Chapter 2.
Kris
Agyon kéne csapni azt a barmot, aki az iskolát kitalálta. Egyáltalán mi a francnak ötszáz könyv?! Felét se fogom használni - puffogtam magamban, miközben felfelé egyensúlyoztam a lépcsőn, kezemben a hatalmas stóc tankönyvvel.
Végre felértem a harmadik emeletre, ahol a beláthatatlan végű folyosón sorakoztak a százzal kezdődő szobák.
- 115-ös szoba, 115-ös szoba… hol van már a 115-ös szoba?! - kezdett elfogyni a türelmem.
Naná, hogy a legvégén… mert mért is lenne ilyen egyszerű dolgom?
Fél kézzel próbáltam előbogarászni a szobakulcsot a hátsó zsebemből, miközben sporttáskám szíja folyton beleakadt a lábamba. Végre előbányásztam a kulcsot, de a zárba valahogy nem sikerült beletalálnom a könyvkupac egyensúlyozása közben.
- A fenébe már! - adtam hangot idegességemnek.
Megszenvedtem vele, de végül bejutottam a szobába, és az első utamba kerülő ágyra lehánytam a könyveket. Térdemre támaszkodva fújtam ki magam, miközben a táska lecsúszott a vállamról és hangos puffanással földet ért.
- Áh, helló szobatárs! - lépett ki a fürdőszobának látszó helyiségből egy ismerős arc.
- A könyvtáros srác - állapítottam meg. - Luhan, ugye?
- Ahogy mondod - hajolt meg. - Kris, ha jól emlékszem.
- Jól emlékszel - bólintottam, majd szintén meghajoltam.
- Látom, megkaptad a könyveket - mosolyodott el, ahogy az ágyra pillantott.
- Bár ne kaptam volna - szűrtem a fogaim között, és odébb söpörtem őket, hogy le tudjak ülni az ágyra.
- Ne aggódj - foglalt helyet Luhan is a szemközti ágyon. - Az első nap mindenkinek necces. Segítsek kipakolni? - ajánlotta fel.
- Kösz, megoldom.
Fáradtan nyúltam végig az ágynak még könyvektől mentes felén.
***
Byul Yi
Piszok nagy mázlim volt, hogy elmaradt az első két órám. Nem is emlékszem mikor volt már utoljára, hogy ilyen kipihenten ébredtem. Vettem egy gyors, frissítő zuhanyt, majd megcéloztam a büfét, egy reggelire való szendvics gyanánt.
- Byulyi! – integetett Jongdae a legszélső asztalnál.
- Chen Chen, annyeong! – huppantam le mellé. – Mi újság? Hogy van a barátnőd? – vigyorogtam, és jókorát haraptam a szendvicsből.
- Már mondtam, hogy Jieun nem a barátnőm, és ne hívj Chen Chen-nek – csípett bele az oldalamba, mire félrenyeltem a szendvicset és eszeveszetten köhögni kezdtem, de ő ahelyett, hogy segített volna még jól ki is röhögött.
- Pabo! Majdnem megfulladtam – ütöttem bele a vállába, és elvettem előle a narancslevét, majd fenékig ürítettem a poharat.
- Hé, az az enyém volt!
- Csak volt! – dugtam ki rá a nyelvem és visszaadtam neki az üres poharat.
Sértődött arcot vágott, és elfordította a fejét, de szája sarkában ott bujkált a mosoly, amit soha nem tudott elrejteni. Ahhoz túl vidám személyisége volt.
- Chen Chen – böködtem az arcát.
- Nem vagyok Chen Chen – vágta be még jobban a durcát, de nem bírta tovább és elnevette magát.
- Tudtam, hogy nem bírod ki – vigyorogtam, és felálltam az asztaltól. – Majd ebédszünetben találkozunk, most mennem kell órára – kaptam fel a könyveimet, és indultam volna – Ja, amúgy nem találkoztál Luhannal? – fordultam vissza.
- De igen, még reggel. Azt mondta, dolga van a városban.
- Ez fura – mi lehet olyan fontos, ami nem ér rá suli után? – Na mindegy, akkor ebédszünetben! Annyeong Chen Chen! – integettem és elindultam az étkezőből.
Szerettem az angol órákat, mert ilyenkor mindig össze voltunk vonva az idegen nyelvi szakosokkal, és Luhannal végig azon szoktunk nevetni, hogy a professzornak milyen vicces akcentusa van. De úgy tűnik, most nem élvezhetem a legjobb barátom társaságát.
Hátul, az utolsó előtti sorba ültem le az égimeszelő Chanyeol mögé, hogyha „véletlenül” el találnám nevetni magam, akkor el tudjak bújni mögé.
- Üdv fiatalok, foglaljunk helyet – lépett be a professzor. – Csendet kérek, hiányzó van? – kérdezte.
- Lu Han és Choi Sooyoung – szólalt meg Taeyeon az első sorban.
- Luhanról tudok, ő elkéretőzött – pingált a naplóba. – Choi Sooyoung, már megint? – vonta fel kérdően a szemöldökét.
- Elnézést a késésért! – esett be az ajtón az említett. – Nem fogja elhinni, mi történt velem, Songsaeng-nim – kezdte a mentegetőzést.
- Tegyük fel, hogy hiszek neked, foglalj helyet – szakította félbe a professzor és helyre tessékelte. – Mielőtt elkezdenénk az órát, fontos bejelentésem van – ekkor nyílt az ajtó.
Ilyen nincs…
- Áh, épp időben érkeztél. Osztály, bemutatom nektek az új idegen nyelvi szakos tanulót.
- Kris vagyok – hajolt meg.
El is felejtettem, hogy ez a savanyú uborka is idegen nyelvi szakos. Jópofizhatok neki minden angol órán életem végéig…vagy legalábbis addig, amíg le nem diplomázok.
- Foglalj helyet, még van néhány üres szék – invitálta a professzor.
Csak ne mellém, csak ne mellém, csak ne mellém! – tördeltem az ujjaimat és gyorsan rádobtam a táskámat a mellettem lévő üres székre. Elindult a padsorok között, végül elment mellettem, és leült mögém az utolsó sorba.
Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, de még mindig feszélyezve éreztem magam. Olyan érzésem volt, mintha végig bámult volna, de nem mertem hátra nézni.
Csendben ültem végig az órát. Most egyáltalán nem találtam viccesnek a songsaeng-nim akcentusát, még az anyagra sem tudtam koncentrálni. Végig az a gondolat feszélyezett, hogy itt ül mögöttem, és tutira engem bámul.
Végre kicsengettek. Összekaptam a cuccaimat és szemem sarkából hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg bámul-e, de…
Eltűnt.
- Hová lett? – néztem körbe a teremben.
- Kicsoda? – fordult hátra Chanyeol.
- Az új srác.
- Biztos már kiment – vont vállat.
- De az előbb még itt volt! – értetlenkedtem.
Kizárt, hogy már elment, azt észrevettem volna. Nagyon fura ez a srác.
***
- Lu! – vágódtam le mellé. – Mért nem szóltál, hogy nem leszel angolon? – hisztiztem, és a combját kezdtem csapkodni.
- Hé, ne üss! – fogta le a kezeimet. – Csak nem akartalak felébreszteni – mosolygott rám.
- De mi volt olyan fontos? – kérdezősködtem tovább, miközben a többiek is megérkeztek az étkezőbe.
- Csak… - hezitált - fogorvoshoz kellett mennem. Kilencre kaptam időpontot.
- Rosszul hazudsz, Marilyn – vetettem rá szúrós pillantást.
- Hé, srácok – integetett Jongdae és Jihyun, majd ők is helyet foglaltak az asztalnál.
Most megúszta, de úgy is kiszedem belőle, hogy hol volt. Kisvártatva Hyojung is befutott. Nekiláttunk az ebédnek, miközben beszélgettünk, szórakoztunk, nevettünk egymás hülyeségein. Imádtam ezt a kis társaságot, velük mindig jól éreztem magam, sokkal jobban, mint akárki mással. Luhan kiskorom óta a legjobb barátom, határtalanul jószívű, olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Jongdae a csapat esze, igazi stréber, a jogi karról. Jihyun és Hyojung a kortárs zene szak sztárjai, állandóan fellépésekre mászkálnak. Külön-külön is elég lököttek, de együtt… kő kövön nem marad utánuk. És itt vagyok én. A suliújság főszerkesztőjeként olyan cikkeket próbálok írni, amelyek átütő hatással vannak a közvéleményre, ezzel ösztönözve a diákokat, ami néha sikerül, néha nem. Mindannyian különbözünk, és pont ettől vagyunk a legjobb barátok.
Gondolatmenetemből hangos tálcacsörömpölés zökkentett ki.
- YA! Mégis mit képzelsz?! – kiáltott egy dühös hang.
Az étkezőben minden fej a hang irányába fordult.
- Ne pattogj már, öreg – válaszolt higgadtan az asztalnál ülő.
- Ez nem az új srác? – nyújtogatta a nyakát Hyojung, hogy jobban lássa. – Kris, vagy hogy hívják.
- De igen… - sóhajtottam. Alig jár ide egy napja, és már összebalhézik valakivel. Jellemző…
- Az meg… Suho – állapította meg Jongdae. – Elég dühösnek látszik.
- YA! – kiáltott újra Suho és felrángatta Krist az asztal mellől.
- Valaki szedje már szét őket! – esett pánikba Jihyun. – Jongdae!
- Mért én?! – háborodott fel az említett.
- Aishh – pattantam fel az asztaltól, és a két jómadárhoz rohantam.
- Hé, fiúk! Elég már! – álltam közéjük. – Suho, engedd el! – kiáltottam rá, de csak nem akarta elengedni Kris felsőjét. Ő viszont csak állt halál nyugodtan, zsebre tett kézzel.
- Higgadj már le! Mi a fene bajod van?! – üvöltöttem Suho képébe, mire végre hátrébb lépett.
- Azt hiszem, az új srác nem tudja hol a helye. Túl nagy a pofád, öregem! – kiabált át a fejem felett.
- Most is te kiabálsz ember – simította ki a ruháján a gyűrődést Kris.
- Ya! – Suho keze ökölbe szorult, félre lökött, és még mielőtt bármit is mondhattam volna, egy jól irányzott mozdulattal képen törölte Krist.
- Na ezt tedd el emlékbe! – üvöltötte és ment volna neki újból, ha Chanyeol és Minseok le nem fogják.
Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése