Epilógus
- Igen, így jó! Tökéletes! Még egy utolsó képet – mondta a fotós, és kattintott a gépével. – Köszönöm Ms. Mitchell, remek munka!
- Én köszönöm – hajoltam meg.
- Öröm önnel dolgozni – áradozott. – Már meg is van az ötletem a téli kollekcióhoz, tökéletes lesz!
- Sunbae! – lépett be a műterembe Kris. – Ugye nem akarod lecsapni a kezemről a modellemet?
- Eszemben sincs, főnök – nevetett, azzal meghajolt és magunkra hagyott minket.
- Ráérsz egy kicsit? – húzott magához közelebb. – Van egy meglepetésem.
- Neked mindig ráérek – mosolyogtam és felpipiskedtem hozzá és csókra.
Átkarolta derekamat, és rögtön átvette az irányítást, hogy résnyire kinyitottam a számat. Olyan szenvedélyes, mégis lágy volt, teljesen belefeledkeztem, miközben nyelveink vad táncot jártak.
- Ajj, komolyan! Menjetek már szobára! – szakított félbe egy hang, mire odakaptam a fejem.
- Mona!
Elengedtem Kris-t és a nyakába ugrottam, hogy majdnem hanyatt estünk.
- Ezer éve nem láttalak! Mi újság Miamiban? Milyen főnöknek lenni?
Említettem már, hogy Kris Mona kezeire bízta a Miami kirendeltséget? Véglegesen is Szöul lett a Joy székhelye.
- Ne is mondd – sóhajtott. – A herceged jó kitolt velem, Carter. Annyi a papírmunka, hogy ki sem látszok belőle!
- Én megkérdeztem, biztos vagy-e abban a főszerkesztői állásban – nevetett gúnyosan Kris.
- Te csak ne szólalj meg, oké? – játszotta meg Mona a sértődöttet. Igazából nagyon is örült annak az állásnak. Hiába titkolta, a szemei mindent elárultak.
- Oké-oké – emelte fel megadóan a kezeit Kris. – Na gyertek, mutatni akarok valamit – és sejtelmes arckifejezéssel kitessékelt minket a műteremből.
Megálltunk a bejárati ajtó előtt. Kris a zsebében kotorászott a lakáskulcs után, majd kinyitotta az ajtót és előre engedett minket.
- Woah – ámult el Mona. – Ez aztán nagy.
Tény és való, hogy hatalmas volt a ház, de még bőven akadt rajta tennivaló. Aznap, mikor beköltöztem Krishez, azt mondta: „Olyan kicsi ez a lakás. Ha híres modell leszel, szükséged lesz egy saját műteremre.” – és másnap munka után már nem a belvárosi kislakásba mentünk haza, hanem egy gyönyörű növényekkel és virágokkal övezett kétszintes házba. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, hogy csak miattam vett egy új házat, de jó érzés is töltött el, hogy végre valaki nem másodikként tekintett rám a munkája után.
Hirtelen egy kis fehér szőrgombóc szaladt ki a konyhából, és felugrott a nadrágomra.
- Istenem, de édes – szólaltunk meg egyszerre Mona-val, és felkaptam a falatnyi kiskutyát az ölembe. – Hogy került ide ez a kis blöki? – gügyögtem neki.
- Ez a meglepetés. Boldog hónapfordulót – mosolygott Kris.
- Hát nem felejtetted el? – hatódtam meg.
- Hogy felejthettem volna el – hajolt közelebb és egy puszit nyomott az arcomra.
- Mi legyen a neve?
- Legyen Gombóc – vágta rá Mona miközben a kanapén dögönyözte a kis fehér pamacsot. – Gombóc Mitchell. Még jól is hangzik – kuncogott.
- Gombóc Mitchell? – ezen Krisnek is nevetnie kellett. – Akkor inkább legyen Hópihe. Az még hasonlít is rá.
- Carter! – nézett rám Mona. – Döntsd el te! Szerinted, melyik a jobb?
Mindketten kérdőn pislogtak rám, mintha a kutyus élete múlna azon, hogy melyik javaslatot választom. Ölembe vettem a kis szőrmókot, és füle tövét simogatva rögtön eszembe ötlött a tökéletes név.
- Tudom már, hogy foglak hívni.
Mintha értette volna, amit mondtam neki, leült két hátsó lábára, és csak nézett felfelé a kiskutyaszemeivel.
- Hogy fogod hívni? – kérdezte reményteljesen Kris.
Felé fordultam, majd elmosolyodtam, és egy apró puszit nyomtam a szájára.
- Wu Yi Fan-nak.
END
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése