Chapter 14.
Megint az erkélyre vezetett az utam. Egyszerűen nem jött álom a szememre.
A szobámba nem akartam bemenni, mert Luhan már biztosan alszik. Csak felébresztettem volna a szöszmötölésemmel, és most a magyarázkodáshoz van kedvem a legkevésbé.
Az erkély tökéletes lesz. Kiszellőztetem a fejem, és kigondolom, hogyan tovább…
„- Oppa! Kérlek, hagyd ezt abba! Te nem vagy bűnöző!
- Ne hallgass rá Wufan! Csak szét akar választani minket!
- Oppa! Kérlek…
- Sajnálom Junmyeon…”
Aishh! – gondolatban jól fejbe csaptam magam, hogy eltereljem a figyelmemet. Átkozott emlékek.
„- Shim Changmin!
- Hol a húgom? Hol van?! Byul Ah!
- Nagyon sajnálom…”
Újabb emlékkép. Életemben először, és utoljára láttam akkor Max-et sírni. Yunho ingnyakát rángatta, aki próbálta nyugtatni, és mondogatta neki, hogy minden rendben lesz… de akkor már semmi sem volt rendben.
Ez volt az utolsó emlékem róla, mielőtt végleg elhagyott minket.
- Woah! Milyen gyönyörű! – tűnt fel hirtelen az erkélyajtóban Byulyi. Kómás fejjel, akár egy részeg, odatámolygott a korláthoz, és két kezét az ég felé nyújtotta.
- Mért nem alszol? – kérdeztem unottan.
Nem válaszolt csak, bámult tovább a semmibe.
- Hahó – meglengettem a kezem arca előtt, de semmi reakció. – Ya. Te most alvajársz?
Megint semmi. Üveges tekintettel bámulta a tengerpartot, miközben ringatózott előre-hátra.
- Ch – fújtattam egyet, és sarkon fordultam. Már sehol sem lehet nyugta az embernek.
- Ah, olyan jó lehet madárnak lenni.
- Hé, elment az eszed?! – fordultam, vissza hirtelen. – Le akarsz esni?! – kaptam utána, és egy mozdulattal visszarántottam a korlát széléről, mielőtt megtapasztalta volna a szabadesés élményét.
- Olyan jó lehet madárnak lenni – morogta csukott szemmel, miközben szorosan összekulcsolta kezeit a nyakam körül.
- Majd máskor legyél madár, jó? – kaptam fel az ölembe és villámgyorsan visszatrappoltam vele a szobájába.
Lefektettem és betakartam egészen a nyakáig, aztán… nem is tudom, mi lelt, de elidőztem néhány percig az ágya felett. Talán sosem néztem még ilyen közelről az arcát. Gyönyörű arc… épp olyan gyönyörű, mint amilyen az övé volt.
Utoljára rápillantottam, aztán felkeltem… volna az ágya széléről, de egy kéz lendült, és szorosan a nyakam köré tekeredett.
- Ya! Engedj el, megfojtasz! Hallod?! – kiabáltam rá, és próbáltam lefejteni magamról a kezeit, de hiába. Még szorosabban ölelte a nyakamat és lerántott maga mellé az ágyra.
- Jó éjt, Mr. Darcy – mondta és ráhúzta a fejemre a takarót.
*
Byul Yi
Szörnyű álmom volt az éjjel. Madárrá változtam és ki akartam repülni az erkélyről, de leestem, és…
Áh! – pattantak ki a szemeim, de amit láttam, az még jobban megijesztett, így hatalmas sikítás keretében lefordultam az ágyról.
- Mi a jó francot csinálsz az ágyamban?! – kiáltottam rá a halál nyugodtam fekvő Krisre, de akkor bevillant a következő kérdés: Egyáltalán én hogyan kerültem az ágyamba?
Résnyire kinyitotta egyik szemét, majd vissza is csukta, és nagyot sóhajtott.
- Mr. Darcy, huh? – mondta csukott szemmel.
Nem értettem, mi köze ennek a kedvenc plüsskutyámhoz, de rögtön felvilágosított:
- Azt még elnézem, hogy alva jártál, és nem emlékszel semmire – könyökölt fel az ágyon. – De azután, hogy plüssmackónak nézve úgy ölelgettél, hogy esélyem sem volt szabadulni még azt kérdezed mi a francot csinálok az ágyadban, kicsit dühítő.
- Eh? – ez volt minden, amit ki tudtam nyögni.
Miután öt percig bambultam tátott szájjal, vette a fáradtságot, és felkelt, majd elmondta az elmúlt 12 óra eseményeit töviről-hegyire.
- Abból, hogy öt perce itt bambulsz, arra következtetek, hogy megpróbálod összerakni a fejedben a dolgokat, de ne fáradj – mondta. – Na gyerünk, kapj magadra valami kényelmeset, futni megyünk.
- Futni?! – tértem magamhoz. – Minek mennénk futni?
- Én vagyok a felelős a testi épségedért, és ne feledd, hogy szabad lábon van egy veszélyes bűnöző. Nem lehetek veled a nap huszonnégy órájában, ezért ki kell képezzelek.
- Tessék?! – tátottam a számat.
- Öt perc múlva a hallban. Iparkodj – azzal orromra vágta az ajtót.
*
Ki kell képezned, mi? Majd adok én neked olyan kiképzést, hogy megemlegeted…
- Ne maradj le!
- Eszemben sincs – fújtattam, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet.
Utálok futni. A legutálatosabb sport a világon a futás. Meghalok… - lihegtem, és újból megálltam, két kezemet a térdeimre támasztva. Szívem a torkomban dobogott, lüktetett a nyakam, kiszáradt a szám, és ennek tetejében dőlt rólam az izzadság.
- Nem bírom! Pihenjünk – ziháltam.
- Állóképesség nulla – kocogott oda hozzám. – Na gyerünk, még száz méter sprint a kollégiumig és befejeztük.
- Száz méter sprint három kilométer után? Meg van te huzatva?!
- Akkor kapd le a cipődet. Két hossz addig a bójáig oda-vissza – bökött a vízre, majd csípőre tette a kezét, és végzett néhány törzskörzést.
- Azt akarod mondani, hogy ússzak? – Mért nem mindjárt azt kéred, hogy hozzam le a csillagokat?
- Hacsak nem tudsz járni a vízen, igen – fogta poénosra a beszólást, de valamiért egyáltalán nem volt kedvem nevetni.
- Csak gyorsan döntsd el, mert elkésünk az óráról – pillantott a karórájára.
Basszus, hétfő van. Teljesen el is feledkeztem a suliról, de hát ez a mellékhatása annak, ha az ember egész hétvégén rosszfiúk elkapásával van elfoglalva.
Utoljára felmértem a két lehetőséget, végül az úszás mellett döntöttem. Nincs az a pénz, amiért még egy métert futnék ennek az edzésmániás őrmesternek a kedvéért. Lekaptam a cipőimet, ledobtam őket a homokba, és lassan a vízbe sétáltam.
Sokáig irtóztam a víztől a focilabdás eset után. Hosszú évekig még csak közelébe se mentem a mélyvíznek, minden vízcsepptől kirázott a hideg és folyton az jutott eszembe. És Luhan arca.
De ez már nagyon régen volt. Azóta leküzdtem a félelmemet, Lu tanított úszni, és mára teljesen megszerettem ezt a sportot. Persze néha még most is eszembe jut az emlék, de ez ellen nem tudok mit tenni. Ami volt, elmúlt.
Mikor már derékig ért a víz, elrugaszkodtam és mellúszásban tettem meg az első métereket, majd átváltottam gyorsúszásba. Szinte szeltem a habokat, már csak néhány testhossz volt a tíz méter mélységet jelző bójáig. Hamar megkerültem, és folytattam a gyorsúszást a partig.
- Még egy hossz – utasított Kris, miközben nyújtott.
- Értettem – morogtam, és megfordultam az újabb körhöz.
Megkerültem a bóját, és a lehető leggyorsabb fokozatra kapcsoltam, hogy minél előbb letudhassam a két hosszt.
Már a felénél jártam, mikor egy pöttyös labdát sodort elém a víz.
- Elnézést! Segítene? – kiabált egy kisfiú a partról. Feltételezem, az ő labdája lehet.
- A feladatra koncentrálj! – vágott közbe Kris.
Már megint túl sokat okoskodik. Igazán nem kerül semmibe, hogy kivigyem azt a pöttyös labdát.
Utána úsztam, amerre a sodrás vitte, majd két kézzel magam elé fogtam, ezzel a felső testemet fent tartotta, így már csak a lábaimmal tapostam a vizet. Nem volt messze a part, mikor hatalmas hullám zúdult a nyakamba, és kicsúszott kezemből a labda.
Nagy nehezen a felszínre kepesztettem, de mikor levegőt akartam venni újabb hullám jött, és visszasodort a már megtett öt méterre a bójához.
„- Hagyd már a fenébe azt a labdát!
- Mindjárt megvan! Nézd! – mutattam, miután elkaptam.
- Jól van, na siess kifelé – hallottam a hangját, de akkor az arcomba csapott a hatalmas víztömeg.
- Ya! Cha Byul Yi!
- Lu! Se… segíts!”
Pánikrohamszerűen, kétségbeesve csapkodtam a vizet és kapálóztam felfelé, ahogy csak tudtam, de a víz nagyobb úr volt nálam. Újabb emlékképek villantak be. Az érzés, amin egyszer már túltettem magam, ismét előtört belőlem. Képtelen voltam abban a pillanatban hideg fejjel gondolkodni, csak vergődtem, mint egy partra vetett hal. Fogytán volt az erőm és a levegőm, ami végképp kiszorult a tüdőmből. Újra Luhan arca villant be, aztán hirtelen, mintha feldobott volna a víz, a fejem a felszínre került.
- Kapaszkodj belém! – utasított egy hang, kinek tulajdonosát csak akkor tudtam beazonosítani, mikor feleszméltem a pillanatnyi kábulatból.
Szorosan átkaroltam a nyakát, és gyors tempóban a part felé kezdett úszni, én pedig csak kapkodtam a levegőt egyre jobban, még is úgy éreztem, mint, akit fűzővel kínoznak és képtelen mély lélegzetet venni.
- Ne… nem… nem kapok… - próbáltam kinyögni, miközben az ájulás határát súroltam.
- Maradj nyugton – mondta, amint kiért velem a partra. – A tüdődben rekedt a levegő – hátrafektetett, majd egy hirtelen mozdulattal erős nyomást gyakorolt a bal, majd a jobb mellkasomra. Eszeveszett köhögésbe kezdtem, de végre fellélegezhettem.
- Örülnék, ha nem kezdenél folyton magánakciózni – dünnyögött mellettem egy ázott Kris, és a pólója sarkát kezdte csavargatni.
- Sajnálom – szöktek könnyek a szemembe. – Lu… Ne mondd el Luhannak, jó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése