Chapter 4.
- Az elnök úr bármelyik pillanatban megérkezhet - mondta izgatottan a csoportvezető munkatárs. – Mr. McKnight sokáig elmarad?
- Azt üzente, kicsit késik – mondtam unottan a kávéfőzőnek, ami alig érhetően hangozhatott a mögöttem állónak, így kénytelen voltam elismételni még egyszer.
- Értem, akkor addig is készüljünk a… áh, Mr. McKnight!
- Most telefonált az elnök titkárnője, azt mondta közbe jött valami, de sietnek amennyire csak lehetséges – jött be zihálva Daniel.
- Ez még kapóra is jött uram – mosolygott az alkalmazott, és lesegítette róla a zakót. – Így idejében ideért.
- Ahogy mondja Joe – bólogatott Daniel. – A konferenciaterem készen áll? Be van üzemelve az interaktív tábla?
- Természetesen. Már mindent elintéztem.
- Ez igazán remek. Köszönöm Joe, elmehet – intett a férfinek, aki válaszként biccentett egyet, majd távozott.
Daniel végre észrevette, hogy én is az irodában tartózkodom, így fáziskéséssel ugyan, de mellém lépett és egy gyors üdvözlő puszit nyomott a számra.
- Szia édes – mondta nyájas hangon. – Hogy telt az estéd?
- Komolyan érdekel?
- Hogyne érdekelne – nézett rám meglepett arckifejezéssel, miközben keze a konyhaszekrényben matatott, és egy kávésbögrét húzott elő.
- Hát… jól – válaszoltam tömören. – Tudod, azon gondolkoztam... – vakaróztam.
- Min gondolkoztál? – érdeklődött, mialatt töltött magának egy adag kávét.
- Szóval… mi lenne, ha szombat este elmennénk szórakozni? Ehetnénk a Papírlámpásban, aztán elmehetnénk moziba vagy benézhetnénk a Terminalba vagy ilyesmi – soroltam derülten az ötleteket, de mikor tekintetem Daniel arcára tévedt, rögtön lefagyott a mosoly a képemről.
- Miért mennénk mi a Terminalba?
- Csak gondoltam jót tenne egy kis kikapcsolódás, félretehetnénk a munkát, az elnököt meg az előkelő beszédstílust és jókedvűen szórakozhatnánk… egyet – halkultam el ahogy a mondandóm végére Daniel arca egyre komorabb lett.
- Hallod is magad, amikor beszélsz, vagy csak elhagyják a szavak a szádat? – kérdezte szemrehányóan. – Mi ez a hirtelen változás? Te nem szeretsz lepukkant szórakozóhelyekre járni, ahol „zene gyanánt bömböl valami fülsüketítő lárma” – idézte szavaimat.
- Tudom, de-
- Hé, édes – lépett elém, és végigsimított kezével az arcomon. – Az elnök úr perceken belül megérkezik. Ha minden simán megy, megkötjük a szerződést, és szombat este már az ő jachtpartiján fogunk szórakozni, nem egy koszos lebujban a város szélén – mondta, miközben keze már a vállamat simogatta. - Ne most akarj lázadni, mikor fontos dolgok előtt állunk.
- Mi van?! – ez volt az a pillanat, mikor felment agyamban a pumpa és ingerülten ellöktem a kezét. – Ne most akarjak lázadni? Ez meg milyen benyögés volt, huh?!
- Carter, nyugi.
- Nem, nem nyugszom le! – köptem. – Mikor döntöttél te az én életemről? Nekem van egyáltalán beleszólásom abba, hogy mit tehetek és mit nem? Legközelebb már azt is megmondod, mikor mehetek ki a mosdóba?!
- Mi a fene bajod van?! – emelte meg a hangját. – Bolondlevegőt szívtál, vagy mi? Mióta elmentetek Mona-val bulizni, azóta tisztára meg vagy kattanva!
- Tessék?! – hisztériáztam. – Igen, biztosan megkattantam, mert már nem bírom ezt! Elegem van ebből az egész sznob, karrierista életből! – fakadtam ki. – De komolyan, neked mi a fontosabb, a munkád, vagy én?
Erre elhallgatott.
- Gondoltam – vetettem lenéző pillantást.
- Carter – kapott a karom után.
- Hagyj békén! – kiáltottam remegő hangon, és kirántottam kezem az övéből. – Végeztünk Daniel McKnight.
- Carter!
- Jó szórakozást az elnök partiján – azzal könnyeimet törölgetve a kijárat felé rohantam, de ahogy kinyitottam az ajtót, nekiütköztem valakinek.
Kisírt szemekkel felnéztem, és magával az elnökkel találtam szemben magam.
- Elnézést, uram – hajtottam le a fejem, és mint a kámfor, úgy tűntem el az épületből.
Gondolkodás nélkül bevágódtam az első taxiba és a Joy szerkesztőségéhez vettem az irányt.
Egyetlen embert akartam csak látni. Kris-t.
Berontottam a hatalmas üvegajtón, és mint egy megveszett vadállat, rohantam felfelé a hosszú lépcsőn, míg el nem értem a legfelső emeletet. Ziláltan és sírástól vörösre duzzadt arccal trappoltam végig a folyosón, és kopogás nélkül feltéptem az ajtót, de ami mögötte fogadott olyan érzést váltott ki, mintha tőrt döftek volna a mellkasomba.
Üresen kongott a hatalmas iroda.
- Khm – köhintett valaki. Új remény fejében fordultam hátra, de csak egy kosztümös nő állt az ajtóban, kezében dossziék, végtelen számban.
- Hol… van? – kérdeztem akadozva. – Hol van Kris?
Halkan felsóhajtott, miközben szemeit forgatta. Éreztem, hogy amit mondani fog, attól nem fogok jobb kedvre derülni.
- Mr. Wu tegnap este visszarepült Szöulba. Óhajt üzenetet hagyni?
*
- Carter! Nyugodj már meg, és mondd el végre, hogy mi a franc van! – üvöltött le Mona egy kisebb hisztiroham után.
- Az van, hogy szakítottam Daniellel, érted?! Az elnökkel lett volna tárgyalásunk, de összevesztünk és elrohantam, aztán taxival a város másik felébe furikáztattam magam, hogy megmondjam Kris-nek, igaza volt mindenben, de csak a titkárnője volt ott, aki közölte velem, hogy a főnöke már rég elutazott! – kiabáltam, hogy majdnem megfulladtam két hüppögés között.
Mona összezavart arccal ült velem szemben, és látszólag próbálta felfogni a dolgokat több-kevesebb sikerrel, de végül csak átnyújtotta a zsebkendős dobozt, és megvárta, míg valamennyire lecsillapodok.
- Ezt jól elszúrtad – bökte ki végül.
Nem éppen ilyen választ reméltem, miután úgy éreztem romba dől az életem, de ez volt a szomorú igazság. Ezt jól elszúrtam.
- Igazad van – szipogtam. De hogy hozhatnám rendbe a dolgokat anélkül, hogy újra belefussak a mókuskerékbe?
- Tudod… nem vagyok jó a tanácsadásban, de talán még nincs veszve minden.
Mint derült égből villámcsapás, úgy csillant fel lelki szemeim előtt a megoldás kulcsa. Ha már ilyen szerencsétlenül alakult minden, akkor úgy is mindegy, nem számít mi lesz. Túl sokat agyaltam már mások problémáin, ideje, hogy végre a sajátjaimmal is foglalkozzák, és tojjak az egész a világra, úgy hogy azt csinálok, amit akarok kötelezettségek nélkül. Vesztenivalóm úgy sincs.
- Köszönöm Mona! – borultam a nyakába, és szorosan megöleltem.
- Ugyan mit?
- Az ötletet - engedtem el, és sebes léptekkel megindultam az ajtó felé.
- Most hová mész? – kiáltott utánam.
- Szöulba – mosolyogtam, azzal kiléptem a házból.
*
Talán kicsit merész húzás volt felszállni úgy a legközelebbi szöuli járatra, hogy azt sem tudtam hová megyek, vagy hogy hogyan fogok eligazodni egy idegen országban, de nem érdekelt. Egyszerűen csak hajtott a tudat, hogy végre van valami, amiért tényleg érdemes küzdeni.
Ezzel a gondolattal szálltam le a gépről, és indultam neki buzgón a városnak.
A lelkesedés viszont kezdett egyre inkább alábbhagyni, miután egy egyszerű útbaigazítást sem tudtam kérni az emberektől, mind csak értetlenül nézett rám, mikor megkérdeztem, hogy „Do you speak English?”. Szerencsére sikerült fognom egy taxit, és a sofőrnek kézzel-lábbal elmutogatva ugyan, de elmagyaráztam, hogy Incheon-ról Szöul központjába szeretnék eljutni.
Az első akadályt sikerrel vettem, de ez még közel sem volt betudható győzelemnek. Mindenütt értelmetlen írásjelek és koreaiul hablatyoló emberek. És még szállásom sincs. Hol fogok aludni? És mit fogok enni? – gyötörtek ezen gondolatok, miközben egy pékség előtt haladtam el, és ínycsikladó fahéj illata csapta meg az orrom. Pénztárcám után kezdtem kutakodni, mikor leesett, hogy egyetlen árva wonom sincs, és kizárt hogy dollárral lehet fizetni.
Nem éppen erre gondoltam, mikor azt mondtam, hogy azt csinálok, amit akarok kötelezettségek nélkül. Egyre inkább elkeseredtem, és ennek tetejében még az eső is megeredt. Csodás… Mintha ő is az én bánatomat siratná. Haza akarok menni. Bebújni a puha ágyamba, karamellás gofrit enni, és nézni valamelyik zenecsatornát. Hogy hihettem, hogy idejövök Szöulba, és csak úgy megtalálom Kris-t?
Már egyáltalán nem volt célom, csak lődörögtem az utcákon, miközben besötétedett és az eső is csak esett egyre jobban és jobban. Lassan átázott minden egyes ruhadarabom, amitől erős hidegrázások törtek rám, és kedvem támadt sírni. Halkan szipogtam, és örültem, hogy legalább az esőben nem látja senki.
Careless careless, shoot anonymus anonymus…
Ismerős hang ütötte meg a fülem. Valamiféle szórakozóhely előtt állhattam az ajtó fölött villogó „Night club” feliratból ítélve.
… heartless, mindless, no one who care about me…
Habozás nélkül a hang irányába fordultam, és beléptem a nyitva álló ajtón.
Lassan araszoltam a táncoló emberek között a csurom vizes ruhámban, a könny- és eső áztatta arcommal, mikor feltűnt egy hercegnek öltözött alak.
Ez Ő! Kris!
Megmerevedtem a színpad előtt, mikor tekintetünk találkozott. Egy pillanatra ő is megtorpant, mint aki azt hiszi, csak a káprázat játszik az elméjével, de aztán elindult a színpad elejére és kinyújtotta felém a kezét. Felhúzott magához, és csak bámult a gyönyörű szemeivel.
El sem hiszem, hogy megtaláltam.
Szipogtam párat és próbáltam bent tartani kifelé készülő könnycseppjeimet, de nem sikerült. Talán ezek már nem szomorú, hanem boldog könnycseppek.
- Had legyek a modelled. Kérlek.
Mosolyra húzódott a szája sarka. Összekulcsolta kezeinket és lágy csókot lehelt ajkaimra.
- Tudtam, hogy meggondolod magad, Carter.
Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése