The Time Control - fanfictions

2. rész

Kedves Naplóm!

Az első napom a St. Vincentben. Kicsit féltem, hiszen épphogy bekerültem az első osztályba és máris egy másik iskolában, városban, sőt országban kell folytatnom a másodikat. Féltem, hogy nem fogadnak be az osztálytársaim, hogy kiközösítenek a származásom miatt, vagy, mert töröm az angolt, vagy azért mert képtelen vagyok villával enni… De nem gúnyoltak, és nem piszkáltak… Egyszerűen csak elkerültek. A tanító nénik viszont nagyon kedvesek voltak, mindent megmutattak és segítettek, amiben csak kellett. Mégis akkor örültem a legjobban, mikor az utolsó óráról is kicsengettek és megláttam Ms. Ahn-t az ajtóban.

- Fiam! Hányszor kell, hogy szóljak? – dörrent rá Mr. Collins. – Hagyd abba a klimpírozást és gyere vacsorázni!

Christopher ijedten rezzent össze a zongoraszéken. Megesküdött volna rá, hogy egyszer sem hallotta nevelőjét szólni, de inkább illedelmesen bocsánatot kért és kislisszolt a szobaajtón, amilyen gyorsan csak tudott, át az étkezőbe. Ms. Ahn éppen a levest szolgálta fel, mikor a helyiségbe lépett, majd mindenki helyet foglalt az asztalnál. Mr. Collins, mint családfő ült az asztal hosszanti felének egyik végén, Mrs. Collins pedig a másikon. Christopher közöttük az átelleni oldalon, Ms. Ahn pedig vele szemben.

- Jó étvágyat! – szólalt meg egyszerre szinte mindenki, és hozzáláttak a vacsorához.

A békés csend azonban nem tartott sokáig, nyugodt étkezésüket megzavarta a már kevésbé nyugodt családfő érdes hangja, hogy a fiút újfent leteremtse.

- Fiam! Lassabban egyél, nem lóverseny! – és komoran a fiúra nézett, aki majd’ megfulladt, olyan gyorsan tömte magába az ételt.

Nem tehetett róla, egy percig sem bírt nyugton ülni, gondolatai csak a nagy fekete zongora körül forogtak. Lassított a tempón, de még ennek ellenére is sokkal hamarabb befejezte a vacsorát. Nevelőjére pillantott, akit látszólag már nem foglalkoztatott a dolog, és érdeklődését inkább az előtte heverő napilap kötötte le, mintsem fia jelenléte. Már pedig Christopher szerint a lehető legnagyobb illetlenség az asztalnál újságot olvasni, de Mr. Collins ez alól korlátlan mentességet élvezett, csak úgy, mint minden egyébtől, ami rá szigorúan vonatkozott, nevelőjére viszont nem. Egyáltalán nem érezte igazságosnak ezt a felállást, de kénytelen volt elfogadni.

Csendesen felállt hát az asztaltól, megköszönte a vacsorát és szélsebesen elillant a szobája felé.

- Megáll az eszem – hitetlenkedett Mr. Collins. – Más nem is létezik számára, csak az ostoba zongorája. Teljesen elvonja a figyelmét a tanulásról.

- Ne butáskodj drágám, hiszen szín jeles tanuló – intette le férjét Mrs. Collins. – Igazán örülhetnél a fiunk művészi ambícióinak.

- Majd te örülsz neki kettőnk helyett is – mondta mogorván és arcát az újság mögé rejtette, hogy kivonja magát a további beszélgetésből.

Ms. Ahn már-már kellemetlenül érezte magát a kioktató társalgás közepette, holott ő semmi furcsaságot vagy kivetnivalót nem talált abban, ha valaki szeret zongorázni. Megforgatta a szemeit a felesleges szócséplésen, majd felállt az asztaltól, és egy aprót köhintett.

- Ha végeztek, leszedném az asztalt.

- Csak tessék – mormogott az újság mögül Mr. Collins, ügyet sem vetve rá.

Ms. Ahn elengedte füle mellett a férfi modortalan vakkantását, és azzal egyetemben, hogy nekilátott a munkának, megütötte fülét a dallam, ami Christopher szobájának ajtaja mögül szűrődött ki, amint játszani kezdett. Mr. Collins erre ismét dörmögött valamit, de az őszes házvezetőnő már teljességgel figyelmen kívül hagyta. Hallgatta a nyugtató muzsikát, miközben dúdolt, és kávét, süteményt kínált a házaspárnak.

Éppen kezébe fogott egy tálcát, rajta egy pohár tejjel és némi csokis keksszel, hogy a fiúnak is vigyen egy kis lefekvés előtti nassolnivalót, mikor a zongora hirtelen elhallgatott.

- Mi ez? – kapta fel a fejét Mrs. Collins.

- Nem kopogott valaki? – bújt ki az újságja mögül férje is.

- Ms. Ahn, volna kedves megnézni?

- Azonnal – biccentett a nő, majd letette a tálcát a konyhapultra és lesietett a lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Kisimította kötényén a gyűrődést, felvette legkedvesebb mosolyát és ajtót nyitott, de hirtelen megrökönyödésében csak ennyit tudott mondani:

- Oh.

♣

- Oh!

A hatalmas koffer tompa puffanással jelezte eldőltét a küszöbön. Idegesen kapott utána egy vékonyka kéz, ami ismét talpra állította, majd kiegyenesedett és kifújta az egyetlen zavaró tincset, ami az arcába lógott.

- Elnézést, hogy ilyen váratlanul érkeztem. A főbérlőt keresem – mondta esetlenül, miközben próbálta kordában tartani bőröndjeit.

- Megtalálta – mosolyodott el az ajtóban állva Taemin, és kezet nyújtott neki. - Lee Taemin.

- Jeong Choonhee – mondta a lány, és kezet ráztak.

- Segítek – ajánlotta fel Taemin, és megragadta a legnagyobb táskát, ami egy perccel ezelőtt majdnem szörnyet halt a küszöbbel való kellemetlen találkozás miatt.

- Köszönöm – sóhajtott megkönnyebbülten Choonhee és felnyalábolta a maradék két táskát, majd követte a főbérlőt az egyik vendéglakás ajtajáig.

- A kulcs – kotorászott a zsebében Taemin, majd miután megtalálta a keresett tárgyat átnyújtotta neki. – A zár még új, lehet, hogy kicsit szorulni fog. Ha valami gond támadna, az emeleti lakásban lakom, csak kiáltson – bökött fejével az emeletre vezető lépcső felé, és elmosolyodott.

- Rendben, köszönöm – viszonozta a gesztust a lány, és a zárba illesztette a kulcsot, majd problémamentesen kinyitotta az ajtót.

- További szép napot, Ms. Jeong.

- Önnek is, Mr. Lee – hajtotta meg a fejét és bevonszolta csomagjait az ajtón. – Áh, Mr. Lee! – fordult meg hirtelen, mire az említett megtorpant a lépcsőn.

- Igen?

- A lakbér – hezitált. – Még nem mondta-

- Sajnálom – vágott a szavába Taemin. – Az elszámolásra még nem jutott időm. Este jöjjön át vacsorára, és közben megbeszéljük – mosolygott rá kedvesen.

- I-igen, Mr. Lee – bólintott zavarában Choonhee, és gyorsan beiszkolt a lakásba.

♣

- Szóval most érkezett Szöulból – kezdeményezte a beszélgetést az idősebb.

- Hm – a fiatalabb egy bólintással nyugtázta.

- Teát?

- Köszönöm – újabb bólintás, majd csend.

- És… mit csinál itt Londonban? – érdeklődött tovább Taemin, táplálva annak reményét, hogy a beszélgetés nem fullad ki, kínos, sőt irritáló csendet előidézve. – Talán itt vakációzik?

- Kérem Mr. Lee, elég kellemetlen ez nekem – próbálta illedelmesen kifejezni magát a szemben ülő. – Nem tegeződhetnénk? Elvégre még csak húsz éves vagyok, nem szükséges magáznia – halkult el a végére és mire befejezte a mondatot, már meg is bánta elhamarkodott kijelentését. – Elnézést, nem akartam… - cincogta.

- Nem, semmi baj – mosolyodott el Taemin. – Teljesen igaza va- vagyis igazad van – javította ki magát gyorsan.

- Köszönöm, Mr. Lee – hajtotta meg a fejét Choonhee.

- Szólíts nyugodtan Taeminnek.

- Rendben – válaszolt ezúttal bátrabb hangon.

Esze ágában sem állt megsérteni az etikettet, de a helyzet már valóban kezdett kínossá válni mindkettejük számára. Be kellett vallani, ez a formális beszéd manapság nem volt nagy divat, még a felsőbb rétegekben sem.

- Tehát – dobta fel újra a témát Taemin. – Mit csinálsz itt Londonban?

Ebben a formában sokkal barátságosabban hangzott a kérdés Choonhee számára.

- Kutatok – válaszolt mosolyogva. – A munkám miatt sokat utazom. Oknyomozó riporter vagyok.

- Ez izgalmasan hangzik. Mit kutatsz? – kérdezte Taemin kíváncsiságtól vezérelve.

- A családomat.

A nem várt kijelentés meglehetősen meghökkentette. Choonhee halkan felkuncogott Taemin arckifejezésén, és az asztalon pihenő kézfejét kezdte bámulni.

- És te mivel foglalkozol? – terelte el a témát. – Azon kívül, hogy van egy hatalmas, gyönyörű házad London legszebb környékén.

- Nem volt mindig ilyen gyönyörű – vakarta a tarkóját Taemin.

- Hogy érted?

