The Time Control - fanfictions

3. rész

link

Kedves Naplóm!

Olyan furcsa érzésem támadt az este. Miközben játszottam a zongorán, mindig elterelődött a figyelmem róla. Olyan furcsa… mintha figyeltek volna. És aztán… kopogást hallottam. Hirtelen annyira megijedtem, hogy leugrottam a székről és a zongora alá bújtam. Néhány perccel később lépteket hallottam a lépcső felől. Négykézláb az ajtóhoz másztam és résnyire kinyitottam, hogy lássam, mi folyik odakint. Ms. Ahn hozott valakit az ölében és a vendégszobába vitte.

- Gungnyeoson-nim^* - szólította meg félénken az ajtóból.

Az őszes asszony elpillantott a válla felett, majd egy nyugtató mosollyal az arcán intett felé, hogy várjon kint. Christopher engedelmeskedően meghajtotta a fejét, és becsukta az ajtót maga mögött. Nekidőlt a lépcsőfeljáró korlátjának és várt.

- Minek kellett őt is beengedned a házunkba? Azt sem tudjuk ki fia-borja, de neked rögtön a szárnyaid alá kell venned! Nem elég nekünk az a másik haszontalan kölyök?

- Drágám! Hogy mondhatsz ilyet?

Christophert szíven ütötték a lent elhangzó szavak. Fejét az alsó szint irányába fordította, hogy láthassa a szüleinek egyáltalán nem elmondható személyeket, akiknek minden bizonnyal csak a gondot jelenti. Eddig is lelkében lappangott a bizonytalanság, de azzal nyugtatta magát, hogy biztosan ő gondolja rosszul, habár Mr. Collins lépten-nyomon érzetette vele, hogy ő bizony csak egy senki.

- Fiatalúr – érintette meg gyengéden a vállát Ms. Ahn, amitől kissé összerezzent. – Nem illik hallgatózni. Gyere – mosolygott, majd kézen fogta és bevezette a saját szobájába.

A másnap reggel egy átlagos szombati napnak indult. Ms. Ahn és Christopher kettesben reggeliztek az étkezőben, a fiú itt tartózkodása óta talán először csendben, és békében. Mr. és Mrs. Collins már korán elment otthonról a kislánnyal együtt, hogy kiderítsék a nevét, lakcímét és bármilyen egyéb dokumentumot arról, hogy ki is ő valójában és hogyan keveredett a Collins villához, netán árva-e.

Éppen elhagyta a kismutató a kilences számot, mikor a bejárati ajtó hirtelen feltárult, és beléptek rajta Collinsék.

- Witchburnék lánya?

- Hm. Seth és Liza tegnap este autóbalesetet szenvedtek – a férfi lehajtotta a fejét. Christopher most először látott valamiféle érzelmet tükröződni nevelője arcán.

Seth és Liza Witchburn régi jó barátaik voltak. Alig néhány utcányira laktak, mégis olyan ritkán látták egymást. Mindkét család életét lefoglalta a munka és a karrier. Nem csoda, ha azt sem tudták, hogy a Witchburn család még egy taggal bővült.

- De, hogy lehet, hogy egyedül hagyták szegény árvát? – Ms. Ahn szavai aggodalomtól súlyosak voltak.

- Nem tudni. A rendőrség már dolgozik az ügyön – megköszörülte torkát, és maga elé vette az orvosi leletet. – Az orvosi vizsgálaton kimutatott eredmény asztmára utal. Több felső légúti fertőzésen, náthán és influenzán esett át. Mielőbb megfelelő ellátást kell találnunk a gyermeknek.

- Drágám – szólalt meg Mrs. Collins kérlelő hangon. – Ugye nem akarod árvaházba küldeni?

A férfi habozott, majd tekintete fogadott fiára azután házvezetőnőjére vándorolt.

- Ms. Ahn, kérem, kísérje fel Christophert a szobájába.

- Igen, uram – bólintott a nő és teljesítette a kérést.

♣

- Áh, jó reggelt Ms. Jeong – köszönt hatalmas vigyorral a képén Taemin, amint a teraszon ücsörögve elsuhant előtte egy Choonhee-forma alak. – Reggeli kocogás?

- Én nem kocogok, hanem futok, Taemin – mondta szaggatottan a lány, különös hangsúlyt helyezve a keresztnevére.

Az idősebb felvonta szemöldökét, majd visszadőlt párnázott székébe és keresztbe vetette lábait.

- Kávét?

- Köszönöm, nem.

- Igaz is. Ha minden reggelt futással indítasz, nincs is szükséged a… koffeinre – szakította meg mondatát egy ásítás.

Choonhee csak megforgatta szemeit, majd el is mosolyodott a főbérlő szarkasztikusnak szánt kijelentésén, ami végül nem úgy jött össze, ahogy szerette volna. Összeborzolta izzadtságtól nedves tincseit, miközben kulcsa után kutatott pulóverének mély zsebében, és a helyére illesztette a kis fémtárgyat, de az ajtó nem akart nyílni.

- A fenébe – forgatta a kulcsot egyik irányból a másikba, ütközéstől ütközésig, de az ajtó csak nem akart kinyílni.

- Segítek – hallatszódott a háta mögül egy hang. Érezte, hogy mellkasa a hátához ér, a következő pillanatban pedig egy kéz az ő kezén, ami elforgatja a kulcsot és kihúzza a zárból.

- Ez így nem fog mennyi – sóhajtott Taemin és ellépett tőle.

- Ho-hogy érted ezt? – kapott utána Choonhee. – Muszáj bejutnom, így nem mehetek be a központba! – mondta kétségbeesetten, miután végignézett magán és izzadságtól illatos göncein.

- Nyugalom, nem kell pánikba esni – válaszolt higgadtan Taemin. – Mondtam, hogy még új a zár, de ne aggódj. Mindjárt kinyitom az ajtódat, addig meg… - magyarázta miközben előszedte saját kulcscsomóját és a szemközti vendéglakás ajtajához csoszogott a papucsában.

- Addig mi? – türelmetlenkedett Choonhee.

- Addig menj fel és zuhanyozz le nálam.

- Hogy?

- Van fent törölköző, fürdőköpeny…

- Taemin.

- Meg száraz ruha, adok kölcsön amíg-

- Taemin!

- Tessék? – pördült meg a tengelye körül az említett.

- Sokáig tart? – kérdezte reményvesztetten.

- Csak egy perc – mosolyodott el, és belépett az ajtón.

Choonhee megkönnyebbülten sóhajtott fel majd levetette magát a földre és törökülésben a lábtörlőre kuporodott.

- Meg is van – mutatta fel Taemin az ajtónyitó eszközt.

- Hé, nem ilyennel szokták feltörni a filmekben is a-

Tekintete a mögötte lévő nyitott ajtóra vándorolt. Pontosabban arra, ami a nyitott ajtó mögött volt. Taemin egy pillanatra értetlenül nézte a lány méla arckifejezését, de mikor észrevette magát, villámgyorsan becsapta maga mögött az ajtót, és kulcsra zárta azt. Sietősen Choonhee mellé lépett, és valóban úgy, mint azokban az amerikai helyszínelős filmekben, egész egyszerűen kinyitotta az ajtót.

- Izé – köhintett Choonhee. – Köszönöm.

- Nincs mit – bólintott zavartan Taemin és elhátrált a lépcső felé, megvárta, míg lakótársa becsukja maga mögött az ajtót, majd egy nehéz sóhaj után felcsoszogott az emeletre.

♣

Nem meglepő, ha azt mondom, Christopher a zongorája előtt ücsörgött azon a szürke estén. Érezte, hogy megváltozott a légkör mióta a Witchburn lány bekopogott a Collins ház ajtaján.

- Ki az? – kapta idegesen a fejét szobaajtajának irányába.

Válasz nem érkezett. A lakkozott fa lassan, nyikorogva tárult fel, és lépett be rajta ő.

Christopher megilletődve figyelte minden egyes lépését, amivel közelebb ért hozzá, végül megállt közvetlenül mellette, a zongora előtt és csak vizslatta a fiú arcát a nagy sötét gombszemeivel.

- Mi a neved? – kérdezte Christopher.

Válasz azonban most sem érkezett.

- Hogy hívnak? – ismételte.

- Noemi – suttogta halkan a kislány a maga bájos gyermekhangján.

- Én Christopher vagyok. Azt hiszem, mostantól testvérek leszünk.

Noemi mintha meg sem hallotta volna a szavakat, csillogó szemeivel csak a zongorát kémlelte. Éppen akkora volt, hogy orra hegye a billentyűk magasságáig ért, így felpipiskedett lábujjhegyre és lenyomta az első billentyűt, ami a mutatóujja alá esett. Az egész szobában egyetlen, tiszta „C” hang visszhangzott. Noemi teljes átéléssel hallgatózott, míg a hang teljesen meg nem szűnt. Azután elmosolyodott és Christopherre pillantott.

- Játsszak neked valamit? – csillant fel a fiú szeme.

Noemi heves bólogatásba kezdett, és alig várta, hogy újra hallhassa azt a hangot, ami őt erre a helyre hozta.

Nem telhetett el nap anélkül, hogy Noemi és Christopher ne ültek volna le együtt a zongorához, hogy valami újat tanuljanak. Minden áldott nap, ahol, és amikor csak eszükbe jutott. Végtelenül boldognak éreztek minden egyes percet, amit a játékkal tölthettek. De ez az állapot nem tarthatott sokáig. Hiszen el ne feledkezzünk a nevelőről, aki minden öröm kárhozója. Nem nézte – nem nézhette tétlenül azt, ahogy a gyerekeiből más lesz, mint aminek ő elképzeli őket. Tehetségből és szenvedélyből jutott bőven, de az akaraterő már mit sem ér…

- Bátyó! Viccelsz velem?

- Most mi a baj? Ez Chopin – nézett rá értetlenül.

- Ez a baj! Mozartot játssz, ne Chopint! – szólt csalódott hangon, mint aki szentül hitte, hogy Chopin csak a kezdőknek való. Pedig, ez nem így van. Chopint játszani egyáltalán nem könnyű, de talán még sem olyan nehéz Mozartot – gondolná magában Noemi, ha gondolkodna, de abban a pillanatban esze ágába sem jutott efféle dologra fecsérelni az időt. Csak elfogultan kitartott az állítása mellett, miszerint a profiknak Mozart való. Már pedig az ő bátyja minden szempontból profi.

Christopher megforgatta szemeit, majd a megfelelő magasságba tekerte a zongoraszéket, és kezeit puhán a billentyűkre helyezte.

- És tessék! – csapta össze a tenyerét Noemi és a kamera már forgott is.

Christopher pedig csak játszott és játszott, játszott volna az idők végezetéig, örökkön örökké. Ilyenkor megszűnt a külvilág. Szabadnak érezte szívét-lelkét, de csak addig tehette, míg a keserű valóság újra rabláncra nem verte, hogy folytassa azt az üres és mások által irányított életet, amit neki elrendeltek.

- Noemi! Christopher!

- Gyorsan! Tedd el a kamerát! – csapta le Christopher a zongora tetejét és húgához rohant, hogy az elektromos szerkentyűt az ágy alatti dobozba rejtsék, mielőtt nevelőapjuk észreveszi.

- Az istenért! Mit műveltek?! – rontott be a szobába Mr. Collins. – Le akarjátok késni az iskolai előadást? Gyerünk a kocsiba! Egy, kettő!

- Uram! – jelent meg hirtelen a felmentő sereg. – Ne idegeskedjen, tudja, hogy nem tesz jót az egészségének. Hagyja rám a gyerekeket, menjen nyugodtan előre – invitálta kifelé Ms. Ahn, ő maga pedig a szobába lépett és becsukta maga mögött az ajtót.

- Gungnyeoson-nim - nézett fel rá könnyes szemekkel Noemi, és bár nem szólt egy szót sem többet, tudta, hogy az arcára van írva.

Te vagy a sziget, ahová menekülhetünk ezen a viharos tengeren.

- Csak jót akar nektek – nyugtatta őket Ms. Ahn, habár jól tudta, hogy ezzel egyáltalán nem mondott igazat. De úgy gondolta, ha magával elhiheti, akkor másoknak is könnyebb lesz elhinni. – Higgyétek el. Csak jót akar.

♣

Kétes érzelmek kavarogtak feldúlt testében. Félelem és hitetlenség, büszkeség és bátorság… de egyikről sem tudta megállapítani melyik valós érzelem és melyik illúzió. Csak abban volt biztos, hogy a hangszernek is lelke van. Egy megsebzett lelkű, összetört hangszer. Hiába hozta helyre és újította fel teljesen, erre még nem állt készen, és ki tudja. Talán nem is fog soha. Egy olyan gyenge és sérült ember, mint ő, nem játszhat egy megsebzett lelkű, összetört hangszeren. Gyógyítsa meg az idő, vagy vesszen örökre.

Összeszorította szemeit és erősen megrázta a fejét. Nem. Jobb, ha nem is gondol rá. Erre valóban nem áll készen.

Vetett egy utolsó pillantást a billentyűkre, aztán lecsukta a tetejét és a padlás legtávolabbi zugába tolta. Leoltotta villanyt, örök homályt borítva a zongorára, és újabb tíz évre búcsút intett a padlásszobának. Ide sem kell többször feljönnie. A múlt és a megválaszolatlan kérdések, amikre talán jobb nem tudni a választ, itt biztonságban lesznek.

Lerúgta kényelmetlen cipőjét az előtérben és belebújt kedvenc kék-fehér csíkos papucsába, majd a konyhába csoszogott két ásítás közepette, hogy egy jó bögre kávét felhajtson. Felgyújtotta a sütőjén a kis lámpát, hogy lássa, hogy áll a vacsora, de szomorúan kellett tudomásul vennie, hogy ennek még jócskán kell vagy húsz perc, hiába korgott a gyomra délután öt óra óta. Gyorsan lekapott egy csészét a polcról, kávét, tejet, cukrot öntött, kevert rajta néhányat, közben benyomta a konyhai kistévét, hogy addig se nyugtalan gyomrára koncentráljon.

És akkor eszébe jutott a kedves földszinti szomszédja. Úgyis olyan későn ért haza, biztosan nem jutott ideje rendesen enni – gondolta magában, ha már így alakult, miért ne hívná meg magához? – és a hirtelen ötlettől vezérelve, már az oknyomozó riporter-lak előtt is termett.

- Choonhee – kopogott be a lakás ajtaján. – Odabent vagy? Arra gondoltam, átjöhetnél vacsorára, kipróbáltam egy új receptet és szeretném, ha… Choonhee? Minden rendben?

Alighogy kimondta, az ajtó mögül tompa puffanás hallatszódott.

- Choonhee? Choonhee! – rángatta meg a kilincset, de az ajtó zárva volt.

A házirendi szabályzat kimondta, hogy bár a főbérlőnek rendelkeznie kell pótkulccsal minden lakáshoz, a bérlő engedélye nélkül csak és kizárólag akkor jogosult belépni a lakásba, ha a szükség úgy kívánja – és most igenis úgy kívánta.

Előkapta a kulcscsomóját, és jóformán még el sem fordította a kulcsot a zárban, már tépte fel az ajtót, és idegesen berontott a helyiségbe.

- Choonhee! – a szívroham majdnem megkörnyékezte, mikor meglátta a padlón fekvő lakótársát, úgy harácsolni, mint akit kötéllel fojtogatnak.

A halálrémület közepette villant át elméjén a felismerés, mielőtt beüthette volna a mentők számát, elhajította mobilját és fejvesztve rohant a fürdőszobába, ahol meg is találta az életmentő inhalátort.

* Gungnyeoson-nim: házvezetőnő (udvarias megszólításban)