Keep Your Head Down

Chapter 25.

Byul Yi

Dübörgő szívem nem akart megférni a mellkasomban. Össze-vissza kalapált megállás nélkül, még akkor is, mikor a lányvécébe menekültem elvörösödött fejjel. Azt mondtam neki, csak egy pillanat az egész, de lassan már tíz perce támasztottam a mosdókagylót a tükör előtt, azt várva, hogy elmúljon az eszeveszett lüktetés. Mélyeket lélegeztem, miközben újra és újra felidéztem magamban és - bár Kris ajkait csak néhány pillanat erejéig érintette az enyémhez, mégis egy örökkévalóságnak tűnt az egész – már a lábaimon állva sem éreztem magam biztonságban. Hirtelen megremegtek a gondolatra, amit csak még jobban tetéztek a tíz centis magas sarkak, amiken álltam.

Utoljára a tükörbe pillantottam, megigazítottam a hajam aztán saját akaratomból erőt merítve komótosan kisétáltam a mosdóból. Szerencsére ő akkor már a többiekkel együtt ült az egyik asztalnál beszélgetésbe elegyedve velük, mégis… mikor tekintete rám révedt, hirtelen nem is figyelt másra. Csak engem nézett. Tényleg… kedvelne?

És akkor hátborzongató dolog történt.

Rám mosolygott.

Térdeim ismét elhagyták magukat és remegő kocsonya módjára inogtak meg. Már készültem, hogy sarkon forduljak és bezárkózzak a vécébe, de ehhez még egy egyszerű lépés megtételével sem birkóztam meg. Saját lábaimba gabalyodva csúszott ki alólam a biztos talaj, miközben egy ijedt hang elhagyta a számat, de a nem várt találkozás a padlóval végül elmaradt.

- Oh – mondtam esetlenül az ismeretlen karok között, amik elkaptak.

Félve pillantottam fel tulajdonosukra, és az ismeretlen már nem is volt olyan ismeretlen.

- Luhan – állapítottam meg.

- Mondták már, hogy ez a cipő életveszélyes?

Elmosolyodtam aggódásnak szánt kérdésén, majd kis segítséggel felegyenesedtem és megigazgattam a ruhám.

- Figyelj, azt a korábbi csókot én-

- Lu – fojtottam belé a szót. – Hagyd már. Meg sem történt, jó? – mosolyogtam rá, mire bólintott egy aprót és zavartan a padlót kezdte fixírozni.

- Olyan hülyének érzem magam – mondta, miközben felnevetett saját bénázásán.

- Egyszer ezen is túl kell esni – húztam fel a vállaimat, aztán hátrapillantottam a többiekre. – Gyere oda hozzánk – böktem az asztal felé. - Hozd a barátnődet is.

- Rendben – bólintott mosolyogva, és fél lábbal már indult volna, de hirtelen visszafordult. – Hé, nem a barátnőm.

- Még… – jegyeztem meg halkan és elsunnyogtam az asztal felé.

Néhány perccel később csatlakoztak hozzánk, majd mindenkinek bemutatta a számunkra még ismeretlen leányzót. Kedves arca volt, gyönyörű hosszú fekete haja lazán omlott a vállára, melyet fedetlenül hagyott pánt nélküli ruhája.

- Yuri vagyok – hajolt meg, majd mi is sorban bemutatkoztunk.

Luhannal beültek a sarokpadra Taeyeonék mellé és lassan elvegyültek a közös szórakozásban.

- Hé, mi van veled? – bökött oldalba a sunbae, mire kicsit megugrottam. – Csak nem történt valami? – húzogatta szemöldökét miközben tekintete köztem és Kris között ingázott.

- Hát… - éreztem, hogy arcom ismét felveszi a vörös színt. – Szóval…

- Na, súgd meg – mosolyodott el, én pedig bizonytalanul a füléhez hajoltam és alig hallhatóan a fülébe suttogtam.

- HOGY MIT CSINÁLT?!

- Shh, sunbae! – rögtön a szájára tapasztottam a kezem és zavaromban a hajam mögé bújtam, de szemem sarkából még így is láttam, ahogy Kris egy sóhaj kíséretében megforgatta a szemeit. Taeyeon arcán hatalmas vigyor terült el, mire kénytelen voltam elfordulni. Kezeimet arcomra téve takartam elváltozott bőrszínem és csak mosolyogtam magamban, mint a tejbetök.

Ábrándozásomból Yuri jókedvű nevetése zökkentett ki, miközben Luhan nagyon mesélt valamit. Ő is elnevette magát, mire a lány a vállára hajtotta a fejét és összekulcsolták kezeiket.

Olyan jó volt őket nézni. Régen láttam már Luhant ennyire felhőtlennek egy lány mellett.

Hirtelen tört rám az álmosság. Rápillantottam Taeyeon mobiljára, ami az asztalon pihent, de nem csak a kijelzőn pislákoló kis analóg óra jelezte, hogy jóval elmúlt már éjfél, hanem a pilláim is igen laposan rebegtek. Habár azt lehet, hogy csak a sok szemhéjfesték húzta le, de éppen idejét éreztem, hogy induljak.

- Én felmegyek aludni – nyújtóztam ki, és felálltam az asztaltól.

- Maradj még egy kicsit – mondta kérlelő hangon Taeyeon, de figyelmét inkább elterelte partnere keze, ami fel-alá vándorolt szőke haján. – Eunhyuk-ssi! – nevette el magát és behúzta a nyakát. – Ez csikiz!

Derültem egyet a két szöszin, majd intettem Luhannak és Chennek, de mindketten elég elfoglaltak voltak a partnerükkel ahhoz, hogy visszajelezzenek. Lopva Krisre pillantottam, aki a mobilján babrált valamit, így észrevétlenül elslisszoltam az asztaltól.

Alig tettem meg pár lépést, egy hideg kezet éreztem az enyémbe fonódni. Ijedten kaptam fel a fejem, mire csak egy mosolyt kaptam válaszul és nyugodtan tovább sétált.

- Úgy illik, hogy elkísérjem a partneremet.

- I-igazán nem fontos – habogtam. – Maradhattál volna még a többiekkel.

Mint, aki meg sem hallotta, baktatott tovább mellettem kéz a kézben.

Felértünk a szobám ajtaja elé. Kezeink még mindig összekulcsolva pihentek egymáséban, mire zavartan köhintettem egyet.

- Jól éreztem magam – félve néztem fel rá.

- Én is – mondta és közelebb lépett, amitől automatikusan hátráltam egy lépést, de hátam a szobaajtónak ütközött.

Szívem ismét dübörögni kezdett, ő pedig csak közeledett és közeledett, de a várva várt dolog helyett csak egy puszit kaptam a homlokomra.

- Jó éjt – mondta, azzal elment a saját hálókörletébe.

Mint aki endorfinbeöntést kapott, teljesen extázisba zuhanva estem be az ajtón és hanyatt dobtam magam az ágyon. Rózsaszín ködben úszva bámultam a plafont, míg el nem nyomott az álom.

***

- Ji…JIEUN! – ordítottam utána, miután többszöri szólongatásra sem állt meg.

Erre már hátrakapta a fejét, és felhúzott szemöldökkel bámult rám, mint egy idiótára, aki fejvesztve rohan felé. Keresztülsprinteltem a kajáldán, mire végre sikerült utolérnem a világtalan feketehajút.

- Nem… nem láttad… Chent? – préseltem a szavakat, hogy szinte belefulladtam.

- Kit?

- Kim Jongdae-t.

- Jaa – esett le neki a tantusz. – A bál estéje óta nem láttam – mondta váll rántva, majd tovább állt. Szép kis barátnő mondhatom…

Tartózkodtam ettől a választól. Lassan három napja nem látta senki, nem lehet elérni mobilon sem, ami egyáltalán nem vall rá. Nem utazhatott haza a hétvégére, hiszen a cuccai sem hiányoznak. Akkor mégis hol van?
Ez kezdett egyre gyanúsabb lenni. Szokatlanul nyugtalan lettem.

- LUHAN! – kiáltottam el magam a könyvtár bejáratában, mire az ott tartózkodó diákok szempárjai egyszerre meredtek rám gyilkos pillantással. Lu a hangzavarra kilesett az egyik polc mögül, és kérdő tekintetet küldött felém. Sűrű hajlongások közepette eltátogtam egy „elnézést” a diákoknak és odarohantam hozzá.

- Gond van? Idegesnek tűnsz.

Jé, tényleg?

- Jongdae eltűnt – böktem ki.

- Mi? – dermedt a mozdulata közben. – Nem, az nem lehet. Ma reggel találkoztam vele – mondta elhűlve. – Bár elég zaklatottnak tűnt.

- Nem tudod hová ment? – kérdeztem szinte kétségbeesett hangon.

Megingatta a fejét, majd visszatért a könyvek címkézéséhez.

- Ne aggódj, Jongdae már nagyfiú. Tud vigyázni magára.

Én is attól tartok… Nem Jongdae felelősségtudatával van a gond, a probléma itt már sokkal nagyobb. A jóisten adja, hogy csak bemesélem magamnak az egészet – idegesen a hajamba túrtam és erősen agyalni kezdtem a lehetséges helyeken ahová a helyében ilyenkor mennék, közben fel-alá járkáltam Luhan előtt, ezzel is segítve a gondolkodást.

- Ya – szakított ki az eszmefuttatásomból. – Hagyd már abba, felkavarod a port – mondta, de megjegyzése nem jutott el az agyamig.

- Figyelj már! – fordított maga felé. – Biztosan hazament hétvégére, ne borzold már az idegeidet.

- Akkor mért van itt az összes cucca?!

- Jól van, figyelj – csitított. – Ha ezzel végeztem, szépen beülök a kocsiba és elmegyek a szüleihez, oké? Hidd el, hazautazott a hétvégére – mondta, de szavai nem igazán hatottak nyugtatólag.

Bólintottam, mire biccentett egy aprót és magához húzott. Nyugtalanságom kissé alábbhagyott, majd lassan eltávolodtam a mellkasától, ő pedig angyalian mosolygott le rám, amitől lelkem rögtön megnyugvásra talált.

Folytatása következik...