Keep Your Head Down

Chapter 21.

Minden évben megrendezésre kerül az iskolai bál. A diákok szokásukhoz híven be vannak zsongva, mindenkinek van egy áhított partnere, akivel együtt szeretne menni. De ha már az áhított partnerről beszélünk…

- Ya! El ne engedd azt a létrát! – rivalltam az ásítozó féleszűre, miközben óvatosan tolattam lefelé ügyelve arra, nehogy mellélépjek, ennek ellenére a lábam mégis megcsúszott a létra fokán.

- Ya! Mondtam, hogy fogd! – kapaszkodtam az inogó szerkezetbe.

- Én fogom, te vagy szerencsétlen! – sziszegett. – Inkább add a kezed, mielőtt a nyakamba zuhansz – mondta szemrehányóan.

- Tch – vágtam egy grimaszt, és kezébe kapaszkodva lassan leevickéltem a létráról.

- A segítséged kábé annyit ér, mint halottnak a csók – poroltam le felsőmet.

- Hidd el, ha nem az igazgató osztott volna be a teremdíszítésre, már rég elhúztam volna a csíkot.

- Abban biztos vagyok – fintorogtam egy utolsót, majd visszatértem a függönyök rendezéséhez, ezúttal már a biztos talajon állva.

Ami azt illeti egyáltalán nem álltam biztos talajon a Shillás dolog óta. Már attól is kiráz a hideg, ha csak hozzám ér, vagy rám néz… Teljesen összezavar. De mit mondhatott neki Max, ami annyira fontos volt?

- Hahó srácok! – lépett be a terembe Luhan és Jongdae. – Meghoztuk a transzparenst.

- Szuper! Az ajtó fölé kéne akasztani – és már utasítottam is Krist, hogy tegye magát hasznossá, ha már annyira unatkozik.

Gyilkos pillantást vetett rám, mire kiöltöttem rá a nyelvem és vigyorogva folytattam a dolgomat.

Lassan kiürült a terem. A szervezőbrigád egyenként szállingózott el az étkező felé teendőjük elvégezte után. Nem maradt senki csak én, és Luhan.

- Szia – köszönt rám az elmúlt napok folyamán most először, majd lekuporodott mellém a padlóra.

- Szia – viszonoztam a gesztust, de nem emeltem fel a fejem.

Nem tudtam mit mondhatnék, vagy, hogy kellene-e egyáltalán mondanom valamit. Csendben folytattam tovább a papírmasék festegetését.

- Van már partnered a bálra? – szólalt meg hirtelen.

Meghökkenten felkaptam a fejem random kérdésére, de ő csak mosolyogva ült és várta a választ.

- Hát… kaptam pár ajánlatot, de nem fogadtam el őket. Még várom az igazit – mondtam egészen halkan az utolsó mondatot.

- Várj, kitalálom: magas, szőke, jóképű és a suli összes csaja bomlik utána?

- Mi? – szökött fel a szemöldököm.

- Ugyan már – szólt nyájas hangon. – Látom, hogy nézel rá.

- Mégis kire? – kérdeztem némiképp idegesen.

- Tudod te.

Nagyon is jól tudtam kire céloz, csak nem akartam elhinni. Komolyan ennyire átlátszó vagyok?

Vagy egyszerűen túl jól ismer. Nem akartam, hogy megtudják, főleg nem Luhan.

Ijedt szemekkel felnéztem, de arca olyan kifejezést tükrözött, ami csak még jobban fokozta zavarodottságomat. Szeme dühös volt, mégis cinikus képpel elégedetten mosolygott.

- Kérdezhetek valamit? – néztem rá sejtetősen. Válaszképp bólintott, majd folytattam:

- Féltékeny vagy?

Látható döbbenet jelent meg arcán. Nyílván nem számított erre a kérdésre, hiszen a legjobb barátom. Mért lenne féltékeny más pasikra, ha köztünk nincs semmi? Vagy talán… ő ezt másképp gondolja? – komor arckifejezéssel vártam egy értelmes magyarázatot.

- Még hogy én? – nevetett erőltetetten.

Most elárultad magad Lu. Én is ismerlek már annyira.

- Azt hittem megegyeztünk. Folyton te papolsz nekem arról, hogy legyek őszinte hozzád, de hogyan, ha te sem vagy az hozzám?! – kezdtem kiborulni.

- Ez így nem járja Xiao Luhan.

Felkaptam a táskámat, hónom alá csaptam a könyveimet, és kiviharoztam a teremből. Egyszerűen nem akartam elhinni. Hogy jutottunk idáig? Ha korábban elmondta volna, talán én is másképp viszonyulnék hozzá, de így… csak egy rossz vicc az egész.

Dühösen trappoltam az étkezőbe és nem törődve semmivel és senkivel levágódtam Kris asztalához. Eddig türtőztethettem magam.

Kris

- Hogy lehet ekkora álszent, képmutató, hazug idióta?! Azt hittem a legjobb barátom, erre kiderül, hogy csak áltatta magát egész végig! – hisztériázott.

- Ezek szerint tudod.

- Mi? Szóval te tudtad?! Nem hiszem el, hogy neked elmondta…

- Nem mondta el – válaszoltam közömbösen.

- Akkor meg?

- Nem lehetsz ennyire elvakult – mondtam szemrehányóan. – A legjobb barátod és nem veszed észre, hogy beléd van esve?

Itt elhallgatott. Talán némi jó belátással kéne hatni az agyára, hogy végre azt is észrevegye, ami lesüt másokról.

- Köszönöm, igazán köszönöm – szipogta.

Megtörölte bekönnyesedett szemeit, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozott.

Lemondóan sóhajtottam távolodó alakja után bámulva, aztán visszatértem félbehagyott ebédemhez.

- Kris! Beszélnünk kell – épp bekaptam volna egy életmentő falatot, de a kanalam megállt félúton, ahogy Luhan idegesen berontott a privát szférámba.

Higgadtságomat megőrizve tettem le az evőeszközt és jelentőségteljesen a szobatársamra néztem.

- Kitalálom. Byulyi.

- Egyszerűen nem értem. Komolyan rá sem ismerek már! Csak beszélgetni próbáltam vele, de ő rögtön hátsó szándéknak tekintette – darálta mondandóját. – A nők tényleg ennyire rosszul viselik, ha valaki rámutat arra a dologra, amit ők minden áron tagadni próbálnak? Ha egyszer tudom, mert látom rajta, hogy valaki más tetszik neki, miért nem képes elfogadni?!

- Talán mert te sem tudod elfogadni a tényt.

- Haver – szűkítette össze szemeit. – Ilyenkor egy kis megértésre vár az ember, nem arra, hogy a fejéhez vágják a szomorú igazságot.

- Tökéletesen megértelek, haver – fektettem hangsúlyt a nem kívánatos szóra – de mi lenne, ha inkább megmondanád neki a frankót?

- Akkor én lennék a legnagyobb barom a világon – vágta rá. - Így is teljesen kiakadt, hát ha még be is vallanám… De akkor sem változna semmi. Ő a legjobb barátom – törődött bele. – Jobb, ha ez így is marad. Különben is… neki már más tetszik…

Felállt az asztaltól, majd kámfor módjára távozott.

Úgy tűnik ez egy olyan társaság, ahol a beépített embernek már nem az a feladata, hogy beépüljön, hanem hogy mások lelki világát ápolgassa.

- A fenébe. Kihűlt a levesem…

Folytatása következik...