A magányos táncos

Taemin igazából sosem volt magányos. Legalább is nem a szó legszorosabb értelmében. Nem volt magányos, hiszen rengeteg barátja volt, sosem kellett egyedül lennie. De magányos is volt, mert akiről azt hitte boldoggá teheti, valójában csak egy ember volt a sok közül, aki semmit sem tud arról mit érez a szív…

 1. fejezet: Ne haragudj anyu

Taemin

Gyönyörű bárányfelhős kék az ég. Kellemes déli szél lengedez, madarak csiripelnek, körülöttünk egy lélek sincsen. Csak mi vagyunk ketten, a nagy diófa árnyékában, az eget kémlelve. Nincs, ami elronthatná ezt az idilli pillanatot.

- Taemin! Taemin!

És mégis van…

Felülök és látom a menedzser szalad felénk mobillal a kezében, közben üvöltözi, hogy anyám van a vonalban.

- Igen anyu? - veszem el tőle a készüléket.

- Édesem, Dizon Sam mondta, hogy a parkban vagy. Ugye tudod, hogy nem lehetsz sokat a napon?

- Igen anyu… - sóhajtok.

- Van nálad napolaj? És a sapkád rajtad van? Ja, és ne felejtsd el a -

- Igen anyu, tudom, a napszemüveg is nálam van és a kálcium is, ha megcsípne egy szúnyog… - fújom a szokásos rizsát, amit csak ma háromszor daráltam el, és még nincs fél tizenkettő.

- Jól van, csak a biztonság kedvéért azért -

- Anyu. Tizenkilenc éves vagyok, tudok vigyázni magamra. Örülnék, ha nem ugráltatnád Dizon Samot percenként, hogy utánam hozza a telefonját.

- Kénytelen vagyok, ugyanis a tiéd folyton ki van kapcsolva - háborodik fel.

- Nem véletlenül! - kezd betelni nálam a pohár.

- Rendben ne haragudj, csak annyira aggódom érted - lágyul el a hangja.

- Felesleges, jól vagyok, te csak élvezd a nyaralást apuval - nyugtatom meg és kinyomom.

- Kösz kölyök. Ha visszajönnek Hawaiiról, kiveszem a szabadságom - fújja ki magát Dizon Sam és visszaballag a kocsijához.

- Mindegy hány éves vagy, akkor is csak anyuci pici fia leszel - nevet mögöttem Kwangie.

- Ne gúnyolódj velem - vágom be a durcát, persze csak teszem az agyam, hogy bocsánatot kelljen kérnie.

- Jól van, ne haragudj rám - nyom egy puszit az arcomra és felkel a pokrócról. - Na gyere - nyújtja a kezét. - Lassan vissza kell érnem a megbeszélésre, és tudod milyen pipa lesz Doojoon, ha valaki elkésik. A múltkor majd nekiment Seungienak, mert a megbeszélés első öt percében elment kávéért… - mondja az idegeskedő Doojont imitálva.

Nevetve kapom hónap alá táskámat és kézenfogva elindulunk a kocsi felé.

Ez a mi helyünk. Mindig ide jövünk, ha egy kis nyugalomra vágyunk. A rajongóknak eszükbe se jut itt keresni minket, mert úgy gondolják, mi „celebek” csak az öt csillagos szállodákban és hasonlókban érezzük jól magunkat. Azt hiszik kiváltságosak vagyunk, pedig csak a hírnév teszi. Nem tudnak úgy tekinteni ránk, mint normális emberekre, hanem csak úgy, mint sztárokra, akik énekelnek és táncolnak. Pedig ennél sokkal több van bennünk…

- Megjöttünk - vigyorog rám Kwangie. Olyan vicces, amikor elhúzódik a szeme és idétlenül vigyorít. Nem bírom ki, mindig elnevetem magam rajta.

- Megint rajtam nevetsz, ugye? - kérdezi cseppet sem rosszindulatúan.

- Dehogy - legyintek és kiszállok a kocsiból. - Mikor végzel?

- Fogalmam sincs, úgyhogy nyugodtan menj haza. Holnap kilencre megyek érted, rendben? - bólintok. - Tessék itt vannak a kulcsok - nyomja a kezembe a kocsikulcsát.

- És te hogy mész haza? - kérdezem.

- Majd metrózom - rántja meg a vállát.

- Persze. Én lakom közelebb, úgyhogy én metrózom - adom vissza a kulcsokat, ellentmondást nem tűrve. Megölelem jó szorosan, majd ad egy búcsúpuszit a számra, aztán ő jobbra, én meg balra veszem az irányt.

Fejembe húzom a kapucnit, felteszem a napszemüveget, és lekanyarogok a metróalagút fele. Hétköznap délután általában egymillión vannak a metrókon, de ma furcsa mód alig látni valakit. Csak egy-két tinilányt látok, akik úgy tűnik felismertek, annak ellenére, hogy az arcomból mindössze az orrom látszik, de mielőtt utolérnének, elhúzom a csíkot.

Felszállok a négyes számú szerelvényre, és helyet foglalok az egyik sarokban. Az egész metró üres. Ez furcsa… Bedugom a fülembe az mp4 lejátszót és benyomom az egyik számunkat.

***

Csak bambulok kifelé az ablakon. Rápillantok az órámra, ami láttán igencsak elkerekedik a szemem. A metrónak már egy órával ezelőtt be kellett volna érnie a központi metróállomásra.

Felkapom a táskám és rohanok előre a vezetőfülkébe. Kopogás nélkül berontok, és már ordítanék, hogy mért nem állt meg a metró…

…de üres. Nem vezeti senki!

Kétségbeesésem közepette kapom elő a mobilomat, de mielőtt bárkit is felhívnék, majd kiszúrja a szemem a kijelző sarkában villogó jelzés. Nincs térerő.

Hát ez marhajó. Most mit csináljak? Egyszer minden metróvonal véget ér… Kell lennie itt valaminek, amivel meg lehet állítani - matatok a műszerfalon.

Felnézek, és meglátom az alagút végét jelző sorompó villogását. Mint az őrült, rohanni kezdek a szerelvény végére, közben pedig segítségért kiáltozok, csak tudnám minek, mikor egyedül vagyok ezen a koszos metrón és…… most végem.

Ne haragudj anyu.