KRIS BOND AND THE IMPOSSIBLE MISSION

műfaj: novella
kategória: humor

szereplők: EXO

figyelmeztetés: nincs

EYELINER

műfaj: novella

kategória: humor
szereplők: EXO
figyelmeztetés: nincs

HOTEL CAPTAIN

műfaj: novella
kategória: humor, romantikus

szereplők: EXO-K, SHINee

figyelmeztetés: trágár beszéd

MONOLÓG

műfaj: drabble
kategória: romantikus

szereplők: optional bias

figyelmeztetések: nincs

DEAR ROOMMATE

műfaj: novella
kategória: humor
szereplők: optional bias
figyelmeztetések: nincs

LOWRIDER

műfaj: novella
kategória: romantikus, humor

szereplők: U-KISS

figyelmeztetés: nincs

KEEP YOUR HEAD DOWN

műfaj: regény
kategória: akció, krimi, dráma

szereplők: EXO, TVXQ, 4minute, SISTAR, SNSD, IU

figyelmeztetés: trágár beszéd, 18+, szereplő halála

BROTHERHOOD

műfaj: novella
kategória: krimi, dark

szereplők: EXO-M

figyelmeztetés: trágár beszéd

I WANNA HOLD YOU HIGH, AND STEAL YOUR PAIN

műfaj: novella
kategória: dráma, romantikus

szereplők: EXO-M

figyelmeztetés: nincs

MASTER BLEND

műfaj: kisregény
kategória: dráma, romantikus

szereplők: EXO-M

figyelmeztetés: trágár beszéd

ADONIS

műfaj: novella
kategória: romantikus, humor

szereplők: EXO-M

figyelmeztetés: nincs

BACKSTAGE

műfaj: regény
kategória: dráma, romantikus

szereplők: SHINee

figyelmeztetés: nincs

NO PAIN, NO GAIN

műfaj: kisregény
kategória: romantikus, humor

szereplők: MBLAQ, 2NE1, IU

figyelmeztetés: nincs

A MAGÁNYOS TÁNCOS

műfaj: regény
kategória: krimi, romantikus

szereplők: SHINee, B2ST

figyelmeztetés: boys love

DEUS EX MACHINA

műfaj: kisregény
kategória: romantikus

szereplők: SHINee, f(x)

figyelmeztetés: nincs

Monológ [optional bias]

Monológ

Valami elromlott… De akármi is volt, biztos, hogy nem csak az én hibámból. Hibáztam, mert túl sokszor mondtam, hogy „nekem mindegy”? Vagy, mert mellette foglalkoztam a barátaimmal is? Vagy talán, mert nem köszöntem külön neki, mikor beértem a munkahelyre? Bocsánat, ha tévedek, de szerintem a „sziasztok”-ba ő is beletartozik.

De hogy a legjobb barátomra legyen féltékeny – mert vele talán több időt töltöttem? – az már több a soknál. Én naiv idióta… Hogy is képzeltem, hogy az ő engedélye nélkül váltok két szót a többiekkel? Én ezt nem értem.

Tudtommal, ha szeretünk valakit, akkor úgy szeretjük, ahogy van és nem kérjük tőle, hogy változzon meg. Pont ez a lényeg. Senki sem lehet tökéletes, legfeljebb javíthat a hibáin, de erre az esetre akkor sem az a megoldás, hogy „Azt akarom, változz meg! Mert én ezt nem vagyok hajlandó elviselni.”

Ha nem vagy hajlandó elviselni, akkor mit képzeltél az elején? Hogy majd érted feladok mindent, eldobom a barátaim, az életem csakhogy neked jobb legyen?

Ha minden ilyen egyszerű lenne…

Pedig én tényleg éreztem valamit és azt hittem, te is… de összehazudtál hetet-havat, megaláztál és kibeszéltél másoknak. Ahány embertől hallottam vissza a légből kapott históriáidat, annyian mást mondtak, de egyre nem tudtam volna rábólintani, hogy ennek van valami igazság alapja.

És tudod mi a legszörnyűbb?

Hogy ezek után én még mindig képes lettem volna megbocsátani. Nem is tudod mennyit jelentett nekem egy kedves szó, egy apró bók, egy mosoly az arcodon…
Még most is fáj, ha visszagondolok azokra a szép napokra.

Te akartad ezt, nem tetszett, véget is vetettél neki. Még annyi beleszólásom sem volt, hogy megmondjam, én is fel tudnék sorolni ezer meg egy dolgot, amit utálok benned, de még sem tettem, mert szerettelek.

De már nem szeretlek. Miattad összetörtem, mint hervadt rózsa, mit porig szárított a nap perzselő sugara, te pedig átléptél rajtam minden szívfájdalom nélkül. Mégis, köszönetet kellene, hogy mondjak. Hála neked, tanultam a hibáimból és eleget szenvedtem ahhoz, hogy még egyszer ez ne forduljon elő.

Szerelem? Csak az időmet vesztegetem.

LOWRIDER

CAST

KEVIN/WOO SUNG HYUN

alias

HYUNGGU

YUMII

alias

OH HAE SOOK

LOWRIDER

- Nem lehetünk együtt…

- Szívem, nem kell ezt tenned.

- Hát nem érted? A kapcsolatunk itt véget ér. Holnap elutazom…

- Kérlek, maradj – könyörgött a fiú és közelebb vonta magához. – Maradj.

- Nem lehet – suttogta a lány elhaló hangon.

A fiú szorosan magához húzta, mélyen a szemébe nézett, majd a mámor elködösült leple alatt csókban forrtak össze.

- Kérlek, ne hagyj itt. Szere-

- ENNYI!

A két fiatal egyszerre ugrott szét Kang rendező éles hangjára és lenéző, ugyanakkor gyűlölködő tekintettel fordítottak hátat egymásnak.

- Kevin! Édes fiam, ez neked szerelmi vallomás? Több érzelemmel! Romantikus filmet forgatunk, nem brazil szappanoperát!

- Nem tehetek róla, hogy képtelen vagyok szerelmet vallani ennek az önimádó fruskának, főleg nem úgy, hogy meg is kell csókolnom!

- Még neked áll feljebb?! Akkora az arcod, hogy full HD felbontásban nem férne el a kivetítőn!

- ELÉG! – kiáltott bele a rendező a megafonba, mire a civakodó színészek elhallgattak. – Újra – sóhajtotta és visszaült a rendezői székbe. – Második jelenet, csapó kettő!

Kevin erőt vett magán, megfogta a lány kezét és ismét átszellemült a szerepébe. Partnere is krákogott egy sort, majd nagyot nyelt és belevágott a szövegébe:

- Nem lehetünk együtt.

- Szívem, nem kell ezt tenned.

- Hát nem érted? A kapcsolatu.. áh! Ráléptél a lábamra te szerencsétlen! – szakította félbe a játékot a lány éktelen sipítozása.

- Muszáj volt megmozdulnom, nem bírom, hogy folyton a képembe lihegsz! – szállt vitába a szőke hajú.

- Majd adok én neked olyan képen lihegést, hogy míg élsz, nem felejted el!

- ENNYI! – csapta le mérgesen Mr. Kang a megafont. – Teljesen használhatatlanok vagytok. Mára végeztem veletek, de azt ajánlom, holnapra embereljétek meg magatokat különben mindketten ki lesztek rúgva! És most tűnés – intett és már szaladt is hozzá az egyik mellé kijelölt staff, hogy egy pohár enyhén buborékos ásványvízzel hűtse le a feltüzelt idegeit.

A lány vágott egy utolsó fintort és hosszú haját vállán átdobva az öltözőjébe tipegett.

- Teljesen kikészít! – fakadt ki a sminkes sunbae előtt. – Csak egy nagyképű egoista, semmi több!

- Idol… mire számítottál, édes? – mondta szemrehányóan a sunbae, miközben megigazította a forgatás közben lekopott sminkét. – Ne is foglalkozz vele Yumii-ssi.

Eközben Kevin öltözőjében…

- Egy percig sem bírja ki, hogy ne ő legyen a középpontban! Minden apróságért hisztizik, és persze, hogy mindig neki van igaza!

- Egyetértek. A nők mind egyformák – támogatta pártfogoltját a stylist fiatalember, miközben megtűzte újabb remekművének oldalán a cipzárt.

A két színészpalánta egyszerre sóhajtott fel saját tükreik előtt ülve, de ha tudták volna, hogy abban a pillanatban mindketten ugyan azt csinálják, inkább nem csinálták volna.

Végül Yumii unta meg előbb tükörképének bámulását. Összeszedte holmiját a plüss díványról, majd azokat rózsaszín retiküljébe gyömöszölve búcsút intett a sminkes lánynak és távozásra kényszerítette fáradt végtagjait. Lomhán ballagott le a lépcsőn és célba vette a főbejárati ajtót, de mikor keze annak kilincséhez emelkedett, egyből elkapta onnan egy másik kézzel való ütközés után, ami szintén az ajtó túloldalára akarta vinni tulajdonosát. Idegesen pillantott fel, hogy leteremtse az illetőt, aki van olyan merész, hogy pont akkor akar kilépni azon az ajtón, amikor ő is, de amint meglátta, hogy a türelmetlen tolakodó a legnemkívánatosabb személy az egész épületben, inkább hátrált két lépést. Kevin arcára hihetetlen grimasz ült ki, de végül nagy kegyesen kinyitotta az üvegajtót és előre engedte, mert azért mégsem veszett ki belőle minden udvariasság.

- Khm. Kösz – préselte Yumii, de látszott rajta, hogy igen nehezére esik kimondani ezt a kedvesnek mondható szót.

Átdobta vállán a táska pántját – ami nagy ráérősségében csúszott le róla – és villámléptekkel hátra sem nézve száguldott át a külső fotocellás ajtón, ki az utcára, hogy minél távolabb tudhassa magát a szőkétől.

- Vigyázz! – rántotta vissza hirtelen egy kéz egy világtalan kerékpáros elől, aki olyan tempóval szelte a járda betonlapjait, mintha maratoni rekordot készült volna megdönteni. Az így félresikerült lépéstől Yumii egyszeriben Kevin karjai között találta magát.

- Mosolyt kérek! – hallottak egy gúnytól bűzlő hangot, a következő pillanatban pedig vakuvillanás jelezte, hogy egy bulvárpletykára éhes paparazzi lekapta őket.

Yumii a váratlanul jött meglepetésben arcát kezével takargatva hámozta ki magát a megmentő karok közül és elrohant a tettek színhelyéről.

- Kérem, ne fotózzon! – fordított hátat a kamerának Kevin, de a nagy objektívvel ellátott Nikon csak kattogott megállás nélkül, míg taxiba nem szállt és elhajtott a kiadó épülete elől.

*

„A Lowrider sztárjainak romantikus pillanata” – olvasta a rendező az Asta magazin címlap sztorijának szalagcímét, majd a harmadik oldalra lapozott és rátért a cikk olvasására: - „Tegnap lekapták a Lowrider két főszereplőjét, miközben érzelmes búcsút vettek egymástól a Lotte Entertainment székháza előtt. A két színész a fárasztó forgatás után az ügynökségtől kilépve egymás karjaiban kötöttek ki…”

- Mi?! – csattant fel Yumii és kezével idegesen legyezni kezdte arcát. – Rendező, ez hazugság! Egy idióta biciklis száguldozott a járdán ő meg csak… - akadt el mondandója, miközben zavartan Kevinre mutogatott.

- Csak visszarántottam ezt a botlábút, különben elcsapták volna – vette át a szót az említett, mire Yumii felszisszent a kelletlen szóhasználaton. – Ez a cikk csak egy hazugs-

- Játsszátok el – szakította félbe Kang rendező.

- Mi? – kérdezték döbbenten egyszerre.

- Játsszátok el, hogy együtt vagytok.

- MI?! – belezengett a terem a hangjukba.

- Ma délután lesz egy sajtótájékoztató, ti pedig szépen el fogjátok játszani a valóságos álompárt – érzékeltette kezeivel a meghitt gondolatot. – Ellenvetés?

- Van! A filmben is éppen elég eljátszani…

- Kang-sam! – siránkozott Yumii. – Ennek semmi értelme! Mért kéne eljátszanunk, hogy együtt vagyunk a való életben is?

- Nézzétek a statisztikát – dugta az orruk alá az ezüstszínű Samsung táblagépét. – A nézettségetek kétszeresére nőtt az elmúlt tizenhét óra leforgása alatt. Szóval – nézett rájuk jelentőségteljesen – alakítsatok jól.

Azzal hóna alá vágta a táblagépet és kilépett az irodából.

Kora délután már nagy nyüzsgés volt az épület emeleti konferenciatermében. Riporterek és újságírók végtelen számban, vakuvillanások és egymásba lógó térmikrofonok amerre a szem csak ellátott a zsúfolásig telt helyiségben.

- Yumii-ssi! Yumii-ssi! Mióta vannak együtt?

- Mért titkolták a média előtt?

- Befolyásolja a kapcsolatuk a film forgatását?

- Kérem, válaszoljon!

Yumii csak ült beharapott ajakkal és idegesen gyűrögette szoknyájának szélét, de abban a percben inkább ordított és kézzel-lábbal tiltakozott volna az állítólagos kapcsolatuk ellen, minthogy vigyorogva válaszolt volna, de nem tehette. Kevinre pillantott, akit látszólag egyáltalán nem frusztrált a fennálló helyzet. Csak ült keresztbe vetett lábakkal és mosollyal az arcán válaszolt minden kérdésre, amit hozzá intézett a sajtó. A rendező látta, hogy egyáltalán nem fűlik a foga a dologhoz, ezért gyengén oldalba bökte és a fülébe súgott:

- Yumii-ssi, válaszolj a kérdésekre.

A lány fújt egyet és arcára erőltetett egy kelletlen félmosolyt, majd szólásra nyitotta a száját:

- Egyáltalán nem befolyásolja a forgatást – mondta érzelmektől mentes hangon. – Minden erőnkkel a filmre koncentrálunk.

- Mennyi idejük jut egymásra a szabadidejükben, mikor nem a filmmel vannak elfoglalva?

- A szoros napirend miatt elég kevés, de próbáljuk kiélvezni minden percét – válaszolt Kevin mosolyogva és kezét Yumiiéra helyezte az asztalon. A fekete hajú megborzongott a fiú érintésére, de nem esett ki a szerepéből annak ellenére, hogy legszívesebben pofonnal illette volna szép fehér arcán a bőrt.

- Igazán boldognak tűnnek – mondta az egyik riporter.

Túl jól játszom a szerepem – forgatta meg a szemeit Yumii e gondolatára.

- Igen, nagyon boldogok – bólogatott nagyban Mr. Kang és felállt az asztaltól. – Köszönjük, hogy részt vettek a sajtótájékoztatón. Reméljük kielégítő választ kaptak a kérdéseikre – azzal intett a két fiatalnak, hogy álljanak fel.

Így is tettek, és vonakodva ugyan, de összekulcsolták kezeiket, majd egyszerre köszönetet nyilvánítottak, és egy mély meghajlás után levonultak az emelvényről.

- Most már elengedhetsz – mondta Yumii undorodva és kirántotta a kezét Kevinéből.

- Gratulálok srácok! – robbant be közéjük vidáman a rendező. – Remekül játszottátok a szerelmes párt, az újságírók kajálták! Azt hiszem, mégsem rúglak ki titeket – veregette vállon őket, majd az irodájába indult, hogy személyesen is fogadjon néhány riportert egy exkluzív interjú erejéig a filmmel kapcsolatban.

- Én leléptem – szólalt meg Kevin és villámléptekkel elhagyta a termet.

- Tch – fújtatott Yumii. – Először kedves, utána meg csak úgy itt hagy? Mi ez már… - és idegesen levetette magát a fehér ülőgarnitúrára, hogy feldolgozza a nemrég történteket.

Másnap meg is jelent a következő cikk.

„A Lowrider forgatása hamarosan befejeződik, fellélegezhetnek a szereplők és végre több időt szentelhetnek a kapcsolatuknak. Kevin, aki Hyunggu-t, az egyik főszereplőt alakítja, elmondta, hogy a szoros időbeosztás miatt alig jut idő az együttlétre. A Lowrider premierje várhatóan a jövő hónapra tehető…”

- Most boldog? – sóhajtotta Kevin. – Remélem, a premier után befejezhetjük ezt a kis színjátékot.

- Természetesen – bólintott Mr. Kang és egy elégedett mosollyal a képén hátradőlt a székén.

Hetek teltek el boldog boldogtalanságban, amit a két fiatal töltött el egymáshoz kényszerítve. Egyáltalán nem örültek, de lassan hozzászoktak a gondolathoz és természetesnek vették, hogy van. Csak várták, hogy végre vége legyen és visszaszámolták a napokat, amikor még „együtt” lehettek. Egyetlen ember örült csak a népszerűségüknek, ami napról napra egyre magasabbra hágott a nézettségi mutatókon. A munkálatok ennek köszönhetően szaladtak, és lassan a film végéhez közeledtek. Már csak az utolsó mindent eldöntő jelenet volt hátra.

- Huszonkilencedik jelenet, egyes csapó!

Az olajzöld Chevrolet Impala begurult a díszlet közé. A volán mögül kinyúlt Hyunggu, azaz Kevin hosszú karja és megragadta Yumii csuklóját, aki a járdán sietett előre, hogy elérje a pontban éjfélkor induló New York-i járatot.
- Szállj be – mondta, de a lány nem mozdult.

Dermedten állt, lesütött szemekkel a földet pásztázta.

- Szállj be – ismételte.

- Már döntöttem, New York-ba megyek. Kérlek, hagyj-

- Oh Haesook! – kiáltotta a nevét és maga felé fordította. – Már megmondtam. Nem hagyom, hogy elmenj, érted?

- H-Hyunggu…

A fiú megnyomott a kocsi műszerfalán egy kis fekete gombot, és a Chevy eleje lassan megemelkedett. Egészen addig el sem engedte a gombot, míg a lány fejének magasságába nem ért. Akkor kihajolt az ablakon, és tarkójánál fogva magához húzta.

- Szeretlek – mondta és közelebb hajolt hozzá, de mielőtt ajkaik összeértek volna, mennydörgés-effekt zengte be a stúdiót.

- Jöhet az eső! – intett Kang rendező, mire megnyitották a mennyezeti csapokat így a víz zápor formájában lezúdult rájuk.

Hyunggu és Haesook pedig csak bámultak egymás szemeibe, majd Hyunggu közelebb hajolt és stúdió elsötétült, ezzel homályt borítva a csókra… ami igazából meg sem történt.

- És ennyi! – kiáltotta a rendező, majd reflektorok újból kigyúltak.

- Na végre – hajolt el Kevintől Yumii és megkönnyebbülten felsóhajtott.

A Chevy orra visszaereszkedett eredeti szintjére, Kevin pedig – akkor már csurom vizesen – kiszállt belőle. Két staff rohant oda hozzájuk és nyújtották nekik a száraz törölközőket, amikbe rögtön be is burkolóztak.
Mélyen meghajoltak mind a rendező, mind a stáb- és staff tagok előtt hálájuk jeléül. Hiába civakodtak ők ketten a nap huszonnégy órájából huszonkettőben, a film csak elkészült, és biztosra vehették a sikert.

- Szép munka srácok! – dicsérte meg őket elismerően Mr. Kang. – A forgatás ezzel véget ért. Köszönet a stábnak, a kellékeseknek, a statisztáknak és persze a színeszeknek! Szép munka volt emberek! – mondta, mire tapsvihar tört ki a teremben.

Yumii is elmosolyodott a rendező szavaira. Ez volt az első őszinte mosolya mióta a Lotte ügynökségéhez került Kevinnel együtt. Ezzel a szokatlan gesztussal az arcán vonult az öltözőjébe, hogy vizes ruháját lecserélje valami szárazra és megszabaduljon attól a töménytelen mennyiségű alapozótól, amit az arcára kent forgatás előtt a sminkes sunbae. De mikor az öltöző ajtajához ért megpillantotta az emlegetett szamarat Kevin öltözője előtt felhőtlen beszélgetésbe elegyedve vele.

- A kis dög… - sziszegte. Csak egy nagyképű idol, mi? Akkor minek teszed az agyad neki? – cikáztak fejében a gondolatok, és hirtelen maga sem tudta mi ez a fura érzés, ami előtört belőle. Ösztönből cselekedett mikor hatalmasat köszönt a folyosón szembe jövő fiatalemberre, aki nem mellékesen Kevin stylistja volt.

- Jason, szia! – és széles mosolyra húzódott a szája.

- Hali – intett vidáman a srác a maga laza, vagány módján. – Klassz voltál a forgatáson.

- Igazán? – kiáltott fel Yumii harsányan. – Köszönöm!

A hangos kacajra Kevin is odakapta tekintetét, amire Yumii csak egy elégedett vigyorral reagált, majd újból Jasonhöz fordult. Nem kellett sokáig várnia, addig nevetgélt a fiúval, míg egy mély hang félbe nem szakította a komolynak nem mondható eszmecserét.

- Khm, beszélhetnénk? – állt meg mögötte Kevin, mire lassan megfordult és egy lenéző pillantást küldött felé.

- Nem látod, hogy épp nem érek rá? – majd átdobta nedves tincseit a vállán és visszafordult Jasonhöz. – Hol is tartottunk?

Kevin idegesen fújt egyet, aztán hirtelen megragadta Yumii csuklóját és maga után húzta egészen az öltözőjéig, ahol becsapta maguk mögött az ajtót és kulcsra zárta azt.

- Elment az eszed?! – hisztizett a lány. – Azonnal nyisd ki az ajtót!

- Nyugodtan elmondhatod, nem foglak kinevetni – fonta keresztbe a karjait Kevin és nekidülleszkedett a tükrös asztalnak.

- Ugyan mit?

- Tetszem neked. Tudom, hogy csak féltékennyé akartál tenni Jasonnel – mondta azon a gúnyos, mindentudó hangján.

- Hah, még hogy féltékennyé? – nevetett erőltetetten Yumii. – Nem is tudom ki akart rámászni a sminkesemre.

- Ennek ahhoz semmi köze! Csak dumáltunk.

- Mi is csak dumáltunk – affektált. – Jobb, ha elfogadod a tényt, hogy Jason sokkal jobban élvezi az én társaságomat, mint a tiédet.

- A francokat! Jason teljes mértékig egyet értett velem abban, hogy egy idegesítő, hisztis liba vagy!

- Ha meg ez a véleményed, akkor a mi a fenének zártál be ide?! Azonnal engedj ki, vagy hívom a biztonságiakat! Hallottad Woo Sung Hyun?! Engedj-

Beléakadt a szó. A hangos, immáron bevett szokásnak számító veszekedésnek végül Kevin vetett véget egy hosszan tartó csókkal, ami végleg beléfojtotta a szót a lányba, aki nem merte bevallani magának a saját érzéseit. Sokan vagyunk így, azt hiszem.

Így esetnél fogva történt, hogy Kang-sam lemondta a sajtótájékoztatót, ahol ország-világ előtt kijelentették volna a szakítást…

Keep Your Head Down ~ FINAL

Chapter 30.

- Wu ügynök, hall engem?

- Hallom.

- Két perc és a parti őrség odaér. Hányan tartózkodnak még a fedélzeten?

- Ketten. Egyikük eszméletlen, a másik súlyosan sérült, szúrt sebbel a hasi tájékon. Nagyon gyengén ver a szíve…

Még közelebb húzott magához és szorosan átölelt. Éreztem, hogy egyre jobban fehéredek, és már a pulcsi sem volt elég, hogy elszorítsa a vérzést. Gyengén és tehetetlenül feküdtem a karjaiban. Annyi erőm sem volt, hogy egy halk sikolyt eleresszek, még akkor sem, mikor a hajó orra félig a víz alá került. Akkor megcsapta az orromat valami elviselhetetlenül fanyar szag.

- Szivárog a gázolaj – suttogta Kris, de úgy tűnt a megállapítását nem nekem szánta, sőt, ha lehetett, inkább ki sem mondta volna. – Hol van már a parti őrség?! – kiáltott bele az adóvevőjébe. – El kell hagynunk a hajót, most azonnal!
Motorcsónak zúgása hallatszódott, majd egy pillanat múlva feltűnt a mentőhajó kék-fehéren villogó jelzőlámpája.

- Először a fiút! – utasította a kapitány és átdobták a kötelet a korláton, hogy hordágyon emeljék át az eszméletlen Chanyeolt.

- Ne jöjjön ennyire közel! – kiabálta át a túloldalra Kris. – Szivárog az üzemanyag, a legkisebb ütésre vagy szikrára berobbanhat!
A tenger erős hullámzása azonban csak még jobban megnehezítette a dolgunkat, miközben a hajó már félig elmerült a zúgolódó víztömeg között.

Kicsit fellélegeztem, mikor Chanyeolt épségben letették a mentőhajó fedélzetére és rám került a sor. A kezem viszont nem akarta elengedni Kris nyakát.

- Gyerünk, fogd a kötelet! – parancsolt rám.

Rémülten pislogtam vissza, de hiába. Nem hatott.

- Kettőnket nem bír el, gyerünk már!

- Wu ügynök, a vízszint eléri az üzemanyagtartályt! Siessenek! – kiáltott a kapitány.

Eljátszottuk az időnket. Abban a pillanatban a fedélzet megrázkódott és lángba borult a hátsó rakodótér, Kris pedig ijedten szorított magához, hogy testével védje az enyémet.
- Wu ügynök! – hallottuk ismét a kapitány hangját, de a hajójukat már nem láttuk.

Mindent elborított a sűrű füstfelhő, amit a magas lángok ontottak magukból.

- Kris! – nyögtem sírástól elfojtott hangon, mikor a víz elérte a lábamat.

Ölbe kapott és átrohant a fülkék folyosóján, de a másik oldalon ismét az egyre terjedő tűz állta utunkat.

Lepillantott rám arcán azzal a kifejezéssel, amit soha nem akartam látni.

- Emlékezz mit mondtam az uszodában.

Szívem majd’ kiugrott a helyéről, és reméltem, hogy csak tréfának szánta a célzást.

- Ugye nem akarsz-

- Csak engedd el magad, a víz fent tart – lehajolt, gyengéden megcsókolt, aztán kihajolt a korláton és elengedett.

- Kris! – kiáltottam sírva, mielőtt elmerültem volna a habok között.

Nem bírtam mozdulni. Teljesen elgyengültem a vérveszteségtől, így képtelen voltam akár egy karmozdítással is elősegíteni a felszínre jutást. A feneketlen kékség azonban most az én oldalamon állt, és azzal a lendülettel, hogy a Fata Morgana lesüllyedt, engem a felszínre dobott a víz.

Két kezet éreztem a vállaimon és mikor kinyitottam a szemem a kapitány zilált arcával találkoztam. Fejem oldalra csuklott és megpillantottam Chanyeolt, aki körül fehér ruhás emberek sürögtek. Egy pillanat múlva mellém is letérdelt két köpenyes fazon, majd az egyik Kris pulcsijához nyúlt, hogy megszabadítsa a sebet, de elkaptam a kezét, mielőtt levehette volna rólam. Ijedten emeltem fel a fejem és fordítottam a víz irányába, ahol már csak néhány kósza füstnyaláb gomolygott fel.

A Fata Morgana-nak nyoma sem volt.

Szemeim megteltek könnyekkel és keserves hangon kiáltozni kezdtem.

- Nem! Kris! Kris ott maradt! – rúgkapáltam, amennyire csak tellett a maradék erőmből. Körmeimmel a padlót kapartam, miközben sírva ordítoztam, ellökve magamtól a fehér ruhás fazont.

- Kérem, nyugodjon meg!

- Kris! KRIS! – kiabáltam, mintha azt vártam volna, hogy egyszer csak mellettem terem, megfogja a kezem, és azt mondja: „Itt vagyok, semmi baj.”

De semmi ilyesmi nem történt.

Sírásom lassan zokogássá fajult, és hiába kiáltoztam. Senki nem hallotta. Csendben lecsukódott a szemem, képtelen voltam többet mozdulni. Erős fájdalom nyilallt az oldalamba és már csak egy tűszúrást éreztem, mielőtt végleg elsötétült volna a világ.

*

Olyan nehéznek éreztem a szempilláimat, mintha mázsás ólmokat akasztottak volna rájuk. Néhány sikertelen próbálkozás után végre sikerült kinyitnom a szemeimet, de bármerre néztem mindenhol vakító fehérség vett körül.

Mi ez a hely?

Talán meghaltam és a mennyben vagyok. De akkor mégis miért érzek ilyen elviselhetetlen fájdalmat?
És akkor átvillant az agyamon a történet. Eszembe jutott minden. A kikötő, a kigyulladt hajó, Chanyeol és… Kris!

Egyszerre ülésbe lendültem, aminek következtében összegörnyedtem a fájdalomtól, de nem törődtem vele. Kipattantam az ágyból, és úgy ahogy voltam a kórházi pizsamában, mezítláb kirohantam a folyosóra.

- Cha Byul Yi-ssi! Hová rohan? – kiabált utánam egy nővér. – Felszakadhat a sebe, pihennie kell!
Egyáltalán nem érdekelt, hogy felszakad-e vagy sem, vagy, hogy pihennem kellene. Csak egy dolog járt a fejemben, hogy… látni akarom. Látnom kell.

Mezítelen talpaim csattogása hirtelen abbamaradt a hideg padlólapokon, mikor a folyosó végén lévő ablak előtt kirajzolódott egy magas emberalak.

Elcsendesült körülöttünk minden, és a magas emberalak lassan megfordult. Szőke hajzuhatag omlott meggyötört arcába, de mikor meglátta a mosolyt az arcomon, mintha elpárolgott volna a korábbi ábrázat. Lábaim maguktól elindultak és vittek rohanva egészen addig, míg a mellkasának nem ütköztem, pöttyös pizsamába csomagolt testemet karjaiba zárva.

- Nem is tudom, mi lett volna velem, ha elveszítelek.

*

*

*

Nyugisan teltek a hetek a Fata Morgana-s incidens óta. Senki nem tűnt el, nem lett rosszul, egyszer sem került elő Lightsaber… nem történt semmi baleset.

Junmyeon felszívódott.

Chanyeol még aznap bevallott mindent, mikor magához tért a kórházban azon a bizonyos napon. Azt is elmondta, hol tartotta fogva Junmyeon Chent és Hyojungot, így jelentősen csökkentették a letöltendő szabadságvesztésének idejét. Jihyunt és Luhant közben kiengedték az NDI magánklinikájáról, azóta otthon ápolják őket teljes biztonságban.

Kicsit megnyugodott a lelkem. Úgy tűnt, elmúlt a veszély.

Hmm… mit egyek…

Hosszasan elmerengtem a menza választékában, tálcámat és az evőpálcikáimat szorongatva. Mióta nem élek akcióban dús életet, sokkal nagyobb az étvágyam. Fura… vagy inkább teljesen normális. Nyugodtabban eszem, ha nem gyomorideggel kell az asztalhoz ülnöm.

Erről jut eszembe, ha már úgy is itt vagyok, vihetnék valami főtt ételt Bambinak.

- Ajumma, tudna csomagolni egy kis dobozba? Elvinném Luhannak.

A néni bőszen bólogatott és nagy’ mosolyogva hátraszaladt a konyhába néhány dobozért.
Lu biztosan örülni fog neki. Különben is, még mindig szörnyű bűntudatom van, ha arra gondolok, hogy miattam majdnem… még a gondolattól is kiver a víz. Az adósa vagyok.

Libabőrös lettem, mikor megéreztem egy hideg kezet a vállamon.

- Ha most csendben maradsz és azt teszed, amit mondok, nem esik bántódása senkinek.

Lábaim gyökeret vertek, gombóc keletkezett a torkomban és csak álltam mereven, tálcámat görcsösen magam előtt szorítva. Éreztem forró leheletét a nyakamon és rögtön tudtam, hogy ő az.

- Már hiányoztál – mondtam gúnyos hangon.

Még türtőztettem magam, de kezem ökölbe szorult, hiába is próbáltam derülni ezen a rosszul megrendezett színjátékon.

Hirtelen szembe fordított magával, mire a tálcámat is elejtettem, ami hangos csattanással földet ért. Néhány étkező diák felkapta a fejét, de ennél több érdeklődést egyikőjük sem tanúsított. Nyugodtan folytatták tovább a félbe maradt étkezést. Kívülről nyílván csak két diákot láthatnak, mint akik éppen szerelmet vallanak egymásnak, ezért a feszült légkör. Ha tudnák, hogy legszívesebben a pokolba kívánnám…

Szemkontaktusunkat megszakítva pásztáztam végig az étkezőt, de hiába. A segítség ezúttal nem jött.

- Felesleges keresned. Wufan most… nem ér rá.

- Csak mondd, mit akarsz, aztán tűnj el – vágtam rá idegesen.

- De türelmetlen valaki. Nem csak úgy van az, édes.

- Neked nem vagyok édes – szinte köptem a szavakat, mire hatalmas vigyor terült el az álszent képén, és derekamnál fogva közelebb rántott magához.

- Csókolj meg.

Mi?! Na nem, ezt nem játsszuk el még egyszer. Édes, hogy próbálkozol, de sajnálom, nem fog összejönni – erősen koncentrálnom kellett, hogy képen ne röhögjem, de az arckifejezéséből ítélve ő halálosan komolyan gondolta.

Kell egy terv. De nagyon gyorsan – nem időzhettem sokáig. Arca egyre fenyegetőbbé vált, kezét pedig szorosabbra fonta derekamon, és ha még egy percig hezitálok biztosan összeroppant.

Nem tehettem semmit. Lassan, apránként hajoltam közelebb hozzá, amitől végképp elbízta magát. Alig volt néhány centire, mikor lehunyta a szemét, de még mielőtt ajkunk összeért volna, lendítettem az öklöm és akkorát behúztam neki, hogy egyensúlyát elveszte tántorodott hátra.

Most aztán végképp bedühödött. Ez volt az a pillanat, mikor inamba szállt minden bátorságom, és futni kezdtem, de végül mégis megállásra kényszerített egy kattanó hang.

- Elég volt - szegezte nekem a pisztolyát, mire az étkezőben kitört a pánik.

Sikítozó és fel-alá rohangáló diákok tetézték a feszült helyzetet, de csak álltunk egymással szemben a terem két végében, és nem mozdultunk.

- Na, mi legyen Cha Byul Yi? Makacskodsz még, vagy kiontsam ez életed itt mindenki szeme láttára? – kérdezte megvető hangon.

- Hívjátok a rendőrséget!

- Ms. Stronghold! Ms. Stronghold, jöjjön gyorsan!

- Mi lesz már? Nem érek rá egész nap! – szólt erényesebben, de én továbbra is hallgattam. Próbáltam húzni az időt, ameddig csak lehetett.

- Suho, fiam, mit művelsz?! – robbant be az étkezőbe az igazgatónő. – Elment az eszed?! Tedd le azt a fegyvert!

- Songsaeng-nim, ne menjen oda! – kiáltott egy diák, de már késő volt.

Junmyeon oda sem nézett, csak oldalra tartotta pisztolyát és elsütötte, a Miss pedig mellkasát fogva a padlóra rogyott.

- Mire volt ez jó?! – üvöltöttem, mielőtt elfogott a sírás.

- Erről csakis te tehetsz. Szóval jobb lesz, ha végre eldöntöd. Maradsz… vagy velem jössz?

- Soha!

- Rossz válasz.

Találkozunk a pokolban, édes.

Megszólalt a sziréna hangja. Egyáltalán fűztem sok reményt ahhoz, hogy győztesként kerülök ki ebből a játékból, de legalább a tudat nyugtatott, hogy innen már nincs hova menekülnie.

Game over.

Összeszorítottam a szemem. Egyetlen lövés hangja visszhangzott a fülemben és a teremben, de a golyót nem éreztem a mellkasomban, sem a hasam tájékán, sem sehol. Ijedten nyitottam ki a szemem, de nem állt előttem senki. Junmyeon vágott egy grimaszt aztán a fegyvert tartó keze lehanyatlott teste mellé, ő pedig arccal a padlóra zuhant.

Kris állt mögötte, kezében egy pisztollyal, aminek csövéből vékony füstnyaláb gomolygott föl.

Remegő lábakkal indultam meg felé, mire eldobta kezéből a fegyvert és hozzám rohant.

- Vége van – mondta és magához ölelt.

Erősen markoltam felsőjét, arcomat mellkasába temettem és hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Megnyugodtam, hogy végre véget ért a múlt bosszúhadjárata, ugyanakkor sajgott is bele a szívem. Ezt mind végig kellett szenvednünk, hogy aztán egy golyóval véget érjen az egész? Egy ostoba színjáték bábui voltunk, míg a főszereplő el nem esett a pódiumon.

Egyedül az vígasztal, hogy van olyan bűn, aminek mocskát nem mossa le, csak a halál. És mi mindketten elkövettük azt a bűnt.

Találkozunk a pokolban, Junmyeon.

END

Keep Your Head Down

Chapter 29.

- Mi történt?

- Most érkezett egy névtelen bejelentés, a Fata Morgana elhagyta a kikötőt – darálta Max, miközben rohant egyik helyiségből a másikba.

- És ez nekünk miért is rossz? – tapogatóztam.

- A Fata Morgana-t lefoglalták, mert évek óta nem fizetett kikötői díjat – magyarázta Kris. - Nem hagyhatja el a kikötőt, ha csak a rendőrség nem ad rá engedélyt, vagy-

- Valaki meg nem fújja – fejezte be a mondatot Max. – Menjetek oda és nézzétek meg.

- Mármint mi ketten? – böktem magamra és Krisre a mutatóujjammal.

- Hm – bólintott Max. – A többi ügynökünk bevetésen van, csak ti maradtatok. Fogjátok – és a kezünkbe nyomott egy-egy CZ-75-öst. – Induljatok, nincs vesztegetni való időtök. A helikopter indulásra kész.

- De én nem… - kezdtem volna tiltakozásba, de befejezni már nem tudtam.

Kris a csuklómnál fogva maga után húzott a fel a tetőre, ahol a helikopter már valóban startra készen állt. Intett a pilótának, hogy indítsa a motor, míg besegített a hátsó ülésre aztán ő is beszállt, a gépezet pedig lassan felemelkedett és útnak indult.

- Nem felejtettél el valamit? – kérdeztem némiképp idegesen.

- Mit?

- Csak annyit, hogy én nem NDI ügynök vagyok!

- Nem lesz baj – legyintett. – Figyelj, mondom, hogy csináljuk. Mikor a Fata Morgana fölé érünk, én ereszkedem le először, ellenőrzöm, tiszta-e a terep, aztán jelt adok és feltűnés nélkül leereszkedsz te is.

- Ezt te sem gondoltad komolyan…

Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, szívem dübörgése majd’ átszakította a mellkasomat, gyomrom pedig görcsben feszített és az idegességnek minden lehetséges jelét produkálta egyszerre a testem. Mi van akkor, ha Junmyeon megint feltűnik?

- Látom a Fata Morgana-t! – kiáltott hátra a pilóta.

- Készülj – igazította meg a hevedert Kris, majd kinyitotta a helikopter hátsó ajtaját.

Elfogott a pánik, mikor megpillantottam alattunk a végtelen kékséget. Arcom elfehéredett és görcsösen kapaszkodtam bele fekete pulóverének ujjába.

- Nekem ez nem fog… menni.

- Dehogynem fog! Hova tűnt az a kitartó, elszánt, nem-riadok-vissza-semmitől éned? – ragadta meg a vállam. – Nem lesz baj. Én vigyázok rád, rendben? – és mélyen a szemeimbe bámult, amitől kissé megnyugodtam.

Nagyot nyelve bólintottam egyet és figyeltem, ahogy lassan leereszkedik a hajó fedélzetére. Lecsatolta a hevedert és már el is tűnt a konténerek között.

Alig öt perc múlva ismét felbukkant és intett, hogy rajtam a sor.

Mély levegőt vettem, kiürítettem az elmémet és csak a feladatra koncentráltam. Talán most egyszer s mindenkorra véget ér ez a harc. Elég volt a vérengzésből.

Rácsatoltam a kötelet a hevederemre és óvatosan leereszkedtem rajta.

- Ez különös – sétált mellém Kris meglepő nyugodtsággal.

- Mi?

- Nincs senki a fedélzeten.

Ez kezdett egyre furcsább és gyanúsabb lenni.

- Akkor… ki vezeti a hajót?

Alighogy elhagyta számat a kérdés, erős lökés rázta meg lábunk alatt a padlózatot, mintha nekünk jött volna valami. Vagy mi mentünk neki valaminek…

- Mi volt ez? – kérdeztem riadtan.

- Megnézem. Te addig nézz körül a kabinokban – hangzott az utasítás és már el is tűnt mellőlem.

Előhúztam az oldalamon lógó pisztolytáskából a CZ-75-öst és magam előtt tartva elindultam a hajó belseje felé.

Sorra nyitogattam be a helyiségekbe, de nagy megkönnyebbülésemre senki nem akart a torkomnak esni, azt kiabálva, hogy „most meghalsz!”. Felesleges időpocsékolás az egész, az is lehet, hogy téves riasztás és csak néhány tróger tizenéves szórakozik velünk, akiknek nincs jobb dolguk, mint lefoglalt hajókat lopkodni.

Unottan rúgtam be magam előtt a következő ajtót. A kabinba lépve újfent tátongó üresség fogadott, sehol egy lélek, de még berendezés sem. Csak a másik oldalra nyíló üvegajtó, amit keretbe foglaltak az üres falak és a csupasz fapadló.

Várjunk…

- Ez meg mi?

Észre sem vettem, hogy az ajtóban állva valami fehér poron tipródtam. Közelebb hajoltam az ismeretlen anyaghoz és kissé megpiszkáltam az ujjammal, mire erős vaníliaillat kavarodott fel.

Mi a… - vetült a szemközti falra egy emberalaknak tűnő árnyék. Időm sem volt gondolkodni, reflex-szerűen ugrottam el a helyemről egy hosszú tárgy elől, ami felém lendült.

Ziláltan vetettem a hátam a szemközti falnak, és nem akartam hinni a szememnek. Talán beverhettem a fejem… Képzelődöm?

Chanyeol állt velem szemben, kezében egy baseballütővel és fenyegetően összeszűkült szemekkel.

- Ch-Chanyeol? Park Chanyeol? Mi a fenét művelsz?!

- Nem kellett volna idejönnöd.

- Te is?! – kérdeztem kétségbeesetten. – Mióta tartozol Junmyeon bűnszövetkezetébe?!

- Semmi közöd hozzá – lóbálta meg előttem az ütőt.

- Azt hittem barátok vagyunk! – kiabáltam. – Hogy állhatsz egy olyan ember oldalára, aki embereket gyilkol és kínoz meg?!

Dühösen emeltem felé a pisztolyomat, és szívem szerint meghúztam volna a ravaszt. Ha arra gondolok, hogy Luhan majdnem… Olyan mérhetetlen haragot éreztem, de képtelen voltam megtenni. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Junmyeonnak dolgozik. Park Chanyeol! Aki mindig mosolyog, viccelődik és mindenkire ráragasztja a jókedvét, legyen az a valaki akármennyire is letörve.

- Tedd azt el. Még a végén baja esik valakinek.

- Ne gyere közelebb! – kiáltottam rá, miután fenyegetően megindult felém, mindkét kezemmel a pisztoly markolatát szorongatva. Kitörésemre harsányan felkacagott, aztán arca újból elkomorult.

- Azt hiszed ő tette, mi?

- E-ezt meg hogy érted? – most aztán végképp összezavarodtam.

- Nam Jihyun, Kim Hyojung, Kim Jongdae, Xiao Luhan… - sorolta a neveket. – A beragadt kabinajtó, a helikopter, a shillai éjszaka és a többi kis baleset… Nem Junmyeon műve volt.

Hanem az enyém.

Teljesen megmerevedtem. Izmaim megfeszültek, köpni-nyelni nem tudtam megrökönyödésemben.

- Mi?

- Jól hallottad. Én tettem – ismételte. – Figyelmeztettelek, mindent elkövettem amire Junmyeon utasított, ennek ellenére te mégis egyfolytában keresed a bajt! De innen nincs tovább. Vesztettetek – mondta és nekem esett a baseballütővel.

Még mindig sokkos állapotban voltam, így későn reagáltam a veszélyt jelentő tárgya, ami csuklómat eltalálva kiütötte kezemből a fegyvert. Kis fáziskéséssel, de elhajoltam a következő ütés elől és sikerült elkapnom az ütő végét, majd egy mozdulattal kicsavartam a kezéből aztán a nyitott ablakon keresztül kidobtam a vízbe. A váratlan fordulatra vágott egy grimaszt és nadrágzsebéből egy kést húzott elő.

- Park Chanyeol! – kiáltottam rá, miközben kitértem egy szúrás elől. – Állj le, nem kell ezt tenned! Csak add ide azt a kést, rendben? – próbáltam higgadt maradni.

- Nem tehetem, hát nem érted?! – ordított vissza ingerülten. – Junmyeon kényszerít! Fogva tartja Suzy-t, és megöli, ha nem teszem azt, amit kér! – hangja egyre kétségbeesettebbé vált.

- Nyugodj meg. Én segítek neked – lassan közeledtem felé. – Kiszabadítjuk a barátnődet, de együtt kell működnöd velünk.

- Nem kell a segítséged! – suhintott felém a késsel, de nem hátráltam meg.

- Bízz bennem Chanyeol! – nyújtottam a kezem, de ő annál is jobban ellenkezett össze-vissza hadonászott a késsel, hogy alig tudtam kitérni előle.

- Chanyeol!

- Maradj ott! – ordította, de akkor már késő volt.

Levegő után kapkodva tántorodtam hátra, és lepillantottam a hasamba fúródott fémre. Markolatánál fogva hirtelen rántottam ki, amitől olyan erős fájdalom nyilallt a sebbe, hogy térdre estem és ömleni kezdett a vérem belőle.

- Byulyi! – hallottam Kris hangját. – El kell tűnnünk innen, zátonyra futott a… hajó – jelent meg az ajtóban, majd megpillantotta alattam a vértócsát, aztán Chanyeolt. – Te?! – kérdezte ingerülten, mire a göndörhajú futásnak eredt.

- Kapd el! – kiáltotta rá, de az erőm ekkor már végleg cserbenhagyott és arccal a padlóra borultam.

- Kórházba kell menned, azonnal! – termett mellettem egy szempillantás alatt.

- Nem velem foglalkozz, Chanyeol meglóg! Kapd el! – parancsoltam rá, mire megadóan felemelte a kezét és megindult a hátsó ajtó felé. – De ne bántsd! Kérlek.

- Sajnálom, de nem ígérhetek semmit – azzal a fiú után iramodott.

Erőtlenül nyúltam végig a fapadlón, kezemet lüktető sebemre szorítva, de a vérzés nem igazán akart csillapodni. Néhány trappolás után lövés zaját hallottam, majd tompa puffanás következett.

Bal kezemmel kétségbeesetten vonszoltam ki magam az üvegajtón, mikor megpillantottam a földön fekvő göndörhajút.

- Úristen, Kris! Meghalt! – üvöltöttem szinte már sírva.

- Nem halt meg. Most ne vele foglalkozz, nagyon sok vért vesztettél – kapta le a pulóverét és szorosan a derekamra kötötte, hogy elszorítsa a sebet. – Léket kapott a hajó, azonnal el kell tűnnünk.

Abban a pillanatban a víz elöntötte a fedélzetet. Ijedten kapaszkodtam Kris nyakába, de a vízszint hamar emelkedett, a hajó pedig rohamos ütemben süllyedni kezdett.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down (18+)

Chapter 28.

Már az ajtó közelében jártam, mikor lépteinek halk nesze megütötte a fülem és még időben elhajoltam a rúgása elől, ami egyenesen a fejemet vette célba. Újból rúgott, ám ezúttal elkaptam a lábát éppen a fejem mellett. Azért szép teljesítmény ekkora magasságba emelnie a lábát a százhetven centijével.

- Ügyes.

- Hét évig balettoztam. Nem tudtad?

- Valahogy megéltem a boldog tudatlanságban – mondtam gúnnyal teli hangon és egy hirtelen mozdulattal kirúgtam alóla támaszkodó lábát, míg a másikat még mindig erősen tartottam, így gyakorlatilag tehetetlenül hanyatt vágódott. Fájdalmas nyikkanással terült el, miközben teljes súlyommal ránehezedtem a testére, ezzel a hideg padlóhoz szorítva őt. Egyáltalán nem törődtem azzal, hogy fájdalmat okozok, esetleg el is töröm valamijét. Tudatni akartam vele, hogy ez már nem játék, hanem véresen komoly dolog. Minden egyes kimondott szónak súlya van és kemény megtorlást von maga után, amíg Junmyeon csak él. És nem érdekel, ha erőszakhoz kell folyamodnom, mert nagyon úgy tűnik, hogy másképp nem lehet beleverni a csökönyös fejébe. De talán még így sem.

Mellkasa szaporán emelkedett fel-le közben gyilkos pillantásokkal illetve engem. Mitől változott így meg? Én tettem ilyenné? Már egyáltalán nem az a kedves, vidám és szorgalmas jókislány, aki volt. Elvesztette valódi kilétét és nem maradt hátra más, mint egy kemény és hideg jégpáncél. Akár csak magamat látnám. De egyszer minden jég megtörik, és ha neki sikerült megtörnie engem, úgy most rajtam a sor.

- Őszinte választ várok.

Szeretsz engem?

Persze, hogy szeretsz. Nagyon is tisztában vagyok az érzéseiddel, hiába hallgatsz.
De csak hallgatott és továbbra is kinyírlak-nézéssel méregetett. Hiába tudtam, az nem ugyan az, mintha ő mondta volna. Tőle akartam hallani.

- Akkor máshogy kérdezem. Engem szeretsz vagy Junmyeont?

Most elárultad magad.

Kérdésemre teste megfeszült és próbált lelökni magáról, de kísérlete valahányszor próbálta, kudarcba fulladt. És csak cukkoltam tovább az idegeit.

- Komolyan nem értem, hogy a csajokat mért mindig a rosszfiúk vonzzák. A jó srác már nem felel meg a kényes ízlésednek? – hajoltam egyre közelebb és közelebb minden szóval.

- Te szemét – sziszegte.

- Lehet – mondtam vállrántva és erőszakosan birtokba vettem ajkait.

Addig téptem, húztam, szívtam míg meg nem adta magát és belenyögött a csókba. Ekkor már felhagyott mindennemű ellenkezéssel, hogy elszakadjon tőlem.

Felesleges is lenne tiltakoznia, mert azt úgysem hagynám. És nem nyugszom, míg ki nem verem a fejéből a Junmyeon iránt táplált érzéseinek parányi szikráját is. Azt akarom, hogy tudja, hozzám tartozik, nem Kim Junmyeonhoz, nem máshoz, csakis hozzám.

Az enyém vagy.

Byul Yi

Teljesen elvesztettem a fejem. Mégis mit csinálok? Elméletben én most gyűlölöm Krist, akkor mégis miért hagyom, hogy azt csináljon, amit akar?!

De képtelen voltam kontrollálni a testem, annyira kívántam már a csókját, az érintését, hogy ösztönösen cselekedtem minden egyes mozdulatra.

Olyan hévvel csókolt, hogy levegőt venni is alig bírtam. Le voltam döbbenve a viselkedésén, de annál inkább élveztem a kis játékot és hamar átvettem az irányítást. Pillanatok alatt fordítottam a testhelyzetünkön, és felülre kerültem. A váratlan mozdulattól kissé meglepődött, de nem szakította meg a csókot. Lassítottam a tempón és puhán, sokkal szenvedélyesebben kóstolgattam ajkait. Keze közben utat talált a kezeslábasom cipzárjához, legördített magáról és ismét fölém kerekedett. Ajkai most nyakamat támadták be, forró csókot lehet minden porcikámra az államtól egészen a kulcscsontomig, ahol megállásra kényszerült a cipzár miatt. A pillanatnyi hatásszünet nem tartott sokáig, ujját a pici fémbe akasztotta és lassan elkezdte bontani a cipzárt. Mivel a kezeslábas alatt nem volt egyéb ruhadarab a fehérneműn kívül, elégedetten csókolgatta tovább mellkasomat.

Szomorúan vette tudomásul, hogy a cipzár a csípőmnél véget ér, így elkezdte lefejteni rólam a ruhát, de nem hagytam, hogy ilyen hamar véget érjen a játék. Belemarkoltam szőke hajába és felhúztam magamhoz, majd rögtön rátapadtam puha párnáira, mint egy éhes pióca. Kezét a derekam alá csúsztatta és kissé elemelt a talajtól, ezzel is közelebb vonva magához, majd befészkelte magát lábaim közé, mire megéreztem a nemes vágyát alsó felemhez nyomódni.

Ha eddig nem voltam elég feltüzelt állapotban, úgy már csak ennyi hiányzott. Lerántottam a cipzárját és nagy vehemenciával vetkőztetni kezdtem, hogy minél hamarabb megszabaduljon a feszes anyagtól, ami közénk állt. Kibújt a kezeslábas felső részéből, így elém tárult – a már nem először látott – csupasz, izmos felsőteste.

Folytattuk a heves csókcsatát, mialatt rólam is lekerült az egyetlen zavaró tényező. Elszakadt ajkaimtól és tovább haladt lefelé. Melleimnél elidőzött egy darabig, forró csókokkal illette a puha bőrt, de nem bíbelődött azzal, hogy kicsatolja és levegye rólam a melltartót, felesleges időhúzás lett volna a jelen körülményekre tekintve. Tovább puszilgatta, szívogatta a bőrömet, mire hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Kezeim még mindig szőke tincseit borzolták, majd hirtelen a víz is kivert, mikor megéreztem forró leheletét. Ujjait a bugyim szélébe akasztotta és félig lehúzta, majd visszatért ajkaim kényeztetéséhez.

Belenyögtem a csókba, mikor keménységét a bejáratomnál éreztem. Elhelyezkedett lábaim között, fészkelődése közben hímtagját többször is hozzám érintette ezzel a végsőkig ingerelve feltüzelt testem.

- Gyerünkhh már… - nyögtem a szájába, mire kaján vigyor jelent meg a képén és egy gyors mozdulattal belökte merevségét, hogy kezeimet a számra kellett tapasztanom kiáltásom elfojtására.

Gyomrom görcsbe rándult, hátam ívben megfeszült, körmeimet pedig hátába mélyesztve sóhajtoztam szakadatlanul. Eltorzult arcom látványa még nagyobb mosolyt csalt az arcára, és lassan mozgatni kezdte csípőjét, amibe egész testem beleremegett.

Mikor látta rajtam, hogy kezdem élvezni a dolgot, már bátrabban és egyre nagyobbakat lökött rajtam, miközben szenvedélyes csókkal fojtotta belém a feltörni készülő hangokat. Fokozatosan gyorsított a tempón, én pedig éreztem, hogy hamarosan itt a vég.

- Kri… Krishh…ah – sóhajtottam a nyakába, majd egy utolsó erőteljes lökés után kicsusszant, és hangos nyögések közepette ért el minket a gyönyör.

Lihegve terült el mellettem a hideg padlón, elernyedt végtagjait hasamra ejtette, aztán önelégült fejjel, vigyorogva hajolt nyaki hajlatomba. Hát megtettük… emlékezetkiesés nélkül – tekergettem egy szőke tincsét. Felemelte fejét és lehajolt hozzám egy utolsó érzelemmel teli csókra. Pillangókkal a gyomromban, boldogan csókoltam vissza, és csak reménykedtem benne, hogy nem hallott minket senki…

*

Nagyjából dél múlhatott, mikor magamhoz tértem. Jólesően nyújtózkodtam egyet miközben átfordultam másik oldalamra, majd szememet kinyitva Kris tekintetével találkoztam.

- Jó reggelt, édes – mondta és kitűrt egy tincset a arcomból.

- N-neked is – viszonoztam bizonytalanul a szokatlan megszólítás hallatára.

Nem akartam megkérdezni, de nagyon is furdalta az oldalamat a kérdés: akkor most milyen kapcsolatban állunk mi? Barát? Vagy több mint barát?
Vagy csak jó volt a szex, de különben munkatárs… - ezt az opciót még véletlenül sem szerettem volna hallani. De meg volt rá az esély, hiszen ami tegnap történt, a felpaprikázott hangulat és pattanásig feszülő idegek mellékhatása volt, mégis… éreztem és tudom, hogy ő is érezte azt, amit én.

Már épp beletörődtem a gondolatba, hogy az állítólagos kapcsolatunk itt véget ér, de akkor felkönyökölt a paplanon és lágy csókot lehelt ajkaimra. Megdöbbentem és teljességgel reakcióképtelenné váltam.

Akkor még sem ennyi volt?

Belemosolyogtam a csókba, amit ő is észrevett és elhúzódott tőlem.

- Minek örülsz ennyire?

- Semminek, csak… - ujjaimmal alsó ajkamat kezdtem babrálni, közben arcát fürkésztem egy jelzésre várva.

Néhány kérdő pillantás után vette az adást és újból lehajolt, de még mielőtt szánk összeért volna, fülsüketítő sziréna harsant fel az épületben, egy pillanat múlva pedig hangos csattanással vágódott ki a szobaajtó, mire ijedten rebbentünk szét.

- Vörös kód! Vörös kód! – kiáltott be egy egyenruhás fazon majd tovább rohant.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 27.

Kris

„Ez már véresen komoly. Nem engedhetünk meg magunknak több balesetet.”

Miután beszámoltam Max-nek a történtekről azonnal behívott minket a központba.

- Pár napig bent kell, hogy tartsalak titeket.

- Mi?! – háborodott fel Byulyi. – Nem tarthatsz bent minket, a barátaimnak szükségük van ránk! – kiabálta önmagából kifordulva.

- Nem kell aggódnod miattuk. Nam Jihyun és Xiao Luhan fokozott rendőri felügyelet alatt áll az NDI szöuli magánklinikáján, Kim Hyojung és Kim Jongdae eltűnésének ügyében pedig nyomozás indult. Az egyetlen, akinek itt szüksége van a segítségre, az te vagy – nézett komoran a lányra. – Junmyeon nem viccel, és le fog csapni rád akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá.

- Alig várom! – kiáltotta dühösen. – Mit vehet még el tőlem?! Ha az életem kell neki, hát tessék, megkapja!

Na most már elég.

- Befejezted a hisztizést?! – megragadtam a vállait olyan erővel, hogy elsápadt kezeim alatt a bőre, mire rögtön elhallgatott. – A rohadt konokságod az oka mindennek! Luhan majdnem meghalt, mert azt akarta, hogy a kis lelked nyugodt legyen, de csak úgy halkan megsúgom – hajoltam hozzá közelebb a lehető legtöbb megvetéssel a hangomban – Kim Jongdae nem a szüleihez utazott, hanem menekült a városból, mert Kim Junmyeon, akivel te olyan érzelmesen enyelegtél, egy névtelen üzenetben zsarolta Nam Jihyunnal!

Elvetettem a sulykot. Mire prédikációm végére értem, éreztem, hogy ez már átbillent a személyes ügyünkbe.

Tenyere hatalmasat csattant az arcomon. Könnyei eleredtek és arcát a kezeibe temetve rogyott a padlóra.

*

- Figyeljetek srácok – szólt Max. – A tréning lényege, hogy megtanuljatok az érzékszerveitekre hagyatkozni, együttműködni és összhangba kerülni a másikkal. Ha ez megvan, könnyen megtaláljátok ellenfeletek gyenge pontját. A kezeslábasok, amiket viseltek alkalmazkodnak a testetekhez, rugalmasak és könnyű bennük mozogni – mondta, majd Byulyi mögé lépett és egy fekete sállal bekötötte a szemét, aztán felém fordult.

- Légy vele kíméletes.

Válasz gyanánt bólintottam egyet, majd a szürke páncélszekrényhez léptem és kivettem belőle az erre a feladatra alkalmas eszközöket. Cipőkopogás után ajtócsapódás hangja jelezte, hogy Max magunkra hagyott minket.

- Fogd – nyomtam a lány kezébe az egyik botot.

- Ez meg mi? – morogta a hosszú tárgyat tapogatva.

- Ezzel fogod kivédeni az ütéseimet.

- Na ne szórak… Áh, elment az eszed?! Ez fájt!

- Védekezz! – kiáltottam rá, és újabb támadást indítottam.

Napok teltek el így. A külvilágtól teljesen elszigetelődve egy földalatti edzőteremben egymás idegeire játszva küzdeni és edzeni. Ez volt a feladat. Max nagyon komolyan vette a kiképzést és nem engedte ki egyikünket sem, még az utcára se. Összezárt minket, hogy egy pillanatra se szabaduljunk a másik jelenlététől. Ő viszont egy árva szót sem szólt. Valahányszor találkozott tekintetem az övével, harag és gyűlölet sütött üveges szemeiből. Ezzel most elvágtam magam előtte, ki tudja, talán örökre. Teljesen átszellemült, felerősödött a bosszúvágya, a győzni akarása… tudtam, hogy elég egyszer kihozni a sodrából és rájön, Junmyeont így vagy úgy, de ki kell vonni a forgalomból.

Mégis… mégis egyfolytában a szemem előtt lebeg az a kép! Az az emlékkép mikor a tengerparton csókolták egymást, aztán… aish! Egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól és nem nyugszom, míg ő nem küldi a pokolba azt az aljas, alávaló bűnözőt.

- Még egyszer!

- Nem… nem megy! Tartsunk szünetet!

- Gyerünk, ÚJRA! – ordítottam rá.

Meg sem várva, hogy felkészüljön, ismét támadtam, de a harmadik lépés után fegyvere hangos csattanással ért földet, ő pedig erőtlenül csuklott össze.

- Basszus… Max! Segíts!

*

- Melyik részét nem értetted annak, hogy légy vele kíméletes?

- Nem te mondtad, hogy addig csináljuk, míg eredményét nem látjuk a dolognak? – feleltem kérdésre kérdéssel, mire egy morgást kaptam válaszul. – Nem akartam, hogy baja essen… Sajnálom.

- Ne nekem sajnálkozz – nézett rám bosszúsan. – Ne hagyd, hogy az érzelmeid irányítsanak, az istenért! Junmyeon erre játszik, és ha nem akarod, hogy ő is úgy végezze, mint a húgom, akkor kapd össze magad! Kiképzés, nem kivégzés! – azzal rám csapta a lőterem ajtaját.

Lesújtva vetettem le magam az egyik székre és halántékomat masszírozva bambultam bele a semmibe.

Elmerengtem saját gondolataim zavarában a sötét helyiségnek nyomasztó csendjében. Sok minden kavargott bennem, olyan érzelmek törtek fel belőlem, amiket nem éreztem mióta… De nagyon is jól tudtam, hogy megváltozott valami.

Kilöktem magam alól a széket és odatrappoltam az egyik lövésgyakorló fülkéhez, felkaptam a nemrég használt CZ-75-öst és betöltöttem a tárat. Feltettem a védőszemüveget és a fülvédőt, beállítottam a céltáblát és rátartottam a fegyvert, majd egy pillanat alatt beleküldtem az első öt töltényt. Közelebb hoztam a táblát, hogy lássam, minden golyó oda ment-e ahova szerettem volna, de csalódnom kellett. Hátraküldtem a táblát, majd ellőttem egy újabb sorozatot, aztán még egyet, és még egyet… míg ki nem ürült a tár.

De akkor apró nesz ütötte meg a fülem. Reflexből fordultam hátra és tartottam rá a pisztolyt a pontra, ami felől a hangot hallottam.

Byulyi állt a bejáratban, befáslizott lábakkal az ajtófélfának dőlve, rezzenéstelen tekintettel. Leengedtem a fegyvert miközben visszafordultam a fülkébe és újból betöltöttem a tárat.

- Mióta állsz ott? – kérdeztem szöszmötölésem közben.

- Egy ideje.

Halkan felsóhajtottam, és visszatettem a pisztolyt, a fülvédőt és a szemüveget a helyére és száznyolcvan fokos fordulat után közelebb lépdeltem hozzá.

- Nem szabadna mászkálnod jobbra-balra, megsérültél – fogtam meg alkarját és húztam volna magam után, de nem hagyta.

- Jól vagyok – mondta. – Folytassuk az edzést.

Szemöldököm felszaladt a könnyelmű kijelentés hallatán.

- Pihenned kell. Felkísérlek a gyengélkedőre – indultam el, de ismét megmakacsolta magát. – Nem mondom el még egyszer, hogy-

- Wu Yi Fan!

Megmerevedtem.

- Soha többé ne hívj így – préseltem a fogaim között, villámokat szórva, de állta a tekintetem. Korábban meghátrált az első pillantásra, most viszont… engem próbál hátrálásra kényszeríteni.

- Folytassuk az edzést.

Hát legyen. Megadtam magam. Kezem lassan lecsúszott vékony karjáról végül elengedtem, így az lomhán esett vissza teste mellé. Ha minden áron ezt akarja, ki vagyok én, hogy megakadályozzam?

- Ahogy akarod.

Kinyitottam az ajtót és utat engedtem egyenesen magam előtt.

- Lassú vagy!

Szemrehányóan vetettem elé a tényt, miután negyedszerre és fölé kerekedtem az ökölharcban. Fújtatott párat, majd feltápászkodott a földről és ismét felvette a támadó pozíciót.

Ezek szerint még mindig nem volt elég a megalázkodtatásból. Hiába gyakoroljuk a „fájdalom nélkül nincs nyereség” elméletet, ha nincs elég motiváció ahhoz, hogy felülkerekedjen.

Lendült a keze és bevitt egy ütést oldalról, amit könnyedén kivédtem majd rögtön ellentámadást indítottam. Gyors reflexeinek köszönhetően kivédte, de arra nem számított, hogy nem várom meg míg ellen támad. Az idő alatt míg védett, már indítottam is következő támadást. Bal vállán érte az ütés, amitől kissé hátra tántorodott, de ez a néhány másodperc bőven elég volt arra, hogy elüssem a védelmi gátat szolgáló kezeit mellkasa elől és ütést mérjek a védtelenül maradt gyomorszájára. Levegő után kapkodva zuhant térdre, miközben arca eltorzult a fájdalomtól.

- Az edzésnek vége.

Szigorúan néztem le rá ellentmondást nem tűrve. Csak annyit felejtettem el, hogy Cha Byul Yi-nak mondhat bármit az ember, úgy is a saját feje után megy.

Hirtelen kapta el a vállam – hogy hogyan és mikor került mögém, rejtély marad – aztán lerántott a földre és könyökével erőteljes ütést mért a bordáimra, de mikor azt hitte ennyivel elintézett, guggoló támaszba lendültem, megragadtam csuklójánál fogva és hátracsavartam a kezét. Nagy pechemre már megtanulta, hogyan lehet ebből a fogásból kiszabadulni. Elütötte kezemet, de nem hagytam meg neki a támadás esélyét és lábammal oldalrúgást mértem rá. Ezzel már épp olyan közel ért a terem széléhez, hogy egy jól irányzott mozdulattal meglöktem és karommal teljesen a falhoz szorítottam.

Idegesen fújtatott, miközben szemei szikrákat hánytak, és ha egy pillantásával ölni tudott volna, valószínűleg már holtan estem volna össze.

- Az edzésnek vége – ismételtem.

Úgy látszott már nem volt ereje tovább verekedni, így elengedtem a szorításból és hátráltam néhány lépést tőle. Fájdalmas nyögést hallatva összegörnyedt és gyomorszáját tapogatva térdre zuhant.

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 26.

- Indulok – mondta mosolyogva.

- Biztos nem lesz baj? Szöul messze van, és éhes is leszel és-

- Csak megyek meg jövök, autópályán hamar odaérek. Ne aggódj már – borzolta össze a hajam. – Azt csak nekem szabad.

Beült a kis piros Mini Morris volánja mögé, még utoljára intett az ablakból aztán kihajtott a parkolóból. Tekintetemmel követtem az autót, míg végleg el nem tűnt az utca végén.

Hirtelen összerezzentem, mikor a zsebemben megszólalt a mobilom, jelezve, hogy sms érkezett. Meglepetten olvastam az üzenetet, amit az igazgatónő küldött. Zsebre vágtam a kütyüt és sóhajtozva az igazgatói irodába indultam.

- Hívatott, Miss.?

- Igen, ülj le, kérlek.

- Miről van szó? – érdeklődtem, miközben helyet foglaltam.

Kérdésemre elkomorult a tekintete és kezeit keresztbe fonta az asztal lapja fölött.

- Az előbb beszéltem a szüleiddel.

Görcsbe rándult a gyomrom a kijelentésre.

- Fel vannak háborodva a félévi átlagodon. Mostanság igen elhanyagoltad a tanulást, és az igazolatlan óráid száma is a maximumhoz közeledik – mondta lesújtva. – Van valami ésszerű magyarázatod erre?

- É-én… - habogtam. Szóhoz sem tudtam jutni.

- Rendben. Mivel a szüleid jó barátaim, tegyük fel, hogy elnézem neked. Egyelőre – tette hozzá. – Azt ajánlom, veselkedj neki a tanulásnak, Byulyi-ssi.

- Igen, Miss. – hajoltam meg ülő helyzetemben, majd távozásra készültem.

- Ja, még valami – állított meg. – Az iskolaújság sem valami aktív mostanában. Rázd fel az írókat és szedjétek össze a holnapi számot – azzal távozásra intett.

Meghajoltam, és akaratának végrehajtása végett a klubhelyiségbe vettem az irányt.

- Beszélnünk kell – ragadott karon Kris, miközben sietős léptekkel szeltem át az aulát.

- Bármi is az, várnia kell. Az igazgatónő beszámolt a szüleimnek az iskolai teljesítményemről – sóhajtottam. – És nem igazán voltak elragadtatva. Össze kell állítanom a suliújság holnapi számát, majd később-

- Figyelj már! – állta el az utamat. – Max küldött egy bűnügyi térképet Junmyeon aktivitásáról, és Busan határozottan a vörös zónában van, a rejtélyes balesetek helyszínének kilencven százaléka pedig az East Side-hoz köthető – darálta.

- Igen, és?

- És?! – fújtatott. – Mit is mondtál, hol van Jongdae?

Ekkor átfutott az agyamon valami nagyon vészjósló gondolat. A kapcsolat Junmyeon és az East Side között… de azt hittem ez már kezdettől fogva világos volt. Csak eddig nem akartam elhinni.

- Ez nem vicc, fogd már fel! – rázta meg a vállaimat. – Nem veszed észre? Téged nem tud bántani, ezért egyesével elteszi láb alól a barátaidat!

Egyszerűen nem tudtam, nem akartam hinni a füleimnek, olyan légből kapott teóriának tűnt az egész, mégis éreztem, hogy valahol defektes az igaznak hitt tények elmélete.

- Ez hülyeség – fejtettem le magamról a kezeit. – Jongdae nem tűnt el, csak elutazott a hétvégére. Különben is, Luhan utána ment, hogy ellenőrizze. Nem lesz baj – mondtam, és teljes mértékben meggyőződve állításomról – amit nemrég még én is tagadtam – sarkon fordultam, majd kámfor módjára tűntem el a szeme elől.

Nem akartam ezzel többet foglalkozni, mert nem értem volna el vele mást, csak saját idegeimnek pattanásig feszülését. Igaza van Luhannak, csak feleslegesen idegesítem magam.

- Oké srácok, jöhetnek az ötletek – vettem kezembe a filcet és felpingáltam néhány szót a táblára.

Nagy csend támadt. Lelombozva pásztáztam végig az írócsapaton, akik mind egymástól várták, hogy valamiféle ötlettel előrébb vigyék a munkamenetet.

- Senki? – ismét csend. – Na jó, akkor jöjjön a B terv – egy halk sóhaj keretében hajítottam a filcet az írószeres dobozba és előguberáltam az íróasztalom fiókjából egy vaskos dossziét. Felcsaptam és mindenkinek osztottam egy példányt az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásából.

- A megkérdezettek a suli diákjai voltak, tehát a téma bármi lehet ezzel kapcsolatban: divat, kultúra, rendezvények, iskolarádió, szakkörök és a többi. A papír a segítségetekre lesz a témaválasztásban. És most oszolj – azzal az ajtó felé hessegettem a lusta bandát, távozásra intve őket.

Leültem az asztalom mögé és magam elé vettem a nagy alakú spirálfüzetemet, amiben az eddigi cikkeim és néhány piszkozat volt. A következő üres oldalhoz lapoztam, kezembe vettem a kedvenc tollam, és vártam… egy szóra, egy ötletre… bármire.

Nem tudom mennyi időt tölthettem el a füzet fölé görnyedve. Közben odakint már besötétedett, de csak bámultam az üres papírt, és képtelen voltam egyetlen szót is a halvány vonalazás közé vetni. Annyi minden kavargott a fejemben. Jihyun betegsége, Hyojung és Chen titokzatos eltűnése, Junmyeon és Kris…

És abban a pillanatban - mintha telepatikus képességekkel rendelkezve érezné, mikor gondolok rá épp - zenélni kezdett a mobilom a nadrágzsebemben. Meg sem várta, hogy megszólaljak, rögtön a kütyübe ordított:

- Kapcsolj a KBS-re!

Értetlenül pislogva emeltem le a polcról a klubszobában lévő mini tévé távirányítóját és kapcsoltam a KBS News-ra.

„… a rendkívüli eseményen még a japán nagykövet is részt vett.

Frontális ütközés történt a Szöultól hetven kilométerre, délre fekvő autópályahídon egy kamion és egy személyautó között. Egyelőre nem tudni mi okozta a balesetet. A kamion sofőrje könnyebb-, míg a személygépkocsi vezetője súlyos sérüléseket szenvedett. A huszonkét éves fiút életveszélyes állapotban szállították a megyei kórházba…”

Képek jelentek meg a baleset helyszínéről, a felborult kamionról és egy totálkárosra zúzódott piros Mini Morris-ról… aztán már csak a mentőt mutatták, miközben hordágyon a járműbe emelték. Sziréna visszahangzott a fejemben, majd elhomályosult előttem a tévé képernyője és arcomat a tenyerembe temetve vette magát úrrá rajtam a zokogás.

Kris már bent volt, mikor odaértem. Mr. és Mrs. Xiao állt az intenzív osztály előtt velük szemben egy orvos, feltehetően a balesetről konzultáltak. Sírástól vörösre duzzadt arccal botorkáltam oda a szőkéhez, megszólalni is alig bírtam.

- Hogy van? – kérdeztem remegő hangon.

- Elég súlyos az állapota, de szerencsére túl van az életveszélyen – mondta rezzenéstelen arccal. – Kisebb agyrázkódást szenvedett, több bordája is eltörött és belső vérzése van. Kómába esett.

Úgy éreztem lábaim végleg cserbenhagynak és egy pillanat múlva zokogva terülök el a padlón… Csak álltam lehajtott és potyogtattam a krokodilkönnyeimet.

Mikor Mrs. Xiao észrevett, rögtön odarohant hozzám és sírva zárt a karjaiba, ami csak még inkább megnehezítette a dolgot, de még tartottam magam.

- Jobb lenne, ha hazamennénk, drágám… - mondta Mr. Xiao alig hallhatóan. – Byulyi-ssi és a fiatalember itt maradnak, ugye? – kérdezte reményteljesen, mire heves bólogatásba kezdtem.

- Persze, hogy itt maradunk! – mondtam, de közel sem sikerült olyan határozottan, mint szerettem volna. Elcsuklott a hangom miközben letöröltem a lassan arcomra száradt könnycseppeket. Egyikőjük sem volt olyan állapotban, hogy itt szobrozzanak a folyosón éjnek évadján.

Hihetetlen dühöt éreztem abban a pillanatban. Dühös voltam Junmyeonra, de legfőképpen magamra, amiért nem voltam hajlandó beismerni, hogy nem nekem van igazam. A csökönyös önfejűségem vált a barátaim kárára és lettek a védtelen bábuk ebben a mocskos játékban.

De ne aggódj Kim Junmyeon, nem marad megbosszulatlanul. Kerüljön bármibe is.

Folytatása következik...