Chapter 8.
Földbe gyökerezett lábakkal álltam a folyosón. Meredten bámultam az arcát, miközben kerestem a megfelelő szavakat, amivel kivághatnám magam a kellemetlen helyzetből, de hiába. Nem akadt szó a nyelvemre.
Fenyegető pillantást vetett rám, majd sarkon fordult és elindult.
- K-Kris… - kaptam el a kabátujját, de meg is bántam rögtön, ahogy szembe fordult velem. Arca épp olyan semmitmondó volt, mint a legelső találkozásunkkor.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan.
- Jól – válaszolt komoran.
- Még mielőtt bármit is mondanál, tudom, hogy azt mondtad ne.. de – kezdtem bele a történetbe, holott egyáltalán nem tudtam miért is tartozom neki magyarázattal. Semmi köze hozzá, hogy kivel mit csinálok.
- De?
Meg akartam mondani neki, ki akartam állni az igazamért, de valami nem engedte, hogy hangosan is kimondjam. Nagyon jól, sőt. Eszméletlen jól éreztem magam Suhoval, de mégis mindig az ő hangja csengett a fülemben, ami azt súgta, hogy amit teszek, abból még bajom származhat. Bár kétlem, hogy Suho valaha is ártana nekem.
- Semmi. Igazad van – ismertem be. – Talán nem kéne…
- Pedig nekem úgy tűnt nagyon élvezted a helyzetet – hiába volt üveges a tekintete, száját csak gúny és lenéző szavak hagyták el.
- Igen, és akkor mi van?! – csattantam fel. – Nem élvezhetem, ha valaki megcsókol?! Mért akarod befolyásolni az életemet?! Nem volt semmi gond, amíg ide nem jöttél! – szöktek könnyek a szemembe.
- Fogd már fel, hogy csak jót akarok neked! – kiáltott rám, azzal megragadta a csuklómat és maga után rángatott.
*
- Hová megyünk? – húzódtam össze még jobban kocsijának anyósülésén.
Válaszra nem méltatott, csak pásztázta szemeivel az utcai lámpák fényétől megvilágított utat. Éppen pirosat kaptunk, mikor megcsörrent a mobilja. Feltette az autós kihangosítóra, majd a kijelzőre pillantott. Egy név villogott rajta: „Max”. A lámpa zöldre váltott, és elindultunk, miközben megnyomta a fogadás gombot.
- Max?
- A hátsó lehajtón gyertek, valami zűr van a főkapunál.
- Értettem. Két perc és ott vagyunk.
- Adj egy baseball sapkát arra a lányra, túl feltűnő melletted.
- Értettem – azzal kinyomta.
Mi… mi a fene? Honnan tudta, hogy én is itt vagyok? – vetettem rémült pillantásokat Krisre.
- Ezt vedd fel – mondta, és előhúzott a hátsó ülésről egy sapkát és fekete dzsekit.
- De-
- Ne kérdezz. Két perc és meglátod magad is – intett csendre, és bekanyarodott egy sötét utcába.
Lemondtam a további hasztalan kérdezősködésről, és tettem, amit mondott. Belebújtam a fekete dzsekibe, fejembe nyomtam a baseball sapkát és vártam az ítéletet.
Lefékezett egy magas kerítéssel körbevett épület előtt. Lehúzta az ablakot és egy fehér kártyát tartott ki rajta a kőkerítésbe épített szenzor-féleség elé. Halk sípoló hang után a kapu feltárult, és a rövid lehajtón át egy mélygarázsba érkeztünk.
- Végállomás – állította le a motort. – Megkérem a kedves utasokat, hagyják el a járművet – próbálta humorosra venni a figurát, de abban a percben egyáltalán nem találtam viccesnek.
Szúrós pillantások közepette szálltam ki a kocsiból, és bevágtam magam mögött az ajtót, hogy csak porzott bele a parkoló.
- Hé, mit ártott neked az az autó? – korholt le. Újból megragadta a csuklómat és egy üveglifthez vezetett, ami egy szinttel feljebb vitt minket.
Intett, ezzel jelezve, hogy kövessem. Nem tudtam, mit is gondolhatnék, pontosan hol vagyok, de ahogy a számítógépekkel ellátott asztalok közt haladtunk, nem is juthatott volna eszembe más, csak a „munkahelye”. Legyen az bármi is…
Egy kétszárnyú ajtóhoz értünk.
- Elárulnád, hol vagyunk? – néztem fel rá a sapka sültje alól.
Nem válaszolt, csak kitárta előttem az ajtót, és előre tessékelt. A küszöbön átlépve szinte hanyatt vágott a hatalmas NDI transzparens, ami a szemközti falat szinte, teljes egészében eltakarta.
- National Defense Institution – fejtette ki a mozaikszót. – Azt jelenti Országos Védelmi Intézmény.
- Kösz, ennyit még én is tudok.
- Csak, hogy megjöttetek – szólalt meg egy hang a hátam mögül.
Hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és szemben találtam magam egy felhőkarcoló méretű, igen csak fiatal férfival.
- Bemutatom a bajkeverőt, aki keresztbe húzta a számításainkat – nézett végig rajtam Kris. – Max, Cha Byul Yi. Cha Byul Yi, Max – mutatott be minket egymásnak.
- Maga Max? – esett le a tantusz, miközben kezet ráztunk.
- Én lennék – vakarta zavartan a tarkóját.
- Kicsit… idősebbnek hittem – méregettem frusztráltan az arcát, ami meg kellett hagyni elég helyes arc, ráadásul iszonyatosan magas is volt. Magasabb, mint Kris. Pedig aztán ő sem az áltagos magasság kategóriájába tartozott.
- Igen, első látásra mindenki azt hiszi, túl fiatal vagyok a munkámhoz, de nálunk nem a kortól függ az, hogy jó kém lesz-e belőled, vagy sem. Ugye, Kris? – bökte meg könyökével az említetett. Végül is teljesen igaza volt, tekintve, hogy Kris egyidős velem.
- Aha – válaszolt unottan és tekintetét a transzparensre szegezte.
- Szóval Max – kezdtem – miért is vagyok én itt? – szögeztem le az egyetlen létfontosságú kérdést.
- Nos – karolta át a vállam és kivezetett egy másik helyiségre nyíló ajtón. – Ha már így alakult, hogy Kris felfedte előtted a valódi kilétét, jobbnak láttuk, hogy téged is beavassunk az ügybe. Onnantól, hogy titkon beosontál abba a raktárba és kihallgattad a beszélgetést, te is egy célpont lettél a számukra – magyarázta.
- Célpont?
- Bizony – bólintott. – Ezeknek a dílereknek nagyon kell ügyelniük arra, hogy semmilyen információ ne szivároghasson ki a drog-üzlettel kapcsolatban. Te kihallgattad őket, ezért megpróbáltak megölni, és ha Kris nem lép közbe időben valószínűleg meg is teszik. Így is eléggé balul sült el dolog – nézett hátra a szöszire. – Nagy mákod volt, hogy nem talált artériát a golyó.
- Egyáltalán nem talált volna el, ha a hülyéje nem keresi a bajt!
- Azért a jegyzeteimnek jó hasznát vetted, nem igaz?! – vágtam vissza.
- Egyedül is megoldottam volna!
- Bocsánat, el is felejtettem, hogy a főnökúrnak nincs szüksége segítségre!
- Nincs is!
- Akkor meg hagytál volna ott a fenébe! – kiabáltam. - Ha ennyire bánod, hogy megmentettél, akkor csak fogd a pisztolyod és nyugodtan lőj agyon!
Csend lett. Síri csend.
Sajnálom, hogy meg kellett mentened a szánalmas életemet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése