Chapter 23.
- Most mért vágsz ilyen képet? Ezt akartad nem? – vont
kérdőre Taeyeon, ruhám fodrainak igazgatása közben.
- Igen, de nem így. Azt akartam, hogy önszántából hívjon el,
és ne azért, mert úgy érzi ez a kötelessége. De úgy látszik nem tudok olyat
felmutatni, ami megfelelő lenne neki – siránkoztam.
Örülnöm kéne, hogy végre annak a pasinak az oldalán
vonulhatok be a bálra, akire áhítoztam – ha egyáltalán szabad ilyen szóval
élnem – de mégsem érzem, hogy túlcsordulna belőlem az öröm. Csak azt érzem,
hogy számára egy kellék vagyok, egy munka, egy probléma, amit meg kell oldania.
Vagy talán így próbálja elfelejteni azt a lányt, aki miatt képtelen elfelejteni
a múltat. Bár csak olyan lehetnék, mint
az a lány…
- Kész – Taeyeon elismerően nézett végig rajtam.
- Annyira hálás vagyok sunbae – hatódtam meg, amint a
tükörbe néztem.
- Nem kell hálálkodnod – mosolygott. – Na gyerünk! A lovagod
már vár.
Akaratlanul is elmosolyodtam ezen. Szorosan megöleltem,
aztán magabiztos léptekkel elindultunk az aula felé.
Szívem egyre hevesebben kezdett kalapálni, ahogy a
célhelyiségbe vezető hosszú lépcsőhöz közeledtünk. Torkomban gombóc
keletkezett, izmaim megfeszültek és egy pillanatra megtorpantam.
- Sunbae! – ragadtam meg a mellettem álló csuklóját. – Nem
sok rajtam a parfüm? – kérdeztem kétségbeesetten, mire megrázta a fejét:
- Pont jó.
- A szemfestékem nem mosódott el?
- Byulyi-ssi, ne parázz már! – ragadta meg a vállaimat, és a
tekintetét az enyémbe fúrta. – Kris el fog ájulni, ha meglát.
- Én is attól tartok… - morogtam az orrom alatt.
A kezdeti magabiztosságból bizonytalan lépések lettek, és ez
csak fokozódott. Tetőpontra hágott az érzés, mikor a lépcsőhöz értünk, és
megpillantottam Őt.
Uram, te ott fönn a mennyekben,
biztos tudod. Ember, hogy lehet ilyen tökéletes?
Földbe gyökerezett lábakkal álltam és csak Őt néztem. Egyszerűen nem tudtam betelni
a látvánnyal. Fehér zakója tökéletesen simult felsőtestéhez, melyen jól
kiemelkedett hosszú fekete nyakkendője. Egyik kezét nadrágjának zsebébe
süllyesztette, a másikkal a lépcső korlátján támaszkodott, közben karórájára
pillantgatott, ahogy a nagyterembe igyekvő díszes tömeg elhaladt előtte. Aztán
megfordult és tekintetünk hirtelen találkozott.
Látható döbbenet ült ki az arcára.
Hm, nem gondoltad
volna mi? – egy kis a hang a fejemben büszkén szólalt meg. Kihúztam magam,
és mindennemű érzelemtől mentes arckifejezéssel, lassan, kimérten lépdeltem
lefelé a lépcsőn. Kézfejemet elegánsan csúsztattam magam mellett a korláton,
miközben platformos magassarkúm halkan kopogott a fényes márványlapokon. Egy
pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust. Magabiztosnak éreztem magam,
olyannak aki érdemes arra, hogy az Ő partnere legyen. Végre valahára elértem a
végtelenül hosszúnak tűnő lépcső végét, de az utolsó lépcsőfokon óvatos lépteim
ellenére mégis megbotlottam, és a fehér zakóval borított karokban találtam
magam.
Arcomat rögtön elöntötte a forróság, és korábbi büszkeségem
semmi perc alatt a nullára zuhant. Zavartan egyenesedtem fel és igazgattam
ruhámat, miközben már felkészültem a csípős beszólására, de nagy meglepetésemre
ez nem következett el.
Karját felém nyújtotta, mire kis hezitálás után észbe kaptam
és óvatosan belé karoltam, aztán csatlakoztunk a többi diákhoz, akik
partnerükkel karöltve a nagyterem felé tartottak.
Végre elértük a nyitott ajtókat, ahonnét már hallatszódott a
dübörgő zene és a jókedvű tömeg moraja. Lopva Kris arcára pillantgattam, de
ahogy eddig, semmi érzelmet nem véltem felfedezni rajta. Frusztráló érzésem
támadt, amint a bálterem küszöbét átlépve rengeteg szempár szegeződött ránk.
Azt eddig is tudtam, hogy rengeteg lány próbálta kivetni a hálóját a szőke
ciklonra, de azért reménykedem benne, hogy nem fognak kiutálni, amiért nekem
sikerült.
- Nem iszunk valamit? – vetettem fel az ötletet.
- Ahogy akarod – válaszolta egyhangúan, és elindult a
bárpult felé, ahol legnagyobb meglepetésemre Jongdae nevetgélt vidáman Lee
Jieun-nal az oldalán.
- Hé, srácok! – intettem nekik.
A meglepettség kölcsönös érzés volt a részéről, mikor meglátta,
hogy az a kar, amelyik az enyémbe fonódott Krishez tartozott.
- Mivel sikerült megfűznöd a csajt? – böktem vigyorogva a
pultnál iszogató feketehajúra.
- Felajánlottam neki néhány énekórát – mondta büszkén. –
Ugye édes? – és átkarolta a lány nyakát.
- Na ne nevettess, inkább neked kéne énekórákat venni tőle –
húztam az agyát, mire játékosan az oldalamba csípett.
- Várd csak ki a számunkat! Luhannal sokat dolgoztunk rajta.
- Énekeltek Luhannal? – szemeim tágra nyíltak. - Hogy-hogy
nem szólt erről egy szót sem?
- Talán mert esélyt sem hagytál neki – szólt közbe a
bárpultot támasztó Kris.
Gyilkos pillantást vetettem rá, pedig nagyon is igaza volt.
Talán kicsit elvetettem a sulykot, de mindennek van határa és Luhan messze
túllépte azt.
- Oppa, menjünk táncolni! – nyaggatta Jieun, mire Jongdae
beadta a derekát, és a tömegbe húzta magával.
Ah… vajon én mikor
szólíthatom így? – vágyakozó pillantást vetettem a mellettem állóra, aki
ugyan rám sem hederített, mégis olyan jó érzéssel töltött el a tudat, hogy itt
vagyok a bálon. Vele.
Nagyot sóhajtottam, majd felültem az egyik bárszékre,
rendeltem magamnak egy koktélt és vártam. Egy mozdulatra, egy szóra… bármire.
- Sziasztok srácok! – lépett a színpadra a következő
fellépő. – Ailee vagyok a kortárs zene szakról. A következő dalhoz lassítunk a
tempón – mondta a lány mire kicsit megörültem. Már kezdett az agyamra menni ez
a sok diszkó-szám.
Szájához emelte a mikrofont, majd a dobos beszámolt.
Gyönyörű hangja betöltötte az egész teret. A tánctér kiürült, csak néhány
párocska fogott lassúzásba, a többiek mind a színpad széléhez vagy az
asztalokhoz ültek és ringatóztak a lassú ütemre.
Elmerengtem a gondolatra, vajon milyen lehet Krissel
lassúzni, mikor ez kéz emelkedett az arcom elé. Értetlenül néztem a
tulajdonosára, mire fejével a táncoló párok felé bökött. Félve helyeztem
kezemet a tenyerébe, majd maga után húzott, egészen a terem közepéig. Kezét a
derekamra tette és lassan táncolni kezdtünk.
Magabiztosan irányította minden lépésemet. Olyan mesébe illő
volt az egész, ahogy megpörget egyszer-egyszer mikor a zene eléri a tetőpontot,
aztán újra lassú és nyugodt, majd elölről az egész.
Ismét lenyugodott a zene, mire hirtelen magához rántott és
szorosabbra fonta kezét derekamon, állát pedig a vállamra támasztotta.
- Tudod mit mondott Max a múltkor? – búgta a nyakamba.
Kérdésére megráztam a fejem, így folytatta:
- Szerinte lefeküdtünk.
- MI?!
Tátott szájjal és elkerekedett szemekkel toltam el magamat a
mellkasától.
A szám véget ért, a tömeg pedig tapsviharban tört ki.
Színpadra szólították a következő fellépőket, aki nem volt más, mint Luhan és
Jongdae.
- A stréber osztag állítólag spermát talált a mintában.
- Akkor mi tényleg…
- Aha.
Meglepett, hogy kicsit sem nyugtalanítja a dolog. Sőt,
mintha élvezné a helyzetet, hogy boldog tudatlanságban történt az egész. De hát
mit lehet tenni? Ami megtörtént, megtörtént. Annyi viszont biztos, hogy ez után
nem bírok nyugodt szívvel a szemébe nézni.
- A következő számot egy kedves barátomnak ajánlanám –
hallottam meg Luhan hangját, majd felcsendültek az ismerős dallamok.
Luhan hangja újra és újra elvarázsolt. Úgy állt ott a
színpadon, mint akit oda teremtettek, mégsem lehetett rávenni soha egyetlen
meghallgatásra sem. Az ő tehetsége nem a megjelenésben vagy feltűnősködésben
rejlett, hanem a szívében. És ez volt az ő legnagyobb baja: hogy sosem tudott
parancsolni a szívének. Így volt ez már akkor is, mikor még nem is ismertük azt
a szót, hogy szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése