Kris
Elképesztő, hogy mennyi ideig tudnak készülődni a nők. Mi tart már ilyen sokáig? – doboltam a
lábammal a bejárati ajtó előtt, miközben bambultam kifelé az utcára. Csak figyeltem
a szemközti jelzőlámpát, ahogy vált pirosról sárgára, majd zöldre… aztán megint
piros… sárga és zöld. Piros… sárga, zöld… piros, sárga…
A fenébe is! –
dobbantottam egy nagyobbat, mire a recepciós lány is felkapta a fejét.
- Elnézést – mondtam halkan, szinte suttogva és
visszaindultam az öltözőkhöz.
- Khm, Byulyi-ssi, bent vagy? – szóltam be a női öltöző
ajtaján, de válasz nem érkezett.
Elment volna? –
áh, kizárt, hogy olyan hamar-
- Valaki! Segítség! – egy hang. Mi a…
- Kris! KRIS! – az ő
hangja!
Berontottam az öltözőbe nem törődve semmivel és senkivel,
csak követtem az egyre erősödő kiáltásokat. Elrohantam a szekrények mellett
egész az öltöző végén lévő zuhanyzóig, ahol a hang forrása volt. Feltéptem az
ajtót, és rögtön arcomba csapott a forró gőz, ami bent rekedt a helyiségben.
- Kris! – Byulyi dörömbölt kétségbeesetten egy félig vízzel
telt kabin ajtaján. – Segíts!
Rögtön odaugrottam, mikor láttam, hogy kívülről el van húzva
a retesz a kabin ajtaján. Erőset rántottam a kis fémen, de az úgy be volt
szorulva, hogy meg sem moccant.
- Kris! – kiáltotta a lány sírástól elfojtott hangon,
miközben egyre magasabb lett a vízszint a kabinban. Mért nem folyik le a víz?
- Nyugodj meg – próbáltam nyugtatni, de mintha meg sem
hallotta volna, ütötte tovább az ajtót.
Idegesen keresgélni kezdtem valamit, akármit, amivel
leüthettem volna a zárat a helyéről, de semmi erre alkalmas tárgy nem akadt a
kezem ügyébe. Egyáltalán melyik agyoniskolázott ember eszébe jutott zárat tenni
a zuhanykabinra?
- Lépj hátra! – adtam ki az utasítást, és mint hogy jobb
ötletem nem volt, előhúztam a szolgálati fegyvert, és a reteszre tartottam.
Byulyi arca egyből elfehéredett, hogy látta mire készülök, és a kabin leghátsó
szegmensébe húzódott, amennyire csak tudott, majd céloztam, és elsütöttem a
pisztolyt.
Éles csattanással vált el a fém a kabin ajtajától. A víz
utat törve magának elárasztotta az egész öltözőt, Byulyi pedig sírva rontott
neki a mellkasomnak. Görcsösen szorította az ingemet, és egész testében
remegett, miközben sűrűn kapkodta a levegőt.
- Nyugodj meg, elmúlt a baj.
- Annyira… annyira… féltem – mondta akadozva.
- Már nem kell félned.
- Mindig gondot okozok – szipogta. – Csak a baj van velem…
- Én megvédelek – jelentettem ki határozottan. – Az életem
árán is. Ez a dolgom.
*
Byul Yi
Csend honolt a kocsiban. Akaratomon kívül is reszkettem az
anyósülésen, hiába volt rajtam Kris dzsekije, úgy éreztem megfagyok. Már
nyúltam volna a műszerfalhoz, hogy feltekerjem a fűtést, de kitalálta a gondolatomat,
és még előttem a kis gombot a legmagasabb hőfokozatra állította.
Egy pillanatra sem vette le a szemét az útról. Ő minden
bizonnyal ugyan úgy megijedhetett, mint én, talán még jobban is. Megint
feladtam neki a leckét… De hogy
történhetett ez? Szándékosan zártak volna be a kabinba? – nem az nem lehet.
Vagy mégis? Ez is Junmyeon műve lenne?
- Ő tette. A gyenge pontjaidat támadja, kihasznál minden egyes
alkalmat, mikor nem vagyok a közeledben.
Arca komor volt, mintha csak a kérdésemre felelt volna.
Talán már gondolatolvasó is?
- Nem tudhatod biztosan – préseltem vacogó fogaim között.
- Tudom, hogy ő tette.
Szinte éreztem, hogy nő benne a fékezhetetlen harag, és
minden ilyen kis akcióval csak egyre jobban. De vajon miért? A múltban ejtett sebek miatt? Vagy talán… miattam?
- Biztos ne vigyelek inkább haza? – kérdezte miközben
lefékezett az East Side előtt.
- Biztos – bólogattam. – Megígértem Luhan-nak.
Halkan felsóhajtott, majd beletörődve a dologba, visszaült a
kocsijába.
Furcsa érzés futott végig az egész testemen.
„Én megvédelek. Az
életem árán is.”
Hirtelen megborzongtam… Kris
aggódik értem?
- Vigyázz magadra – mondta, azzal felhúzta az ablakot és elhajtott.
Csak bambultam az egyre távolodó jármű után, de hamar
kizökkentem és felszaladtam a suli hosszú lépcsőjén.
Sötét volt a dráma-szakkör termében. Csak a hold halvány
fénye szűrődött be az ablakon félelmetes árnyékot vetve a színpadra.
- Csak hogy itt vagy – szólalt meg mögöttem egy hang.
Egyszerre megpördültem, és egy kedves mosollyal találtam
szemben magam. A legjobb barátom mosolyával.
- Sajnálom, hogy késtem – szabadkoztam és szorosan
hozzábújtam, mire kicsit hátrahőkölt, de aztán halkan felkuncogott és
összeborzolta a hajam.
- Na gyere – megfogta a csuklómat és a fekete zongorához
vezetett ami egyedül árválkodott a színpad közepén. Leültetett maga mellé a
székre, felhajtotta a zongora tetejét és játszani kezdett.
Sokszor hallottam már Luhant énekelni, mégis… ez most olyan
más volt. Kedvem támadt tőle sírni.
- Hé, minden rendben? – hagyta abba hirtelen a játékot.
Szólni képtelen voltam, csak bólogattam és szipogva a
nyakába borultam. Magam sem tudom mi lelt, lehet, hogy csak fáradt voltam és
így jött ki rajtam… vagy talán ez a pár sor, amit énekelt egyszerűen a
valóságot tükrözte. Annyi érzés kavargott bennem, képtelen voltam dűlőre jutni
felettük.
„Én megvédelek. Az
életem árán is.”
Végleg összezavarodtam.
- Örülök, hogy te vagy a legjobb barátom. Szeretlek Xiao
Luhan – nyomtam egy puszit az arcára, és kirohantam a teremből.
Végigtrappoltam a kollégium folyosóján nem törődve azzal,
hogy kit ébresztek fel vele, csak minél előbb a szobámba akartam jutni és
telebőgni a kispárnámat. De valamiért megtorpantam a 115-ös szoba előtt.
Kezem automatikusan a kilincshez emelkedett, majd lassan
lenyomta azt.
Kris nincs itt… Persze
hogy nincs, hiszen a központba ment. Talán ma este nem is itt alszik.
Szomorúan végigpásztáztam tekintetemmel a szobát Luhan
asztalától Kris ágyáig, majd halk sóhaj után becsuktam magam mögött az ajtót,
és továbbszaladtam.
***
Kris
Üres tekintettel meredt a reggeli müzlijére, miközben
kanalával ide-oda lökdöste a tálban a pelyheket. Szótlanul ültünk az asztalnál
mind a hárman.
- Tegnap elég későn jöttél meg – végül Luhan törte meg a
feszült csendet, és könyökével megbökte a vállamat.
- Ja… igen – bólintottam. – Nem akartalak felébreszteni.
Sajnálom.
- Nem ébresztettél fel. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az
éjjel…
Te se? De jó, én sem…
Megint csend telepedett az asztalra. Lehorgasztott fejjel ültek
és egyszer sem néztek fel, kerülték egymás tekintetét. Egyből kiszúrtam, hogy
valami nincs rendben.
- Mi van veletek srácok? – erre a kérdésemre felkapták a
fejüket, és értetlenül összenéztek.
- Semmi – válaszoltak kórusban, mire megint egymásra néztek.
- Most mennem kell – állt fel az asztaltól Byulyi és rám
pillantott, majd zavarttan elkapta a tekintetét. – Délután a Jeju szigetre kell
repülnöm interjút készíteni.
- Oké, menj csak – bólintott Luhan, azzal Byulyi elment.
Még figyeltem, ahogy egyre távolodik, míg végül kiesett a
látószögemből, aztán a mellettem ülőre meredtem.
- Most mi van?
- Ezt én is kérdezhetném.
Megrántotta a vállát, és visszatért reggelije
kevergetéséhez.
- Nem tudom… Még nem mutattam meg senkinek a számot, azt
akartam, hogy ő hallja először, de mikor elénekeltem neki sírva fakadt –
mesélte. – Azt mondta, örül, hogy én vagyok a legjobb barátja, és hogy szeret
aztán elrohant. Fogalmam sincs, mi van vele – könyökölt fel az asztalra. –
Olyan furcsán viselkedik mostanában…
- Elmondtad már neki?
- Mégis mit? – kérdezte unottan.
- Tudod, hogy miről beszélek – vetettem rá szigorú
pillantást. – De most őszintén, elég szánalmas látványt nyújtasz.
- Igazán köszönöm – sóhajtott. – Tudod, ilyenkor egy kis
megértésre vár az ember, nem arra, hogy a képébe vágják az igazságot.
- Csak mondd el neki, rendben? – szorítottam meg a vállát. –
Később beszélünk – intettem, majd felálltam az asztaltól.
Byul Yi
- Akkor tíz órakor a Gimhae reptéren. Igen. Köszönöm ajhussi
– nyomtam ki a telefont és az ágy sarkába hajítottam, aztán kitártam
ruhásszekrényem ajtaját, hogy valami elfogadható gönc után nézzek. Elegánsnak
kell lennem, ha a Hotel Shilla igazgatójával akarok interjút készíteni.
A nagy dilemma után a választás végül egy fehér szűk szárú nadrágra, fekete blúzra és egy szintén fekete blézerre esett. A fekete-fehér
kompozíciót kiegészítettem egy elegáns, zárt magas sarkú cipővel és egy pár
swarovski köves fülbevalóval, majd teljes harci díszben megálltam a tükör
előtt. Teljesen meg voltam elégedve a látvánnyal. Hónom alá csaptam fekete LouisVuitton táskámat, felmarkoltam a szükséges papírokat az asztalomról, majd
komótos léptekkel célba vettem az ajtót.
- Randira mész, hogy így kinyaltad magad? – zökkentett ki az
idillből egy harsány kacaj.
Csodás… el is
felejtettem, hogy levegőt sem vehetek Kris engedélye nélkül.
- A Hotel Shilla igazgatójával találkozom – fordultam vele
szembe és büszkén kihúztam magam. – Mennem kell, elkésem – mondtam kicsit nagyképűen,
de nem érdekelt. Egyáltalán nem volt szükségem a szellemesnek nem mondható
beszólásaira.
Mi a franc van vele?!
Egyik nap kedves és aggodalmas, másik nap meg mintha semmi sem történt volna,
ugyan olyan arrogáns bunkó módon viselkedik, ahogy eddig?
Fújtattam egyet majd vállamra dobtam a Louis Vuitton-t, és
sebes lépésekkel az épület elé igyekeztem, ahol már várt rám a kis sárga taxi.
Élvezed, hogy
játszadozhatsz az érzéseimmel, ugye?
Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése