MASTER BLEND

Chapter 2.

- Hm, akkor én kérnék néhány palacsintát, csokiöntettel és vaníliasodóval, pirítóst, baconnel és hagymakarikákkal, kevés olajon sütve, ha kérhetem, görög salátát, tükörtojást egy csipet borssal, és egy pohár tejet.

- M-még valamit? – kérdezte meghökkenve a pincérlány.

- Köszönöm nem – dőlt hátra elégedetten a székében Mona, és visszaadta neki az étlapot.

Összenéztük Daniellel és próbáltuk leplezni nevetésünket, de végül hangos hahotázásban törtünk ki mindketten.

- Most mi van? – nézett ránk értetlenül. – Éhes vagyok.

- Azért maradjon a többi vendégnek is valami – csipkelődött barátom, mire Mona jutalomképp bokán rúgta az asztal alatt.

- Hé Carter, a barátnőd bántalmaz!

- Mindjárt megtudod milyen az, ha bántalmaznak!

- Gyerekek, elég – csaptam közéjük, de tudtam, hogy csak szórakozásból húzzák egymás agyát. Mindig képesek egymásnak esni valami apróságon. De legalább sosem unatkozom, ha velük vagyok. A barátom, és legjobb barátnőm. Színt visznek az unalmas hétköznapjaimba.

- A két omlett és a palacsinta – érkezett a rendelés, majd a pincért sorban pakolta le elénk a tányérokat. Szegényt már kezdtem sajnálni mikor harmadszorra fordult meg a konyha és az asztalunk között Mona háromfogásos reggelijével, majd végre jóízűen falatozni kezdtünk.

- Mindjárt jövök, kérek egy capuccino-t – álltam fel az asztaltól, mire Mona teli szájjal kinyögött egy ’oké’-t, és visszatért a palacsinták pusztításához.

Daniellel megint összenéztünk, és nevetve a pulthoz sétáltam.

- Egy capuccino-t kérek, tejszínnel – ültem fel a bárszékre.

- Rögtön hozom – mosolygott a pult mögül a pincér, és a kávégéphez lépett.

Imádom ezt a helyet, mert frissen pörkölik le a kávészemeket, mielőtt lefőznék őket, így az aromája az utolsó cseppig érezhető. Egyszerűen isteni.

- A tejszínes capuccino.

- Köszönöm – biccentettem, de mikor megfordultam, majdnem szívrohamot kaptam az előttem álló látványtól.

- Kit látnak szemeim – mondta és kaján vigyorra húzódott szája sarka.

- Ó, te jó ég – ennyi volt az összes, amit ki tudtam mondani.

Csak meredten álltam és bámultam rá, mint aki életében nem látott még ázsiai embert. Szőke haja elegánsan belőve, fehér, mélyen kivágott póló, rajta sötét zakó felhajtott gallérral és szépen elrendezett narancs kendővel a zsebében. Egyszerűen képtelen voltam egyetlen értelmes szót is kinyögni. Ez tényleg az a pasi, aki tegnap ott vetkőzött a színpadon?

- Milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. Kris vagyok – nyújtott kezet.

- Én… én meg – dadogtam.

- Carter, tudom – mondta és elővette a lehengerlő mosolyát.

Teljesen önkívületi állapotba estem, miközben kezet ráztunk. Hirtelen fejembe hasított a gondolat: Bakker, azonnal el kell tűnnöm innen! Ha Daniel meglát minket, nekem végem!

- Carter – lépett mellém az említett. – Már azt hittem eltűntél.

Ne, ne, ne, ne, ne és ne!!

- Áh, helló – köszönt Kris. – Carter, kérlek, bemutatnál?

- I-izé – nyökögtem, és éreztem, hogy megremegnek a lábaim, pulzusom az egekbe szökik, és menten összeesek. – Kris, ő az én-

- Barátja – fejezte be a mondatot, és kezet nyújtott a szőkének. – Daniel.

- Kris. Örvendtem.

Kétségbeesetten próbáltam jelezni Mona-nak, hogy rohadt nagy gáz van, mikor ő is észrevette a herceget. Szemei hatalmasra tágultak, felpattant az asztal mellől, és hanyatt-homlok rohant, mindenkit fellökve maga körül.

- Hé srácok! – robbant be közénk, hogy majdnem magamra borítottam a cappucinomat. – Hali – intett Krisnek.

- Helló, Mona – üdvözölte az említett.

- Honnan ismeritek ti egymást? – szegezte nekünk a kérdést Daniel.

Kris már épp szólásra nyitotta volna a száját, mikor erősen megszorítottam a csuklóját, és megráztam a fejem egy meg-ne-szólalj-vagy-kinyírlak pillantás keretében.

- A hotelban találkoztunk – hazudtam.

- Igen-igen, a hotelban – ismételte Mona.

- Vagy úgy – bólintott Daniel, majd annyiban is hagyta. Halk sóhajt engedtem ki, hogy bevette a dolgot, de nem lehettem nyugodt, míg a szőke hímegyed a közelben volt.

- Fejezzük be a reggelit – mondta, és mosolyogva az asztalhoz indult, majd Mona is követte.

- Beszélhetnénk egy percet? – állított meg Kris, mire mindketten hátrakapták fejüket.

- Üljetek le nyugodtan, egy perc és jövök – intettem nekik, és megragadtam Kris zakójának ujját, magam után húzva a kerthelyiségbe.

- Istenem, neeeee! – toporzékoltam. – Mindent elrontasz! Neked most nagyon nem kéne itt lenned!

- Én rontok el mindent? Kezdjük ott, ha van valakim, nem kavarok mással.

- Ezt te nem értheted! – fújtattam, és fel-alá kezdtem járkálni.

- Szerintem meg nagyon is értem. Egy dúsgazdag kiscsaj kiszabadul a nagyvárosba, felrúgja az etikett elveit, szétteszi a lábát minden pasinak, másnap meg halál nyugodtan reggelizik a barátjával, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna, minden megy tovább úgy, ahogy eddig? Ezt gondolod?

Hihetetlen hogy a vesémbe látott. Ennyire felszínes volnék?

- Nem is teszem szét a lábam minden pasinak! – csattantam fel.

- Képletesen értettem.

- Jó igazad van, de képzeld csak magad a helyembe! Carter a kitűnő tanuló, anyuci, apuci szeme fénye, aki nem csinál mást csak előkelő partikra mászkál, és teát szürcsölget, miközben arról beszélget, hogy az új valuta árfolyam milyen hatással van a változó értékpapírpiacra. Egész eddigi életemben azt tettem, amit mások mondtak! Csak egy estére akartam kicsit más lenni, és szórakozni! – okítottam, már-már kiabálva. – Te ezt nem értheted, hiszen te minden nap ezt csinálod!

- Félreértés ne essék, én ezt nem szórakozásból csinálom – mentegetőzött.

- Pedig tegnap este úgy tűnt, nagyon jól szórakozol.

- Hé – lépett elém vészjóslóan. – Mondom, ez nem szórakozás. Szükségem van a pénzre, és különben is, van rendes munkám.

- Igen? És mi a foglalkozásod, alsógatya-modell?

- Ya! – rivallt rám, és elkezdett valami számomra érhetetlen nyelven hablatyolni.

- Leköteleznél, ha angolul beszélnél… - vakartam a tarkómat.

- Nem káromkodhatok, csak az anyanyelvemen, mert a végén még nyakamra küldik a hatóságokat – morogta, és fekete kézitáskájában kezdett keresgélni.

- Van egy amerikai magazinom – húzott elő egy Joy divatlapot, és felém nyújtotta.

- Áh, ilyenem nekem is van sok – lapoztam bele és meglepődve tapasztaltam, hogy ez már a következő havi szám.

- Megint félreértesz.

Értetlenül néztem fel rá, és már kérdezni akartam, hogy honnan szerezte, de megelőzött.

- Úgy értem, az enyém a cég. Én vagyok a Joy magazin vezetője és főszerkesztője.

Rendesen eltátottam a szám a kijelentés hallatán. Csak pislogtam jó darabig, mire felfogtam, mit is mondott. Összeszorítottam a számat, de pillanatokon belül hangos vihogásban törtem ki.

- Na ne szórakozz – törölgettem bekönnyesedett szemeimet.

- Nem hiszed el?

- Komolyan kérdezed? Szerinted, ki hinné el? – kérdeztem ezúttal egy cseppet sem humorosan. – Egy sztriptízbárban kéreted magad részeg csajok előtt, utána meg megjelensz előttem, mint valami elegáns előkelőség, és azt mondod te vagy a Joy vezérigazgatója? Éppen csak a „Fashion King” felirat nem villog a fejed felett – nevettem cinikusan.

- Na jó, nekem erre nincs időm. Kettőkor üzleti megbeszélésem van szóval, ha nem bánod – kapta ki a kezemből a magazint, és a táskájába vágta. – Most mennem kell – húzott el mellettem, gondosan ügyelve arra, hogy válla nekiütközzön az enyémnek.

- Hé, várj! – kiáltottam utána.

- Hm?

- Most elmész csak úgy?

- Csak hogy? – fordult vissza.

- Hát… így – szegeztem tekintetem a padlóra.

Hangos sóhajt hallatott, és az orrom alá dugott egy névjegykártyát.

- Viszlát, Carter – azzal elment.

Folytatása következik...

MASTER BLEND

aláfestő zene~

Chapter 1.

- Biztos minden rendben lesz? Mi ez a hangzavar?

- Egész biztos, ne aggódj! Mondtam, csak bulizunk egyet a csajokkal.

- Oké-oké, nem nyaggatlak többet – kuncogott a vonal túloldalán. – Aztán nem ám valami sztriptízbárban köt ki a bagázs?

- Hé édes, hogy feltételezhetsz ilyet rólam? – kínosan nevetve a hajamba túrtam. – Most már leteszem. Jó éjt, szeretlek.

- Én is szeretlek. Boldog szülinapot – mondta, azzal kinyomta.

- Na végre! – sóhajtottam fel.

- Mi van már megint? Most telefonált harmadszorra és még nincs éjfél! A fiúd egy farok, Carter! – hisztizett mellettem a legjobb barátnőm.

- Nem tehet róla, hogy paranoiás lett, anyuci meg apuci beléverte a jó kisfiút – fintorogtam barátom nyafogásán, de akkor már régen nem a józanész beszélt belőlem.

- Na gyerünk! – ragadt karon Mona és behúzott a zsúfolt klubba.

- Szép estét hölgyek, na milyen a buli? – lépett színpadra a műsor házigazdája. – A következő fellépő hosszú utat tett meg. Egyenesen Szöulból repült ide hozzánk, hogy csak erre az estére magáévá tegye Miami minden kiéhezett nőegyed szempárját a Terminal klubban! Fogadjátok hát nagy szeretettel! A színpadon a Szőke Herceg!

Minden elsötétült. Az őrült nőtömeg sikítozása is alábbhagyott, mikor felcsendült egy hang.

When the skys and the grounds were one, the Legends through their twelve forces nurtured the tree of life…

Lassan kigyúltak a fények a színpadon, de a Szőke Herceget takaró függöny még mindig lent volt.

…a new world shall open up.

Templomi haragszó zengte be a klubbot, majd hirtelen felgördült a függöny, és a vakító reflektor előtt egy sötét alak rajzolódott ki.

Careless careless, shoot anonymus anonymus, heartless, mindless, no one who care about me?

Kigyúltak a fények, és egy igazi herceg tűnt fel a pódiumon. Fején korona, alatta szőke haj fogta keretbe gyönyörű ázsiai vonásait. Díszes ruha, rajta palást, kezében a jogar, úgy lépdelt lefelé a lépcsőn. Lassan elhalkult a templomi zene, majd a harangszót, ütős dubstep elemek váltották fel. A herceg hirtelen lekapta palástját, és a közönség soraiba hajította, aminek hatására felsikoltott a tömeg. Mona-val közelebb verekedtük magunkat, hogy jobban lássuk a színpadon incselkedő félistent, aki a lelkes sikolyokra tovább ingerelt bennünket, és lassan bontogatni kezdte díszes ingének gombjait. Félúton járt, mikor az első dollárok a színpad felé repültek. Csípőjével lassú körzésbe kezdett, majd egyik kezét levezette alsó felén, közben végignyalt alsó ajkán és érzékien beharapta azt.

Erre én sem bírtam tovább magammal. Hatalmas sikoly szakadt fel tüdőmből, és közelebb férkőztem a színpadhoz, kezemben egy ötdollárost lebegtetve. A herceg pedig folytatta királyi vetkőzését a trónuson.

Végre kibomlott a fehér ing, így rálátást engedett izmos, és a felhevült levegőtől izzadt hasfalára. Kósza verejtékcsepp gördült végig nyakától, egészen a nadrágja széléig, miközben lekerült róla a fölöslegessé vált ruhadarab. Újabb ötdollárosért nyúltam kistáskám mélyére, mialatt ő szemeivel a nézőközönséget pásztázta, végül tekintete rajtam állapodott meg. Újabb köröket írt le csípőjével, kezével izgatta minden testrészét, majd mikor újra a gyenge ponthoz ért, letérdelt és négykézlábra ereszkedve a színpad fényes márványlapjaihoz dörgölőzött, mintha ott helyben megerőszakolta volna a márványlapról visszaverődő tükörképét. Tovább bűvölte tekintetemet azokkal a babonázó mandulavágású szemeivel, mikor leugrott a színpadról, és közeledni kezdett felém. Megvadult nők tömegei őrjöngve és sikoltozva lóbálták kezükben a dollárokat, de nem mertek hozzáérni egy ujjal sem a herceghez. Most nem nekik állt a pálya.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy a szőke félisten tényleg felém tart, felvettem a legkéjesebb, legingerlőbb arckifejezésemet, és az ötdollárost kezeim között kezdtem sodorgatni. Egy lépéssel előttem termett, könnyedén felkapott és csípőjére ültetett, majd lassan mozgatni kezdte alattam. Rögtön kimelegedtem, levert a víz, és nem tudtam mást tenni, csak sóhajtozni a végkimerülésig abban a tudatban, hogy egy valóságos herceg ruhán keresztül is képes felingerelni minden porcikámat.

- Hogy hívnak kislány? – súgta a fülembe, ám nem úgy tűnt, mint akit nagyon foglalkoztat a válasz. Ölbe kapott, majd azzal a lendülettel felfektetett a színpadra, és fölém tornyosult.

- Carter – válaszoltam.

- Hány éves vagy Carter? – búgta nyakamba, és hozzám simult.

- Éppen ma huszonegy.

- Akkor boldog születésnapot – mondta, azzal véget vetett a további beszélgetésnek.

Hevesen falta ajkaimat, miközben keze bebarangolta egész testemet. Lábaim közé térdelt, úgy dörgölte alsó felemhez királyi szerszámát, mire hangos sikolyokkal és repkedő ötdollárosokkal bombáztak minket a nézők. Ideje volt, hogy én is kivegyem a részem a játékból.

Megmarkoltam gyönyörű szőke haját, és fejét elemeltem mellkasomtól. Néhány elégedetlen pillantást vetett rám, de hagyta, hogy elkalandozzak rajta. Nyakába karoltam, hogy könnyedén felhúzzam magam hozzá, és körmeimmel csupasz, verejtékes hátát kezdtem karcolgatni, majd meglobogtattam orra előtt a két ötdollárost.

- Szeretnéd? – kérettem magam.

Nem szólt, kaján vigyorra húzta száját, hanyatt döntött és testével hullámozni kezdett rajtam. Kezdtem elveszteni a fejem, miután többször is legérzékenyebb pontomhoz ért, de épp csak annyira, hogy minden egyes alkalommal aprón belebizsergett a testem. Ismét csípőjére ültetett, majd hátra döntött, hogy fejem majdnem a színpad márványlapjaival találkozott. Hátam ívben megfeszült mikor visszahúzott, ledobott csípőjéről, és széles termeszben megállt előttem. Kezeimet magas tartásba emelte, és ujjait lassan végighúzta rajtuk vállaimtól egészen a kézfejemig, aztán megragadta csuklómat, térdeimet berogyasztotta és egyszerűen átcsúsztatott lábai között, hogy meg sem álltam, csak mikor a pódium lépcsőfokának ütköztem.

A közönség felocsúdott, hogy végre szabad a préda, és láttam, hogy Mona is igencsak epekedik a színpad szélén. A herceg ügyet sem vetve a felé repülő dollárokról, szexisen táncolni kezdett a dübörgő zenére. A lábfejétől az ujja hegyéig, beleadott mindent a kéjes mozdulatokba, majd a zene hirtelen elhallgatott. A közönség egy hangot sem hallatott, meghökkenten figyelték a herceget, aki száznyolcvan fokos fordulatot vett, és lendületesen megindult felém.

Még mindig a pódium előtt ültem abban a felingerelt állapotban, ahogy az előbb magamra hagyott. Megállt előttem, és fejem éppen abban a magasságban volt, hogy farkasszemet nézhettem a kígyóval. Újra megszólalt a zene, egy mozdulattal lecsatolta nadrágszíját, felkapott a földről, és már csak arra eszméltem, hogy a trónushoz kötözve ülök, ő meg előttem tekereg félig kibontott nadrággal. Végignyaltam kiszáradt ajkaimon, amit rögtön észre is vett, és forró csókkal jutalmazott.

- Óhajt még valamit a szülinapos? – lehelte számba.

- Hm, extra szolgáltatás nincs? – mosolyodtam el és a két ötdollárost alsójának szélébe gyűrtem.

Vigyorogva eloldozta nadrágszíját, én pedig kényelembe helyezkedtem a trónon, és vártam azt az extra szolgáltatást.

Ő viszont csak hátrált néhány lépést, leemelte szőke üstökéről a koronát, fejemre tette, majd mélyen meghajolt előttem, és kezet csókolt.

- Te rohadt nagy mázlista! – dülöngélt mellettem Mona. – Ez az ember egy félisten!

- Egy szexi félisten! – helyesbítettem. – Anyám, egy húszast kellett volna a gatyájába tömnöm! És még kezet is csókolt…

Mindketten elnevettük magunkat, majd kótyagos fejjel a hotelszoba felé indultunk.

*

- Basszus, Mona! Ébredj! – pattantam ki az ágyból, amint megpillantottam az órát. – Mindjárt kilenc, Daniel bármelyik percben megjöhet!

- Mi van? – dörzsölte szemeit két ásítás közben.

- Tudod! Tegnap mielőtt elindultunk otthonról, mondta, hogy kilencre értünk jön és elmegyünk reggelizni.

- Anyám, tényleg – dobta le magáról a takarót, és felállt, de azzal a lendülettel vissza is szédült a paplan közé. – Bakker, de jó buli volt az éjjel…

- Hé, Danielnek erről egy szót se! – szorítottam meg a csuklóját, mire elnevette magát. Visszagondolva, hogy mit műveltem abban a klubban azzal szexistennel, vagy inkább szexis istennel belőlem is előtört a nevetés.

Egyszer vagyok huszonegy éves, és egyszer egy éjszakára megengedhetem magamnak, hogy azzal kavarjak, akivel akarok a barátom tudta nélkül. Egyszer élek.

Utána úgyis vissza kell térnem az unalmas, és normális életembe, a jómódú emberek közé, és kisasszonyként élhetem le az életem egy udvarias, figyelmes és gazdag kölyök mellett, akit szeretek. Ez az életem, de százszor visszagondolok arra a hercegre, és egyszer sem bánom meg azt, amit tettem. Szeretem Danielt, és remélem, hogy egyszer majd ő fogja nyújtani nekem azt a bizonyos extra szolgáltatást.

Megszólalt a telefonom az ajtó melletti komódon. Egy sms.

„Sajnálom, hogy kések, dugóba kerültem. Várjatok meg a hallban. Daniel”

Ma az isteni gondviselés úgy döntött nekünk kedvez. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, az üzenet láttán, de ettől még nem szabadott elkényelmesednünk, mert csak nőből vagyunk, és idő míg elkészülünk.

- Mona! – ripakodtam barátnőmre, aki rögtön felpattant és a fürdőszoba felé baktatott.

Röpke fél óra alatt elkészültünk, és teljesen felfrissülve, foglaltunk helyet a hallban. Nyoma se látszódott rajtunk a tegnapi bulinak.

„Hé édes, minden oké? Hol vagy?”

„Piros lámpát kaptam a kereszteződésnél. Egy perc és ott vagyok.”

Folytatása következik...

MASTER BLEND

"Te aztán tudod, hogyan keverd mesterien a dolgokat."

Chapter 1.

Chapter 2.

Chapter 3.

Chapter 4.

Epilógus

Keep Your Head Down

Chapter 16.

Lendítettem az öklöm, és minden erőmet beleadtam az ütésbe, ami Kris alsó állkapcsát találta. Hátrált néhány lépést, míg sikerült visszanyernie egyensúlyát, de attól tartok ez az öklös jobban fájt nekem, mint neki.

- Ezt biztos megérdemeltem – tapogatta vörös színben pompázó állát. Igen, ezt megérdemelted.

- Azt hiszem eltörött az ujjam – szorítottam még mindig ökölbe a kezem.

- Most én vagyok az, akinek panaszkodnia kellene – dünnyögött. – Na mutasd – fektette kezemet a tenyerébe.

Hirtelen mozdulattal megrántotta ujjaimat, mire azok hatalmasat roppantak, én meg majdnem összepisiltem magam a fájdalomtól.

- Elment az a maradék eszed is?! – kiáltottam rá és kirántottam kezem az övéből. – Ezt már másodjára játszod el velem – emlékeztettem a fertőtlenítős incidensre a gyengélkedőn.

- Kiugrott a csont, és máshogy nem lehet helyre tenni, csak így – mondta szemrehányóan, és egy adag kötszerrel körbetekerte a kézfejemet.

- Na próbáljuk meg újra – ismét felvette a támadó pozíciót.

- Azt akarod, hogy tényleg eltörjem a kezem?

- Gyerünk már! – utasított.

Idegesen fújtattam párat, majd újból célba vettem az állát, de ezúttal kivédte. Meglepődésemben már csak arra eszméltem, hogy kezével hárít, elkapja a karomat, majd a hátam mögé kerül, és szorosan magam előtt lefogja mindkét kezemet.

- Ya, eressz el! – rivalltam rá.

- Könnyen kiszabadulhatsz – mondta, mire alábbhagytam a ficánkolással. – Figyelj – suttogta a fülem mellett. – Tenyerek kifelé néznek, csípő hátra, felsőtest a talaj felé.

Követtem az utasításait, majd egy gyors mozdulattal kiszabadultam a szorításából.

- Nagyon jó – bólogatott elismerően. – Gyorsan tanulsz. Na állj fel, most én ütök.

- Mi? Hé, v-várj egy percet! – tiltakoztam, de még idejében el tudtam hajolni az ütés elől. Azt hiszem, innen nem keltem volna fel egyhamar, ha eltalál.

- Jó – bólogatott ismét. – Jók a reflexeid, ez minden szempontból előny az önvédelmi sportokban.

Szokatlan volt hallani ennyi dicséretet, főleg tőle, de hozzá tudnék szokni a folyamatos oltogatás helyett.

- A legfontosabb: ha kivédted az ütést, azonnal ellentámadást tudj indítani, ezzel védekezésképtelenné téve ellenfeledet – mondta, azzal lendítette öklét.

Ismét elhajoltam előle, de hirtelen kirúgta alólam a lábaimat, és fájdalmas nyögéssel elterültem a földön.

- Résen kell lenned!

- Ah… - nyöszörögtem.

- Add a kezed – nyújtotta az övét, és felhúzott a földről. – Nagyon megütötted magad?

- Dehogy, a talaj ütött meg – fintorogtam, és sajgó gerincemet kezdtem dörzsölgetni.

- Oké, mára elég ennyi. Szép munkát végeztél – dicsért meg. Éppen csak egy elismerő kézfogással nem jutalmazott.

Mint egy reumás vénasszony, hátamat fogva a móló széléhez araszoltam, és jajgatások közepette leültem, lábamat pedig a vízbe lógattam. Kris is csatlakozott hozzám, és egy üveg vizet nyújtott.

- Köszönöm – vettem el tőle, majd lecsavartam a kupakot, és egyszerre legurítottam a palack tartalmát.

- Te aztán szomjas voltál – nézett csodálkozva a kiürült üvegre, és elnevette magát.

Hirtelen lefagytam. Most valahogy olyan más volt… Mint mikor először beszélgettünk. Szinte már kirázott a hideg a kedvesebbik énjétől.

- Mi a baj? – hervadt le hirtelen arcáról a mosoly.

- S-semmi, csak – hezitáltam – hátborzongató, hogy tudsz mosolyogni is. Gyakrabban kéne csinálnod és akkor nem kapnék frászt tőle – ráncoltam a homlokom.

- Majd igyekszem – mondta elhaló hangon, és belekortyolt az üvegébe.

Arra kíváncsi leszek.

- Na menjünk vissza – álltam fel a helyemről. – Luhan már tuti idegbajos, hogy hol marad ennyi ideig a zsírszegény joghurtja.

- A mije? – vonta fel a szemöldökét.

- Azt mondtam neki, hogy vásárolni megyek, ezért megkért hogy vigyek neki egy zsírszegény joghurtot – vázoltam a helyzetet. – Szóval igyekezz, mert még be kell ugranunk a boltba!

*

- Lu! Itt a zsírszegény epres joghurt, amit kértél – dugtam az orra alá hatalmas vigyorral a képemen.

- A Karácsony-szigetekre mentél te vásárolni? Mi tartott ilyen sokáig?

- Hát az történt, hogy… - kezdtem neki a magyarázkodásnak, mikor Kris közbeszólt.

- Összefutottunk a boltban, és eldumáltuk az időt.

- Igen, ez történt – bólogattam, és kezemmel a hajamba túrtam, ezzel leplezve idegességemet.

Luhan hirtelen elkapta a csuklómat, és elkerekedett szemekkel vizslatta rajta a kötést, majd tekintete Krisre tévedt, aztán újra vissza rám.

- Mi történt veletek srácok? – kérdezte elhűlve. – Mi ez a kötés? Neked meg mért van feldagadva a képed?

Ez most komoly? Lu, rosszabb vagy, mint az anyám.

- Izé, az… - vakaróztam.

- Meg akartam csókolni, ő meg eltörte a kezét, mikor behúzott egyet.

- Há?! – Luhannal együttesen tátottuk el a szánkat Kris kijelentésére.

- Csak hülyéskedik – legyintettem kínosan nevetve, majd egy mi-a-francot-csinálsz pillantást vetettem rá.

- Ja, csak poén volt, ne vedd komolyan hyung – mosolyogva vállon veregette Luhant, azzal eltűnt a kollégium épületében.

Ez meg mi a franc volt? Meg akartál csókolni, mi? Wu Fan vagy Kris Wu, vagy akárhogy is hívnak, neked annyi.

- Minden oké? – nézett rám furcsán Lu, mikor észbe kaptam, hogy kezemet ökölbe szorítva, gőzölgő fejjel meredtem abba az irányba amerre a szőke távozott néhány perccel ezelőtt.

- Mmmegfojtomm! – szűrtem fogaim között.

- Mi?

- Semmi – fújtam ki magam. – Menjünk kajálni – ragadtam karon Luhant és az étkezőbe húztam.

- Chen Chen! – integettem az említettnek, immáron teljesen lenyugodva.

- Mondtam, hogy ne hívj Chen Chen-nek – dobta le a könyveit, és leült az asztal mellé.

- Mi van Jihyunnal? – kérdezte Luhan. – Voltál bent nála?

- Voltam – mondta komoran.

Hirtelen a hideg is kirázott. Mióta Jihyun kórházban van olyan, mint valami élőhalott, nem eszik, nem alszik, és egész nap színét se látjuk. Ez már komolyan beteges. Ha így folytatja, hamarosan ő is befekhet Jihyun mellé az intenzívre.

- Nagyon legyengült az immunrendszere. Szinte csak alszik egész nap, közben meg nyomják belé az inzulint, de még sem látom, hogy javulna valamit az állapota.

- Rendbe fog jönni, ne aggódj – küldtem felé egy buzdító mosolyt, és megszorítottam az asztalon pihenő kezét. – Egyél valamit, szörnyen nézel ki.

- Nem vagyok éhes.

- Kim Jong Dae – szóltam rá erényesebben. – Ne sztrájkolj, mert nem érsz el vele semmit. Csak belebetegszel.

- Sajnos igaza van – értett egyet Luhan. – Megyek, hozok neked rament – felállt az asztaltól, és egy pillanat múlva már vissza is ért a gőzölgő levessel a kezében.

Jongdae szemeit forgatva fogadta el a tányért, és egy halvány mosolyt erőltetett magára.

- Kösz srácok – mondta, és máris jobb színre derült az arca.

- Akkor jó étvágyat! – mosolyogtam, és hozzáláttunk a falatozáshoz.

Jóformán még bele se merítettem a kanalat a levesembe, mikor megzavart telefonom rezgése. Sms érkezett.

„Pihend ki magad, holnap délután találkozunk az uszoda előtt pontban kettőkor. Átveszünk néhány úszóleckét. Ne késs! Kris”

Folytatása következik...

Keep Your Head Down

Chapter 15.

- Jézusom, mi történt veled? Csurom víz vagy!

- Lu…

- Tűz forró a homlokod! Nagyon magas lázad lehet.

- Lu! – fogtam le a kezeit. – Semmi bajom, oké? Csak kimelegedtem, ennyi az egész.

- Azért óra után menj fel az orvosiba, rendben? – vetett rám aggodalmas pillantást. – De most gyorsan öltözz át, mert megfázol! – utasított, és a szobám felé kezdett vonszolni.

Illedelmesen szót fogadtam neki, és a szobámba vettem az irányt, hogy vegyek egy forró zuhanyt, és száraz ruhát, hogy aztán újult erővel nekivághassak a hétfőnek.

*

Teljesen felvillanyozódtam társadalomismeret órán. Nem bírtam megülni a helyemen, lábam megállás nélkül dobolt a padlón, testemmel előre-hátra ringatóztam a padban, miközben szememmel bűvöltem a faliórát, mintha attól gyorsabban múlt volna az idő.

- Mielőtt befejeznénk az órát egy gyors bejelentés – hívta fel a figyelmet a professzor. – Még a hét folyamán el kell végeznetek egy egyéni feladatot az újságírás órára. Készítsetek cikket! A téma mindenkinek egyéni választás, írhattok akár riportot, élménybeszámolót, interjút, olvasói levet, vagy akármilyen információs vagy publicisztikai műfajban, a lényeg, hogy tartalmas és izgalmas legyen, mert ez mindenkinek beleszámít az év végi osztályzatába. Jó munkát! – azzal becsukta a naplót, és kámfor módjára eltűnt a teremből.

Rögtön mozgásba lendültek fejemben a fogaskerekek, agyam megállás nélkül kattogott, és már támadt is egy ötletem.

- Onni! – termett mellettem Minhyuk. – Segíts nekem! Te jó vagy az ilyenekben – pislogott a kölyökkutya szemeivel, de nem hatott meg.

- Sajnálom Minhyuk-ssi, de ha segítek az már nem egyéni munka – borzoltam össze a haját, majd egy lelkesítő mosoly keretében elköszöntem tőle.

A frász jött rám, amint kiléptem a folyosóra.

- Jesszus, Jihyun! – ugrottam egyet ijedtem, és az ajtófélfába kapaszkodtam, nehogy hanyatt essek. - Szörnyen nézel ki, jól érzed magad?

- Byul… yi – mondta akadozva. – Hol voltál? Nem láttalak péntek… óta – dülöngélt, mint aki be van rúgva.

- Te beteg vagy! Azonnal orvoshoz kell menned! – parancsoltam rá, de hirtelen elhagyta a testét, és eszméletlenül elterült a padlón.

- Jihyun! – rázogattam, de semmi. – Hívjatok mentőt! Gyorsan!

*

- Doktor úr! Hogy van? – állította meg a folyosón Jongdae.

- Még eszméletlen. Egyenlőre vizsgálatok folynak, de kérem, ne aggódjanak. Rendbe fog jönni.

- Értem – bólintott, miközben ujjait tördelte. - Bemehetünk hozzá?

- Természetesen. De ne maradjanak sokáig, pihennie kell.

- Köszönjük – mindketten meghajoltunk, azzal az orvos tovább is állt.

- Hé… jól vagy? – léptem közelebb hozzá.

Állát kezére támasztotta és csak bámulta a halkan szuszogó lányt. Megrázta a fejét, jelezve, hogy a kérdésre nem a válasz. Nem is számítottam másra, habár tudtam, hogy képtelen lennék megérteni, mi zajlik most le benne.

Különleges kapcsolat a kettejüké. Sokkal erősebb a kötelék közöttük a szerelemnél, olyan, mint a legerősebb testvéri szeretet, ami létezik ezen a világon. Ha bármi történik az egyikkel, épp úgy szenved tőle a másik is. Valami hasonló kapcsolat lehet köztem és Luhan között is.

Ezért nem vagyok hozzá mindig teljesen őszinte, mert tudom, ha nekem fáj, az neki is.

- Srácok! – tűnt fel az említett, Krissel az oldalán. – Siettünk, ahogy tudtunk. Mi van Jihyunnal?

- Összeesett a suliban. Még nem tudják mi a baja…

- Mikor esett össze? – kérdezte Kris.

- Nemrég, első óra után, de – tartottam egy kis szünetet – olyan furcsa volt. Darabosan beszélt, mintha be lett volna rúgva.

- Mintha be lett volna rúgva? – ismételte Luhan. – Talán tényleg ivott, és csak kiütötte az alkohol, ennyi az egész – mondta nyugtatólag.

- Kétlem – ingatta a fejét Kris. – Kijönnél egy percre? – fogta meg a csuklóm, és kihúzott a folyosóra.

- Tudod ez minek a mellékhatása – mondta.

Kérdő pillantásokat vetettem rá, mikor hirtelen beugrott a gondolat.

- Az nem lehet…

- Többször is volt hányingere a suliban. Sőt – gondolkodott hangosan, ami egyre inkább alátámasztotta a tényt, hogy Jihyun nem az alkohol hatása miatt esett össze.

- Valaki rendszeresen drogot adott be neki – hangzott a szájából a mondat, amitől az egész beszélgetés alatt tartózkodtam.

- Ez hülyeség – legyintettem, és visszamentem a többiekhez.

Pedig legbelül tudtam, hogy Krisnek nagyon is igaza van.

- Elnézést. Meg kell kérnem önöket, hogy hagyják el a kórtermet, a beteget nemsokára átszállítják a sürgősségi osztályra – lépett be a nővér.

- A sürgősségire? Miért? – kapta fel a fejét Jongdae.

- Meg akarjuk előzni a kómába esés lehetőségét. Most pedig kérem, menjenek.

Jongdae megmerevedve állt Jihyun ágya előtt. Alsó ajkát harapdálta, mikor eljutottak füléig a nővér szavai. Utoljára rápillantott, majd meghajolt előtte, és eltűnt a kórház hosszú folyosóján.

*

- Most már elhiszed, hogy nem a levegőbe beszélek?

- Túl nagy dobra vered a dolgot, Kris – válaszoltam közömbösen, és tovább baktattam a suli folyosóján.

- Még mindig nem fogtad fel a helyzet komolyságát? – ragadta meg a csuklóm, ezzel megállásra kényszerítve. – Te vagy a célpontja és nem adja fel, míg meg nem szerzi, amit akar! Az én feladatom, hogy vigyázzak rád, de az úgy nem megy, ha te kézzel-lábbal tiltakozol! Együtt kell működnünk. Comprende?!

Sóhajok közepette hátrafordultam, és farkasszemet néztem vele.

- Mondd, mit tegyek.

- Először is add ide órarended – engedte el a csuklómat.

- Minek az neked? – szökött fel a szemöldököm a kérdésre.

- Hogy be tudjam iktatni az edzést a napirendedbe – mondta halálos nyugodtsággal.

Nem hiszem el, hogy már megint az idióta edzéssel jön. Komolyan azt hiszi, hogy ennyire el vagyok tunyulva?! – már épp akartam tiltakozni, de inkább elvetettem ezt a gondolatot. Hamarabb leszáll rólam, ha szó nélkül rábólintok minden hülyeségére.

- Hát legyen. Nesze – dugtam az orra alá az órarendemet, és faképnél hagytam a folyosón.

Végre kiélvezhettem azt az öt perc szabadidőt, amit csendben és békében eltölthettem a könyvtárban. Egyedül. Se Kris, se hangoskodó, idegesítő osztálytársak, sem pedig más zavaró tényező.

Leültem az egyik könyvtári gép elé, és nekiláttam a böngészésnek a házidolgozatomhoz. Mindenképpen jó jegyet kell kapnom, hiszen ha ösztöndíjra hajtok nem ronthatom le a jeles átlagomat egy ilyen bugyuta kis feladattal.

Gondolataimban való merengésemből telefon rezgése zökkentett ki. Egy sms.

„Holnap reggel kilenckor a mólónál. Ne késs! Kris”

- Ezt nem úszom meg élve – hajítottam félre a készüléket, és belefejeltem a számítógép billentyűzetébe. Mit vétettem, amiért ennyire gyűlölsz Istenem??

***

- Késtél.

- Akkor legközelebb magyarázkodj te Luhannak! Nem tudok élni a tudattal, hogy folyton hazudnom kell neki – fakadtam ki. – Mért nem avatod be őt is? Luhan okos srác, talán segíteni is tudna.

- Nem lehet – mondta komoran. – Neked sem kellene tudnod sok mindenről. Ha beavatnám őt is, azzal csak bajba sodornám, és-

- Mindegy, vedd úgy, hogy nem szóltam – vágtam közbe, mielőtt újabb felvilágosításra vetemedne, miért is kell titokban tartanunk ezt az egészet.

- Jól van, lapozzunk. Kezdjük az edzést – mondta, azzal támadó álláspontba helyezkedett.

- Üss meg.

- Mi? – hüledeztem.

- Gyerünk, üss meg!

Letaglózva álltam egyhelyben, és csak gondolkoztam, hogy vajon tényleg azt hallottam-e, vagy csak szerettem volna azt hallani.

- Na mi lesz már? – kérdezte nagyobb hangsúllyal.

Megráztam a fejem, majd kezem ökölbe szorítottam, így már teljes mértékig biztos voltam az első opcióban.

Jobb lesz, ha felkészülsz Kris, mert most olyat kapsz, hogy padlót fogsz.

Folytatása következik...

I wanna hold you high, and steal your pain

I wanna hold you high, and steal your pain

„Mert összetörök, mikor magányos vagyok

És nem érzem jól magam, ha te nem vagy itt

Elmentél

Nem érzel már engem többé.”

- Csak egyszer az életben érném meg, hogy támogatsz valamiben! Túl sokat kértem azzal, hogy engedj el a meghallgatásra?!

- Már megmondtam! Nem engedem, hogy te is olyan üresfejű szőke liba legyél, mint azok a majmok, akik ott ugrálnak a színpadon! Azt hiszed, ez jelenti a jövőt?! Fogd már fel, hogy nem a tehetség számít, hanem az, hogy mennyi pénzed van!

- Te azt honnan tudod?! Voltál már ott, ismered őket?! Nem! Akkor meg ne állíts olyanokat, ami nem igaz! Én ezt szeretem csinálni, és ezt is fogom! Mért nem törődsz bele, hogy én nem te vagyok?! Nem fogok látástól vakulásig a rizsföldeken csicskulni, csak azért, mert te azt mondod! Lehet, hogy te szereted, de én gyűlölöm! Gyűlölöm az egész rohadt életemet, amit már régen tönkretettél! – ordítottam bele a képébe, mire hatalmas pofonnal jutalmazott.

- Most már betelt a pohár Yoon Soo Hee! – markolt bele a hajamba, és ráncigálni kezdett a nappali felé. – Jobb lesz, ha változtatsz a modorodon, különben-

- Különben mi?! – ordítottam. – Megfenyegetsz?! Mást sem tudsz csak folyton fenyegetni!

Éreztem, hogy forróság önti el az arcomat, amint újabb pofonnal illetett. Még erősebben markolta a hajamat, így sikítással ellensúlyoztam a fájdalmat, mire apám lecsörtetett az emeletről.

- Mi folyik itt? Ya, Sooyeon! Mért ütöd azt a lányt?! – fogta le az idegbeteg anyámat, így végre kiszabadultam a karmai közül. Felkaptam a mobilomat a pulcsimmal együtt, és sírva rohantam el házból, ki az utcára.

- Gyűlöllek! – ordítottam vissza.

- Yoon Soo Hee! – rohant utánam anyám. – Azonnal gyere vissza, vagy nem állok jót magamért!

- Inkább meghalok, mint hogy egy fedél alatt éljek veled! – kiabáltam sírástól elfojtott hangon, és az úttest felé futottam, hogy minél hamarabb eltűnjek a szemközti parkban.

- Soohee! AUTÓ! – hallottam apám hangját, de már csak arra eszméltem, hogy hosszú dudálás után két fényszóró elvakít, majd hangos csattanás, és képszakadás…

*

- Yoon Soo Hee. Hogy érzi magát?

- Soohee!

- Ne nyúlj hozzám! – löktem el idegesen anyám kezeit. Hiába a könnyek és az álszent viselkedés, ez mind az ő hibája. Bár meghaltam volna…

- Sooyeon, menjünk – húzta apám az ajtó felé. Egy darabig még tiltakozott, de aztán vette a lapot, hogy látni se akarom, így végül beadta a derekát, és apuval együtt távoztak.

Erőtlenül csuklott vissza a fejem a párnák közé.

- Ezt idd meg – nyújtott felém egy poharat a nővér. – Ettől jobb lesz, hidd el.

Nem törődtem azzal, hogy jobb lesz-e vagy sem, gyorsan lehajtottam a rettenetes löttyöt, és visszadőltem a párnákra.

- Az meg ki? – böktem fejemmel az ajtó felé, ahol két rendőr beszélgetett egy nagyjából korombeli sráccal.

- Az a fiú vezette a kocsit, amelyik elütötte – mondta komoran az orvos. – Most veszik fel a vallomását.

Abban a pillanatban az egyik rendőr felém fordult, majd megbökte társa vállát, jelezve, hogy ébren vagyok.

- Szép estét, hogy érzi magát? – intézték felém ma már másodjára a hülye kérdést.

Begipszelt lábamra pillantottam, miközben nyakmerevítőmet tapogattam, és magamra erőltettem egy bárgyú mosolyt. Mégis mit gondolnak, hogy érzem magam?

- Jól – morogtam, majd tekintetem hirtelen a fiúéval találkozott.

- Zhang Yixing, annak a gépjárműnek a tulajdonosa, amelyik tegnap este 11:35-kor elütötte Önt a városliget és a belvárosi utca sarkán – szólalt meg a rendőr. – Az Ön szülei és az ő vallomása alapján, mindketten hibásak voltak a balesetben, ezért úgy állapodtunk meg, hogy a kórházi költségeket a fiatalember állja – veregette vállon az említettet. – Mivel nem hagyta cserben a balesetben, és nem hajtott tovább az autóval, elengedtük a vádakat.

- A baleset okozta sérülések nyolc napon túl gyógyulóak, ezért bent tartjuk még néhány napig, azután otthoni pihenésre van szüksége – tájékoztatta az orvos.

- Na nem, nincs az a pénz, amiért én visszamegyek abba a házba – csattantam fel.

- Sajnálom kisasszony, de nem élhet örökké haragban az édesanyjával. Miután felépült vissza kell mennie a szülői házba, ha csak…

- Ha csak mi? – néztem kérdőn a rendőrre.

- Ha csak nincs más rokona vagy barátja, akihez költözhet. Mivel huszadik életévét betöltötte a döntés joga az Öné.

Fontolóra vettem a diplomatikus választ, de sajnos nem a szeretetteljes rokonságról vagy barátokról voltam híres.

- Hát… - kezdtem, de nem tudtam, hogyan folytassam. Egyben voltam teljes mértékig biztos: inkább a halál, mint a szülői ház.

- Nálam lakhat – szólalt meg a fiú, mire a két rendőr hátrakapta a fejét. – Nem rég költöztem ide Kínából, van egy lakásom a Gangnam negyedben.

Köpni-nyelni nem tudtam megrökönyödésemben. Mi?!

- Nos, hogy dönt? – vetett kérdő pillantást az egyenruhás.

- Van más választásom? – kérdeztem - inkább magamtól -, mire értetlen arckifejezéssel egymásra néztek.

- Legyen.

***

- Ha szükséged van még valamire, csak szólj – mondta kedvesen, azzal becsukta a szobaajtót.

Kicsit feszélyezve éreztem magam, a hatalmas házban. Úgy tűnik tényleg igaz, hogy a Gangnam negyed a kőgazdagoké. Nem mintha bajom lenne Yixinggel, nagyon aranyos srác, és állandóan a kedvemben akar járni, csak úgy érzem… én nem vagyok ide való. Talán haragudnom kéne rá… Általában ha valaki elüt valakit, egy életre meggyűlölik egymást, ellenben én most itt lakom annak az embernek a lakásában, aki átment rajtam a méregdrága autójával. Mégsem érzem azt, hogy gyűlölködnöm kellene. Nem úgy, mint anyámmal szemben…

Lassan feltápászkodtam a bőr ülőgarnitúráról, és amilyen sebességgel a járógipszem engedte, kibicegtem a szobából.

Mikor kiértem a kis folyosóról, megpillantottam a konyhában Őt, miközben sürgött-forgott gáztűzhely körül. Nesztelenül leültem az étkezőasztal mögé, és csak figyeltem.

- Mióta ülsz itt?

- Egy ideje.

Poharakat és evőeszközöket rendezett az asztalra, majd érkezett a vacsora.

- Woah – ámultam el az étel láttán. – Ez gyönyörű.

- Az íze még annál is jobb – bökött fel villájára egy falatot, és átnyújtotta az asztal fölött. – Ezt kóstold meg.

Tartózkodva ugyan, de elfogadtam, és az íz, amit éreztem egyszerűen leírhatatlan volt.

- Isteni. Mondták már, hogy nagyon jól főzöl fiú létedre?

- Ezt bóknak veszem – mosolyodott el.

- Annak szántam – mondtam halkan és hozzáláttam a fenséges ételhez.

*

Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki betévedt a szupermarket játékrészlegébe. Mindent meg akartam fogni, közelebbről szemügyre venni, de még volt bennem annyi önkontroll, hogy tudtam uralkodni magamon.

- Ez te vagy? – mutattam egy édes kiskori fényképre.

- Igen – bólintott a kanapén ülve. – ’95-ben készült, mikor először nyaraltunk a Jeju szigeten.

- Milyen aranyos voltál – kuncogtam. – Nem mintha, most nem lennél az – tettem hozzá, de rögtön meg is bántam, amint kimondtam.

Hallottam, ahogy halkan felnevet, de nem mertem megfordulni, mert csak még jobban elvörösödtem volna azon, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hoztam magam.

Csendben folytattam hát a nézelődést a nappali kincsei között, mikor megakadt a szemem a sarokban árválkodó gitáron, és nem bírtam megállni, hogy meg ne érintsem. Végighúztam ujjaimat a húrokon, így felrezgett néhány alig hallható hang.

- Szabad? – fordultam Yixinghez, aki válaszként bólintott egyet.

Óvatosan emeltem le az állványról, odabotorkáltam vele a kanapéhoz, és leültem mellé.

- Játssz valamit – nyújtottam neki a gitárt.

Kis hezitálás után elvette, ölébe fektette a hangszert, és játszani kezdett.

- Hé, mi a baj? – hirtelen abbahagyta, és ijedt szemekkel vizslatta arcomat.

Észre sem vettem, hogy kikönnyeztem, csak mikor hideg keze a bőrömhöz ért, és letörölte a sós könnycseppeket.

- Nem… nem tudom – kaptam az arcomhoz. – Csak olyan furcsa érzéseim támadtak – és lehajtottam a fejem, miközben felkuncogtam saját gyengeségemen. Sosem gondoltam volna, hogy eljön az az idő, mikor elérzékenyülök egy szomorú dalon. De ez most az az idő volt, mikor életem mélypontján már nem tudott enyhíteni más, csak a sírás.

- Ki kellene békülnöd az édesanyáddal. Nem élhetsz külön örökké – fogta kezei közé az arcomat, hogy szavai ösztönzőleg hassanak.

- De hisz te sem élsz együtt a szüleiddel – próbáltam felhozni valamit ellenérvként.

- A szüleim meghaltak.

Hirtelen lehanyatlottak kezei, és a gitár nyakára vándoroltak. Újabb könnycsepp indult útnak az arcomon, és késztetést éreztem, hogy megöleljem.

- Sajnálom – mondtam és arcomat a mellkasába fúrtam.

- Ne akard tudni milyen érzés – kezdte – mikor szükséged lenne rá, de ő már nincs.

Állam alá nyúlt, felemelte fejem, és újból letörölte arcomról a könnycseppeket.

- Kérlek, békülj ki az édesanyáddal.

~6 hónappal később~

- A következő számot az anyukámnak küldöm, és annak a személynek, aki békét hozott az életembe. Szeretlek Yixing.

Számhoz emeltem a mikrofont, majd megszólaltak az első gitárakkordok. Szemeimet lehunyva elénekeltem az első sort, és megéreztem a forró könnyeket az arcomon.

Köszönöm.

END

Keep Your Head down

Chapter 14.

Megint az erkélyre vezetett az utam. Egyszerűen nem jött álom a szememre.

A szobámba nem akartam bemenni, mert Luhan már biztosan alszik. Csak felébresztettem volna a szöszmötölésemmel, és most a magyarázkodáshoz van kedvem a legkevésbé.

Az erkély tökéletes lesz. Kiszellőztetem a fejem, és kigondolom, hogyan tovább…

„- Oppa! Kérlek, hagyd ezt abba! Te nem vagy bűnöző!

- Ne hallgass rá Wufan! Csak szét akar választani minket!

- Oppa! Kérlek…

- Sajnálom Junmyeon…”

Aishh! – gondolatban jól fejbe csaptam magam, hogy eltereljem a figyelmemet. Átkozott emlékek.

„- Shim Changmin!

- Hol a húgom? Hol van?! Byul Ah!

- Nagyon sajnálom…”

Újabb emlékkép. Életemben először, és utoljára láttam akkor Max-et sírni. Yunho ingnyakát rángatta, aki próbálta nyugtatni, és mondogatta neki, hogy minden rendben lesz… de akkor már semmi sem volt rendben.

Ez volt az utolsó emlékem róla, mielőtt végleg elhagyott minket.

- Woah! Milyen gyönyörű! – tűnt fel hirtelen az erkélyajtóban Byulyi. Kómás fejjel, akár egy részeg, odatámolygott a korláthoz, és két kezét az ég felé nyújtotta.

- Mért nem alszol? – kérdeztem unottan.

Nem válaszolt csak, bámult tovább a semmibe.

- Hahó – meglengettem a kezem arca előtt, de semmi reakció. – Ya. Te most alvajársz?

Megint semmi. Üveges tekintettel bámulta a tengerpartot, miközben ringatózott előre-hátra.

- Ch – fújtattam egyet, és sarkon fordultam. Már sehol sem lehet nyugta az embernek.

- Ah, olyan jó lehet madárnak lenni.

- Hé, elment az eszed?! – fordultam, vissza hirtelen. – Le akarsz esni?! – kaptam utána, és egy mozdulattal visszarántottam a korlát széléről, mielőtt megtapasztalta volna a szabadesés élményét.

- Olyan jó lehet madárnak lenni – morogta csukott szemmel, miközben szorosan összekulcsolta kezeit a nyakam körül.

- Majd máskor legyél madár, jó? – kaptam fel az ölembe és villámgyorsan visszatrappoltam vele a szobájába.

Lefektettem és betakartam egészen a nyakáig, aztán… nem is tudom, mi lelt, de elidőztem néhány percig az ágya felett. Talán sosem néztem még ilyen közelről az arcát. Gyönyörű arc… épp olyan gyönyörű, mint amilyen az övé volt.

Utoljára rápillantottam, aztán felkeltem… volna az ágya széléről, de egy kéz lendült, és szorosan a nyakam köré tekeredett.

- Ya! Engedj el, megfojtasz! Hallod?! – kiabáltam rá, és próbáltam lefejteni magamról a kezeit, de hiába. Még szorosabban ölelte a nyakamat és lerántott maga mellé az ágyra.

- Jó éjt, Mr. Darcy – mondta és ráhúzta a fejemre a takarót.

*

Byul Yi

Szörnyű álmom volt az éjjel. Madárrá változtam és ki akartam repülni az erkélyről, de leestem, és…

Áh! – pattantak ki a szemeim, de amit láttam, az még jobban megijesztett, így hatalmas sikítás keretében lefordultam az ágyról.

- Mi a jó francot csinálsz az ágyamban?! – kiáltottam rá a halál nyugodtam fekvő Krisre, de akkor bevillant a következő kérdés: Egyáltalán én hogyan kerültem az ágyamba?

Résnyire kinyitotta egyik szemét, majd vissza is csukta, és nagyot sóhajtott.

- Mr. Darcy, huh? – mondta csukott szemmel.

Nem értettem, mi köze ennek a kedvenc plüsskutyámhoz, de rögtön felvilágosított:

- Azt még elnézem, hogy alva jártál, és nem emlékszel semmire – könyökölt fel az ágyon. – De azután, hogy plüssmackónak nézve úgy ölelgettél, hogy esélyem sem volt szabadulni még azt kérdezed mi a francot csinálok az ágyadban, kicsit dühítő.

- Eh? – ez volt minden, amit ki tudtam nyögni.

Miután öt percig bambultam tátott szájjal, vette a fáradtságot, és felkelt, majd elmondta az elmúlt 12 óra eseményeit töviről-hegyire.

- Abból, hogy öt perce itt bambulsz, arra következtetek, hogy megpróbálod összerakni a fejedben a dolgokat, de ne fáradj – mondta. – Na gyerünk, kapj magadra valami kényelmeset, futni megyünk.

- Futni?! – tértem magamhoz. – Minek mennénk futni?

- Én vagyok a felelős a testi épségedért, és ne feledd, hogy szabad lábon van egy veszélyes bűnöző. Nem lehetek veled a nap huszonnégy órájában, ezért ki kell képezzelek.

- Tessék?! – tátottam a számat.

- Öt perc múlva a hallban. Iparkodj – azzal orromra vágta az ajtót.

*

Ki kell képezned, mi? Majd adok én neked olyan kiképzést, hogy megemlegeted…

- Ne maradj le!

- Eszemben sincs – fújtattam, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet.

Utálok futni. A legutálatosabb sport a világon a futás. Meghalok… - lihegtem, és újból megálltam, két kezemet a térdeimre támasztva. Szívem a torkomban dobogott, lüktetett a nyakam, kiszáradt a szám, és ennek tetejében dőlt rólam az izzadság.

- Nem bírom! Pihenjünk – ziháltam.

- Állóképesség nulla – kocogott oda hozzám. – Na gyerünk, még száz méter sprint a kollégiumig és befejeztük.

- Száz méter sprint három kilométer után? Meg van te huzatva?!

- Akkor kapd le a cipődet. Két hossz addig a bójáig oda-vissza – bökött a vízre, majd csípőre tette a kezét, és végzett néhány törzskörzést.

- Azt akarod mondani, hogy ússzak? – Mért nem mindjárt azt kéred, hogy hozzam le a csillagokat?

- Hacsak nem tudsz járni a vízen, igen – fogta poénosra a beszólást, de valamiért egyáltalán nem volt kedvem nevetni.

- Csak gyorsan döntsd el, mert elkésünk az óráról – pillantott a karórájára.

Basszus, hétfő van. Teljesen el is feledkeztem a suliról, de hát ez a mellékhatása annak, ha az ember egész hétvégén rosszfiúk elkapásával van elfoglalva.

Utoljára felmértem a két lehetőséget, végül az úszás mellett döntöttem. Nincs az a pénz, amiért még egy métert futnék ennek az edzésmániás őrmesternek a kedvéért. Lekaptam a cipőimet, ledobtam őket a homokba, és lassan a vízbe sétáltam.

Sokáig irtóztam a víztől a focilabdás eset után. Hosszú évekig még csak közelébe se mentem a mélyvíznek, minden vízcsepptől kirázott a hideg és folyton az jutott eszembe. És Luhan arca.

De ez már nagyon régen volt. Azóta leküzdtem a félelmemet, Lu tanított úszni, és mára teljesen megszerettem ezt a sportot. Persze néha még most is eszembe jut az emlék, de ez ellen nem tudok mit tenni. Ami volt, elmúlt.

Mikor már derékig ért a víz, elrugaszkodtam és mellúszásban tettem meg az első métereket, majd átváltottam gyorsúszásba. Szinte szeltem a habokat, már csak néhány testhossz volt a tíz méter mélységet jelző bójáig. Hamar megkerültem, és folytattam a gyorsúszást a partig.

- Még egy hossz – utasított Kris, miközben nyújtott.

- Értettem – morogtam, és megfordultam az újabb körhöz.

Megkerültem a bóját, és a lehető leggyorsabb fokozatra kapcsoltam, hogy minél előbb letudhassam a két hosszt.

Már a felénél jártam, mikor egy pöttyös labdát sodort elém a víz.

- Elnézést! Segítene? – kiabált egy kisfiú a partról. Feltételezem, az ő labdája lehet.

- A feladatra koncentrálj! – vágott közbe Kris.

Már megint túl sokat okoskodik. Igazán nem kerül semmibe, hogy kivigyem azt a pöttyös labdát.

Utána úsztam, amerre a sodrás vitte, majd két kézzel magam elé fogtam, ezzel a felső testemet fent tartotta, így már csak a lábaimmal tapostam a vizet. Nem volt messze a part, mikor hatalmas hullám zúdult a nyakamba, és kicsúszott kezemből a labda.

Nagy nehezen a felszínre kepesztettem, de mikor levegőt akartam venni újabb hullám jött, és visszasodort a már megtett öt méterre a bójához.

„- Hagyd már a fenébe azt a labdát!

- Mindjárt megvan! Nézd! – mutattam, miután elkaptam.

- Jól van, na siess kifelé – hallottam a hangját, de akkor az arcomba csapott a hatalmas víztömeg.

- Ya! Cha Byul Yi!

- Lu! Se… segíts!”

Pánikrohamszerűen, kétségbeesve csapkodtam a vizet és kapálóztam felfelé, ahogy csak tudtam, de a víz nagyobb úr volt nálam. Újabb emlékképek villantak be. Az érzés, amin egyszer már túltettem magam, ismét előtört belőlem. Képtelen voltam abban a pillanatban hideg fejjel gondolkodni, csak vergődtem, mint egy partra vetett hal. Fogytán volt az erőm és a levegőm, ami végképp kiszorult a tüdőmből. Újra Luhan arca villant be, aztán hirtelen, mintha feldobott volna a víz, a fejem a felszínre került.

- Kapaszkodj belém! – utasított egy hang, kinek tulajdonosát csak akkor tudtam beazonosítani, mikor feleszméltem a pillanatnyi kábulatból.

Szorosan átkaroltam a nyakát, és gyors tempóban a part felé kezdett úszni, én pedig csak kapkodtam a levegőt egyre jobban, még is úgy éreztem, mint, akit fűzővel kínoznak és képtelen mély lélegzetet venni.

- Ne… nem… nem kapok… - próbáltam kinyögni, miközben az ájulás határát súroltam.

- Maradj nyugton – mondta, amint kiért velem a partra. – A tüdődben rekedt a levegő – hátrafektetett, majd egy hirtelen mozdulattal erős nyomást gyakorolt a bal, majd a jobb mellkasomra. Eszeveszett köhögésbe kezdtem, de végre fellélegezhettem.

- Örülnék, ha nem kezdenél folyton magánakciózni – dünnyögött mellettem egy ázott Kris, és a pólója sarkát kezdte csavargatni.

- Sajnálom – szöktek könnyek a szemembe. – Lu… Ne mondd el Luhannak, jó?

Folytatása következik...

ADONIS

- Wu Fan! Igazgatói iroda! MOST!

Belezengett az iskola a songsaeng-nim hangjába. Az említett gúnyosan elmosolyodott, átvetette vállán az iskolai egyenkabátot, és hosszú léptekkel célba vette a harmadik emeleti folyosót.

Már megint.

Mért van az, hogy a menő srácok felhatalmazva érzik magukat arra, hogy minden disznóságot elkövessenek? Lógnak az órákról, tiszteletlenek a tanárokkal, lenézik a diáktársaikat, és ennek tetejében mégis az összes lány a lábaik előtt hever?

Megáll az eszem.

- Hol is tartottam? Ja, igen – zökkent vissza Jung songsaeng-nim az előbbi kis incidens után. – Tehát, a holnapi kirándulás – vázolta a következő napirendi pontot. – Gyülekezés háromnegyed nyolc előtt a főkapunál, a busz pontban nyolckor indul. Senkire nem várunk, aki késik, az itt marad. Ételt, italt és a kempingfelszerelést mindenki biztosítja magának, ahogy azt már megbeszéltük. Kérdés?

Síri csend támadt az osztályteremben.

- Akkor mára ennyi. Vége az órának – mondta, azzal hóna alá vágta a naplót és komótosan kisétált a teremből.

Hatalmasat ásítva nyújtóztattam ki elgémberedett végtagjaimat. Könyveimet a táskámba suvasztottam, hátamra csaptam és amilyen gyorsan csak vitt a lendület, elhagytam az iskola kapuit.

***

Másnap reggel nyúzottan ébredtem. Egyáltalán nem volt kedvem kirándulni menni, főleg nem úgy, hogy tudatában voltam a ténynek, hogy egy légtér alatt kell lennem Wufan-nal. Nincs az a szó, amivel megfelelően ki tudnám fejezni, mennyire utálom az ilyen önimádó seggfejeket.

Kelletlenül pakoltam össze a hátizsákomat, megreggeliztem, majd elköszöntem anyuéktól, és indultam a sulihoz.

Mikor megérkeztem már szinte mindenki ott volt. Felszálltam a buszra, és rögtön megpillantottam a legjobb barátnőmet, aki szerencsére foglalt maga mellett egy helyet.

- Mindenki megvan? – hallottuk a songsaeng-nim hangját.

- Wufan még nincs itt – szólt valaki hátulról.

Hát persze, hogy is érhetne ide időben. A menő srácoknak mindig el kell késniük.

- Még egy percet várunk, aztán indulunk – mondta a tanárnő ellentmondást nem tűrve.

Abban a pillanatban esett be az említett. Jung songsaeng-nim sóhajtott egyet, láthatóan ő is inkább itthon hagyta volna, de a sors nem így akarta.

- Kris!

- Gyere haver, foglaltunk helyet – kiáltottak hátul a spanok, mire a szőke ciklon vigyorogva megindult feléjük.

- Rendben, mindenki üljön le, indulunk – jelentette ki a tanárnő, majd a busz lassan kigurult a suli parkolójából.

*

Miután felállítottuk a sátrakat, készülődni kezdtünk az ebédhez. Jung songsaeng-nim sürgött-forgott a grillsütő körül mire elkészült a főétel. Tányérokkal a kezünkben sorakoztunk, várva, hogy csillapíthassuk korgó gyomrunkat.

Épp sorra kerültem volna, mikor valaki pofátlanul betolakodott elém.

- Ya! Várj a sorodra! – förmedtem rá, mire hátra fordult, így szemben találtam magam a legnemkívánatosabb személlyel.

- Hogy mondod?

- Azt mondtam, várj a sorodra! – ismételtem és odébb löktem.

- Ya – sziszegte, miközben gyilkos pillantásokat vetett rám.

- Ott a sor vége – mutattam hátra, majd diadalittas mosollyal hátat fordítottam neki.

- Ya – szólt erényesebb hangon, és megragadta a csuklómat, aminek következtében elejtettem a tányért, így az hangos csörömpöléssel millió darabra törött.

- Szerencsétlen.

- Eressz el! – kiáltottam.

- Elég legyen! – rivallt ránk Jung songsaeng-nim. – Mi folyik itt?!

Egymás szavába vágta próbáltuk elmondani, aminek a vége megint csak az lett, hogy hangos szócsatába bocsátkoztunk.

- ELÉG! – kiáltotta, mire mindketten elhallgattunk. – Büntetésből, ma ti ketten fogtok mosogatni! – utasította, azzal lezártnak tekintette a beszélgetést.

- Kösz szépen – fújtatott Kris.

- Magadnak köszönd!

- MOSOGATNI!

- Igen, songsaeng-nim – hajoltunk meg.

- Mi lenne, ha nem csak állnál és bambulnál, hanem segítenél is valamit? – mordultam rá a szőkére, aki karba tett kézzel támasztotta a fa törzsét, mintha attól félne, hogy ki fog dőlni.

- Nem érhetek a mosószeres vízhez, allergiás vagyok a vegyi anyagokra – mondta közömbösen, és körömágyát kezdte vizsgálgatni.

- Csodás – sóhajtottam, és beletörődtem a sorsomba. – Kész élmény lesz ez a kempingezés. Elmondhatom, hogy a nagyságos Wu Fan miatt szívtam egész nap.

- Mi van?

- Jól hallottad! – köptem elé, és duzzogva visszatértem a tányérok öblítéséhez.

Kris fújtatott egyet mögöttem, majd hirtelen megragadta a karomat, és az erdőbe ráncigált, a lehető legmesszebb a többiektől. Ingerülten lökött neki egy termetes fa törzsének, majd tenyerét megtámasztotta rajta, és szikrázó pillantásokat vetett rám.

- Mégis mit tettem, amiért ennyire gyűlölsz? – förmedt rám.

Megrökönyödésemben megszólalni sem tudtam, csak vártam, hogy végre kiszabaduljon a tüdőmben rekedt levegő.

- Hallod magad egyáltalán, amikor beszélsz? – préseltem ki magamból a kérdést. – Egy önző, önimádó, sznob bunkó vagy, semmi több. Azt hiszed, mert menő vagy és a lányok hanyatt vágják magukat előtted, jogod van arra, hogy lenézd az embereket? Szállj le a magas lóról, mert előbb, vagy utóbb koppanni fogsz! – nem kerteltem, keményen az arcába vágtam a véleményem.

Megilletődött arccal állt előttem, tekintetét kapkodta ide-oda, amiből arra következtettem, hogy a megfelelő kifejezést keresi, amivel reagálhatna, de nem akadt szó a nyelvére.

- Ez most fájt – szólalt meg végül. – Komolyan ez a véleményed rólam? Szerinted én csak egy sznob bunkó vagyok? – hangja egyre ingerültebbé vált.

- Ez a véleményem – erősítettem meg, noha legbelül kezdtem megijedni tőle.

Arca dühösről hirtelen gúnyos kifejezésre váltott, és közelebb hajolt, amitől reflexszerűen behúztam a nyakam, ezzel is növelve az arcunk közötti távolságot. Általában felmegy bennem a pumpa, ha csak az álszent képére gondolok, de most igenis belepirultam a gondolatba, hogy itt áll előttem, és szinte meggyilkol egyetlen pillantással. Így közelebbről nézve egész jóképűnek tűnt, és szomorú de be kell vallanom, hibátlan. Egyszerűen túl tökéletes, nem csoda, hogy minden lányt megbabonáz egyetlen pillantással.

- M-most mért vigyorogsz? – dadogtam.

- Van egy ajánlatom.

- Miféle ajánlat? – ráncoltam a homlokom.

- Randizz velem. És ígérem, megváltozok.

Állam a talajt súrolta, mikor eljutottak a fülemig a szavak. Szólásra nyitottam a számat, de rögtön be is csuktam, majd megint szólni akartam, de képtelen voltam.

Jól hallottam, tényleg azt mondta, hogy randizzak vele?

- Te más vagy, mint a többi. Nem köntörfalaztál, egyszerűen a szemembe vágtad az igazságot, és ez tetszik. Bírom az őszinte lányokat.

- Hé, fékezd a nyelved adonis! Nem leszek a kabalabarátnőd egy olyan ígéret fejében, amit képtelen vagy betartani – tiltakoztam, és megpróbáltam villámgyorsan eliszkolni előle, de gyorsabbnak bizonyult nálam. Elkapta a csuklómat és hirtelen szembe fordított magával.

- Ebből látszik, mennyire nem ismersz – mosolygott gúnyosan. – Jobban meg kell ismernünk egymást randizás közben. Kezdjük ezzel – mondta, azzal magához rántott, kezeit pedig átfonta derekam körül.

Innen már nincs menekvés. Tudtam mi fog következni, de szerettem volna azt hinni, hogy ez csak egy rossz álom, és nem a valóság.

- De mért én? – suttogtam ajkaitól néhány centire. – Bármelyik másik lányt megkaphatnád.

- Pont ezért – mondta. – Mert őket megkaphatnám…

Bizsergés járta át az egész testem, amint megéreztem forró leheletét. Összeszorítottam a szemem és vártam az ítéletet.

Kételyeim azon nyomban szertefoszlottak, mikor puha ajkai az enyémhez értek.

Egyszerre éreztem magam a mennyben és a pokolban, felhőn lebegve és perzselő tűzben, de nem tudtam ellenállni. Túl jól csinálta… megint. Elcsábított az érzés, én pedig engedtem neki, és belementem a kis játékába.

Ügyes húzás volt, Kris…

END

Keep Your Head Down

Chapter 13.

- Nagyon régi ügy ez már kettejük között…

Nagyot kortyolt a sörből, és belekezdett.

- 1990-ben történt, akkor látta meg a napvilágot egy Wu Fan nevű kissrác egy hátrányos helyzetű családban, Guangzhouban. Sajnos ennek nem mindenki örült, a szülők napi rendszerességgel összevesztek, ami váláshoz vezetett, így három éves korában anyjával Vancouver-be költöztek. Nehéz gyerekkora volt, sokszor keveredett verekedésbe a diáktársaival és más srácokkal a városban. Miután kijárta az iskolát, visszaköltöztek Kínába, édesapja abban az évben halt meg.

- Meghalt az apja? – kerekedtek el a szemeim. – Erről egyáltalán nem is beszélt…

- Nem rázta meg túlságosan a dolog. Sosem volt jó viszonyban vele – fejtette ki. – Azután ismerkedett meg Kim Jun Myeon-nal.

- Elválaszthatatlanok, legjobb barátok lettek.

Suho és Kris, mint legjobb barátok. Ez elég hihetetlenül hangzik, azok után, hogy a hajón majdnem kinyírták egymást.

- És mi történt velük?

- Közéjük állt.

- Micsoda? – vontam fel a szemöldököm.

- A szerelem.

Hirtelen az ütő is megállt bennem.

- Kris szerelmes lett egy lányba – itt tartott egy kis hatásszünetet – Úgy hívták Cha Byul Ah.

- Junmyeon féltékeny volt rá. Nagyon féltékeny. Krisnek mindene meg volt, hihetetlenül boldognak érezte magát Byul Ah mellett, aki rendkívül jó hatással volt rá. Lassan kivált abból a bűnös körből, amibe Junmyeonnal együtt óvatlanul belesétáltak. Mindkettőjüket beszippantotta a drog bűvköre. Byul Ah mindent megtett azért, hogy Kris ne tartozzon közéjük, míg Junmyeon egyre mélyebbre süllyedt. Nem igazán nézte jó szemmel, hogy barátja kezd elszakadni tőle. Dühös volt rájuk, és meg akarta bosszulni a lelkében ejtett sebeket.

Elcsábította a lányt, Krist pedig feljelentette a rendőrségen, mint illegális drogcsempészt, de mivel akkor még kiskorú volt, csak néhány nap fogdára ítélték. Ez az idő azonban tökéletesen elég volt Junmyeonnak ahhoz, hogy pontot tegyen a dolog a végére.

- Mit csinált? – tördeltem az ujjaimat izgalmamban.

- Megölte – itt elhallgatott.

- M-megölte Byul Ah-t? – hűltem el. Max bólintott, majd erőt vett magán és folytatta.

- Kris teljesen összetörött. Hónapokig orvosi kezelésre szorult, olyan mély depresszióba esett. Azután döntött úgy, hogy új életet kezd. Maga mögött hagyta azt a Wu Fan-t, aki a saját gyengesége miatt kereste a bűnözők világában a megváltást. Nevet változtatott, Kris Wu-ként beállt az ügynökeink közé és megesküdött, hogy hűvösre teszi Junmyeont, amiért tönkre tette az életét és elvette tőle a lányt, akit szeretett.

Lassan kezdett összeállni a kép. Minden apró darab, amit eddig nem értettem, most a helyére került. Már csak egyetlen dolog nem volt világos.

- Honnan tudod mindezt?

Max, mintha csak tudta volna, hogy ez a kérdés fog következni. Vonakodva, de végül szólásra nyitotta száját:

- Onnan, hogy… Byul Ah az én kishúgom volt.

- Az… az meg, h-hogy lehet? – akadtak bennem a szavak.

- A fogadott testvérem volt – mondta lehajtott fejjel. Rendőrfőnökként erősnek kellett mutatnia magát, de a szemei akárcsak mindenki mást, őt is elárulták.

- Nagyon sajnálom – nyilvánítottam részvétet.

- Ami volt elmúlt – állt fel, majd megszorította a vállamat. – Épp ezért… nagyon vigyázz magadra – mondta. – Ha rád nézek, mintha csak őt látnám.

Felkapta italát és mosolyogva távozott.

*

„… mintha csak őt látnám.” – visszhangoztak még fülemben a szavai, miközben szedtem fölfelé a lépcsőfokokat, kezemben egy pokróccal és forró kávéval. Most rajtam volt a sor.

Hűvös szellő csapta meg az arcom, amint kiléptem a tetőre. Halk léptekkel közeledtem a trafóházhoz, majd letelepedtem mellé és felé nyújtottam a kávét.

- Tudtam, hogy itt leszel – mosolyogtam.

Fél szemmel rám pillantott, majd elvette kezemből a forró italt.

Szétbontottam a gondosan összehajtogatott plédet és betakargattam vele magunkat, ő pedig egy szót sem szólt. Csak ült csendben, miközben nézte minden egyes mozdulatom. Vártam, hogy mikor kapom meg a napi adag oltásomat, de ezúttal elmaradt. Nem szólt, fejét hátravetette és csak kémlelte a végtelen csillagos eget.

- Úgy érzem, – szólalt meg – újrajátszódik a múlt. Hirtelen feltűntél, csak a baj hozod a fejemre, és állandóan zűrbe keveredsz, ennek ellenére mégis úgy érzem, kötelességem megvédeni téged, mert – itt elakadt. Tekintetét ide-oda kapkodta, láttam rajta, hogy alaposan átgondolja azt, amit mondani akar.

- Amikor azt kértem, tartsd távol magad Suhotól…

Egyszerre lepörögtek lelki szemeim előtt az események, az első találkozástól kezdve egészen eddig a pillanatig.

Úgy érzi, újrajátszódik a múlt? Egyszer csak megjelentem én, és fenekestől felfordítottam az életét, ő pedig mindvégig óvni próbált… Meg akart óvni Suhotól, mert akárcsak Max, ő is Byul Ah-t látja bennem.

Minden világossá vált. Szörnyű beismerni, hogy mindvégig neki volt igaza, és Suho akart kihasználni azzal, hogy a bizalmamba fogadom, Krist pedig ellököm magamtól.

Milyen ostoba vagyok.

- Sajnálom – szöktek könnyek a szemembe. – Nagyon sajnálom…

Kris

- Kérlek, ne sírj – mondtam halkan.

Nem szeretem azt látni, hogy egy lány sír. Különösen nem az a lány, akit…

Egy idő után abbamarad a keserves zokogás hangja. Elaludt. Álomba sírta magát, egy olyan dolog miatt, amit nem is ért igazán.

Akkor megszólalt zsebében a mobilja. Elővettem a készüléket, aminek a sarkában már villogott az ’öt nem fogadott hívás’ üzenet.

Megnyomtam a zöld gombot és beleszóltam:

- Cha Byul Yi telefonja.

- Kris, te vagy? – hallottam meg Luhan hangját a vonal túloldalán. – Hova tűntetek? Napok óta nem érem el egyikkőtöket sem. Hol a fenében vagytok?! Ugye nem történt semmi baj? – kérdezte rémülten.

- Sajnálom. Ne aggódj, még ma este visszaviszem Byulyit a kollégiumba – mondtam, azzal kinyomtam.

Zsebembe tettem a mobilt, ölembe vettem a békésen szuszogó lányt, és lebaktattam vele a mélygarázsig, majd autóba ültetve, az East Side-hoz vezettem.

Az épületben már sötét volt. Ölemben fogva vittem fel a második emeletre, majd szobájának ajtaja előtt a zsebében kezdtem kutakodni, remélve, hogy a kulcsot is megtalálom.

Sikerrel vettem az akadályt, miután bejutottam a szobába, óvatosan az ágyra fektettem, betakartam, a kulcsot és a mobilt pedig az éjjeli szekrényre helyeztem.

Utoljára arcára pillantottam, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Fogalma sem volt, mi történik valójában, habár tudom, hogy Max biztosan kitálalt neki rólam. Nem követhetem el még egyszer ugyan azt a hibát. Még egyszer nem.

Újra a startkockára léptünk Junmyeon játékában. Megpróbálja ugyan azt eljátszani, mint tíz évvel ezelőtt, de most már előre tudom minden lépését. Tudom azt is, hogy akkor este, nem csak szimplán „felvidította” Byulyit. Minden ennek a gondosan kitervelt játéknak a része, mégis… mikor láttam, hogy megcsókolja, olyan érzés volt, mintha lyukat ütöttek volna a mellkasomba.

Megint rám talál az a lány, és ő megint elveszi tőlem.

Folytatása következik... 

Keep Your Head down

Chapter 12.

Kris

Csak azt ne mondd, hogy bedőltél ennek a pojácának – szegezte rám a mutatóujját. – Eljátssza előtted a kemény zsarut, de közben ugyan úgy be van mocskolva a neve, mint az enyém. Nem igaz, Wu Fan?

Byulyi kétségbeesetten kapkodta a fejét hol rám, hol Junmyeonra, de sajnos sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas a magyarázkodásra.

- Feküdj! – kiáltottam, mire Byulyi gondolkodás nélkül hasra vágta magát, majd megcéloztam Junmyeon kezében a fegyvert és lőttem.

Fájdalmas hangot hallatott miközben kifordult kezéből a pisztoly. Kihasználtam a néhány másodperc tehetetlenségét, azonnal nekirontottam és egy jobb öklöst küldtem a képébe. Vállait a padlóra szorítottam és teljes súlyommal ránehezedtem, de kiszabadította lábait, majd hirtelen bukfencet hánytam feje felett, ahogy lerúgott magáról.

A jóöreg Kim Junmyeon. Ha belegondolok, hogy tőlem tanult mindent és most ellenem használja… Felháborító.

Újból nekirugaszkodtam és ledöntöttem a lábáról, majd ismét a padlón folytattuk az ökölharcot. Csak nem adta meg magát, de nem hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam. Sikerült megragadnom kabátja gallérját, felrántottam a földről és könyökömmel erős ütést mértem az oldalára, amitől összegörnyedt és térdre kényszerült.

- Vége a dalnak Junmyeon. Add fel.

Négykézláb araszolt a padlón, mind hátrált, ahogy közeledtem felé, míg neki nem ütközött a faládáknak.

- Túl naiv vagy, ez a te legnagyobb problémád – kuncogott gúnyosan.

- Kris, a pisztoly!

Basszus!

Junmyeon abban a pillanatban elrugaszkodott a ládától és mielőtt léphettem volna, a tőle néhány méterre heverő fegyverre vetette magát. Előkaptam saját pisztolyomat, de gyorsabb volt nálam. Torkomnak szegezte fegyverét, én pedig az övének az enyémet. Meredten álltunk egymással szemben, míg szemeink szikrákat hánytak a másikra.

- Na és most mi legyen? – kérdezte. – Lelőjük egymást, mint régen a vízipisztollyal?

- Ch – sziszegtem összeszorított fogakkal. Egy határozott mozdulattal kiütöttem kezéből a pisztolyt, megragadtam a csuklóját, hátracsavartam a karját, és térdre kényszerítettem.

- Na most kis a naiv?

- Még mindig te – mondta gúnyosan.

- Vigyázz! – hallottam Byulyi kiáltását, de akkor Junmyeon kicsavarta kezét az enyémből és valami fehér ampullát vágott a belső combomba, amitől fájdalmasan felordítottam, térdre zuhantam ő meg egérutat nyerve megcélozta a hajóablakot, majd azt kitörve a vízbe ugrott.

Hirtelen elszédültem, ahogy kitéptem a jókora tűt a lábamból. Mit adott be az a szemét?!

Látásom elhomályosult, kivert a víz és már csak annyit éreztem, hogy végleg elhagy az erőm, végtagjaim felmondják a szolgálatot, testem pedig erőtlenül zuhan a padlóra. Utoljára egy kétségbeesett kiáltást hallottam, hideg kezeket éreztem az arcomon, majd képszakadás…

***

Byulyi

Nem bírtam nyugton maradni, az agyam megállás nélkül kattogott. Egyfolytában Suho… vagyis Junmyeon járt a fejemben és az, amiket mondott.

„Csak azt ne mondd, hogy bedőltél ennek a pojácának. Eljátssza előtted a kemény zsarut, de közben ugyan úgy be van mocskolva a neve, mint az enyém. Nem igaz, Wu Fan?”

Wu Fan, mi? Kezdettől fogva hazudott nekem. Suhonak teljesen igaza volt, csak megjátssza magát előttem, kihasznál önös érdekekből, és úgy tesz, mintha érdekelné a sorsom? Nevetséges.

Pedig akkor este a kollégium erkélyén ücsörögve, minden szava őszintének tűnt. Őszintén hittem neki. Ez annyira jellemző rám.

Idegesen trappoltam felfelé a lépcsőn a gyengélkedő szoba felé. Válaszokat akartam kapni méghozzá most azonnal.

- Kris! – rontottam be az ajtón, ami a lendülettől hangosan nekicsapódott a falnak.

Ő persze ügyet sem vetett rám, csak ácsorgott az ablak előtt, és bámészkodott kifelé, infúzióra kötve, valami fehér, kórházi pizsamának ható ruhában.

- Beszélnünk kell.

- Nem vagyok beszédes kedvemben – mondta az ablaknak.

Megint ez a bunkó nemtörődöm stílus.

Ökölbe szorult a kezem, és nehezen tudtam türtőztetni magam, hogy bele ne verjem azt a csökönyös fejét az üvegbe.

- Egész végig hazudtál – motyogtam magam elé. – Wu Fan, huh?! – kiáltottam rá, mire hirtelen hátrakapta a fejét.

- Minden, amit mondtál csak hazugság. Ki vagy te egyáltalán?! Mert biztos, hogy nem az a Kris, akit én ismerek – próbáltam visszanyelni könnyeim, amik az indulattal együtt kitörni készültek.

Szipogva indultam az ajtó felé, de mielőtt távozhattam volna, csuklómnál fogva visszarántott.

- Én neked, még soha nem hazudtam – nézett a szemembe.

Arca elkomorult, ébenfekete szemei pedig elszántságot sugározva szinte lyukat égettek a retinámba, de csak álltam a tekintetét. Hiába tűnt legyőzhetetlennek, a lelke mélyén ő is csak ember, akit elárulnak a szemében tükröződő érzései.

- Leszámítva azt, hogy Wu Fan-nak hívnak?! – köptem az arcába, mire ingerülten ellökte a kezem.

- Nem tartozom neked magyarázattal! Nem tudsz te rólam semmit!

- Hogy is tudhatnék, ha mindent eltitkolsz előlem?! – kiabáltam. – Kim Jun Myeon? Mért beszélt úgy mintha ezer éve ismernétek egymást?

- Ahhoz neked semmi közöd – arca egyre komorabb lett, ami azt üzente, hogy talán jobb nem feszegetni tovább ezt a témát. – És most menj el. Nem érzem túl jól magam – masszírozta a halántékát.

- Nem megyek sehova, míg el nem mondod az igazat – makacsoltam meg magam.

- Megmondtam, hogy… - kezdte, de a teste már nem bírt lépést tartani vele. Hirtelen elszédült, és egy pillanat alatt eszméletlenül összeesett.

- Úristen, Kris! – kaptam utána. – Segítség! – kiabáltam, ahogy a torkomon kifért. – Segítsen már valaki!

*

- Hogy érzed magad?

- Mint akit agyoncsaptak baseballütővel – mondta közömbösen.

- Hogy tudsz még ilyenkor is humorizálni? – rivalltam rá.

- Halál komolyan mondtam – nézett fel komoran, és ledobta magáról a takarót.

Nem tagadom, hogy az előbb nagyon megijedtem. Igenis dühös vagyok rá, de soha nem kívánnék neki semmi rosszat, hiszen… mégis csak ő húzott ki a pácból, akárhányszor megszorult a hurok a nyakam körül.

- Akárhogy is, Suho… vagyis Junmyeon nem bízta a véletlenre – forgattam kezemben azt a bizonyos injekciós ampullát. – Szép nagy adagot kaptál a Lightsaber-ből. Ez még egy lovat is kiütött volna – mondtam hitetlenkedve.

Ez is azt igazolja, hogy Kris elpusztíthatatlan. Alig egy nap alatt kiheverte, pedig tényleg nem kis adag került a szervezetébe.

- Ha felöltöztél, gyere a társalgóba, Max azt mondta, fontos bejelentenivalója van – tettem némi tiszta göncöt az ágy sarkába, majd fogtam magam és kiléptem a szobából.

Újra nyugi volt a központban. Most, hogy lefoglalták a hajót és azt a temérdek sok kábítószert, kicsit fellélegezhettek az emberek. Persze ezzel még korán sincs vége mindennek. A java még csak most jön.

Nem sokkal később már a társalgóban ücsörögtünk a többi ügynökkel, mikor betoppant Max és Yunho.

- Hé emberek, ünnepeljünk! – kiáltotta el magát Max és egy karton sört emelt az asztalra.

- Ez volt az a fontos bejelentenivaló? – sóhajtott Kris, mintha csak azt mondta volna: „ezért kellett felkelnem?”

- Ünnepeljük meg a sikeres akciót! – ismételte Yunho.

Morajlás támadt, az ügynökök mind egyetértően bólogattak velem egyetemben. Mindenki remek ötletnek találta, egy embert kivéve.

- Mire fel kellene ünnepelnünk?! Junmyeon meglépett! – háborodott fel Kris.

- És akkor mi van? Mit tud kezdeni a hajója és az emberei nélkül? – vágtam mogorván a képébe.

- Te! – szegezte rám fenyegetően a mutató ujját. – Egyáltalán nem ismered őt. Ha nem tudsz semmi értelmeset mondani, inkább meg se szólalj! – azzal kiviharozott a társalgóból.

- Ya, mi volt ez? Mi van veletek srácok? – vakarta a homlokát Max.

- Volt egy kis… nézeteltérésünk az orvosiban – bámultam a padlót.

Lemondóan sóhajtott egyet, és a kezembe nyomott egy doboz sört.

- Gyere. Elmesélek egy történetet.




Folytatása következik...