Keep Your Head Down

Chapter 27.

Kris

„Ez már véresen komoly. Nem engedhetünk meg magunknak több balesetet.”

Miután beszámoltam Max-nek a történtekről azonnal behívott minket a központba.

- Pár napig bent kell, hogy tartsalak titeket.

- Mi?! – háborodott fel Byulyi. – Nem tarthatsz bent minket, a barátaimnak szükségük van ránk! – kiabálta önmagából kifordulva.

- Nem kell aggódnod miattuk. Nam Jihyun és Xiao Luhan fokozott rendőri felügyelet alatt áll az NDI szöuli magánklinikáján, Kim Hyojung és Kim Jongdae eltűnésének ügyében pedig nyomozás indult. Az egyetlen, akinek itt szüksége van a segítségre, az te vagy – nézett komoran a lányra. – Junmyeon nem viccel, és le fog csapni rád akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá.

- Alig várom! – kiáltotta dühösen. – Mit vehet még el tőlem?! Ha az életem kell neki, hát tessék, megkapja!

Na most már elég.

- Befejezted a hisztizést?! – megragadtam a vállait olyan erővel, hogy elsápadt kezeim alatt a bőre, mire rögtön elhallgatott. – A rohadt konokságod az oka mindennek! Luhan majdnem meghalt, mert azt akarta, hogy a kis lelked nyugodt legyen, de csak úgy halkan megsúgom – hajoltam hozzá közelebb a lehető legtöbb megvetéssel a hangomban – Kim Jongdae nem a szüleihez utazott, hanem menekült a városból, mert Kim Junmyeon, akivel te olyan érzelmesen enyelegtél, egy névtelen üzenetben zsarolta Nam Jihyunnal!

Elvetettem a sulykot. Mire prédikációm végére értem, éreztem, hogy ez már átbillent a személyes ügyünkbe.

Tenyere hatalmasat csattant az arcomon. Könnyei eleredtek és arcát a kezeibe temetve rogyott a padlóra.

*

- Figyeljetek srácok – szólt Max. – A tréning lényege, hogy megtanuljatok az érzékszerveitekre hagyatkozni, együttműködni és összhangba kerülni a másikkal. Ha ez megvan, könnyen megtaláljátok ellenfeletek gyenge pontját. A kezeslábasok, amiket viseltek alkalmazkodnak a testetekhez, rugalmasak és könnyű bennük mozogni – mondta, majd Byulyi mögé lépett és egy fekete sállal bekötötte a szemét, aztán felém fordult.

- Légy vele kíméletes.

Válasz gyanánt bólintottam egyet, majd a szürke páncélszekrényhez léptem és kivettem belőle az erre a feladatra alkalmas eszközöket. Cipőkopogás után ajtócsapódás hangja jelezte, hogy Max magunkra hagyott minket.

- Fogd – nyomtam a lány kezébe az egyik botot.

- Ez meg mi? – morogta a hosszú tárgyat tapogatva.

- Ezzel fogod kivédeni az ütéseimet.

- Na ne szórak… Áh, elment az eszed?! Ez fájt!

- Védekezz! – kiáltottam rá, és újabb támadást indítottam.

Napok teltek el így. A külvilágtól teljesen elszigetelődve egy földalatti edzőteremben egymás idegeire játszva küzdeni és edzeni. Ez volt a feladat. Max nagyon komolyan vette a kiképzést és nem engedte ki egyikünket sem, még az utcára se. Összezárt minket, hogy egy pillanatra se szabaduljunk a másik jelenlététől. Ő viszont egy árva szót sem szólt. Valahányszor találkozott tekintetem az övével, harag és gyűlölet sütött üveges szemeiből. Ezzel most elvágtam magam előtte, ki tudja, talán örökre. Teljesen átszellemült, felerősödött a bosszúvágya, a győzni akarása… tudtam, hogy elég egyszer kihozni a sodrából és rájön, Junmyeont így vagy úgy, de ki kell vonni a forgalomból.

Mégis… mégis egyfolytában a szemem előtt lebeg az a kép! Az az emlékkép mikor a tengerparton csókolták egymást, aztán… aish! Egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól és nem nyugszom, míg ő nem küldi a pokolba azt az aljas, alávaló bűnözőt.

- Még egyszer!

- Nem… nem megy! Tartsunk szünetet!

- Gyerünk, ÚJRA! – ordítottam rá.

Meg sem várva, hogy felkészüljön, ismét támadtam, de a harmadik lépés után fegyvere hangos csattanással ért földet, ő pedig erőtlenül csuklott össze.

- Basszus… Max! Segíts!

*

- Melyik részét nem értetted annak, hogy légy vele kíméletes?

- Nem te mondtad, hogy addig csináljuk, míg eredményét nem látjuk a dolognak? – feleltem kérdésre kérdéssel, mire egy morgást kaptam válaszul. – Nem akartam, hogy baja essen… Sajnálom.

- Ne nekem sajnálkozz – nézett rám bosszúsan. – Ne hagyd, hogy az érzelmeid irányítsanak, az istenért! Junmyeon erre játszik, és ha nem akarod, hogy ő is úgy végezze, mint a húgom, akkor kapd össze magad! Kiképzés, nem kivégzés! – azzal rám csapta a lőterem ajtaját.