- A válaszom az előző kérdésedre; ingatlanügynök. – tért ki a válasz elől. – Van egy vállalatom Szöulban, és ezt a házat a London Eye ingatlanügynökségtől vásároltam az én cégem számlájára. Emlékszel, telefonon beszéltünk a külföldi lakásbérlésről.

- A Lee Company, emlékszem! – csapott a homlokára Choonhee. – Hogy is nem tűnt fel?

Taemin felnevetett.

- De hogy-hogy nem volt mindig ilyen gyönyörű? – Choonhee-t csak nem hagyta nyugodni ez a kérdés.

Nehéz sóhaj szakadt fel Taemin tüdejéből. Már éppen hozzáfogott volna a mesének, mikor sípoló hang hallatszódott a konyha felől.

- Áh, a csirkéről majdnem megfeledkeztem – pattant fel az asztaltól, és befordult a helyiségbe.

Két lapostányért emelt le a konyhaszekrény felső polcáról, majd az ételt gusztusosan elrendezte rajtuk, és elvégezte az utolsó fázist, ami a főételre várt; a hideg áfonyamártás. Felkapta a két tányért és visszatért vendégéhez az étkezőbe.

- Istenien néz ki – gyönyörködött Choonhee a kész ételkölteményben. - De mi ez?

- Pikáns aszalt gyümölcsös csirkemell áfonyasodóval. Saját recept – dicsekedett Taemin.

- Talán éttermed is van Párizsban?

- Nincs, de még lehet – csipkelődött egy szemernyi humorral, majd nekiláttak a vacsorának.

♣

- Olaszos eszpresszó, ahogy kérted.

- Elképesztő vagy – vette el hitetlenkedve a csészét Choonhee. – Van egyáltalán valami, amit nem tudsz megcsinálni?

- Sok olyan dolog van, hidd el – mondta kedvesen Taemin, és leheveredtek a vörös díványra a nappaliban.

- Gyönyörű ez a lakás – nézett körbe a fiatalabb, miközben óvatosan a forró italba kortyolt.

- Sokat dolgoztam a szépségén. Láttad volna, mielőtt ideköltöztem. Olyan volt, mint egy romos kísértetház. Csak a fantom hiányzott belőle – humorizált Taemin, mire a mellette ülő hangosan felnevetett.

Ő is jót derült lány jókedvén és kevert egyet a gőzölgő kávéján.

- Egy pillanat – kapott észbe hirtelen Choonhee. – Te újítottad fel?

- Hm – bólintott Taemin.

- Az egészet?

- Hm.

- Woah. Te tényleg elképesztő vagy.

- Azért nem teljesen. Az alsó szinten még bőven van mit tenni – sóhajtott. – A másik két vendéglakás botrányos állapotban van, és a padlásszobákról még nem is beszéltem.

- Most csak szerénykedsz.

- Eszem ágában sincs – rázta meg a fejét. – Ha szeretnéd, megnézheted, mekkora csatatér van odafönt. Azt hiszem patkányok is vannak – súgta oda egész halkan.

- Patkányok? – rémüldözött Choonhee.

- Bizony. Néha szoktam hallani, ahogy rágcsálják a korhadt padlót.

Látta, hogy már éppen eléggé elrettentette a lányt attól, hogy egy lépést is tegyen a padlásra vezető lépcső felé, így egy elégedett mosollyal az arcán tudta be magának a győzelmet, és gyorsan el is terelte a témát.

- Köszönöm a meghívást. Nagyon jól éreztem magam – mosolyodott el.

- Én is – viszonozta a gesztust a fiú és kinyitotta neki az ajtót. – Jó éjt, Choonhee.

- Jó éjt – biccentett, és kilépett a lakásból.

Lassan ballagott le a lépcsőn, és közben olyan érzése támadt, mintha elfelejtett volna valamit. Egy pillanatra elgondolkozott, aztán annyiban is hagyta a dolgot, de mikor a lépcső aljára ért, hirtelen homlokon csapta magát.

- A lakbér!

♣

- Mr. Collins! Mrs. Collins! Jöjjenek gyorsan!

Ms. Ahn kiáltozására mindketten lerohantak a lépcsőn, és meghökkenve meredtek a karjaiban fekvő félig ájult kislányra.

- Hát ez a gyermek? – kérdezte Mr. Collins.

- Úgy hiszem árva. Bizonyára az utcán koldult szegényke – ölelte még jobban Ms. Ahn. – Nagyon legyengült.

- Drágám – szorította meg férje karját Mrs. Collins.

A férfi rögtön tudta a szándékot, ami a kétségbeesett pillantás mögött rejtőzött. Nagyot sóhajtott, és tekintete ismét a kislányra vándorolt, majd a házvezetőnőre.

- Ms. Ahn, kérem, vigye fel a vendégszobába és viselje gondját.

- Igen, Uram – bólintott a nő.

Karjaiba vette a sovány testet, és felsietett vele a lépcsőn.