Backstage - Színfalak mögött

Chapter 5.

Ledermedt arccal ült az ágy mellett. Újból könnyek gyűltek a szemébe, melyek lassanként elhomályosították látását. Fel akart ébredni ebből a rossz álomból, véget akart vetni minden fájdalomnak és szenvedésnek, ami abban a pillanatban a lelkét érte. Úrrá lett rajta a gyengeség, mind lelkileg, mind testileg. Nem akarta tovább érezni a kínt, a fájdalmat, ami a lelkét tépdeste, nem akart létezni, tovább földi levegőt szívni… nem akart élni. Feleslegessé vált az élet anélkül a személy nélkül, aki színnel töltötte meg a szürke hétköznapokat.

Többé nem ismeri… Emlékeinek halvány létezése is feledésbe merült. Újra a rajtkockán állt egyedül, összetört szívvel.

- Beverhette a fejét, mikor összeesett. Talán ez okozta az emlékezetkiesést – mondta a főorvos, miközben bekötötte az infúziót.

- Taemin – lépett közelebb az ágyhoz Jinki.

- Hyung – nézett rá a kis szőke és szorosan a nyaka köré fonta karjait. – De jó, hogy itt vagy – mosolygott halványan. Arca még mindig sápadt volt, és szaporán vette a levegőt.

- M-mi? – nézett értetlenül Bell. – Hogy-hogy csak rám nem emlékszik?

- Átvisszük a vizsgálóba, megröntgenezzük a jobb agyféltekéjét, meglátjuk hány napra vezethető vissza az emlékezetkiesés – szólt az orvos és megpróbálta nyugtatni a lányt, ám hiába.

- Taemin – fogta kezei közé a fiú arcát. – Nem emlékszel rám? Én vagyok! Bell! – tört ki belőle a sírás, de Taemin továbbra is kérdő szemekkel nézett.

- Nagyon sajnálom – tette együtt érzően a főorvos a vállára a kezét, majd kitolták a maknaet a szobából.

***

Taemin állapota javulni látszott, de a hazautazást halasztották egy héttel későbbre. Ez idő alatt a szállodában ápolgatták a tagok. Visszatért az étvágya, és arca is újra a régi színében pompázott. Úgy látszott minden rendben lesz.

Egy hete nem hallottak Izabella felől. Felszívódott, eltűnt, mint a kámfor. Nagyon megviselték a történtek, felkavarodtak lelkében az emlékek, amik nem hagyták nyugodni egy percig sem.

Taemint kezdte furdalni a kérdés: vajon ki lehet ez a lány? A többiek egyfolytában róla beszéltek, próbáltak előcsalogatni egy halvány emléket, de hiába. Továbbra is lyuk tátongott az emlékek forgatagában.

- Nézd! – dugott Kibum egy képet az orra alá. – Ez a vidámparkban készült, mikor leszálltatok a hullámvasútról és Izabella majdnem az öledbe rókázott – kuncogott, ahogy eszébe jutott az a nap. De Taemin most is csak annyit válaszolt, hogy: „Nem emlékszem…”

Kezdték elveszíteni a reményt afelől, hogy valaha is vissza tudják csalogatni a kedves arcot az emlékezetébe. Aggódtak Izabella miatt, egyszerűen nem lehetett elérni, sem telefonon, sem a munkahelyén, sem pedig a lakásán.

Pedig egyáltalán nem volt távol tőlük. Nem is az volt a célja, hogy eltűnjön, csak egy kis magányra vágyott. Nem akart látni semmit és senkit, csak a saját elkeseredett világát.

*

- Igyekezzetek, ha nem akarjátok lekésni a gépet! – szólt hátra Jaewon, aki elöl tört utat a rajongók között.

Taemin is szaporábbra vette a lépést, hogy le ne maradjon a többiektől. A végén még letámadná néhány őrült fan, hogy aláírásért könyörögjenek a végtelenségig.

Félve pillantott a rajongótáborra. Szemeivel végigpásztázta az embertömeget, mikor hirtelen bevillant egy kép. Egy arc.

- Mi a baj Taemin? Mért álltál meg? – nézett hátra Minho.

- Láttam – szólt és továbbra is a sikítozó rajongókra meredt. – Őt láttam.

- Kit láttál? – fordult vissza Jonghyun is.

- A lányt.

- Emlékszel rá? – csillant fel Kibum szeme és elmosolyodott.

- Nem érhet így véget – rázta meg Taemin a fejét. – Hyung!

Jinki lépett mellé, kezét a vállára téve.

- Tedd, amit tenned kell.

Taemin elmosolyodott, a tagok nyakába borult, miközben szorosan ölelte őket.

- Köszönöm – mondta és elrohant a kijárat felé.

- Hát ez… YA! Taemin! – kiabált utána Jaewon.

- Menjünk sunbae – indult el Jinki mosolyogva.

- Most mégis hová ment? – kérdezte idegesen Jaewon.

- Dolga van – biccentett a leader és elindult.

***

- Itt jó lesz, köszönöm – szólt Taemin a kocsit vezető staffnak, aki vele maradt.

Lehúzódott az út szélére, ahol a kis maknae kiszállt és gyalog rohant tovább. Telefonjában keresgélt, egy képet, egy üzenetet, egy jegyzetet, bármit…

Megtorpant. Egy kép… Gyönyörű kék folyó és kupolás építmény.

- A Duna! – kiáltotta el magát és eszement rohanásba fogott.

Szomorúan fütyülte bánatát a déli szél. Szokatlanul üres volt a Lánchíd késő délután.

Ugyan azt a képet nézte. Könnyek szöktek a szemébe. Sírni akart, amiért elvesztette az egyetlen embert, akit őszintén szeretett…

Öngyilkosság gondolata fordult meg a fejében, véget akart vetni ennek az igazságtalan életnek. Felkapaszkodott a korlát szélére, lábát átlendítette rajta, majd lassan felegyenesedett és megállt a nem túl vastag vasrúdon.

Taemin megállás nélkül rohant, szedte egymás után vékony lábait olyan tempóban, ahogy csak bírta. Már a hídon volt, mikor megpillantott valakit a korlát szélén egyensúlyozni. A szél a hajába kapott, arcán megcsillantak a nap sugarai.

Abban a pillanatban végigpörögtek az események Taemin agyán. Villanás-szerűen ugrottak be az elmúlt hetek eseményei. Egy arc. Egy név.

- Izabella! – ordította teli torokból és még gyorsabban rohant.

Mintha valaki a nevén szólította volna. De már nem törődött vele. Utoljára rápillantott a képre, amin Taeminnel voltak. Sóhajtott egy utolsót, és elengedte a korlátot.

- Bell! – kiáltott Taemin és még időben elkapta a csuklóját, hogy visszarántsa. Szorosan magához ölelte. Érezte mellkasán a lány arcáról lehulló könnycseppeket. Szíve vadul kalapált, de örült, hogy végre megtalálta Őt, aki most újra betöltötte szívében az ürességet.

Izabella pedig csak sírt. Sírt bánatában, mert szégyellte gyengeségét, és sírt örömében, hogy mégsem halt meg. Megmentette az az ember, akit szeretett.

Taemin kicsit eltolta magától, hogy végre láthassa az arcát. Könnyáztatta, kisírt, de boldog szemek, amik az arcát fürkészték.

- Megtaláltalak – mondta neki.

Bell elmosolyodott, letörölte arcáról a könnycseppeket, majd újra megölelte.

- Köszönöm.

Kézen fogva indultak vissza Bell lakására. Most már egy párt alkotnak, nyomot hagytak a másikban, egymásé lettek, míg világ a világ.

Folytatása következik...