Chapter 16.
Lendítettem az öklöm, és minden erőmet beleadtam az ütésbe, ami Kris alsó állkapcsát találta. Hátrált néhány lépést, míg sikerült visszanyernie egyensúlyát, de attól tartok ez az öklös jobban fájt nekem, mint neki.
- Ezt biztos megérdemeltem – tapogatta vörös színben pompázó állát. Igen, ezt megérdemelted.
- Azt hiszem eltörött az ujjam – szorítottam még mindig ökölbe a kezem.
- Most én vagyok az, akinek panaszkodnia kellene – dünnyögött. – Na mutasd – fektette kezemet a tenyerébe.
Hirtelen mozdulattal megrántotta ujjaimat, mire azok hatalmasat roppantak, én meg majdnem összepisiltem magam a fájdalomtól.
- Elment az a maradék eszed is?! – kiáltottam rá és kirántottam kezem az övéből. – Ezt már másodjára játszod el velem – emlékeztettem a fertőtlenítős incidensre a gyengélkedőn.
- Kiugrott a csont, és máshogy nem lehet helyre tenni, csak így – mondta szemrehányóan, és egy adag kötszerrel körbetekerte a kézfejemet.
- Na próbáljuk meg újra – ismét felvette a támadó pozíciót.
- Azt akarod, hogy tényleg eltörjem a kezem?
- Gyerünk már! – utasított.
Idegesen fújtattam párat, majd újból célba vettem az állát, de ezúttal kivédte. Meglepődésemben már csak arra eszméltem, hogy kezével hárít, elkapja a karomat, majd a hátam mögé kerül, és szorosan magam előtt lefogja mindkét kezemet.
- Ya, eressz el! – rivalltam rá.
- Könnyen kiszabadulhatsz – mondta, mire alábbhagytam a ficánkolással. – Figyelj – suttogta a fülem mellett. – Tenyerek kifelé néznek, csípő hátra, felsőtest a talaj felé.
Követtem az utasításait, majd egy gyors mozdulattal kiszabadultam a szorításából.
- Nagyon jó – bólogatott elismerően. – Gyorsan tanulsz. Na állj fel, most én ütök.
- Mi? Hé, v-várj egy percet! – tiltakoztam, de még idejében el tudtam hajolni az ütés elől. Azt hiszem, innen nem keltem volna fel egyhamar, ha eltalál.
- Jó – bólogatott ismét. – Jók a reflexeid, ez minden szempontból előny az önvédelmi sportokban.
Szokatlan volt hallani ennyi dicséretet, főleg tőle, de hozzá tudnék szokni a folyamatos oltogatás helyett.
- A legfontosabb: ha kivédted az ütést, azonnal ellentámadást tudj indítani, ezzel védekezésképtelenné téve ellenfeledet – mondta, azzal lendítette öklét.
Ismét elhajoltam előle, de hirtelen kirúgta alólam a lábaimat, és fájdalmas nyögéssel elterültem a földön.
- Résen kell lenned!
- Ah… - nyöszörögtem.
- Add a kezed – nyújtotta az övét, és felhúzott a földről. – Nagyon megütötted magad?
- Dehogy, a talaj ütött meg – fintorogtam, és sajgó gerincemet kezdtem dörzsölgetni.
- Oké, mára elég ennyi. Szép munkát végeztél – dicsért meg. Éppen csak egy elismerő kézfogással nem jutalmazott.
Mint egy reumás vénasszony, hátamat fogva a móló széléhez araszoltam, és jajgatások közepette leültem, lábamat pedig a vízbe lógattam. Kris is csatlakozott hozzám, és egy üveg vizet nyújtott.
- Köszönöm – vettem el tőle, majd lecsavartam a kupakot, és egyszerre legurítottam a palack tartalmát.
- Te aztán szomjas voltál – nézett csodálkozva a kiürült üvegre, és elnevette magát.
Hirtelen lefagytam. Most valahogy olyan más volt… Mint mikor először beszélgettünk. Szinte már kirázott a hideg a kedvesebbik énjétől.
- Mi a baj? – hervadt le hirtelen arcáról a mosoly.
- S-semmi, csak – hezitáltam – hátborzongató, hogy tudsz mosolyogni is. Gyakrabban kéne csinálnod és akkor nem kapnék frászt tőle – ráncoltam a homlokom.
- Majd igyekszem – mondta elhaló hangon, és belekortyolt az üvegébe.
Arra kíváncsi leszek.
- Na menjünk vissza – álltam fel a helyemről. – Luhan már tuti idegbajos, hogy hol marad ennyi ideig a zsírszegény joghurtja.
- A mije? – vonta fel a szemöldökét.
- Azt mondtam neki, hogy vásárolni megyek, ezért megkért hogy vigyek neki egy zsírszegény joghurtot – vázoltam a helyzetet. – Szóval igyekezz, mert még be kell ugranunk a boltba!
*
- Lu! Itt a zsírszegény epres joghurt, amit kértél – dugtam az orra alá hatalmas vigyorral a képemen.
- A Karácsony-szigetekre mentél te vásárolni? Mi tartott ilyen sokáig?
- Hát az történt, hogy… - kezdtem neki a magyarázkodásnak, mikor Kris közbeszólt.
- Összefutottunk a boltban, és eldumáltuk az időt.
- Igen, ez történt – bólogattam, és kezemmel a hajamba túrtam, ezzel leplezve idegességemet.
Luhan hirtelen elkapta a csuklómat, és elkerekedett szemekkel vizslatta rajta a kötést, majd tekintete Krisre tévedt, aztán újra vissza rám.
- Mi történt veletek srácok? – kérdezte elhűlve. – Mi ez a kötés? Neked meg mért van feldagadva a képed?
Ez most komoly? Lu, rosszabb vagy, mint az anyám.
- Izé, az… - vakaróztam.
- Meg akartam csókolni, ő meg eltörte a kezét, mikor behúzott egyet.
- Há?! – Luhannal együttesen tátottuk el a szánkat Kris kijelentésére.
- Csak hülyéskedik – legyintettem kínosan nevetve, majd egy mi-a-francot-csinálsz pillantást vetettem rá.
- Ja, csak poén volt, ne vedd komolyan hyung – mosolyogva vállon veregette Luhant, azzal eltűnt a kollégium épületében.
Ez meg mi a franc volt? Meg akartál csókolni, mi? Wu Fan vagy Kris Wu, vagy akárhogy is hívnak, neked annyi.
- Minden oké? – nézett rám furcsán Lu, mikor észbe kaptam, hogy kezemet ökölbe szorítva, gőzölgő fejjel meredtem abba az irányba amerre a szőke távozott néhány perccel ezelőtt.
- Mmmegfojtomm! – szűrtem fogaim között.
- Mi?
- Semmi – fújtam ki magam. – Menjünk kajálni – ragadtam karon Luhant és az étkezőbe húztam.
- Chen Chen! – integettem az említettnek, immáron teljesen lenyugodva.
- Mondtam, hogy ne hívj Chen Chen-nek – dobta le a könyveit, és leült az asztal mellé.
- Mi van Jihyunnal? – kérdezte Luhan. – Voltál bent nála?
- Voltam – mondta komoran.
Hirtelen a hideg is kirázott. Mióta Jihyun kórházban van olyan, mint valami élőhalott, nem eszik, nem alszik, és egész nap színét se látjuk. Ez már komolyan beteges. Ha így folytatja, hamarosan ő is befekhet Jihyun mellé az intenzívre.
- Nagyon legyengült az immunrendszere. Szinte csak alszik egész nap, közben meg nyomják belé az inzulint, de még sem látom, hogy javulna valamit az állapota.
- Rendbe fog jönni, ne aggódj – küldtem felé egy buzdító mosolyt, és megszorítottam az asztalon pihenő kezét. – Egyél valamit, szörnyen nézel ki.
- Nem vagyok éhes.
- Kim Jong Dae – szóltam rá erényesebben. – Ne sztrájkolj, mert nem érsz el vele semmit. Csak belebetegszel.
- Sajnos igaza van – értett egyet Luhan. – Megyek, hozok neked rament – felállt az asztaltól, és egy pillanat múlva már vissza is ért a gőzölgő levessel a kezében.
Jongdae szemeit forgatva fogadta el a tányért, és egy halvány mosolyt erőltetett magára.
- Kösz srácok – mondta, és máris jobb színre derült az arca.
- Akkor jó étvágyat! – mosolyogtam, és hozzáláttunk a falatozáshoz.
Jóformán még bele se merítettem a kanalat a levesembe, mikor megzavart telefonom rezgése. Sms érkezett.
„Pihend ki magad, holnap délután találkozunk az uszoda előtt pontban kettőkor. Átveszünk néhány úszóleckét. Ne késs! Kris”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése