Keep Your Head Down ~ FINAL

Chapter 30.

- Wu ügynök, hall engem?

- Hallom.

- Két perc és a parti őrség odaér. Hányan tartózkodnak még a fedélzeten?

- Ketten. Egyikük eszméletlen, a másik súlyosan sérült, szúrt sebbel a hasi tájékon. Nagyon gyengén ver a szíve…

Még közelebb húzott magához és szorosan átölelt. Éreztem, hogy egyre jobban fehéredek, és már a pulcsi sem volt elég, hogy elszorítsa a vérzést. Gyengén és tehetetlenül feküdtem a karjaiban. Annyi erőm sem volt, hogy egy halk sikolyt eleresszek, még akkor sem, mikor a hajó orra félig a víz alá került. Akkor megcsapta az orromat valami elviselhetetlenül fanyar szag.

- Szivárog a gázolaj – suttogta Kris, de úgy tűnt a megállapítását nem nekem szánta, sőt, ha lehetett, inkább ki sem mondta volna. – Hol van már a parti őrség?! – kiáltott bele az adóvevőjébe. – El kell hagynunk a hajót, most azonnal!
Motorcsónak zúgása hallatszódott, majd egy pillanat múlva feltűnt a mentőhajó kék-fehéren villogó jelzőlámpája.

- Először a fiút! – utasította a kapitány és átdobták a kötelet a korláton, hogy hordágyon emeljék át az eszméletlen Chanyeolt.

- Ne jöjjön ennyire közel! – kiabálta át a túloldalra Kris. – Szivárog az üzemanyag, a legkisebb ütésre vagy szikrára berobbanhat!
A tenger erős hullámzása azonban csak még jobban megnehezítette a dolgunkat, miközben a hajó már félig elmerült a zúgolódó víztömeg között.

Kicsit fellélegeztem, mikor Chanyeolt épségben letették a mentőhajó fedélzetére és rám került a sor. A kezem viszont nem akarta elengedni Kris nyakát.

- Gyerünk, fogd a kötelet! – parancsolt rám.

Rémülten pislogtam vissza, de hiába. Nem hatott.

- Kettőnket nem bír el, gyerünk már!

- Wu ügynök, a vízszint eléri az üzemanyagtartályt! Siessenek! – kiáltott a kapitány.

Eljátszottuk az időnket. Abban a pillanatban a fedélzet megrázkódott és lángba borult a hátsó rakodótér, Kris pedig ijedten szorított magához, hogy testével védje az enyémet.
- Wu ügynök! – hallottuk ismét a kapitány hangját, de a hajójukat már nem láttuk.

Mindent elborított a sűrű füstfelhő, amit a magas lángok ontottak magukból.

- Kris! – nyögtem sírástól elfojtott hangon, mikor a víz elérte a lábamat.

Ölbe kapott és átrohant a fülkék folyosóján, de a másik oldalon ismét az egyre terjedő tűz állta utunkat.

Lepillantott rám arcán azzal a kifejezéssel, amit soha nem akartam látni.

- Emlékezz mit mondtam az uszodában.

Szívem majd’ kiugrott a helyéről, és reméltem, hogy csak tréfának szánta a célzást.

- Ugye nem akarsz-

- Csak engedd el magad, a víz fent tart – lehajolt, gyengéden megcsókolt, aztán kihajolt a korláton és elengedett.

- Kris! – kiáltottam sírva, mielőtt elmerültem volna a habok között.

Nem bírtam mozdulni. Teljesen elgyengültem a vérveszteségtől, így képtelen voltam akár egy karmozdítással is elősegíteni a felszínre jutást. A feneketlen kékség azonban most az én oldalamon állt, és azzal a lendülettel, hogy a Fata Morgana lesüllyedt, engem a felszínre dobott a víz.

Két kezet éreztem a vállaimon és mikor kinyitottam a szemem a kapitány zilált arcával találkoztam. Fejem oldalra csuklott és megpillantottam Chanyeolt, aki körül fehér ruhás emberek sürögtek. Egy pillanat múlva mellém is letérdelt két köpenyes fazon, majd az egyik Kris pulcsijához nyúlt, hogy megszabadítsa a sebet, de elkaptam a kezét, mielőtt levehette volna rólam. Ijedten emeltem fel a fejem és fordítottam a víz irányába, ahol már csak néhány kósza füstnyaláb gomolygott fel.

A Fata Morgana-nak nyoma sem volt.

Szemeim megteltek könnyekkel és keserves hangon kiáltozni kezdtem.

- Nem! Kris! Kris ott maradt! – rúgkapáltam, amennyire csak tellett a maradék erőmből. Körmeimmel a padlót kapartam, miközben sírva ordítoztam, ellökve magamtól a fehér ruhás fazont.

- Kérem, nyugodjon meg!

- Kris! KRIS! – kiabáltam, mintha azt vártam volna, hogy egyszer csak mellettem terem, megfogja a kezem, és azt mondja: „Itt vagyok, semmi baj.”

De semmi ilyesmi nem történt.

Sírásom lassan zokogássá fajult, és hiába kiáltoztam. Senki nem hallotta. Csendben lecsukódott a szemem, képtelen voltam többet mozdulni. Erős fájdalom nyilallt az oldalamba és már csak egy tűszúrást éreztem, mielőtt végleg elsötétült volna a világ.

*

Olyan nehéznek éreztem a szempilláimat, mintha mázsás ólmokat akasztottak volna rájuk. Néhány sikertelen próbálkozás után végre sikerült kinyitnom a szemeimet, de bármerre néztem mindenhol vakító fehérség vett körül.

Mi ez a hely?

Talán meghaltam és a mennyben vagyok. De akkor mégis miért érzek ilyen elviselhetetlen fájdalmat?
És akkor átvillant az agyamon a történet. Eszembe jutott minden. A kikötő, a kigyulladt hajó, Chanyeol és… Kris!

Egyszerre ülésbe lendültem, aminek következtében összegörnyedtem a fájdalomtól, de nem törődtem vele. Kipattantam az ágyból, és úgy ahogy voltam a kórházi pizsamában, mezítláb kirohantam a folyosóra.

- Cha Byul Yi-ssi! Hová rohan? – kiabált utánam egy nővér. – Felszakadhat a sebe, pihennie kell!
Egyáltalán nem érdekelt, hogy felszakad-e vagy sem, vagy, hogy pihennem kellene. Csak egy dolog járt a fejemben, hogy… látni akarom. Látnom kell.

Mezítelen talpaim csattogása hirtelen abbamaradt a hideg padlólapokon, mikor a folyosó végén lévő ablak előtt kirajzolódott egy magas emberalak.

Elcsendesült körülöttünk minden, és a magas emberalak lassan megfordult. Szőke hajzuhatag omlott meggyötört arcába, de mikor meglátta a mosolyt az arcomon, mintha elpárolgott volna a korábbi ábrázat. Lábaim maguktól elindultak és vittek rohanva egészen addig, míg a mellkasának nem ütköztem, pöttyös pizsamába csomagolt testemet karjaiba zárva.

- Nem is tudom, mi lett volna velem, ha elveszítelek.

*

*

*

Nyugisan teltek a hetek a Fata Morgana-s incidens óta. Senki nem tűnt el, nem lett rosszul, egyszer sem került elő Lightsaber… nem történt semmi baleset.

Junmyeon felszívódott.

Chanyeol még aznap bevallott mindent, mikor magához tért a kórházban azon a bizonyos napon. Azt is elmondta, hol tartotta fogva Junmyeon Chent és Hyojungot, így jelentősen csökkentették a letöltendő szabadságvesztésének idejét. Jihyunt és Luhant közben kiengedték az NDI magánklinikájáról, azóta otthon ápolják őket teljes biztonságban.

Kicsit megnyugodott a lelkem. Úgy tűnt, elmúlt a veszély.

Hmm… mit egyek…

Hosszasan elmerengtem a menza választékában, tálcámat és az evőpálcikáimat szorongatva. Mióta nem élek akcióban dús életet, sokkal nagyobb az étvágyam. Fura… vagy inkább teljesen normális. Nyugodtabban eszem, ha nem gyomorideggel kell az asztalhoz ülnöm.

Erről jut eszembe, ha már úgy is itt vagyok, vihetnék valami főtt ételt Bambinak.

- Ajumma, tudna csomagolni egy kis dobozba? Elvinném Luhannak.

A néni bőszen bólogatott és nagy’ mosolyogva hátraszaladt a konyhába néhány dobozért.
Lu biztosan örülni fog neki. Különben is, még mindig szörnyű bűntudatom van, ha arra gondolok, hogy miattam majdnem… még a gondolattól is kiver a víz. Az adósa vagyok.

Libabőrös lettem, mikor megéreztem egy hideg kezet a vállamon.

- Ha most csendben maradsz és azt teszed, amit mondok, nem esik bántódása senkinek.

Lábaim gyökeret vertek, gombóc keletkezett a torkomban és csak álltam mereven, tálcámat görcsösen magam előtt szorítva. Éreztem forró leheletét a nyakamon és rögtön tudtam, hogy ő az.

- Már hiányoztál – mondtam gúnyos hangon.

Még türtőztettem magam, de kezem ökölbe szorult, hiába is próbáltam derülni ezen a rosszul megrendezett színjátékon.

