Chapter 6.
Kris
Ah, széthasad a fejem, lüktet a nyakam, éget a mellkasom. Mi van velem? Ja, már emlékszem… lelőttek. Az az ostoba nőszemély. Figyelmeztettem, hogy tűnjön el, de csak kereste magának a bajt. Azért… jobb, hogy így történt. Életem végéig bűntudatom lenne, ha hagytam volna, hogy őt találják el. Vajon jól van? Hol van most? És egyáltalán én hol vagyok most?
Nedvességet éreztem a karomon. Lassan kíséreltem meg kinyitni a szemeimet, ám abban a pillanatban még ennyi is komoly erőfeszítéseket okozott. Soha nem éreztem még magam ennyire gyengének. Látásom homályos volt, szemeim előtt összefolyt minden, csak kivehetetlen pacák töltötték be a látóteret. Összeszorítottam szemhéjamat, majd újra kinyitottam, így nem sokkal, de azért valamivel tisztábban láttam. Ahogy élesedett kép, kirajzolódtak a szoba körvonalai. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a saját lakásomban vagyok. A nedvesség pedig, amit a kezemen éreztem, nem volt más, mint néhány keserű könnycsepp.
Byulyi görnyedt az ágy mellett, fejét a padlóra szegezve zokogott keservesen. Szívfacsaró látványt nyújtottak kisírt szemei és a sápadt, megviselt arca. Nyílván tisztában volt azzal, hogy mit tett, csak a következménnyel volt képtelen számolni. Ha erőmből tellett volna, rögtön leüvöltöttem volna a fejét, de a lelkem mélyén sajnáltam, hogy ekkora szívfájdalmat okoztam neki, hiába tettem csak a kötelességemet.
Kezemet az övére emeltem, hogy tudtára adjam, még élek. Hirtelen kapta fel a fejét, és arca még jobban elfehéredett.
- Hála a jóistennek – borult a nyakamba, és újra sírni kezdett. Kicsit váratlanul ért a dolog, de meg tudtam érteni az aggódását.
- Én… - emelkedett fel. – Én úgy sajnálom, az egész az én hibám volt, hallgatnom kellett volna rád! Engem kellett volna lelőniük, én kerestem a bajt, kérlek… kérlek, ne haragudj rám – szipogott. – Azt hittem meg fogsz halni…
- Pabo.
Ennél többet nem tudtam kinyögni. Megszorítottam a kezét, amennyire csak az erőmből tellett, majd szemeim ismét leragadtak.
***
- Hogy érzed magad? – tett le elém egy tál forró levest.
- Jól – válaszoltam sietősen. Igazából egyáltalán nem voltam jól, de nem akartam még egy okot adni arra, hogy tovább ostorozza magát a történtek miatt. Ami megtörtént, az megtörtént.
- Egyél, amíg még meleg – tolta közelebb a tálat, majd felpattant és nekilátott a mosogatásnak.
- Ezt… te főzted?
Bólintott egy aprót, és visszatért a piszkos edényekhez. Mikor végzett az utolsó tányérral is, megtörölte a kezét, és leült az asztalhoz velem szemben. Csendben figyelte, ahogy eszem. Sosem gondoltam volna, hogy egy nő segítségére fogok szorulni.
- Finom volt, köszönöm – tettem le a kanalat az asztalra.
Csendben bámult maga elé, barna hajzuhataga az arcába zúdult, miközben szemével az asztallapot fixírozta. Fogalmam sem volt, mi járhatott a fejében.
- Te jól vagy? – pillantottam meg a nyakán a horzsolást. Biztosan akkor szerezte, mikor elkapta az a férfi.
Ismét bólintott, majd rám emelte tekintetét. Félve nyitotta szólásra a száját: - Ki vagy te?
- Kris vagyok.
- Nem, úgy értem… ez a furcsa tartózkodó magatartás, és hogy mindig akkor tűnsz el, mikor valaki rosszul lesz a suliban… Mit kerestél ott, és mért volt nálad fegyver? Kik voltak azok az emberek? – jöttek a kérdések. Persze tudtam, hogy érti, de úgy tűnt, elkerülhetetlen volt a magyarázat.
Zavarodottság és nemértés ült ki az arcára.
- Vállalnod kell a kockázatot, és nem mondhatod el senkinek – figyelmeztettem, tekintve, hogy a következmények belátása nem az erőssége.
- Vállalom – mondta határozottan.
- Rendben – sóhajtottam egyet. – Beépített ember vagyok. A Keleti Parti Rendőrség egyik titkos nyomozórészlegéről küldtek az East Side-ra, miután több kábítószer okozta megbetegedésről kaptunk jelentést. Az pedig, hogy a diákok folyamatosan rosszul lesznek nem véletlenek. Valaki drogot árusít az iskolában, méghozzá olyan drogot, amiről eddig még soha nem is hallottunk. Ismeretlen anyag, egyetlen jellemzője, hogy erős vanília illatú.
- Lightsaber…
- Mi?
Táskájában kezdett kutakodni, végül előhúzott egy kis fehér porral teli tasakot.
- Lightsaber a neve.
- Ezt hol szerezted? – kerekedtek el a szemeim.
- Az egyik dobozból vettem el, mielőtt elkapott az az alak – mondta, majd újra a táskájába nyúlt és egy noteszt húzott elő. – Kihallgattam a beszélgetést – nyújtotta át a jegyzetet.
- Hm… még a végén hasznodat veszem – lapoztam bele a füzetbe. – De mi lett a bandával?
- Megléptek.
- Basszus! – csaptam az asztalra, mire erős fájdalom nyilallt a mellkasomba. Kezemet erősen a kötésre szorítottam, és mély lélegzetet vettem.
- Sajnálom… - mondta elhaló hangon, felkapta a táskáját és az ajtó felé sietett.
- Most hová mész? – kiáltottam utána.
- Elég gondot okoztam már neked – azzal becsukta maga mögött az ajtót.
***
Byul Yi
Lassan egy hete nem láttam Krist. Iszonyatosan furdalt a lelkiismeret, hogy majdnem otthagyta a fogát miattam. Azóta nem jött suliba, a rosszullétek száma pedig egyre csak növekedett. Tehetetlennek éreztem magam, hiába voltam tisztában mindennel.
- Hahó! – lengett egy kéz az arcom előtt. – Minden rendben?
Luhan aggodalmas tekintettel fürkészte az arcomat.
- Olyan sápadt vagy – állapította meg.
- Kutya bajom – legyintettem.
- Apropó! Nem tudsz valamit Krisről? Egy hete nem tudom elérni, pedig minden cucca a koleszban van – vakarta a tarkóját.
- Beteg – vágtam rá. – Volt egy kis… balesete.
- Jézusom, remélem nem komoly – hüledezett Lu.
- Nyugi, túléli – nyugtattam és lélekben nagyon reméltem, hogy tényleg így lesz.
Akaratlanul is eszembe jutott az emlék. Ahogy ott hevert a földön mozdulatlanul, a hatalmas vértócsában, én pedig álltam tehetetlenül és sírástól elfojtott hangon a nevét kiabáltam, de nem válaszolt. Egész testemmel beleremegtem a borzalmas emlékbe, arcomat a kezembe temettem és elrohantam.
- Byulyi! Mi a baj? – kiáltott utánam Luhan, de nem törődtem vele. Csak futottam előre, míg neki nem ütköztem valakinek.
Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése