Keep Your Head Down

Chapter 17.

- Psz… Pszt! Ya! Hyojung-ssi… ébren vagy? – suttogtam, de miután többszöri szólongatásra sem kaptam választ, halkan a gardróbszekrényhez lépdeltem, és kivettem egy pár fürdőpapucsot.

- Bocsi, ezt kölcsönveszem – suttogtam oda az álomszuszéknak, és néma csendben kihátráltam a szobából.

- Mért settenkedsz?

- Jézusom, Lu! Mért nem csapsz valami zajt, ha jössz?! – rivalltam rá, hogy a papucsokat is elejtettem.

- Ez meg mi? – bökött a földön heverő holmira.

- Hát – néztem értetlenül. – Nem vagyok benne biztos, de… fürdőpapucs?

- Jé, nem mondod? – mondta cinikusan.

- Ha meg tudod, minek kérdezel ilyen hülyeségeket?

Felkaptam őket a földről, és idegesen a táskámba gyűrtem, miközben igyekeztem a lehető leggyorsabban eliszkolni, nehogy kérdezősködni támadjon kedve.

- Hova ilyen sietősen? – állított meg. – Még nem is ebédeltél.

- Tudom, de sietnem kell, mert… mert…

- Hm? – vonta fel szemöldökét.

- Tudod, van az izé – körítettem. – Aj, Luhan légyszí’ – meresztettem kiskutya szemeket. – Elkések.

- Jól van, tudod mit? - mosolyodott el. – Nem kérdezősködök többet, csak ígérd meg, hogy vigyázol magadra, rendben?

- Mindig vigyázok magamra – jelentettem ki határozottan. Persze, ez így nem teljesen igaz. Hiába vagyok óvatos, akkor is sikerül mindig eltolnom valamit, de ilyen esetekre van Kris, nem igaz? Végül is az ő feladata vigyázni rám, vagy mi.

- Na gyere már ide – nyújtotta ki felém kezét Lu, és csontropogtató ölelésben részesített. – Este gyere majd le a klubba, mutatni akarok valamit – adott egy puszit a homlokomra, és elment a saját dolgára.

Huh, ez könnyen ment. Úgy tűnik Luhan végre kezdi megérteni, hogy már nem vagyok a kishúga, akire mindig vigyázni kell. Jó persze, erre már rácáfoltam jó párszor, de az ilyen esetek arra vannak, hogy tanuljunk belőlük, és legközelebb már jól csináljuk. Emberek vagyunk, hibázunk.

Ha már a hibákról esett szó, óriási hiba volt belemennem ebbe a „délutáni edzésbe”. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, mért tartom rossz ötletnek az úszóleckéket, főleg Krissel, és egyáltalán nincs kedvem ecsetelni, miért parázok be még két csepp víztől is, ami a szemembe fröccsen. Tudom, hogy tudok úszni, és semmi szükségem erre az egészre. Egyszer már túlléptem ezen, és túl fogok lépni most is, mégpedig nélküle.

- Mi a jó élet ez?

- Úszódressz – válaszolt monoton.

- És minek az nekem? Van fürdőruhám – lengettem meg orra előtt a piros sortot, és a felsőt.

- Nem fotózásra mész, csak a medencébe – vágta hozzám a ruhadarabot. – Öltözz át, aztán irány a zuhany – utasított, majd sarkon fordult és eltűnt a fiúöltözőben.

- Egyszer úgyis betöröm azt a szép formás orrod – sziszegtem, és becaflattam az öltözőbe.

*

- Nem kezdhetnénk végre? Megfagyok – dideregtem a medence szélénél a kinti huszonnyolc fok ellenére.

Mormolt párat az orra alatt, majd papucsát ledobta a lábmosó előtt, és egy mozdulattal lekapta felsőjét, amit a padra hajított.

- Ennyire tetszik? – állt meg előttem, mire arra eszméltem, hogy izmos hasát bámulom.

- Annyira nem jó – hárítottam lányos zavaromban, és elfordítottam a fejem, hogy ne lássa kipirult arcomat.

Elnevette magát azon, hogy megint kellemetlen helyzetbe hozott, de türtőztettem magam. Nem veszem fel a gúnyolódását. Most sokkalta nagyobb probléma áll előttem…

- Versenyezzünk – lépett az egyes számmal jelzett ugrófokra, és feltette úszószemüvegét.

- T-tessék?

- Gyerünk, ez a bemelegítés – mondta, és nyújtani kezdte vádliját.

- Nem versenyzek veled – mondtam, már-már kínosan nevetve.

- Mi van, félsz hogy alul maradsz?

Na nem, nem fogsz még egyszer gúnyt űzni belőlem. Nem vagyok a játékszered, hogy csak úgy parancsolgass. Most majd megmutatom.

- Csak aztán ne sírjon a szád, ha veszítesz – öltöttem rá nyelvet, és felléptem a kettesszámú ugrófokra.

- Háromra – mondta. – 1… 2… 3!

Teljes erőmből elrugaszkodtam, és egy pillanattal később a vízbe csapódtam. Csak a mozdulataimra koncentráltam, felidéztem minden mondatot, minden egyes szót, amit Luhan mondott, mikor tanított.

„- Képzeld azt, hogy delfin vagy. Tudod milyen kecsesen úszik egy delfin?

  - Nem tudom.

  - Gyere, megmutatom.”

Teljesen kizártam a külvilágot. Figyelmen kívül hagytam a versenyt, és elképzeltem, hogy delfin vagyok, aki szabadon úszik, a végtelenül kék óceánban. Egészen felemelő érzést volt, miközben elképesztő tempóval szeltem a medence vizét. Már nem volt sok hátra, mikor egy levegővételnél megláttam Krist egy teljes karhosszal lemaradva. Minden erőmet beleadtam az utolsó méterekbe, és mikor végre elértem a medence falát, diadalittasan a felszínre jöttem, de ő akkor már ott volt.

- Győztem – mondta vigyorogva.

- Képtelenség! – csaptam bele vízbe. – Láttam, hogy lemaradtál!

- Elárulok egy tippet – úszott közelebb. – Ha rögtön az elején elfecséreled az erődet, elfáradsz mire a végére érsz. Próbálj meg spórolni az energiáddal, és inkább a lábaddal tempózz erősebben, mert az a kezed az, ami előbb elfárad – mondta tudálékosan.

- Vettem főnök – homlokomhoz emeltem a kezem, és grimaszolva tisztelgést imitáltam.

*

- Ha még egyszer megcsapsz, lekötözöm a kezeidet – mondta idegesen. – Lazíts már!

- Nem tudok! Nekem ez nem megy! – fordultam hasra és a medence szélébe kapaszkodtam.

- Azért nem megy, mert folyton görcsölsz – vetette elém szemrehányóan. – A lebegés kulcsa a lazítás. Csak engedd el magad, a víz fent tart – mondta és felfeküdt a víz felszínére.

- Akkor se megy.

Durcásan hátat fordítottam és kiültem a medence szélére, mire nagy sóhajtozások közepette ő is kiúszott és megtámasztotta kezeit mellettem.

- Mért félsz a víztől? – kérdezte közömbösen.

- Mi? – nevetnem kellett. – Én nem fé-

- Luhan elmondta.

- Mi?!

Éreztem, hogy elfehéredek, mint a frissen festett falak a suli alagsorában. Hogy mondhatta el? Pont neki?! Megesküdött, hogy erről egy szót sem szól senkinek, és igyekezzük elfelejteni az egészet! Lu, azt hittem bízhatok benned…

- Ha hagyod, hogy egy rossz emlék befolyásoljon, életed végéig félni fogsz minden csepp víztől.

- Te ezt nem érted! – kiáltottam dühösen a képébe és felpattantam a medence széléről, de elkapta a csuklómat.

- Elhiszed, hogy segíteni akarok? – nézett fel rám a vízből.

Megint az a nézés. Mért érzek bűntudatot azért, amit nem is én követtem el? Dühös vagyok Luhanra, és dühös vagyok rá, hogy azt hiszi, bármit elérhet azzal a nézéssel. Bűntudatom támad, mert tudom, hogy segíteni akar, és én nem hagyom, mert más elmondott valamit, amit nem kellett volna.

- Ezen nem tudsz – mondtam könnyeimmel küszködve.

- De igen, tudok – határozott volt, mint mindig, de ezúttal ellenálltam.

- Megyek öltözni – azzal kirántottam a kezem az övéből, és az öltöző felé szaladtam.

Magamban elkönyveltem, hogy soha többet nem fogok tudni normálisan úszni, vagy ha mégis, akkor sincs rá garancia, hogy nem tör rám a pánikroham. Nem akartam tovább foglalkozni ezzel, csak nyújtottam a lépést egész az öltözőszekrényemig, ahonnét kikaptam a törölközőmet és a samponomat, majd a zuhanyzó felé igyekeztem, hogy minél előbb megszabaduljak az úszódressztől és levakarjam magamról ezt az elviselhetetlen klórszagot.

Megengedtem a vizet az egyik kabinban, majd gyorsan beléptem és behúztam magam mögött a kabinajtót. Jó néhány percig csak engedtem magamra a kellemesen meleg vizet, és megpróbáltam relaxálni, vagy legalábbis elterelni a gondolataimat.

Már éppen vetettem volna le az úszódresszem, mikor észrevettem, hogy kint maradt a sampon a mosdó szélén. Homlokon csaptam magam, - amiért már megint mindenre figyelek csak arra nem, amire kéne - és nekitámaszkodtam az ajtónak, hogy elhúzzam, de az nem akart kinyílni. Elzártam a vizet és újból megkíséreltem kijutni a kabinból, de az a francos ajtó megint nem akart kiengedni. Újra rám tört a víziszony-érzés, és pánikolva rángatni kezdtem, de ismét nem jutottam vele semmire, mikor a víz a zuhanyrózsából egyszer csak elkezdett ömleni, de a lefolyón nem akart távozni.

Ha eddig nem estem volna eléggé pánikba, akkor éppen itt volt az ideje, hogy elkezdjek kiabálni.

- Valaki, hé! Segítség! – kiabáltam, de nem úgy tűnt, hogy bárki is hallotta volna.

Egyre jobban emelkedett a víz a kabinban, miközben hevesen kapkodtam a levegőt, és teljes erőmből ütöttem a kabin ajtaját.

- Kris! – kiáltottam végelkeseredésemben. – KRIS! Kérlek, segíts!!

Folytatása következik...