Lesújtva vetettem le magam az egyik székre és halántékomat masszírozva bambultam bele a semmibe.

Elmerengtem saját gondolataim zavarában a sötét helyiségnek nyomasztó csendjében. Sok minden kavargott bennem, olyan érzelmek törtek fel belőlem, amiket nem éreztem mióta… De nagyon is jól tudtam, hogy megváltozott valami.

Kilöktem magam alól a széket és odatrappoltam az egyik lövésgyakorló fülkéhez, felkaptam a nemrég használt CZ-75-öst és betöltöttem a tárat. Feltettem a védőszemüveget és a fülvédőt, beállítottam a céltáblát és rátartottam a fegyvert, majd egy pillanat alatt beleküldtem az első öt töltényt. Közelebb hoztam a táblát, hogy lássam, minden golyó oda ment-e ahova szerettem volna, de csalódnom kellett. Hátraküldtem a táblát, majd ellőttem egy újabb sorozatot, aztán még egyet, és még egyet… míg ki nem ürült a tár.

De akkor apró nesz ütötte meg a fülem. Reflexből fordultam hátra és tartottam rá a pisztolyt a pontra, ami felől a hangot hallottam.

Byulyi állt a bejáratban, befáslizott lábakkal az ajtófélfának dőlve, rezzenéstelen tekintettel. Leengedtem a fegyvert miközben visszafordultam a fülkébe és újból betöltöttem a tárat.

- Mióta állsz ott? – kérdeztem szöszmötölésem közben.

- Egy ideje.

Halkan felsóhajtottam, és visszatettem a pisztolyt, a fülvédőt és a szemüveget a helyére és száznyolcvan fokos fordulat után közelebb lépdeltem hozzá.

- Nem szabadna mászkálnod jobbra-balra, megsérültél – fogtam meg alkarját és húztam volna magam után, de nem hagyta.

- Jól vagyok – mondta. – Folytassuk az edzést.

Szemöldököm felszaladt a könnyelmű kijelentés hallatán.

- Pihenned kell. Felkísérlek a gyengélkedőre – indultam el, de ismét megmakacsolta magát. – Nem mondom el még egyszer, hogy-

- Wu Yi Fan!

Megmerevedtem.

- Soha többé ne hívj így – préseltem a fogaim között, villámokat szórva, de állta a tekintetem. Korábban meghátrált az első pillantásra, most viszont… engem próbál hátrálásra kényszeríteni.

- Folytassuk az edzést.

Hát legyen. Megadtam magam. Kezem lassan lecsúszott vékony karjáról végül elengedtem, így az lomhán esett vissza teste mellé. Ha minden áron ezt akarja, ki vagyok én, hogy megakadályozzam?

- Ahogy akarod.

Kinyitottam az ajtót és utat engedtem egyenesen magam előtt.

- Lassú vagy!

Szemrehányóan vetettem elé a tényt, miután negyedszerre és fölé kerekedtem az ökölharcban. Fújtatott párat, majd feltápászkodott a földről és ismét felvette a támadó pozíciót.

Ezek szerint még mindig nem volt elég a megalázkodtatásból. Hiába gyakoroljuk a „fájdalom nélkül nincs nyereség” elméletet, ha nincs elég motiváció ahhoz, hogy felülkerekedjen.

Lendült a keze és bevitt egy ütést oldalról, amit könnyedén kivédtem majd rögtön ellentámadást indítottam. Gyors reflexeinek köszönhetően kivédte, de arra nem számított, hogy nem várom meg míg ellen támad. Az idő alatt míg védett, már indítottam is következő támadást. Bal vállán érte az ütés, amitől kissé hátra tántorodott, de ez a néhány másodperc bőven elég volt arra, hogy elüssem a védelmi gátat szolgáló kezeit mellkasa elől és ütést mérjek a védtelenül maradt gyomorszájára. Levegő után kapkodva zuhant térdre, miközben arca eltorzult a fájdalomtól.

- Az edzésnek vége.

Szigorúan néztem le rá ellentmondást nem tűrve. Csak annyit felejtettem el, hogy Cha Byul Yi-nak mondhat bármit az ember, úgy is a saját feje után megy.

Hirtelen kapta el a vállam – hogy hogyan és mikor került mögém, rejtély marad – aztán lerántott a földre és könyökével erőteljes ütést mért a bordáimra, de mikor azt hitte ennyivel elintézett, guggoló támaszba lendültem, megragadtam csuklójánál fogva és hátracsavartam a kezét. Nagy pechemre már megtanulta, hogyan lehet ebből a fogásból kiszabadulni. Elütötte kezemet, de nem hagytam meg neki a támadás esélyét és lábammal oldalrúgást mértem rá. Ezzel már épp olyan közel ért a terem széléhez, hogy egy jól irányzott mozdulattal meglöktem és karommal teljesen a falhoz szorítottam.

Idegesen fújtatott, miközben szemei szikrákat hánytak, és ha egy pillantásával ölni tudott volna, valószínűleg már holtan estem volna össze.

- Az edzésnek vége – ismételtem.

Úgy látszott már nem volt ereje tovább verekedni, így elengedtem a szorításból és hátráltam néhány lépést tőle. Fájdalmas nyögést hallatva összegörnyedt és gyomorszáját tapogatva térdre zuhant.

Folytatása következik...