Chapter 15.
- Jézusom, mi történt veled? Csurom víz vagy!
- Lu…
- Tűz forró a homlokod! Nagyon magas lázad lehet.
- Lu! – fogtam le a kezeit. – Semmi bajom, oké? Csak kimelegedtem, ennyi az egész.
- Azért óra után menj fel az orvosiba, rendben? – vetett rám aggodalmas pillantást. – De most gyorsan öltözz át, mert megfázol! – utasított, és a szobám felé kezdett vonszolni.
Illedelmesen szót fogadtam neki, és a szobámba vettem az irányt, hogy vegyek egy forró zuhanyt, és száraz ruhát, hogy aztán újult erővel nekivághassak a hétfőnek.
*
Teljesen felvillanyozódtam társadalomismeret órán. Nem bírtam megülni a helyemen, lábam megállás nélkül dobolt a padlón, testemmel előre-hátra ringatóztam a padban, miközben szememmel bűvöltem a faliórát, mintha attól gyorsabban múlt volna az idő.
- Mielőtt befejeznénk az órát egy gyors bejelentés – hívta fel a figyelmet a professzor. – Még a hét folyamán el kell végeznetek egy egyéni feladatot az újságírás órára. Készítsetek cikket! A téma mindenkinek egyéni választás, írhattok akár riportot, élménybeszámolót, interjút, olvasói levet, vagy akármilyen információs vagy publicisztikai műfajban, a lényeg, hogy tartalmas és izgalmas legyen, mert ez mindenkinek beleszámít az év végi osztályzatába. Jó munkát! – azzal becsukta a naplót, és kámfor módjára eltűnt a teremből.
Rögtön mozgásba lendültek fejemben a fogaskerekek, agyam megállás nélkül kattogott, és már támadt is egy ötletem.
- Onni! – termett mellettem Minhyuk. – Segíts nekem! Te jó vagy az ilyenekben – pislogott a kölyökkutya szemeivel, de nem hatott meg.
- Sajnálom Minhyuk-ssi, de ha segítek az már nem egyéni munka – borzoltam össze a haját, majd egy lelkesítő mosoly keretében elköszöntem tőle.
A frász jött rám, amint kiléptem a folyosóra.
- Jesszus, Jihyun! – ugrottam egyet ijedtem, és az ajtófélfába kapaszkodtam, nehogy hanyatt essek. - Szörnyen nézel ki, jól érzed magad?
- Byul… yi – mondta akadozva. – Hol voltál? Nem láttalak péntek… óta – dülöngélt, mint aki be van rúgva.
- Te beteg vagy! Azonnal orvoshoz kell menned! – parancsoltam rá, de hirtelen elhagyta a testét, és eszméletlenül elterült a padlón.
- Jihyun! – rázogattam, de semmi. – Hívjatok mentőt! Gyorsan!
*
- Doktor úr! Hogy van? – állította meg a folyosón Jongdae.
- Még eszméletlen. Egyenlőre vizsgálatok folynak, de kérem, ne aggódjanak. Rendbe fog jönni.
- Értem – bólintott, miközben ujjait tördelte. - Bemehetünk hozzá?
- Természetesen. De ne maradjanak sokáig, pihennie kell.
- Köszönjük – mindketten meghajoltunk, azzal az orvos tovább is állt.
- Hé… jól vagy? – léptem közelebb hozzá.
Állát kezére támasztotta és csak bámulta a halkan szuszogó lányt. Megrázta a fejét, jelezve, hogy a kérdésre nem a válasz. Nem is számítottam másra, habár tudtam, hogy képtelen lennék megérteni, mi zajlik most le benne.
Különleges kapcsolat a kettejüké. Sokkal erősebb a kötelék közöttük a szerelemnél, olyan, mint a legerősebb testvéri szeretet, ami létezik ezen a világon. Ha bármi történik az egyikkel, épp úgy szenved tőle a másik is. Valami hasonló kapcsolat lehet köztem és Luhan között is.
Ezért nem vagyok hozzá mindig teljesen őszinte, mert tudom, ha nekem fáj, az neki is.
- Srácok! – tűnt fel az említett, Krissel az oldalán. – Siettünk, ahogy tudtunk. Mi van Jihyunnal?
- Összeesett a suliban. Még nem tudják mi a baja…
- Mikor esett össze? – kérdezte Kris.
- Nemrég, első óra után, de – tartottam egy kis szünetet – olyan furcsa volt. Darabosan beszélt, mintha be lett volna rúgva.
- Mintha be lett volna rúgva? – ismételte Luhan. – Talán tényleg ivott, és csak kiütötte az alkohol, ennyi az egész – mondta nyugtatólag.
- Kétlem – ingatta a fejét Kris. – Kijönnél egy percre? – fogta meg a csuklóm, és kihúzott a folyosóra.
- Tudod ez minek a mellékhatása – mondta.
Kérdő pillantásokat vetettem rá, mikor hirtelen beugrott a gondolat.
- Az nem lehet…
- Többször is volt hányingere a suliban. Sőt – gondolkodott hangosan, ami egyre inkább alátámasztotta a tényt, hogy Jihyun nem az alkohol hatása miatt esett össze.
- Valaki rendszeresen drogot adott be neki – hangzott a szájából a mondat, amitől az egész beszélgetés alatt tartózkodtam.
- Ez hülyeség – legyintettem, és visszamentem a többiekhez.
Pedig legbelül tudtam, hogy Krisnek nagyon is igaza van.
- Elnézést. Meg kell kérnem önöket, hogy hagyják el a kórtermet, a beteget nemsokára átszállítják a sürgősségi osztályra – lépett be a nővér.
- A sürgősségire? Miért? – kapta fel a fejét Jongdae.
- Meg akarjuk előzni a kómába esés lehetőségét. Most pedig kérem, menjenek.
Jongdae megmerevedve állt Jihyun ágya előtt. Alsó ajkát harapdálta, mikor eljutottak füléig a nővér szavai. Utoljára rápillantott, majd meghajolt előtte, és eltűnt a kórház hosszú folyosóján.
*
- Most már elhiszed, hogy nem a levegőbe beszélek?
- Túl nagy dobra vered a dolgot, Kris – válaszoltam közömbösen, és tovább baktattam a suli folyosóján.
- Még mindig nem fogtad fel a helyzet komolyságát? – ragadta meg a csuklóm, ezzel megállásra kényszerítve. – Te vagy a célpontja és nem adja fel, míg meg nem szerzi, amit akar! Az én feladatom, hogy vigyázzak rád, de az úgy nem megy, ha te kézzel-lábbal tiltakozol! Együtt kell működnünk. Comprende?!
Sóhajok közepette hátrafordultam, és farkasszemet néztem vele.
- Mondd, mit tegyek.
- Először is add ide órarended – engedte el a csuklómat.
- Minek az neked? – szökött fel a szemöldököm a kérdésre.
- Hogy be tudjam iktatni az edzést a napirendedbe – mondta halálos nyugodtsággal.
Nem hiszem el, hogy már megint az idióta edzéssel jön. Komolyan azt hiszi, hogy ennyire el vagyok tunyulva?! – már épp akartam tiltakozni, de inkább elvetettem ezt a gondolatot. Hamarabb leszáll rólam, ha szó nélkül rábólintok minden hülyeségére.
- Hát legyen. Nesze – dugtam az orra alá az órarendemet, és faképnél hagytam a folyosón.
Végre kiélvezhettem azt az öt perc szabadidőt, amit csendben és békében eltölthettem a könyvtárban. Egyedül. Se Kris, se hangoskodó, idegesítő osztálytársak, sem pedig más zavaró tényező.
Leültem az egyik könyvtári gép elé, és nekiláttam a böngészésnek a házidolgozatomhoz. Mindenképpen jó jegyet kell kapnom, hiszen ha ösztöndíjra hajtok nem ronthatom le a jeles átlagomat egy ilyen bugyuta kis feladattal.
Gondolataimban való merengésemből telefon rezgése zökkentett ki. Egy sms.
„Holnap reggel kilenckor a mólónál. Ne késs! Kris”
- Ezt nem úszom meg élve – hajítottam félre a készüléket, és belefejeltem a számítógép billentyűzetébe. Mit vétettem, amiért ennyire gyűlölsz Istenem??
***
- Késtél.
- Akkor legközelebb magyarázkodj te Luhannak! Nem tudok élni a tudattal, hogy folyton hazudnom kell neki – fakadtam ki. – Mért nem avatod be őt is? Luhan okos srác, talán segíteni is tudna.
- Nem lehet – mondta komoran. – Neked sem kellene tudnod sok mindenről. Ha beavatnám őt is, azzal csak bajba sodornám, és-
- Mindegy, vedd úgy, hogy nem szóltam – vágtam közbe, mielőtt újabb felvilágosításra vetemedne, miért is kell titokban tartanunk ezt az egészet.
- Jól van, lapozzunk. Kezdjük az edzést – mondta, azzal támadó álláspontba helyezkedett.
- Üss meg.
- Mi? – hüledeztem.
- Gyerünk, üss meg!
Letaglózva álltam egyhelyben, és csak gondolkoztam, hogy vajon tényleg azt hallottam-e, vagy csak szerettem volna azt hallani.
- Na mi lesz már? – kérdezte nagyobb hangsúllyal.
Megráztam a fejem, majd kezem ökölbe szorítottam, így már teljes mértékig biztos voltam az első opcióban.
Jobb lesz, ha felkészülsz Kris, mert most olyat kapsz, hogy padlót fogsz.
Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése