Keep Your Head down

Chapter 9.

Kris

Belevisszhangzott a folyosó az utolsó két szóba. Max meredten állt mellettem, egy szót sem mert szólni. Csak bámult Byulyi kiabálástól vörös arcára. Tekintete rám tévedt, és egy ezt-azért-nem-kellett-volna pillantást vetett rám. Már megint én lettem a rossz. Talán tényleg hagynom kellett volna, hogy ott lőjék agyon ezt az idegesítő fruskát.

Egy könnycsepp csillant meg a szemében, ami lassan végiggurult az arcán és halkan koppant a fényes padlón. Még jobban fejébe húzta az NDI logóval ellátott sapkát, és a barna hajtömege mögé rejtette arcát.

- Jobb lesz, ha megyek – azzal zsebre vágtam a kezem, sarkon fordultam, és elhúztam az ellenkező irányba.

- Hidd el, nem úgy gondolta - hallottam még Max hangját.

- De. Nagyon is úgy gondolta – tette hozzá Byulyi, aztán végleg elhalkult a folyosó csendjében.

Nem is értem, miért pazarlom a drága időmet arra, hogy tartsam neki a hátam? Miért tartozom neki felelősséggel? Hiszen még az igazi nevemet sem tudja. Én egy beépített ügynök vagyok, nem személyi testőr. Ha minden áron a tűzzel akar játszani, ki vagyok én, hogy megakadályozzam ebben? Az újságírók úgyis mind a saját fejük után mennek, ezért rohan mindegyik a vesztébe. Ez a féleszű is nagyon jól tudja mibe keveredett, mégsem hallgat a szép szóra. Csak hagytam volna, hogy lője le az az alak…

„- Egy lépést se vagy lelövöm a lányt! – rántott fegyvert mögötte a férfi és a halántékához nyomta.

- Nem kell a túszdráma ember, az épületet körbevették!

- Nem viccelek! – kiáltotta, és kibiztosította a pisztolyt.

- Segíts – nyögte Byulyi remegő hangon.”

Pff, komolyan. Szánalmas… Akkor mégis miért?

Emlékképek villantak be.

Felettébb furcsa érzés kerített a hatalmába. Idegesen a hajamba túrtam és megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle a gondolatokat. Teljesen összezavar ez az idétlen bajkeverő. Még normálisan gondolkodni sem tudok, ha a közelemben van. Idegesítő. Mégis, ha belegondolok abba a kétségbeesett kiáltásba, a hideg is kiráz… Soha többet nem akarom látni azt a rémült arcot.

Akkor sem hagyhatom, hogy a saját feje után menjen. Ha én nem vigyázok rá akkor ki?

Megtorpantam a kávéautomata előtt.

Byulyi

- Elküldtük a laborba a mintát, amit sikerült megszerezned – mondta Max. – Eddig is voltak már feltevéseink a Lightsaber-ről, de álmainkban sem gondoltuk volna, hogy be is igazolódnak – csapott föl egy vékony dossziét és belelapozott.

- Miért pont Lightsaber?

- Azt hiszem, erre egyetlen reális válasz létezik. Gyere – és intett, hogy kövessem.

Egy nagy üvegajtón át léptünk be a titkos nyomozórészleg laborjába. Hosszú üvegasztalok, kémcsövek és műszerek tömkelege akármerre néztem. Itt aztán nem bíznak semmit a véletlenre.

Max egy nagy páncélszekrény elé lépett, és egy hosszúkás fehér dobozt vett elő belőle, ami a kis fehér tasakot rejtette.

- Önmagában teljesen átlagos kábítószernek látszik – két poharat helyezett az asztalra és mindkettőbe egy keveset hintett a porból. – Ez itt tiszta, száz százalékos alkohol – mutatott fel egy kis üvegcsét és az egyik pohárba öntötte.

- Látod? Semmi reakció, a por ugyanúgy ott marad a pohár alján – rázogatta meg.

Tényleg semmi. Még csak fel sem kavarodott.

Kihúzta az asztal fiókját és még a szám is tátva maradt, mikor egy üveg Ballentines-t húzott elő belőle.

- Látom, a kutatók rájárnak az üvegre – nevettem el magam, mikor megláttam, hogy már csak az üveg alján lötyög éppen valami.

- Ez szigorúan nyomozási célokra van felhasználva – javított ki Max, de hiába akart komolynak látszani, elmosolyogta a mondat végét.

- Persze, értem én – helyeseltem.

- Na figyelj – mondta, és az üveg tartalmát a másik pohárba öntötte.

Itt sem tapasztaltam különösebb változást, csak annyit, hogy ezúttal a por elvegyült a whiskyben.

- Ennyi? – néztem érdeklődően Maxre.

- Nem egészen – odalépett a villanykapcsolóhoz és leoltotta a lámpákat.

Elkerekedett szemekkel bámultam a pohár tartalmát, ami neonzöld színben világított.

- A Lightsaber legfőbb jellemzője, hogy vanília illatú és erősen foszforeszkál mindennemű gabonapárlattal, azaz whiskyvel keverve, legyen az a Jim Beam, Jack Daniels, Jonny Walker vagy akár a Ballentines – mondta, és azzal a lendülettel a szemetesbe hajította Ballentines-os üveget.

- Akkor ezért hívják Lightsaber-nek? – kérdeztem, mire egy bólintást kaptam válaszként.

- Az ilyen bulikon, ahová a korodbeliek járnak, a legtöbb ital vagy koktél alapanyaga a whisky. Ezzel hülyítik az olyan fiatalokat, amilyenek ti vagytok. Azt sem tudják, mit isznak, csak annyit éreznek, hogy a mámor elönti az agyukat – ingatta rosszallóan a fejét.

- És… vannak mellékhatások?

- Nem is kevés – mondta. – Kis mértékben fogyasztva enyhe fejfájást, szédülést okozhat bizonyos idő elteltével, mikor kiürül a szervezetből. Ha valaki rendszeresen fogyasztja, többszöri hányinger, rosszabb esetben hányás, láz, eszméletvesztés léphet fel. A kóros függőség határait a végletekig húzzák, de ez így van minden kábítószernél. Észre sem veszed, és belecsempészik az italodba, függő leszel, és már csak arra eszmélsz fel, hogy halott vagy - mondta, mindennemű érzelemtől mentes arckifejezéssel.

- Sajnálom, de most mennem kell – nézett az órájára. – Keresd meg Krist, valahol itt téblábol az emeleten - majd hóna alá csapta a dossziét és elhagyta a labort.

Én pedig csak álltam farkasszemet nézve a világító löttyel, miközben lepörgött szemem előtt szeretett iskolám pusztulása. Ha ez így megy tovább, az East Side-on úgy fog átsöpörni a droghullám, mint a pusztító tájfun, ami után nem marad más csak a hideg északi szellő. Hiszen Max is megmondta, hiába óvakodunk, nem tudhatjuk, hogy éppen az, akiről azt hisszük, hogy a barátunk, annak a dílerbandának a tagja, aki a menzán belelopja a diáktársa italába a mérget. Meg vagyunk lőve, és nem tehetünk ellene semmit.

Elindultam a folyosón, amerre Kris legutóbb távozott, de nem csak őt, senki mást nem találtam az egész épületben. Egy lélek sincs itt. Mindenki hazament volna?

Nem. Kris biztos itt van. De mért én kutassak utána? Főleg azok után, amiket mondott. Komolyan ekkora nyűg vagyok?

Komótosan szedtem fölfelé a lépcsőket. Fogalmam sem volt hova megyek, csak keresni akartam egy nyugodt helyet, ahol nem csipog, nem kattog egyetlen idegesítő óra, vagy műszer sem. Azt sem tudtam, a városnak épp melyik részén lehettem, hiszen Kris hozott ide erre az eldugott nyomozórészlegre. Még csak megkérdezni sem tudom senkitől, hogyan merre menjek, őt pedig biztos, hogy nem fogom megkeresni. Majd ha akar valamit, megkeres ő engem.

Hirtelen arra eszméltem, hogy elfogytak a lépcsők egy nagy fémajtó tornyosult elém. Gondolkodás nélkül nyomtam le a kilincset, de ahogy átléptem rajta, hideg huzat csapta meg az arcom. A tetőn voltam, ahonnét elém tárult az egész város éjszakai fényekben pompázó panorámája.

Beburkolóztam az NDI logós kabátba és leültem a trafóház szélárnyékába.

És csak bámultam a csillagos eget.

Olyan megnyugtató volt ott ülni. Hallani a süvítő szelet, és látni, ahogy a hajnali pirkadat az égbolt aljára lopja vörös fényeit. Idilli hangulat vett körül, de mint azt a definíciója is tanúsítja, nem tartott sokáig…

Léptek zaja ütötte meg a fülem. Kris lépett elő a semmiből, kezében egy pokróccal és egy pohárral.

- Kávét? – nyújtotta felém.

Egy darabig tétováztam, elfogadjam-e, végül bólintottam egy aprót és elvettem a gőzölgő italt.

- Meg fogsz fázni - bontotta ki a kezében lévő pokrócot, majd készségesen betakargatott és leült mellém.

Értetlenül pislogtam hol rá, hol a kávémra, és azon agyaltam, ezt vajon most miért kapom. Azért kedves, mert Lightsaber-t kevert az italba, és ezzel leplezi, hogy mielőbb el akar tenni láb alól?

Vagy csak szimplán megbánta, amit mondott és így próbálja jóvátenni… Reménytelen. Egyik eset rosszabb, mint a másik.

- Köszönöm – böktem ki végül.

Biccentett egyet és kifürkészhetetlen tekintetét az égre emelte.

Szeretném tudni, mire gondolhat ilyenkor. Hogy hirtelen milyen lélek viszi rá arra, hogy tegyen egy kedvesnek mondható gesztust az ember felé.

- Oh! Egy hullócsillag! Te is láttad? – derült fel az arcom hirtelen, és hatalmas mosolyra húztam a számat.

- Kívánj valamit – mondta még mindig az eget bámulva.

Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Ironikus, nem?

Bárcsak mindig ilyen lennél.

- Túl babonásak az emberek. A kívánságok sosem válnak valóra.

- Ünneprontó – szűrtem a fogaim között, és felhúztam az orromig a pokrócot.

Eddig tartott a kedvesség. Lebegtem volna még a felhők között egy kis ideig, de vissza kellett szállnom a földre. Ez a keserű valóság.

Éktelen sziréna hangja törte meg a békés csendet.

Folytatása következik...