I wanna hold you high, and steal your pain

I wanna hold you high, and steal your pain

„Mert összetörök, mikor magányos vagyok

És nem érzem jól magam, ha te nem vagy itt

Elmentél

Nem érzel már engem többé.”

- Csak egyszer az életben érném meg, hogy támogatsz valamiben! Túl sokat kértem azzal, hogy engedj el a meghallgatásra?!

- Már megmondtam! Nem engedem, hogy te is olyan üresfejű szőke liba legyél, mint azok a majmok, akik ott ugrálnak a színpadon! Azt hiszed, ez jelenti a jövőt?! Fogd már fel, hogy nem a tehetség számít, hanem az, hogy mennyi pénzed van!

- Te azt honnan tudod?! Voltál már ott, ismered őket?! Nem! Akkor meg ne állíts olyanokat, ami nem igaz! Én ezt szeretem csinálni, és ezt is fogom! Mért nem törődsz bele, hogy én nem te vagyok?! Nem fogok látástól vakulásig a rizsföldeken csicskulni, csak azért, mert te azt mondod! Lehet, hogy te szereted, de én gyűlölöm! Gyűlölöm az egész rohadt életemet, amit már régen tönkretettél! – ordítottam bele a képébe, mire hatalmas pofonnal jutalmazott.

- Most már betelt a pohár Yoon Soo Hee! – markolt bele a hajamba, és ráncigálni kezdett a nappali felé. – Jobb lesz, ha változtatsz a modorodon, különben-

- Különben mi?! – ordítottam. – Megfenyegetsz?! Mást sem tudsz csak folyton fenyegetni!

Éreztem, hogy forróság önti el az arcomat, amint újabb pofonnal illetett. Még erősebben markolta a hajamat, így sikítással ellensúlyoztam a fájdalmat, mire apám lecsörtetett az emeletről.

- Mi folyik itt? Ya, Sooyeon! Mért ütöd azt a lányt?! – fogta le az idegbeteg anyámat, így végre kiszabadultam a karmai közül. Felkaptam a mobilomat a pulcsimmal együtt, és sírva rohantam el házból, ki az utcára.

- Gyűlöllek! – ordítottam vissza.

- Yoon Soo Hee! – rohant utánam anyám. – Azonnal gyere vissza, vagy nem állok jót magamért!

- Inkább meghalok, mint hogy egy fedél alatt éljek veled! – kiabáltam sírástól elfojtott hangon, és az úttest felé futottam, hogy minél hamarabb eltűnjek a szemközti parkban.

- Soohee! AUTÓ! – hallottam apám hangját, de már csak arra eszméltem, hogy hosszú dudálás után két fényszóró elvakít, majd hangos csattanás, és képszakadás…

*

- Yoon Soo Hee. Hogy érzi magát?

- Soohee!

- Ne nyúlj hozzám! – löktem el idegesen anyám kezeit. Hiába a könnyek és az álszent viselkedés, ez mind az ő hibája. Bár meghaltam volna…

- Sooyeon, menjünk – húzta apám az ajtó felé. Egy darabig még tiltakozott, de aztán vette a lapot, hogy látni se akarom, így végül beadta a derekát, és apuval együtt távoztak.

Erőtlenül csuklott vissza a fejem a párnák közé.

- Ezt idd meg – nyújtott felém egy poharat a nővér. – Ettől jobb lesz, hidd el.

Nem törődtem azzal, hogy jobb lesz-e vagy sem, gyorsan lehajtottam a rettenetes löttyöt, és visszadőltem a párnákra.

- Az meg ki? – böktem fejemmel az ajtó felé, ahol két rendőr beszélgetett egy nagyjából korombeli sráccal.

- Az a fiú vezette a kocsit, amelyik elütötte – mondta komoran az orvos. – Most veszik fel a vallomását.

Abban a pillanatban az egyik rendőr felém fordult, majd megbökte társa vállát, jelezve, hogy ébren vagyok.

- Szép estét, hogy érzi magát? – intézték felém ma már másodjára a hülye kérdést.

Begipszelt lábamra pillantottam, miközben nyakmerevítőmet tapogattam, és magamra erőltettem egy bárgyú mosolyt. Mégis mit gondolnak, hogy érzem magam?

- Jól – morogtam, majd tekintetem hirtelen a fiúéval találkozott.

- Zhang Yixing, annak a gépjárműnek a tulajdonosa, amelyik tegnap este 11:35-kor elütötte Önt a városliget és a belvárosi utca sarkán – szólalt meg a rendőr. – Az Ön szülei és az ő vallomása alapján, mindketten hibásak voltak a balesetben, ezért úgy állapodtunk meg, hogy a kórházi költségeket a fiatalember állja – veregette vállon az említettet. – Mivel nem hagyta cserben a balesetben, és nem hajtott tovább az autóval, elengedtük a vádakat.

- A baleset okozta sérülések nyolc napon túl gyógyulóak, ezért bent tartjuk még néhány napig, azután otthoni pihenésre van szüksége – tájékoztatta az orvos.

- Na nem, nincs az a pénz, amiért én visszamegyek abba a házba – csattantam fel.

- Sajnálom kisasszony, de nem élhet örökké haragban az édesanyjával. Miután felépült vissza kell mennie a szülői házba, ha csak…

- Ha csak mi? – néztem kérdőn a rendőrre.

- Ha csak nincs más rokona vagy barátja, akihez költözhet. Mivel huszadik életévét betöltötte a döntés joga az Öné.

Fontolóra vettem a diplomatikus választ, de sajnos nem a szeretetteljes rokonságról vagy barátokról voltam híres.

- Hát… - kezdtem, de nem tudtam, hogyan folytassam. Egyben voltam teljes mértékig biztos: inkább a halál, mint a szülői ház.

- Nálam lakhat – szólalt meg a fiú, mire a két rendőr hátrakapta a fejét. – Nem rég költöztem ide Kínából, van egy lakásom a Gangnam negyedben.

Köpni-nyelni nem tudtam megrökönyödésemben. Mi?!

- Nos, hogy dönt? – vetett kérdő pillantást az egyenruhás.

- Van más választásom? – kérdeztem - inkább magamtól -, mire értetlen arckifejezéssel egymásra néztek.

- Legyen.

***

- Ha szükséged van még valamire, csak szólj – mondta kedvesen, azzal becsukta a szobaajtót.

Kicsit feszélyezve éreztem magam, a hatalmas házban. Úgy tűnik tényleg igaz, hogy a Gangnam negyed a kőgazdagoké. Nem mintha bajom lenne Yixinggel, nagyon aranyos srác, és állandóan a kedvemben akar járni, csak úgy érzem… én nem vagyok ide való. Talán haragudnom kéne rá… Általában ha valaki elüt valakit, egy életre meggyűlölik egymást, ellenben én most itt lakom annak az embernek a lakásában, aki átment rajtam a méregdrága autójával. Mégsem érzem azt, hogy gyűlölködnöm kellene. Nem úgy, mint anyámmal szemben…

Lassan feltápászkodtam a bőr ülőgarnitúráról, és amilyen sebességgel a járógipszem engedte, kibicegtem a szobából.

Mikor kiértem a kis folyosóról, megpillantottam a konyhában Őt, miközben sürgött-forgott gáztűzhely körül. Nesztelenül leültem az étkezőasztal mögé, és csak figyeltem.

- Mióta ülsz itt?

- Egy ideje.

Poharakat és evőeszközöket rendezett az asztalra, majd érkezett a vacsora.

- Woah – ámultam el az étel láttán. – Ez gyönyörű.

- Az íze még annál is jobb – bökött fel villájára egy falatot, és átnyújtotta az asztal fölött. – Ezt kóstold meg.

Tartózkodva ugyan, de elfogadtam, és az íz, amit éreztem egyszerűen leírhatatlan volt.

- Isteni. Mondták már, hogy nagyon jól főzöl fiú létedre?

- Ezt bóknak veszem – mosolyodott el.

- Annak szántam – mondtam halkan és hozzáláttam a fenséges ételhez.

*

Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki betévedt a szupermarket játékrészlegébe. Mindent meg akartam fogni, közelebbről szemügyre venni, de még volt bennem annyi önkontroll, hogy tudtam uralkodni magamon.

- Ez te vagy? – mutattam egy édes kiskori fényképre.

- Igen – bólintott a kanapén ülve. – ’95-ben készült, mikor először nyaraltunk a Jeju szigeten.

- Milyen aranyos voltál – kuncogtam. – Nem mintha, most nem lennél az – tettem hozzá, de rögtön meg is bántam, amint kimondtam.

Hallottam, ahogy halkan felnevet, de nem mertem megfordulni, mert csak még jobban elvörösödtem volna azon, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hoztam magam.

Csendben folytattam hát a nézelődést a nappali kincsei között, mikor megakadt a szemem a sarokban árválkodó gitáron, és nem bírtam megállni, hogy meg ne érintsem. Végighúztam ujjaimat a húrokon, így felrezgett néhány alig hallható hang.

- Szabad? – fordultam Yixinghez, aki válaszként bólintott egyet.

Óvatosan emeltem le az állványról, odabotorkáltam vele a kanapéhoz, és leültem mellé.

- Játssz valamit – nyújtottam neki a gitárt.

Kis hezitálás után elvette, ölébe fektette a hangszert, és játszani kezdett.

- Hé, mi a baj? – hirtelen abbahagyta, és ijedt szemekkel vizslatta arcomat.

Észre sem vettem, hogy kikönnyeztem, csak mikor hideg keze a bőrömhöz ért, és letörölte a sós könnycseppeket.

- Nem… nem tudom – kaptam az arcomhoz. – Csak olyan furcsa érzéseim támadtak – és lehajtottam a fejem, miközben felkuncogtam saját gyengeségemen. Sosem gondoltam volna, hogy eljön az az idő, mikor elérzékenyülök egy szomorú dalon. De ez most az az idő volt, mikor életem mélypontján már nem tudott enyhíteni más, csak a sírás.

- Ki kellene békülnöd az édesanyáddal. Nem élhetsz külön örökké – fogta kezei közé az arcomat, hogy szavai ösztönzőleg hassanak.

- De hisz te sem élsz együtt a szüleiddel – próbáltam felhozni valamit ellenérvként.

- A szüleim meghaltak.

Hirtelen lehanyatlottak kezei, és a gitár nyakára vándoroltak. Újabb könnycsepp indult útnak az arcomon, és késztetést éreztem, hogy megöleljem.

- Sajnálom – mondtam és arcomat a mellkasába fúrtam.

- Ne akard tudni milyen érzés – kezdte – mikor szükséged lenne rá, de ő már nincs.

Állam alá nyúlt, felemelte fejem, és újból letörölte arcomról a könnycseppeket.

- Kérlek, békülj ki az édesanyáddal.

~6 hónappal később~

- A következő számot az anyukámnak küldöm, és annak a személynek, aki békét hozott az életembe. Szeretlek Yixing.

Számhoz emeltem a mikrofont, majd megszólaltak az első gitárakkordok. Szemeimet lehunyva elénekeltem az első sort, és megéreztem a forró könnyeket az arcomon.

Köszönöm.

END