Hirtelen szembe fordított magával, mire a tálcámat is elejtettem, ami hangos csattanással földet ért. Néhány étkező diák felkapta a fejét, de ennél több érdeklődést egyikőjük sem tanúsított. Nyugodtan folytatták tovább a félbe maradt étkezést. Kívülről nyílván csak két diákot láthatnak, mint akik éppen szerelmet vallanak egymásnak, ezért a feszült légkör. Ha tudnák, hogy legszívesebben a pokolba kívánnám…

Szemkontaktusunkat megszakítva pásztáztam végig az étkezőt, de hiába. A segítség ezúttal nem jött.

- Felesleges keresned. Wufan most… nem ér rá.

- Csak mondd, mit akarsz, aztán tűnj el – vágtam rá idegesen.

- De türelmetlen valaki. Nem csak úgy van az, édes.

- Neked nem vagyok édes – szinte köptem a szavakat, mire hatalmas vigyor terült el az álszent képén, és derekamnál fogva közelebb rántott magához.

- Csókolj meg.

Mi?! Na nem, ezt nem játsszuk el még egyszer. Édes, hogy próbálkozol, de sajnálom, nem fog összejönni – erősen koncentrálnom kellett, hogy képen ne röhögjem, de az arckifejezéséből ítélve ő halálosan komolyan gondolta.

Kell egy terv. De nagyon gyorsan – nem időzhettem sokáig. Arca egyre fenyegetőbbé vált, kezét pedig szorosabbra fonta derekamon, és ha még egy percig hezitálok biztosan összeroppant.

Nem tehettem semmit. Lassan, apránként hajoltam közelebb hozzá, amitől végképp elbízta magát. Alig volt néhány centire, mikor lehunyta a szemét, de még mielőtt ajkunk összeért volna, lendítettem az öklöm és akkorát behúztam neki, hogy egyensúlyát elveszte tántorodott hátra.

Most aztán végképp bedühödött. Ez volt az a pillanat, mikor inamba szállt minden bátorságom, és futni kezdtem, de végül mégis megállásra kényszerített egy kattanó hang.

- Elég volt - szegezte nekem a pisztolyát, mire az étkezőben kitört a pánik.

Sikítozó és fel-alá rohangáló diákok tetézték a feszült helyzetet, de csak álltunk egymással szemben a terem két végében, és nem mozdultunk.

- Na, mi legyen Cha Byul Yi? Makacskodsz még, vagy kiontsam ez életed itt mindenki szeme láttára? – kérdezte megvető hangon.

- Hívjátok a rendőrséget!

- Ms. Stronghold! Ms. Stronghold, jöjjön gyorsan!

- Mi lesz már? Nem érek rá egész nap! – szólt erényesebben, de én továbbra is hallgattam. Próbáltam húzni az időt, ameddig csak lehetett.

- Suho, fiam, mit művelsz?! – robbant be az étkezőbe az igazgatónő. – Elment az eszed?! Tedd le azt a fegyvert!

- Songsaeng-nim, ne menjen oda! – kiáltott egy diák, de már késő volt.

Junmyeon oda sem nézett, csak oldalra tartotta pisztolyát és elsütötte, a Miss pedig mellkasát fogva a padlóra rogyott.

- Mire volt ez jó?! – üvöltöttem, mielőtt elfogott a sírás.

- Erről csakis te tehetsz. Szóval jobb lesz, ha végre eldöntöd. Maradsz… vagy velem jössz?

- Soha!

- Rossz válasz.

Találkozunk a pokolban, édes.

Megszólalt a sziréna hangja. Egyáltalán fűztem sok reményt ahhoz, hogy győztesként kerülök ki ebből a játékból, de legalább a tudat nyugtatott, hogy innen már nincs hova menekülnie.

Game over.

Összeszorítottam a szemem. Egyetlen lövés hangja visszhangzott a fülemben és a teremben, de a golyót nem éreztem a mellkasomban, sem a hasam tájékán, sem sehol. Ijedten nyitottam ki a szemem, de nem állt előttem senki. Junmyeon vágott egy grimaszt aztán a fegyvert tartó keze lehanyatlott teste mellé, ő pedig arccal a padlóra zuhant.

Kris állt mögötte, kezében egy pisztollyal, aminek csövéből vékony füstnyaláb gomolygott föl.

Remegő lábakkal indultam meg felé, mire eldobta kezéből a fegyvert és hozzám rohant.

- Vége van – mondta és magához ölelt.

Erősen markoltam felsőjét, arcomat mellkasába temettem és hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Megnyugodtam, hogy végre véget ért a múlt bosszúhadjárata, ugyanakkor sajgott is bele a szívem. Ezt mind végig kellett szenvednünk, hogy aztán egy golyóval véget érjen az egész? Egy ostoba színjáték bábui voltunk, míg a főszereplő el nem esett a pódiumon.

Egyedül az vígasztal, hogy van olyan bűn, aminek mocskát nem mossa le, csak a halál. És mi mindketten elkövettük azt a bűnt.

Találkozunk a pokolban, Junmyeon.

END