik – két poharat helyezett az asztalra és mindkettőbe egy keveset hintett a porból. – Ez itt tiszta, száz százalékos alkohol – mutatott fel egy kis üvegcsét és az egyik pohárba öntötte.

- Látod? Semmi reakció, a por ugyanúgy ott marad a pohár alján – rázogatta meg.

Tényleg semmi. Még csak fel sem kavarodott.

Kihúzta az asztal fiókját és még a szám is tátva maradt, mikor egy üveg Ballentines-t húzott elő belőle.

- Látom, a kutatók rájárnak az üvegre – nevettem el magam, mikor megláttam, hogy már csak az üveg alján lötyög éppen valami.

- Ez szigorúan nyomozási célokra van felhasználva – javított ki Max, de hiába akart komolynak látszani, elmosolyogta a mondat végét.

- Persze, értem én – helyeseltem.

- Na figyelj – mondta, és az üveg tartalmát a másik pohárba öntötte.

Itt sem tapasztaltam különösebb változást, csak annyit, hogy ezúttal a por elvegyült a whiskyben.

- Ennyi? – néztem érdeklődően Maxre.

- Nem egészen – odalépett a villanykapcsolóhoz és leoltotta a lámpákat.

Elkerekedett szemekkel bámultam a pohár tartalmát, ami neonzöld színben világított.

- A Lightsaber legfőbb jellemzője, hogy vanília illatú és erősen foszforeszkál mindennemű gabonapárlattal, azaz whiskyvel keverve, legyen az a Jim Beam, Jack Daniels, Jonny Walker vagy akár a Ballentines – mondta, és azzal a lendülettel a szemetesbe hajította Ballentines-os üveget.

- Akkor ezért hívják Lightsaber-nek? – kérdeztem, mire egy bólintást kaptam válaszként.

- Az ilyen bulikon, ahová a korodbeliek járnak, a legtöbb ital vagy koktél alapanyaga a whisky. Ezzel hülyítik az olyan fiatalokat, amilyenek ti vagytok. Azt sem tudják, mit isznak, csak annyit éreznek, hogy a mámor elönti az agyukat – ingatta rosszallóan a fejét.

- És… vannak mellékhatások?

- Nem is kevés – mondta. – Kis mértékben fogyasztva enyhe fejfájást, szédülést okozhat bizonyos idő elteltével, mikor kiürül a szervezetből. Ha valaki rendszeresen fogyasztja, többszöri hányinger, rosszabb esetben hányás, láz, eszméletvesztés léphet fel. A kóros függőség határait a végletekig húzzák, de ez így van minden kábítószernél. Észre sem veszed, és belecsempészik az italodba, függő leszel, és már csak arra eszmélsz fel, hogy halott vagy - mondta, mindennemű érzelemtől mentes arckifejezéssel.

- Sajnálom, de most mennem kell – nézett az órájára. – Keresd meg Krist, valahol itt téblábol az emeleten - majd hóna alá csapta a dossziét és elhagyta a labort.

Én pedig csak álltam farkasszemet nézve a világító löttyel, miközben lepörgött szemem előtt szeretett iskolám pusztulása. Ha ez így megy tovább, az East Side-on úgy fog átsöpörni a droghullám, mint a pusztító tájfun, ami után nem marad más csak a hideg északi szellő. Hiszen Max is megmondta, hiába óvakodunk, nem tudhatjuk, hogy éppen az, akiről azt hisszük, hogy a barátunk, annak a dílerbandának a tagja, aki a menzán belelopja a diáktársa italába a mérget. Meg vagyunk lőve, és nem tehetünk ellene semmit.

Elindultam a folyosón, amerre Kris legutóbb távozott, de nem csak őt, senki mást nem találtam az egész épületben. Egy lélek sincs itt. Mindenki hazament volna?

Nem. Kris biztos itt van. De mért én kutassak utána? Főleg azok után, amiket mondott. Komolyan ekkora nyűg vagyok?

Komótosan szedtem fölfelé a lépcsőket. Fogalmam sem volt hova megyek, csak keresni akartam egy nyugodt helyet, ahol nem csipog, nem kattog egyetlen idegesítő óra, vagy műszer sem. Azt sem tudtam, a városnak épp melyik részén lehettem, hiszen Kris hozott ide erre az eldugott nyomozórészlegre. Még csak megkérdezni sem tudom senkitől, hogyan merre menjek, őt pedig biztos, hogy nem fogom megkeresni. Majd ha akar valamit, megkeres ő engem.

Hirtelen arra eszméltem, hogy elfogytak a lépcsők egy nagy fémajtó tornyosult elém. Gondolkodás nélkül nyomtam le a kilincset, de ahogy átléptem rajta, hideg huzat csapta meg az arcom. A tetőn voltam, ahonnét elém tárult az egész város éjszakai fényekben pompázó panorámája.

Beburkolóztam az NDI logós kabátba és leültem a trafóház szélárnyékába.

És csak bámultam a csillagos eget.

Olyan megnyugtató volt ott ülni. Hallani a süvítő szelet, és látni, ahogy a hajnali pirkadat az égbolt aljára lopja vörös fényeit. Idilli hangulat vett körül, de mint azt a definíciója is tanúsítja, nem tartott sokáig…

Léptek zaja ütötte meg a fülem. Kris lépett elő a semmiből, kezében egy pokróccal és egy pohárral.

- Kávét? – nyújtotta felém.

Egy darabig tétováztam, elfogadjam-e, végül bólintottam egy aprót és elvettem a gőzölgő italt.

- Meg fogsz fázni - bontotta ki a kezében lévő pokrócot, majd készségesen betakargatott és leült mellém.

Értetlenül pislogtam hol rá, hol a kávémra, és azon agyaltam, ezt vajon most miért kapom. Azért kedves, mert Lightsaber-t kevert az italba, és ezzel leplezi, hogy mielőbb el akar tenni láb alól?

Vagy csak szimplán megbánta, amit mondott és így próbálja jóvátenni… Reménytelen. Egyik eset rosszabb, mint a másik.

- Köszönöm – böktem ki végül.

Biccentett egyet és kifürkészhetetlen tekintetét az égre emelte.

Szeretném tudni, mire gondolhat ilyenkor. Hogy hirtelen milyen lélek viszi rá arra, hogy tegyen egy kedvesnek mondható gesztust az ember felé.

- Oh! Egy hullócsillag! Te is láttad? – derült fel az arcom hirtelen, és hatalmas mosolyra húztam a számat.

- Kívánj valamit – mondta még mindig az eget bámulva.

Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Ironikus, nem?

Bárcsak mindig ilyen lennél.

- Túl babonásak az emberek. A kívánságok sosem válnak valóra.

- Ünneprontó – szűrtem a fogaim között, és felhúztam az orromig a pokrócot.

Eddig tartott a kedvesség. Lebegtem volna még a felhők között egy kis ideig, de vissza kellett szállnom a földre. Ez a keserű valóság.

Éktelen sziréna hangja törte meg a békés csendet.

Folytatása következik...

Backstage

~ Puccos sztárélet, vagy csak egy a sok közül?

CAST

Lee Taemin

Izabella 'Bell'

Chapter 1.

Chapter 2.

Chapter 3.

Chapter 4.

Chapter 5.

Chapter 6.

Chapter 7.

Chapter 8.

Chapter 9. FINAL

Keep Your Head down

Chapter 8.

Földbe gyökerezett lábakkal álltam a folyosón. Meredten bámultam az arcát, miközben kerestem a megfelelő szavakat, amivel kivághatnám magam a kellemetlen helyzetből, de hiába. Nem akadt szó a nyelvemre.

Fenyegető pillantást vetett rám, majd sarkon fordult és elindult.

- K-Kris… - kaptam el a kabátujját, de meg is bántam rögtön, ahogy szembe fordult velem. Arca épp olyan semmitmondó volt, mint a legelső találkozásunkkor.

- Jól vagy? – kérdeztem halkan.

- Jól – válaszolt komoran.

- Még mielőtt bármit is mondanál, tudom, hogy azt mondtad ne.. de – kezdtem bele a történetbe, holott egyáltalán nem tudtam miért is tartozom neki magyarázattal. Semmi köze hozzá, hogy kivel mit csinálok.

- De?

Meg akartam mondani neki, ki akartam állni az igazamért, de valami nem engedte, hogy hangosan is kimondjam. Nagyon jól, sőt. Eszméletlen jól éreztem magam Suhoval, de mégis mindig az ő hangja csengett a fülemben, ami azt súgta, hogy amit teszek, abból még bajom származhat. Bár kétlem, hogy Suho valaha is ártana nekem.

- Semmi. Igazad van – ismertem be. – Talán nem kéne…

- Pedig nekem úgy tűnt nagyon élvezted a helyzetet – hiába volt üveges a tekintete, száját csak gúny és lenéző szavak hagyták el.

- Igen, és akkor mi van?! – csattantam fel. – Nem élvezhetem, ha valaki megcsókol?! Mért akarod befolyásolni az életemet?! Nem volt semmi gond, amíg ide nem jöttél! – szöktek könnyek a szemembe.

- Fogd már fel, hogy csak jót akarok neked! – kiáltott rám, azzal megragadta a csuklómat és maga után rángatott.

*

- Hová megyünk? – húzódtam össze még jobban kocsijának anyósülésén.

Válaszra nem méltatott, csak pásztázta szemeivel az utcai lámpák fényétől megvilágított utat. Éppen pirosat kaptunk, mikor megcsörrent a mobilja. Feltette az autós kihangosítóra, majd a kijelzőre pillantott. Egy név villogott rajta: „Max”. A lámpa zöldre váltott, és elindultunk, miközben megnyomta a fogadás gombot.

- Max?

- A hátsó lehajtón gyertek, valami zűr van a főkapunál.

- Értettem. Két perc és ott vagyunk.

- Adj egy baseball sapkát arra a lányra, túl feltűnő melletted.

- Értettem – azzal kinyomta.

Mi… mi a fene? Honnan tudta, hogy én is itt vagyok? – vetettem rémült pillantásokat Krisre.

- Ezt vedd fel – mondta, és előhúzott a hátsó ülésről egy sapkát és fekete dzsekit.

- De-

- Ne kérdezz. Két perc és meglátod magad is – intett csendre, és bekanyarodott egy sötét utcába.

Lemondtam a további hasztalan kérdezősködésről, és tettem, amit mondott. Belebújtam a fekete dzsekibe, fejembe nyomtam a baseball sapkát és vártam az ítéletet.

Lefékezett egy magas kerítéssel körbevett épület előtt. Lehúzta az ablakot és egy fehér kártyát tartott ki rajta a kőkerítésbe épített szenzor-féleség elé. Halk sípoló hang után a kapu feltárult, és a rövid lehajtón át egy mélygarázsba érkeztünk.

- Végállomás – állította le a motort. – Megkérem a kedves utasokat, hagyják el a járművet – próbálta humorosra venni a figurát, de abban a percben egyáltalán nem találtam viccesnek.

Szúrós pillantások közepette szálltam ki a kocsiból, és bevágtam magam mögött az ajtót, hogy csak porzott bele a parkoló.

- Hé, mit ártott neked az az autó? – korholt le. Újból megragadta a csuklómat és egy üveglifthez vezetett, ami egy szinttel feljebb vitt minket.

Intett, ezzel jelezve, hogy kövessem. Nem tudtam, mit is gondolhatnék, pontosan hol vagyok, de ahogy a számítógépekkel ellátott asztalok közt haladtunk, nem is juthatott volna eszembe más, csak a „munkahelye”. Legyen az bármi is…

Egy kétszárnyú ajtóhoz értünk.

- Elárulnád, hol vagyunk? – néztem fel rá a sapka sültje alól.

Nem válaszolt, csak kitárta előttem az ajtót, és előre tessékelt. A küszöbön átlépve szinte hanyatt vágott a hatalmas NDI transzparens, ami a szemközti falat szinte, teljes egészében eltakarta.

- National Defense Institution – fejtette ki a mozaikszót. – Azt jelenti Országos Védelmi Intézmény.

- Kösz, ennyit még én is tudok.

- Csak, hogy megjöttetek – szólalt meg egy hang a hátam mögül.

Hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és szemben találtam magam egy felhőkarcoló méretű, igen csak fiatal férfival.

- Bemutatom a bajkeverőt, aki keresztbe húzta a számításainkat – nézett végig rajtam Kris. – Max, Cha Byul Yi. Cha Byul Yi, Max – mutatott be minket egymásnak.

- Maga Max? – esett le a tantusz, miközben kezet ráztunk.

- Én lennék – vakarta zavartan a tarkóját.

- Kicsit… idősebbnek hittem – méregettem frusztráltan az arcát, ami meg kellett hagyni elég helyes arc, ráadásul iszonyatosan magas is volt. Magasabb, mint Kris. Pedig aztán ő sem az áltagos magasság kategóriájába tartozott.

- Igen, első látásra mindenki azt hiszi, túl fiatal vagyok a munkámhoz, de nálunk nem a kortól függ az, hogy jó kém lesz-e belőled, vagy sem. Ugye, Kris? – bökte meg könyökével az említetett. Végül is teljesen igaza volt, tekintve, hogy Kris egyidős velem.

- Aha – válaszolt unottan és tekintetét a transzparensre szegezte.

- Szóval Max – kezdtem – miért is vagyok én itt? – szögeztem le az egyetlen létfontosságú kérdést.

- Nos – karolta át a vállam és kivezetett egy másik helyiségre nyíló ajtón. – Ha már így alakult, hogy Kris felfedte előtted a valódi kilétét, jobbnak láttuk, hogy téged is beavassunk az ügybe. Onnantól, hogy titkon beosontál abba a raktárba és kihallgattad a beszélgetést, te is egy célpont lettél a számukra – magyarázta.

- Célpont?

- Bizony – bólintott. – Ezeknek a dílereknek nagyon kell ügyelniük arra, hogy semmilyen információ ne szivároghasson ki a drog-üzlettel kapcsolatban. Te kihallgattad őket, ezért megpróbáltak megölni, és ha Kris nem lép közbe időben valószínűleg meg is teszik. Így is eléggé balul sült el dolog – nézett hátra a szöszire. – Nagy mákod volt, hogy nem talált artériát a golyó.

- Egyáltalán nem talált volna el, ha a hülyéje nem keresi a bajt!

- Azért a jegyzeteimnek jó hasznát vetted, nem igaz?! – vágtam vissza.

- Egyedül is megoldottam volna!

- Bocsánat, el is felejtettem, hogy a főnökúrnak nincs szüksége segítségre!

- Nincs is!

- Akkor meg hagytál volna ott a fenébe! – kiabáltam. - Ha ennyire bánod, hogy megmentettél, akkor csak fogd a pisztolyod és nyugodtan lőj agyon!

Csend lett. Síri csend.

Sajnálom, hogy meg kellett mentened a szánalmas életemet…

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 7.

- Hoppá! – nézett le rám Suho mosolyogva. – Csak nincs valami gond?

- Nincs – vágtam rá, és ki akartam kerülni, de nem engedett.

- Na ne mondd.

- De mondom – válaszoltam flegmán, és újabb kísérletet tettem, hogy elrohanjak, de ismét a mellkasának ütköztem.

Szemöldökét felvonva nagyot sóhajtott.

- Gyere, együnk egy fagyit – megragadta a karom és maga után húzott.

*

- Szóval? – dőlt hátra a padon.

- Szóval mi? – néztem farkasszemet a fagyimmal.

- Mért rohantál sírva a folyosón?

Nem válaszoltam, csak bámultam a hullámzó vizet, miközben lábammal a puha homokkal játszottam. Legszívesebben kiöntöttem volna a szívemet, de Kris megesketett velem, hogy senkinek sem mondhatom el ki is ő valójában. Nem beszélhetek a raktáros balesetről, főleg nem Suhonak. Idegesen a számat kezdtem harapdálni.

- Ha nem, hát nem. Én nem fogom erőlteti – kelt fel a padról, és elindult.

- Kri… Kris – mondtam elhaló hangon, mire megtorpant, és hátrafordult.

- Tudhattam volna, hogy az új srác van a dologban – sunnyogva visszaült mellém a padra. – Bántott téged?

- Dehogy, erről szó sincs, csak – hezitáltam – megsérült miattam.

- Megsérült? – váltott át komoly hangnembe.

Egy percig csak bámult ki a fejéből. Fogalmam sem volt mi lelte, de mintha erősen agyalt volna valamin. Megint ez a furcsa viselkedés. Komolyan megrémít.

- Su-Suho – érintettem meg a vállát.

- Szóval megsérült – ismételte.

- Hm – bólintottam. Ennél többet nem akartam a tudatára adni, így is bőven sokat mondtam.

- Minden világos – derült fel az arca, és felpattant a helyéről. – Gyere – nyújtotta felém a kezét.

Furcsának találtam, hogy nem feszegette tovább a témát, másrészről viszont örültem is neki. Halvány mosolyt erőltetve az arcomra megfogtam a kezét.

- Hová megyünk? – kérdeztem.

- Sétáljunk egyet – mosolygott és a vízpartra vezetett.

Teljesen elvesztettem az időérzékem. Fogalmam sem volt, mennyi ideje mászkálhattunk lent a parton, de nem is érdekelt annyira. Olyan meghitt volt kettesben Suhoval. Észre sem vettem, hogy még mindig a kezét fogtam, miközben a hullámzó víz a lábunkat mosta.

Hirtelen szólalt meg egy hang a fejemben.

„- Mondtam, vagy nem mondtam, hogy tartsd távol magad tőle?

- Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek, oké?!”

Megtorpantam egy pillanatra. Mi a fenét csinálok én?

- Minden oké? – tette kezét a vállamra Suho.

Mereven bámultam magam elé. Miért óv ennyire tőle Kris? Hiszen most is olyan kedves velem. Mint régen…

- Megint a szőke ciklon jár a fejedben, mi? Ne is gondolj rá!

- Mi? – ezt meg honnan tudta? Talán már gondolatolvasó is?

- Na gyere! – elvette kezemből a szandálomat és ledobta a homokba. Felkapott a karjába, és begázolt velem a vízbe.

- Ya! Tegyél le – elnevettem magam, ahogy a víz felfröccsent az arcomba.

- Tegyelek le? Oké – úgy tett mintha le akart volna dobni, de újra megfogott mielőtt a vízben landoltam volna.

- Szemét – bokszoltam a vállába, mire letett a bokáig érő vízbe és fröcskölni kezdett.

Halkan felsikítottam, ahogy a hideg vízcsepp végiggurult a hátamon.

- Megállj te kis-

- Na gyere, ha mersz – vágott közbe és beljebb szaladt a vízben.

„- Jobban tennéd, ha nem barátkoznál vele.”

- Ajj, hagyj már békén! – hessegettem el a gondolatot és Suho után iramodtam.

Hallgatnom kéne Krisre, de… amit nem tud, az nem fáj neki – magamban elmosolyodtam, amint egy tenyérnyi vízzel nyakba kaptam a feketehajút.

- Áh, ez hideg! – kiáltott fel. – Na állj csak meg Cha Byul Yi! – ragadta meg a csuklóm, még mielőtt el tudtam volna szaladni. Ismét az ölébe kapott, és vigyorogva beljebb araszolt a hullámok között.

- Hé, ugye nem akarsz – nem tudtam befejezni, mert azonnal elmerültem a derékig érő vízben. – Ya! – kiáltottam rá, ahogy a felszínre értem. Alig bírt megállni a lábán, miközben a hasát fogva pukkadozott a nevetéstől.

- Halott vagy! – szegeztem rá a mutatóujjam és kihasználva instabil pozícióját, a nyakába vetettem magam.

Elvesztette egyensúlyát, de az alattomos belekapaszkodott a derekamba és magával rántott, így mindketten a víz alá kerültünk.

- Ez nem jött össze – nevetve rázta ki arcából a vizes haját.

- Pabo, miattad lenyeltem a tengervizet – köhécseltem a mellkasomat ütögetve.

- Ki mondta, hogy nyisd ki a szádat a víz alatt?

- Ya! Ne gúnyolódj velem – keresztbe fontam a karom, és durcásan hátat fordítottam neki, de jött egy hullám és újra képen terített a sós vízzel.

Köpködve fordultam meg, mire Suho újfent nevetésben tört ki.

- Nem vicces – durcáztam.

- De az – lépett közelebb mosolyogva, és eltűrögette a hajamat az arcomból.

Igen játékos kedvében lehetett a tenger. Folyamatosan csapkodta a víz a hátamat, két lábon is alig bírtam egyensúlyozni, mikor jött egy nagyobb hullám és szabályosan neki lökött a fiúnak.

- Tudod, a félbehagyott dolgokat illik befejezni – mondta az arcomtól néhány centire.

Pirulva néztem fel rá mikor leesett a tantusz, hogy a múltkori „félbeszakított dologról” beszél.

Megremegtek az amúgy instabilan álló lábaim, amint elkezdte csökkenteni a távolságot ajkaink között.

Egy pillanatra elgondolkodtam azon, vajon helyes-e ezt tenni, de ha már úgy is tilosban járok, akkor miért ne? Kibírok egy kis törvénysértést.

Lehunytam a szemem, és egy pillanattal később megéreztem puha ajkait az enyémen. A sós íztől kissé elfanyalodtam, hiszen az ő ajkai épp úgy vizesek voltak, mint az enyémek, de olyan jóleső bizsergés járta át az egész testemet, amilyet már régen éreztem.

Néhány másodperc múlva elszakadt ajkaimtól, és egy elégedett mosollyal az arcán ölbe kapott és kivitt a vízből.

*

- Jobban érzed magad? – állt meg a lépcső aljánál.

- Hm – bólintottam. – Köszönöm a fagyit, meg mindent – pirultam bele a mondat végébe.

- Szívesen máskor is – nyomott egy puszit a homlokomra. – Jó éjszakát – azzal megfordult, és elment.

Halvány pírral az arcomon szállingóztam felfelé a kollégium lépcsőjén. Még mindig a bizsergető érzés hatása alatt voltam, mikor kis híján szívrohamot kaptam az erkély ajtajában álló sötét alaktól.

- Örülök, hogy jól szórakoztál.

Szívem majd’ kiugrott a helyéről, mikor a holdfény megvilágította arcát.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 6.

Kris

Ah, széthasad a fejem, lüktet a nyakam, éget a mellkasom. Mi van velem? Ja, már emlékszem… lelőttek. Az az ostoba nőszemély. Figyelmeztettem, hogy tűnjön el, de csak kereste magának a bajt. Azért… jobb, hogy így történt. Életem végéig bűntudatom lenne, ha hagytam volna, hogy őt találják el. Vajon jól van? Hol van most? És egyáltalán én hol vagyok most?

Nedvességet éreztem a karomon. Lassan kíséreltem meg kinyitni a szemeimet, ám abban a pillanatban még ennyi is komoly erőfeszítéseket okozott. Soha nem éreztem még magam ennyire gyengének. Látásom homályos volt, szemeim előtt összefolyt minden, csak kivehetetlen pacák töltötték be a látóteret. Összeszorítottam szemhéjamat, majd újra kinyitottam, így nem sokkal, de azért valamivel tisztábban láttam. Ahogy élesedett kép, kirajzolódtak a szoba körvonalai. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a saját lakásomban vagyok. A nedvesség pedig, amit a kezemen éreztem, nem volt más, mint néhány keserű könnycsepp.

Byulyi görnyedt az ágy mellett, fejét a padlóra szegezve zokogott keservesen. Szívfacsaró látványt nyújtottak kisírt szemei és a sápadt, megviselt arca. Nyílván tisztában volt azzal, hogy mit tett, csak a következménnyel volt képtelen számolni. Ha erőmből tellett volna, rögtön leüvöltöttem volna a fejét, de a lelkem mélyén sajnáltam, hogy ekkora szívfájdalmat okoztam neki, hiába tettem csak a kötelességemet.

Kezemet az övére emeltem, hogy tudtára adjam, még élek. Hirtelen kapta fel a fejét, és arca még jobban elfehéredett.

- Hála a jóistennek – borult a nyakamba, és újra sírni kezdett. Kicsit váratlanul ért a dolog, de meg tudtam érteni az aggódását.

- Én… - emelkedett fel. – Én úgy sajnálom, az egész az én hibám volt, hallgatnom kellett volna rád! Engem kellett volna lelőniük, én kerestem a bajt, kérlek… kérlek, ne haragudj rám – szipogott. – Azt hittem meg fogsz halni…

- Pabo.

Ennél többet nem tudtam kinyögni. Megszorítottam a kezét, amennyire csak az erőmből tellett, majd szemeim ismét leragadtak.

***

- Hogy érzed magad? – tett le elém egy tál forró levest.

- Jól – válaszoltam sietősen. Igazából egyáltalán nem voltam jól, de nem akartam még egy okot adni arra, hogy tovább ostorozza magát a történtek miatt. Ami megtörtént, az megtörtént.

- Egyél, amíg még meleg – tolta közelebb a tálat, majd felpattant és nekilátott a mosogatásnak.

- Ezt… te főzted?

Bólintott egy aprót, és visszatért a piszkos edényekhez. Mikor végzett az utolsó tányérral is, megtörölte a kezét, és leült az asztalhoz velem szemben. Csendben figyelte, ahogy eszem. Sosem gondoltam volna, hogy egy nő segítségére fogok szorulni.

- Finom volt, köszönöm – tettem le a kanalat az asztalra.

Csendben bámult maga elé, barna hajzuhataga az arcába zúdult, miközben szemével az asztallapot fixírozta. Fogalmam sem volt, mi járhatott a fejében.

- Te jól vagy? – pillantottam meg a nyakán a horzsolást. Biztosan akkor szerezte, mikor elkapta az a férfi.

Ismét bólintott, majd rám emelte tekintetét. Félve nyitotta szólásra a száját: - Ki vagy te?

- Kris vagyok.

- Nem, úgy értem… ez a furcsa tartózkodó magatartás, és hogy mindig akkor tűnsz el, mikor valaki rosszul lesz a suliban… Mit kerestél ott, és mért volt nálad fegyver? Kik voltak azok az emberek? – jöttek a kérdések. Persze tudtam, hogy érti, de úgy tűnt, elkerülhetetlen volt a magyarázat.

Zavarodottság és nemértés ült ki az arcára.

- Vállalnod kell a kockázatot, és nem mondhatod el senkinek – figyelmeztettem, tekintve, hogy a következmények belátása nem az erőssége.

- Vállalom – mondta határozottan.

- Rendben – sóhajtottam egyet. – Beépített ember vagyok. A Keleti Parti Rendőrség egyik titkos nyomozórészlegéről küldtek az East Side-ra, miután több kábítószer okozta megbetegedésről kaptunk jelentést. Az pedig, hogy a diákok folyamatosan rosszul lesznek nem véletlenek. Valaki drogot árusít az iskolában, méghozzá olyan drogot, amiről eddig még soha nem is hallottunk. Ismeretlen anyag, egyetlen jellemzője, hogy erős vanília illatú.

- Lightsaber…

- Mi?

Táskájában kezdett kutakodni, végül előhúzott egy kis fehér porral teli tasakot.

- Lightsaber a neve.

- Ezt hol szerezted? – kerekedtek el a szemeim.

- Az egyik dobozból vettem el, mielőtt elkapott az az alak – mondta, majd újra a táskájába nyúlt és egy noteszt húzott elő. – Kihallgattam a beszélgetést – nyújtotta át a jegyzetet.

- Hm… még a végén hasznodat veszem – lapoztam bele a füzetbe. – De mi lett a bandával?

- Megléptek.

- Basszus! – csaptam az asztalra, mire erős fájdalom nyilallt a mellkasomba. Kezemet erősen a kötésre szorítottam, és mély lélegzetet vettem.

- Sajnálom… - mondta elhaló hangon, felkapta a táskáját és az ajtó felé sietett.

- Most hová mész? – kiáltottam utána.

- Elég gondot okoztam már neked – azzal becsukta maga mögött az ajtót.

***

Byul Yi

Lassan egy hete nem láttam Krist. Iszonyatosan furdalt a lelkiismeret, hogy majdnem otthagyta a fogát miattam. Azóta nem jött suliba, a rosszullétek száma pedig egyre csak növekedett. Tehetetlennek éreztem magam, hiába voltam tisztában mindennel.

- Hahó! – lengett egy kéz az arcom előtt. – Minden rendben?

Luhan aggodalmas tekintettel fürkészte az arcomat.

- Olyan sápadt vagy – állapította meg.

- Kutya bajom – legyintettem.

- Apropó! Nem tudsz valamit Krisről? Egy hete nem tudom elérni, pedig minden cucca a koleszban van – vakarta a tarkóját.

- Beteg – vágtam rá. – Volt egy kis… balesete.

- Jézusom, remélem nem komoly – hüledezett Lu.

- Nyugi, túléli – nyugtattam és lélekben nagyon reméltem, hogy tényleg így lesz.

Akaratlanul is eszembe jutott az emlék. Ahogy ott hevert a földön mozdulatlanul, a hatalmas vértócsában, én pedig álltam tehetetlenül és sírástól elfojtott hangon a nevét kiabáltam, de nem válaszolt. Egész testemmel beleremegtem a borzalmas emlékbe, arcomat a kezembe temettem és elrohantam.

- Byulyi! Mi a baj? – kiáltott utánam Luhan, de nem törődtem vele. Csak futottam előre, míg neki nem ütköztem valakinek.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 5.

Szívem a torkomban dobogott, mikor már alig volt néhány centi a távolság. Egyszerűen fel sem fogtam, mi a fenét művel. A kedves, aranyos, mosolygós Suho verekszik a menzán, és lányokra mászik rá a kondiban? Mi a jó élet?!

- S-Su-Suho… - habogtam.

Alig volt már néhány milliméter ajkaink között, mikor hangos ajtócsapódás hallatszott, majd egy kéz hátra rántotta Suhot a vállánál fogva.

- Mi a… - befejezni sem volt ideje, hanyatt a padlóra vágódott.

- A helyedben ott maradnék, haver.

Kris állt előttem, gyilkos pillantásokat vetve a földön fújtató Suhora. Annyit sem tudtam mondani, hogy befelhősült, megragadta a csuklómat és kiráncigált a konditeremből.

- Ne rángass már! – próbáltam kiszabadítani a kezemet az övéből, de csak annyit értem el vele, hogy még jobban szorította a csuklómat.

- Mondtam, vagy nem mondtam, hogy tartsd távol magad tőle? – fordult szembe velem hirtelen.

- Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek, oké?! – rántottam ki ingerülten a kezemet a szorításból. Erős fájdalom nyilallt a csuklómba, amitől úgy éreztem, menten elválik a karomtól. - Mire volt ez jó?! - kiabáltam a képébe.

- Hogy engedheted a közeledbe azt a barmot? – válaszolt kérdésre kérdéssel. – Közbe kellett lépnem.

- Közbe kellett lépned?! Mi vagyok én, szupersztár, hogy testőrgárda kell mellém? – kiabáltam idegesen.

Csak álltam vele szemben és fújtattam, mint egy idegbajos, magyarázatra várva. Valami furcsa csipogó hang törte meg a szemkontaktust.

- Mennem kell – köpte elém, és kámforrá vált a folyosón.

Mi a franc?! Beront, mint egy idegbeteg, a padlóra küldi Suhot utána meg elrángat engem, és annyival lezártnak tekinti a dolgot, hogy mennem kell? Na azt már nem, most nem fogsz eltűnni, Kris – fogtam magam, és utána iramodtam.

*

Hirtelen megtorpant a negyedik utca sarkán. Gyorsan leguggoltam az éppen mellettem lévő virágos stand elé, egy váza mögé, magamat egy csokor rózsának álcázva. Nem szerettem kémkedni senki után, de ez most kivétel volt. Muszáj volt válaszokat kapnom.

Valamit babrált a mobilján, körbenézett, majd átvágott az úttesten és lefordult jobbra. Kimásztam a rózsakupac mögül, és megtartva a tisztes távolságot – hogy biztos ne vegyen észre – követni kezdtem. Nagyjából öt háztömbnyit haladt előre, aztán élesen balra kanyarodott, és eltűnt egy sötét sikátorban.

A hideg is kirázott, mikor beléptem utána. Irdatlan bűz csapta meg az orrom, ahogy beljebb haladtam, tisztára olyan érzésem volt, mintha a gettóban lettem volna. Már csak az hiányzott volna, hogy egy símaszkos alak elém ugorjon, és kést lóbálva azt kiabálja, hogy ide a lóvét, te ribanc!

Ruhám ujját az arcomra szorítva forgolásztam körbe, minden apró neszre felkaptam a fejem, mikor tudatosult bennem, hogy elvesztettem követendő személyt. Idegesen túrtam a hajamba, mikor újabb neszre lettem figyelmes. Mintha beszédet hallottam volna.

Lábujjhegyen lépdeltem tovább a szemétkupacok között, míg egy ócska, lepukkant raktárházhoz nem értem. Félve lestem be az egyik kitörött ablakon.

- Ez volt az utolsó, főnök. Minden készen áll, a hajó kedden éjfélkor indul a kikötőből.

- Remek. Pakold a furgonba és tűnj el. Ha elszúrod, neked véged.

- Igen, főnök.

Két férfi állt a dobozoktól zsúfolt sötét helyiségben. Egy szót sem értettem a beszélgetésükből. Mi van azokban a ládákban, és milyen hajó áll a kikötőben? – furdalt a kíváncsiság. Közelebb kell merészkednem. Csak úgy válhat jó újságíró belőlem, ha a dolgok mélyére nézek. Ki tudja nem áll-e kapcsolatban ez a dolog Krissel. Ez megmagyarázná a furcsa viselkedését és a titokzatos eltűnéseit.

Az ablaktól nem messze egy rozsdás vasajtóra bukkantam. Óvakodva nyomtam le a kilincset, közben eszembe ötlöttek a lehetséges megoldások arra az esetre, ha lebuknék. Fejemben gyorsan összeraktam a lépések sorrendjét, egyetlen dologgal azonban nem számoltam.

Hatalmasat nyikorgott az ajtó, amint meglöktem befelé. Basszus!

- Mi volt ez?

- Megyek, megnézem.

Pánikszerű rohamba esve kerestem a helyet, ahová elbújhatnék, miközben a férfi mind közelebb ért. Egy konténer állt az ajtótól néhány méterre. Mint a villám, úgy vetődtem be a szemét közé, és az oldalán lévő repedésen leskelődtem kifelé.

- Biztos a huzat volt, főnök – mondta, azzal bement és újra becsukta az ajtót.

Huh, ezt megúsztam – kászálódtam ki a konténerből. Úgy döntöttem teszek egy utolsó próbálkozást, hogy bejussak a raktárba, de mivel az ajtó kilőve, maradt a félig kitörött ablak. Mikor oda léptem, hogy szemügyre vegyem, ki lehet-e nyitni, akkor láttam, hogy a két férfi eltűnt. Gyorsan kinyitottam az ablakot és bemásztam rajta.

Vaníliaillat csapta meg az orrom. Közelebb merészkedtem, égetett a vágy, hogy belepillantsak az egyik dobozba. Éppen nyitottam volna ki, mikor újabb nesz csapta meg a fülemet. Ijedten húzódtam össze a doboz mögött, és vizslattam körbe az épületben. Hirtelen tárult fel egy ajtó, amit eddig észre sem vettem. A két férfi lépett ki rajta.

- Főnök! A lista – nyomta a kezébe a dossziét a férfi. – Minden készen áll.

- Egy dobozt hagyj itt, a többit viheted. Ez máshova lesz – nyitotta föl az egyik láda tetejét, és szemügyre vette a tartalmát. – Az East Side-on már hiányolják az árut.

Mi? Az East Side-on? Milyen áruról beszél ez az ember?? – hüledeztem. Valamiért olyan ismerősnek tűnt nekem. A hangja annyira emlékeztetett…

Egy kéz tapadt hirtelen a számra hátulról, és húzni kezdett a ládák között. A vér is megfagyott bennem, rúg-kapáltam össze-vissza, de csak nem szabadultam. Nekem végem. Lélekben felkészültem a szörnyű halálra, amiért hallgatóztam.

- Mi a fenét művelsz te itt?!

Egy hang nem jött ki a torkomon, mikor megpillantottam a kéz tulajdonosának arcát.

- K-K-Kris?

- Shh! Halkan! – fogta be újra a számat. – Azt kérdeztem, mi a fenét keresel itt? Tönkre teszed az akciót!

- Milyen akciót? – ráncoltam a homlokom.

- Ki van ott? – kiáltott egy hang.

Kris megragadta a kezemet és maga után húzott a raktárnak egy eldugott, polcokkal teli szegletébe. A hideg falhoz nyomott, majd háttal szorosan elém állt, és előkapott egy fegyvert.

- Jézusom, elment az eszed?! – suttogtam idegesen.

- El kell tűnnöd, most azonnal! – lökött meg a kijárat felé.

Értetlenül pillantottam hol rá, hol a felénk közeledő alakra, akinél szintén fegyvert volt.

- Ki van ott?! – kérdezte újra.

- Gyerünk, tünés! – mutogatott Kris az ajtó felé, és eltűnt a polcok között.

Mi a jó élet folyik itt?! Milyen akcióról hadovált, és mért van nála fegyver?! – lehet, hogy igaza van, és most kell innen lépnem, de…

Az eszem azt diktálná, hogy hallgassak rá és azonnal tűnjek el, a lelkiismeretemet viszont hajtja a kíváncsiság, ami nem engedi, hogy el lépéssel többet tegyek a kijárat felé. Itt valami iszonyatosan nagy gáz van.

Sehol sem láttam Krist, de úgy tűnt, eltérítette azt az embert, aki eddig felém közeledett. Villámgyorsan osontam a polcok a között, a ládák felé. Ekkor már több feketeruhás alak is összegyűlt a dobozoknál. Egy asztalnál két férfi ült, az egyik, feltételezem a főnök lehetett, a másik viszont… valami idegennek látszott. Úgy tűnt, mintha alkudoztak volna valamin.

- Harminc vagy nincs üzlet.

- Harminc-ezer amerikai dollár? Nem sok ez egy kicsit néhány dobozért?

- Nem akarom ismételni magam. Ez egy kiváló minőségű áru. A feketepiacon sem talál ennél jobbat.

- Nem is tudom…

- Ne szórakozzon már velem, ember! Van ezer másik ügyfelem, aki a Lightsaber-re vár. Ne rabolja a drága időmet.

- Rendben, akkor legyen harminc.

Nagyon rossz előérzetem támadt. Előkaptam kistáskámból egy tollat és egy noteszt, és lejegyeztem a legfontosabb dolgokat. Meg volt rá az erős gyanúm, hogy egy drogkereskedelem kellős közepébe csöppentem. Már csak egy dolog hiányzott, amivel a feltételezésem beigazolódik. Négykézláb a hozzám legközelebb eső dobozhoz másztam, és észrevétlenül kibontottam a tetejét. Bingó! Tucatszám sorakoztak benne a kis tasakokba csomagolt fehér porok. Kicsentem egyet és a táskámba süllyesztettem.

- Megvagy! – markolt egy kéz a hajamba, és felrángatott a földről, mire hangosan felsikítottam.

- Eresszen! – kiabáltam, és ütöttem, ahol értem, de egy kézzel összefogta kezeimet, másik karját pedig a nyakam köré fonta.

- Rendőrség, ne mozdulj! – tűnt elő Kris a semmiből és ráfogta fegyverét.

- A francba, a zsaruk! – kiáltott a főnök, amint megszólalt a távoli sziréna hangja.

- Egy lépést se vagy lelövöm a lányt! – rántott fegyvert mögöttem a férfi és a halántékomhoz nyomta. – Rosszul tetted, hogy hallgatóztál, kislány – súgta a fülembe.

- Nem kell a túszdráma ember, az épületet körbevették – lépett közelebb Kris.

- Nem viccelek! – kiáltotta a férfi, és kibiztosította a pisztolyt.

- Segíts – nyögtem remegő hangon. Remegtek a lábaim is, miközben lepörgött előttem az egész életem.

- Oké, oké – emelte fel a kezét Kris, és lassan a földre helyezte a fegyvert. – És most engedd – nem tudta befejezni, mert három feketeruhás alak nekirontott.

Kiabálni akartam, de egy hang nem jött ki a torkomon. Hirtelen arra eszméltem fel, hogy a három alak a földre került, majd egyre többen jöttek, de Kris mindet leterítette egyetlen ütéssel. Nem valami képzett verekedők ezek a dílerek.

- Engedd el! – ordított a férfire dühösen, mire ő gúnyosan nevetett egyet és ellökött magától.

Amilyen gyorsan csak bírtam, szaladtam Krishez.

- Byulyi! Feküdj! – kiabált és rohanni kezdett felém.

Magához rántott, és átfordított a másik oldalára, de csak akkor tudatosult bennem, hogy mit is mondott, mikor lövés hangja zengte be a raktárt.

- K…Kris?

Dermedten álltunk. Kezei lehanyatlottak derekamról, fájdalmas nyögést hallatott, majd teste erőtlenül csuklott össze.

- KRIIIS!

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 4.

Byul Yi

Kellemes nyári szellő lengedezett a tengerparton. Olyan megnyugtató volt hallgatni a víz zúgását, miközben pillecukrot sütögetve sztorizgattunk az éjszakában.

Kris nem jött el. Nem is érdekelt különösebben, de valamiért mégis mindig ő jutott eszembe. Szinte már ijesztő volt, hogy így beférkőzte magát a tudatalattimba. Volt valami furcsa, valami különös a kisugárzásában, ami nem hagyott nyugodni. Olyan, mint egy megfejthetetlen rejtvény, tele titkokkal, amikről talán jobb nem is tudni. Mégis… égetett a vágy, hogy feltárjam a titkok kamráját.

- Azt hiszem, én visszamegyek a koleszba – nyújtózott Jongdae, amit egy hatalmas ásítás követett.

- Nekünk is menni kéne – bökte oldalba Hyojung a félig alvó Jihyunt. – Holnap írunk zenetöriből.

- Igaz – tápászkodott fel az álomszuszék és maga köré csavarta a pokrócát.

Lassan összeszedelőzködtek, és álmosságtól tántorogva indultak el a kollégium felé. Miután végleg eltűntek a látókörömből, a tenger felé fordultam és a hullámzó vizet kezdtem fürkészni. Tekintetem egyszer csak Luhanéval találkozott.

- Te nem jössz? – kérdezte mosolyogva.

- Még maradok egy kicsit – biccentettem, és a maradék pillecukrot kezdtem csipegetni.

- Rendben, de ne maradj sokáig. Vigyázz magadra – adott egy puszit a homlokomra, és ő is visszaindult.

- Túlzásba viszed az aggódást – szóltam utána, mire csak elmosolyodott és eltűnt a sötétben.

Tényleg túl sokat aggódik értem. De nem tehet róla, ő ilyen.

Emlékszem, kiskorunkban sokat fociztunk a tengerparton. Egyszer elmértem az utolsó rúgást és a labda a vízbe gurult, amit rögtön be is sodort magával. Rohantam utána, hogy kiszedjem, de minél beljebb mentem annál messzebbre sodorta a víz. Lu kiabált utánam, hogy hagyjam ott a fenébe, de csak megmakacsoltam magam és még beljebb merészkedtem a focilabda után. Már alig ért le a lábam, mikor sikerült elkapnom. Mellkasom alá fogtam, és úgy tempóztam kifelé, de akkor szerencsétlen dolog történt. Soha életemben nem láttam még embert olyan rémültnek, mint Luhant akkor.

Egymást követték a hatalmasabbnál hatalmasabb hullámok, pánikba esve próbáltam a felszínre jutni, de mind hiába. Az utolsó sikertelen próbálkozás után végül feladtam, elhomályosult a világ, és csak süllyedtem egyre mélyebbre. Két kart éreztem a derekam köré fonódni, és az utolsó dolog amire emlékeztem az Luhan rémült arca volt, miközben ölében tartva, zihálva rohant velem, amennyire vékony teste csak bírta.

Akkor megesküdtem, hogy ezentúl szót fogadok neki. Nem szeretném még egyszer azt a rémült arcot látni. Iszonyatos volt.

Az egész testem beleremegett a borzalmas emlékbe. A tűz is elaludt, és hűvös szél lengte át vékony öltözetemet. Úgy döntöttem éppen ideje visszamenni. Összekapkodtam a pillecukros zacskókat és sietős léptekkel a kollégiumba indultam.

Halkan osontam fel a lépcsőn, ügyelve arra, nehogy felébresszek valakit. Megkönnyebbülten fújtam ki magam, mikor felértem a harmadik emeletre. Lábujjhegyen lépkedtem végig a folyosón, a szobám ajtaja felé.

- Hová osonsz?

Ijedtemben ugrottam egyet, és úgy éreztem, menten szívrohamot kapok.

- Nincs jobb dolgod, mint ráhozni az emberre a frászt?! – förmedtem rá az erkélyen ácsorgó Krisre. – Mért nem alszol?

- Ezt én is kérdezhetném – fordult meg és háttal nekidülleszkedett a korlátnak.

- Nem..nem vagyok álmos – kapkodtam a levegőt még mindig.

Kezemet a mellkasomra szorítottam és próbáltam normális ütembe hozni a légzésemet.

- Nem akartalak megijeszteni – mondta, és visszafordult, hogy folytassa a nézelődést a csillagos éjszakában.

Lábaim maguktól vittek az erkély felé, végül megálltam mellette és nagyot szippantottam a sós tengeri levegőből. Még sötétben is gyönyörű kilátás nyílt a partra az erkélyről. Késztetést éreztem, hogy megszólaljak.

- Milyen káprázatos, nem igaz? – néztem fel a csillagokra.

- De – hangzott a rövid, tömör válasz, majd követte a példámat és ő is az égre meredt.

- Igazán kár, hogy nem jöttél le a partra. Kiveséztük az összes kínos gyerekkori sztorinkat – kuncogtam halkan, hogy oldjam a hangulatot. – Biztos te is tudtál volna mesélni.

- Nem hinném – vágta rá. Kérdően néztem rá, így folytatta: - Három éves voltam, mikor a szüleim elváltak. Nem fűződik sok jó emlék a gyerekkoromhoz.

Rezzenéstelen arccal hagyták el a szavak a száját. Valahogy már nem tűntek olyan viccesnek a sztorik, amiket a parton meséltek. Fene se tudja mi vitt rá, hogy tovább feszegessem a témát, egyszerűen csak… meg akartam fejteni zavaros világát.

- Meséld el.

- Tessék? – fordult felém.

- Meséld el – ismételtem és helyet foglaltam az egyik széken.

- Először is értettem.

- Akkor hol a probléma? – tártam szét karjaimat.

- Komolyan azt akarod, hogy meséljek el mindent töviről hegyire? – ült le ő is.

Bólintottam, és kényelmesen hátradőltem a székben, várva, hogy neki kezdjen a történetnek.

- Hát legyen – sóhajtott egy nagyot, és belefogott a mesélésbe. – Guangzhouban születtem, Kínában. Mikor elváltak a szüleim anyámmal Vancouverbe, Kanadába költöztünk, megtanultam angolul és ott jártam ki az általánost…

***

Nem is emlékszem meddig beszélgethettünk. Annyira belefeledkeztünk a sztorizgatásba, hogy észre sem vettük, hogy elrepült az idő. Mintha teljesen kicserélték volna és egy másik emberrel beszélgettem volna. Őszintén megnyílt előttem, és én is előtte. Legvadabb álmaimban sem számítottam volna erre, de ami még ennél is hátborzongatóbb volt, hogy mosolygott.

Arra sem emlékszem, hogy kerültem az ágyamba, de valamiért nem is érdekelt annyira. Teljesen az éjszaka sokkhatása alatt voltam.

- Byulyi! – csettintett az orrom előtt az igazgatónő. – Figyelsz te rám egyáltalán?

- Igen, Miss! – ráztam meg a fejem, hogy visszazökkenjek a valóságba.

- Légy kedves és add át ezt Suhonak. Még nem volt időm kiszabni a büntetését a múltkori kis verekedésért – nyomott a kezembe egy papírt, és az ajtó felé lökdösött.

Nem szívesen voltam a rossz hírek tolmácsolója, mert az emberek hajlamosak voltak rajtam kitölteni a haragjukat, ha arról volt szó. Szerencsére most megúsztam egy írásbeli ejnyebejnyével, nem is kell mást tennem, csak fogom magam, a kezébe nyomom a papírt és már ott sem vagyok – eszeltem ki egy tervnek éppen nem mondható gondolatot, miközben az utamba eső diákokat kérdezgettem, hogy merre találom azt a féleszűt.

- A kondiban lesz.

- Köszönöm – intettem Minseoknak, és továbbnyargaltam az említett helyre.

Bekopogtam a konditerem ajtaján, biztos, ami biztos, meg ne zavarjak semmit. Lassan nyomtam le a kilincset és dugtam be a fejem a résnyire nyitott ajtón.

- Ms. Stronghold küldött a… - elakadt a szavam, amint megpillantottam Suhot a fekvenyomó alatt. Éppen a magasba nyomta ki a súlyt, mikor észrevette, hogy az ajtóban állok.

Lassan visszaeresztette a súlyzót a helyére. Izmai megfeszültek, izzadt felső testét alig fedte valami ruha. Megköszörültem a torkom a meglehetősen zavarba ejtő látványtól.

- Khm, szóval a Miss küldött, hogy adjam át ezt – nyújtottam felé a papírt, és próbáltam kevésbé feltűnően bámulni kidolgozott felsőtestét.

- Mi ez? – kapta ki a kezemből, és olvasni kezdte. A lap aljára érve elnevette magát.

- Mi olyan vicces?

- Az, hogy az igazgató néni azt hiszi ezzel le is van tudva a dolog – nevetett tovább. – Attól még ugyan úgy képen töröltem az új srácot.

- Nem kellett volna – vágtam közbe. – Semmi okod nem volt rá.

- Mért véded így őt? Hisz egy senki – lépett közelebb minden egyes kimondott szóval. Kezdtem megijedni a viselkedésétől.

Megállt közvetlenül előttem, amitől kezdtem igen csak zavarba jönni. Szemem újra letévedt felsőtestére, de amint észrevettem magam, rögtön félrekaptam a tekintetem, és éreztem, hogy arcomat elönti a forróság.

- Ennyire tetszik? – vigyorgott kajánul.

- Már nem azért, de igazán felhúzhatnád a zipzárt – böktem a kibontott felsőjére, de ismét kaján vigyort kaptam válaszként.

- Nem tehetem. Olyan… meleg van itt – közeledett felém, ami erős hátrálásra kényszerített, de nem menekülhettem sokáig, mert a falon – akármennyire is szerettem volna - nem mehettem keresztül.

Kezét hirtelen mozdulattal támasztotta neki a falnak, fejem mellett, majd végigsimított az arcomon, amitől a vérnyomásom rögtön az egekbe szökött. Kirázott a hideg, lábaim megremegtek és azonnal megszólalt fülemben a vészjelzés, amint arca az enyémhez kezdett közeledni.


Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 3.

- Egy kicsit csípni fog – mondtam és nekinyomtam a fertőtlenítős vattát, mire halkan felszisszent.

Óvatosan tisztítottam a sebet, és töröltem le a vért, ami végigfolyt az arcán, ő pedig csak csendben tűrte, nem szólt egy szót sem. Most valahogy másnak tűnt. Olyan békés volt az arca, miközben lehunyta szemét, és hagyta, hogy bekössem felszakadt szemöldökét. Így közelebbről, egész helyesnek tűnt.

Mikor végeztem az utolsó simításokkal is, elpakoltam a kötszereket és a fertőtlenítőt, majd megálltam előtte.

- Mért hagytad, hogy megüssön?

Kérdőn nézett rám, és leszállt a vizsgálóasztalról.

- Úgy értem, simán kivédhetted volna – helyesbítettem.

- Ha kivédtem volna, még mindig lent verekednénk az étkezőben – okított ki. – És nem verekszem, csak ha a szükség úgy kívánja.

- Az nem verekedés, ha nem hagyod, hogy megüssön. Puszta önvédelem – fontam keresztbe a karjaimat.

- Te csak ne oktass ki engem az önvédelemről, jó? – magasodott fölém mind a két méterével. Szinte éreztem, hogy szemei lyukat égetnek a bőrömbe. Egy szempillantás alatt változott át az arca békésről dühösre.

Megrökönyödésemben hátrálni kezdtem, de két lépés után nekiütköztem az asztalnak, és beletenyereltem a tálcán lévő ollóba, ami rögtön elfogta a kezem.

- Ah – nyögtem fel fájdalmasan, és összeszorítottam a tenyeremet.

- Szerencsétlen – sóhajtott Kris, majd közelebb lépett. – Mutasd.

Puhán a tenyerébe fektette az enyémet, és vizsgálgatni kezdte az olló okozta sérülést. Felkapta a fertőtlenítőt és egyszerűen a kezemre borította, én meg legszívesebben sikítottam volna.

- Elment az eszed?! – rántottam ki a kezem az övéből, miközben majd’ megvesztem az égető fájdalomtól.

Lenéző pillantást kaptam válaszul. Előszedte a kötszert, és csuklómnál fogva megragadott, hogy be tudja kötni.

- Úgy nyafogsz, mint egy kislány – jegyezte meg gúnyosan.

- Én legalább nem hagytam, hogy megüssenek – vágtam vissza.

- Na ide figyelj – rántotta szorosra a kötést, amitől úgy éreztem, ott helyben esek össze. – Az a Suho, vagy ki a fene, egy idegbeteg. Nem fogom ilyen idiótákkal bemocskolni a kezem, érted? – nyomta meg az utolsó szót.

Kirántottam a kezem az övéből, és csak álltunk egymással szemben, gyilkos pillantásokat vetve a másikra. Sajgó sebemet kezdtem dörzsölgetni, de továbbra is álltam sötét tekintetét. Egyszerűen nem látok bele a lelkébe. Nem hagyja, hogy bármit is kiolvassak a szeméből.

Megadóan sóhajtott egyet, és nekidülleszkedett a vizsgálóasztalnak.

- Nagyon fáj? – kérdezte.

- Igen, mert egy idióta nyakon öntötte egy üveg fertőtlenítővel – pufogtam.

Ismét közelebb lépett, lüktető kezemet újra a tenyerébe fektette, és puhán simogatni kezdte. Fogalmam sem volt mi lelte megint. Az idegeimre megy a hangulatingadozása.

- Alapjában véve, Suho nagyon kedves srác – törtem meg a csendet. – Sosem láttam még ilyen dühösnek.

Hirtelen engedte el a kezemet.

- Jobban tennéd, ha nem barátkoznál vele – mondta hidegen, azzal elhagyta az orvosi szobát.

Értetlenül bámultam utána, és nem tudtam mire vélni az újabb hirtelen hangulatváltást, mikor megpillantottam a dzsekijét a vizsgálóasztalon.

- Hé, itt hagytad a… - léptem ki a folyosóra, de már hűlt helyét sem találtam. – mindegy.

Mért tűnik el mindig?

***

- Mondtam már, hogy nagyon fura ez a srác?

Értetlenül nézett fel Luhan a számítógép monitorából.

- Szerintem jó fej. Egy szobába osztották velem – mosolyodott el, majd visszatért a dolgához. – Kicsit magának való, de tud normális is lenni.

- Akkor csak velem van baja – sóhajtottam.

Jongdae esett be a könyvtárba egy kisebb kupac könyvvel a kezében.

- Elrendeznéd ezeket Lu? Sietek, Jihyun nem érzi jól magát – pakolta le őket az asztalra.

- Mi történt? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Valószínűleg gyomorrontás, összehányta lánymosdót – mondta már fél lábbal az ajtó felé.

- Majd utánad megyek – intettem neki, azzal el is tűnt a folyosón.

Összenéztünk Luhannal. Mindkettőnk arcára aggodalom ült ki.

- Segítek elpakolni, gyorsabban végzünk – fogtam fel a könyvkupac felét, a másik felét pedig ő, és villámgyorsan helyre tettük őket.

- Szörnyen nézel ki – térdeltem le Jihyun ágya mellé. – Idd meg, ettől jobb lesz – tartottam oda a poharat a szájához, majd lassan belekortyolt az orvosságba.

Köszönetképp biccentett egyet, és feje azonnal visszazuhant a párnák közé. Mostanában elég sokszor lett rosszul, és csak egyre többször. De akárhányszor próbáltuk rábeszélni, hogy menjen el orvoshoz, mindig tiltakozott.

Rögtön elnyomta az álom. Gondosan betakargattam, majd magamnak is leterítettem egy plédet a földre, az ágya mellé. Nem mertem magára hagyni ebben az állapotban.

Másnap reggel nyúzottan ébredtem. Soha életemben nem aludtam még ilyen rosszul, vagy ötször ébredtem fel az éjjel Jihyun nyöszörgésére. Ásítozva dörgöltem fáradt szemeimet, majd rápillantottam a békésen alvó szobatársra. Úgy tűnt most már minden rendben lesz.

Halkan kisomfordáltam a szobából át az enyémbe, és rögtön megcéloztam a fürdőszobát, hogy valami emberi külsőt varázsoljak magamnak.

Kihagytam a reggelit, ugyanis eléggé késésben voltam. Sikerült még a songsaeng-nim előtt beesnem a tanterembe, majd gyorsan leültem a tegnapi helyemre. A fejemet is alig bírtam tartani, figyelni meg aztán abszolút képtelen voltam. Nem akartam mást csak a csendes szobát és a puha ágyikót.

- Byulyi! – bökött meg Chanyeol, aminek következtében fejem lecsuklott és homlokon a padon koppant.

- Mi van? – mordultam rá, miközben kezemmel megtámasztottam az újra leesni készülő fejemet.

- Vége az órának.

Körbenéztem az üres teremben, ahol rajtunk kívül már nem volt senki. Chanyeol is összepakolt, utoljára rám villantotta ezerfaktoros mosolyát, aztán ő is kiment. Legszívesebben megágyaztam volna magamnak, és elaludtam volna, ott ahol voltam. De valami furdalta az oldalamat… Kris.

Nem jött be órára, sőt ma még egyáltalán nem is láttam – ezen törtem a fejem, miközben összepakoltam és elhagytam a termet.

Kris

Megint rosszul lett valaki a menzán. Három napon belül ez a negyedik eset. Kezd gyanússá válni a dolog, és biztos vagyok, hogy az ő keze is benne van. Egészen biztos. Jobb lesz, ha jelentem Max-nek a dolgot.

Kezem ügyébe helyeztem a mobilom, mikor szemet szúrt a padlón valami fehér por. Miközben tárcsáztam, leguggoltam és közelebbről is szemügyre vettem. Talán vakolat, ami a plafonról hullott le – gondoltam, de felnézve láttam, hogy a mennyezet teljesen ép. Két ujjam között összedörzsöltem egy csipetnyit, ezzel mintát vételezve az illatáról.

Vanília. Ez különös…

- Mit csinálsz kedveském? – szólalt meg egy hang a hátam mögül.

Megfordulva a takarító nénivel találtam szemben magam.

- Csak feltörlöm ezt a koszt innen – poroltam le a kezemet.

- Ó, hagyd csak, majd elintézem én – mosolygott kedvesen és hozta a partvist a szemétlapáttal.

- Köszönöm – hajoltam meg, azzal magára hagytam, had végezze a dolgát.

A telefon még mindig a fülemen volt és kicsengett. Hosszú percekig vártam, míg végül sípoló hangot adott és foglaltat jelzett. Unottan süllyesztettem zsebembe a készüléket és indultam a kajálda felé.

Jól megpakolt tálcával egyensúlyoztam az asztalok között, mikor egy kéz lendült a magasba.

- Kris! Gyere, ülj ide! – integetett Luhan a szemközti asztalnál.

Éles jobbkanyart vettem és levágódtam az asztal mellé, vele szemben.

- Mi újság szobatárs? Látom, nem kispályázol – jegyezte meg nevetve.

A megpakolt tálcámra pillantottam, majd vissza rá.

- Éhen veszek ember – hoztam fel mentségként, mire mindketten elmosolyodtunk.

Jongdae huppant le mellém könyvekkel a kezében.

- Mizu srácok? – adott egy öklöst mindkettőnknek. – Láttátok Jihyunt?

- Reggel találkoztam Byulyival, azt mondta, már jól van – mondta, miközben kanalával a forró levest kevergette.

Abban a pillanatban érkezett meg az említett Hyojunggal az oldalán, és ők is helyet foglaltak az asztalnál.

- Byulyi! – integetett Luhan. – Itt vagyunk!

Ha még nem voltunk elegen egy asztalnál, akkor már csak ő hiányzott. Na, nem azért, én kedvelem ezt a kis társaságot, szeretem bennük, hogy mindenbe be akarnak vonni, ha akarnám, se tudnám levakarni magamról őket, de én inkább a magányt szeretem.

Mikor odaért Luhan mellé, megtorpant látva, hogy én is az asztalnál ülök. Frusztráltan méregetett, végül leült a szöszi mellé.

Az ebéd hátralévő részét csendben falatozva töltöttem el, hallgattam, ahogy beszélgetnek, néha próbáltak engem is bekapcsolni a társalgásba, de nem igazán tudtam mit hozzászólni. Velem szemben Luhan és Byulyi beszélgettek valamin, teljesen elszigetelődve a két lánytól és Jongdaetől. Mintha teljesen más lenne a srác mikor vele beszél. Valamit mondott, aminek következtében Byulyi elnevette magát és meglökte a vállát. Egy pillanatra rám tévedt a tekintete, de rögtön el is kapta. Próbált nem tudomást venni rólam, de láttam rajta, hogy feszélyezi a jelenlétem.

- Akkor este a parton – állt fel az asztaltól. – Hozzatok pillecukrot – mosolyodott el és fejével intett a lányoknak, hogy induljanak.

- Nekem is mennem kell – követte őket Jongdae is. – Találkozunk a parton – pacsizott le Luhannal, majd velem és elment a dolgára.

- Mi lesz a parton? – néztem kérdően a szobatársamra.

- Tüzet rakunk, sütögetünk, beszélgetünk, tudod ilyenek. Byulyi ötlete volt az egész – mosolyodott el az utolsó mondatára.

- Rossz rátok nézni – könyököltem fel az asztalra.

Értetlenül nézett rám, és várta, hogy kifejtsem a gondolatomat.

- Bejön neked a csaj – vigyorodtam el.

- Mi? – hökkent meg. – Dehogy! Byulyi kiskorom óta a legjobb barátom! – tiltakozott.

- Rosszul hazudsz Luhan – sóhajtottam látványosan.

Kis hatásszünet követte a kijelentést, majd zavartan oldalra pillantott.

- Igen, tudom… - mondta halkan és felállt az asztaltól. – Akkor este – intett és elment.

Folytatása következik...