Keep Your Head Down

Chapter 22.

- Még mindig nem beszéltek?

- Hozzám se szól.

Unott képpel piszkálta tányérján a húsgombócokat. Alig eszik, alig alszik, az ábrázata meg körülbelül egy hulláéhoz hasonló. És ez így megy napok óta.

- Lu. Luhan… LUHAN!

- Hm? – nézett fel üveges tekintettel.

- Hihetetlen vagy. Ne csináld már – majdhogynem könyörögtem. De egyszerűen nem bírom figyelmen kívül hagyni, hogy a szobatársam itt haldoklik előttem amiatt az ostoba lány miatt. Ez abszurd, sőt… szinte már szánalmas. Csak túl kéne lépnie ezen és kész.

- Sajnálom. Most mennem kell – azzal felállt az asztaltól és elment.

Aish… nem kéne mások problémáival foglalkoznom. Elvégre nem ezért vagyok itt. Az a feladatom, hogy elviseljek egy két lábon járó isteni csapást, akit úgy hívnak, hogy-

- Cha Byul Yi! Mi a fenét művelsz?!

- Jézusom, ne óbégass már – rezzent össze, miközben az árnyékomnak próbálta álcázni magát.

- Ki elől bujkálsz?

- Látod azt a szemüveges kölyökképű srácot? – mutogatott a hátam mögül. – Kang Minhyuk-nak hívják, és teljesen rám van szállva. Azt akarja, hogy vele menjek az iskolai bálra – szűrte ajkai között.

- És mi a gond? Rendes srácnak tűnik – vontam vállat.

- Az is, csak túl…

- Túl, mi?

- Túl… áh, nem érdekes – harapta el a mondatot, majd előbújt a takarásomból és leült a mellettem lévő székre, háttal a nem kívánatos személynek. - Egyszerűen nem az esetem, sokkal inkább szeretnék olyan partnerrel mutatkozni, aki magas és karizmatikus és…

- Eh?

Rögtön abbahagyta, amint észrevette, hogy gondolatmenete egy kissé – túlságosan is elkalandozott. Zavartan hajába túrt, majd megigazította, aztán rám meresztette boci szemeit.

- Ha már itt tartunk… Elkísérhetnél a Queen’s Style-ba, Taeyeon sunbae félretett nekem néhány ruhát, amit kinéztem a bálra.

- Őszintén, minek nézel te engem? Kísérgesselek egy női ruhaszalonba?

- Az a munkád, hogy vigyázz rám, nem? – kérdezte tudálékosan irritáló hanglejtéssel.

- A kettőnek semmi köze egymáshoz – sziszegtem, majd úgy tettem mintha meg sem hallottam volna korábbi kérdését.

- Hát jó – mondta megvetően, és felállt az asztaltól. – Akkor megyek egyedül.

Ahogy akarod – vontam meg a vállam és próbáltam figyelmen kívül hagyni, de egy kis hang a fejemben ellentmondásba állította gondolatomat. A francba.

Ezt nagyon meg fogod bánni Wu Fan…

- Várj már… - kaptam el a csuklóját, még mielőtt kereket oldott volna.

Megpördült tengelye körül, és csillogó szemekkel pislogott rám. – Máris megbántam.

- Várj meg a kocsinál. Egy perc és megyek…

*

- Sunbae! – alighogy beléptünk az üzletbe, a kis barnahajú vigyorogva vetette magát Taeyeon nyakába.

- Azt hittem már sosem jössz – hitetlenkedett az idősebbik. – Úgy kellett dugdosnom a ruhákat, nehogy szemet vessen rájuk valaki – nevetett, majd a fogas melletti vállfákra bökött, amin a csipkehegyek sorakoztak.

- Igazán hálás vagyok sunbae - rebegte, és elsasszézott a próbafülkék felé.

- Kris! Micsoda meglepetés – mosolyodott el. – Örülök, hogy téged is látlak.

- Részedről az öröm – mondtam egyhangúan. – Csak kísérni jöttem – tettem hozzá, még mielőtt valami hátsó szándékú gondolata támadt volna.

Órámra pillantottam, és csak reménykedni tudtam benne, hogy a „kis ruhapróba” nem fog a fél napomba kerülni. Fáradtan sóhajtottam egyet, aztán – minthogy jobb dolgom nem volt – kényelembe helyeztem magam a próbafülkékkel szembeni díványon, és vártam a bemutatót.

- Szóval… itt dolgozol? – törtem meg a légkör csendjét.

- Csak részmunkaidőben – válaszolt Taeyeon. – A bácsikámé az üzlet, de ő most Milánóban van a nyári kollekciójának bemutatóján, úgyhogy átmenetileg én tartom a frontot – újságolta, miközben Byulyi már kibújt a próbafülke függönye mögül.

- Na, hogy tetszik? – pördült kettőt az egyes számú versenyzőben.

- Hát ez-

- Förtelmes – vágtam Taeyeon szavába, mire a kisasszony vágott egy grimaszt és ismét eltűnt a fülkében.

Néhány perccel később kilibbent egy újabb borzadályban, majd még egyben, és még egyben és…

- És ez milyen?

- Ha temetésre készülsz, tökéletes – engedtem ki egy halk sóhajt.

- Szerintem nagyon csinos – járta körbe Taeyeon, és itt-ott megigazította a fodros anyagot. – De a fekete nem a te színed – állapította meg. – Túlságosan elsápítja az amúgy is fehér bőrödet. Ha esetleg más színnel kombinálnánk…

- Ez időpocsékolás! – szakítottam félbe a diskurálást. – Nem értem mi a fenének próbálsz fel ezer meg egy ruhát, ha úgy sincs partnered a bálra?

Egy pillanatra megmerevedett. Farkasszemet nézve bámultunk a másik arcába, mire feladta a küzdelmet és könnyeit potyogtatva elviharozott Taeyeon mellett és magára csapta a raktár ajtaját.

Gyilkos pillantásokkal mért végig az idősebbik.

- Most mi van? – erre nem válaszolt, csak hátat fordított és a pityergő dongsaeng után iramodott.

- Mondtam valami rosszat? – állítottam meg idegesen a csuklójánál fogva, mire fekete íriszeivel rám meredt, hogy szinte szikrákat hánytak magukból.

- Nem lehetsz ilyen tökfej, arra vár, hogy te hívd el!

Byul Yi

- Annyira ostobának érzem magam – fakadtam ki. – Komolyan már azt sem tudom, mi tetszik benne, amiért képes vagyok ennyi megaláztatást vállalni.

- Lehetek őszinte?

Válaszként bólintottam.

- Én sem tudom, mit eszel ezen a bunkó, érzéketlen pasin, de kell, hogy legyen egy szerethető oldala is, különben már rég felhagytál volna vele.

Ha tehettem volna, elmeséltem volna neki mindent attól a naptól kezdve, és bebizonyítottam volna, hogy ez csak álca, egy maszk ami mögé elrejti az összes emberi érzését, de nem tehettem. Csak magamnak bizonygathattam az igazamat.

- Na, ne sírj már – mosolyodott el a sunbae. – A bedagadt szemek nem igazán mutatnak jól ezzel a ruhával – mondta, és az egyik szekrényből előhúzott egy - az eddigieknél sokkal gyönyörűbb - ruhát. – Ezt a végére tartogattam.

- Sunbae, ez meseszép – ámuldoztam könnyeimet törölgetve. – Köszönöm – borultam a nyakába.

- Ne aggódj, nem fogsz egyedül menni a bálra – vígasztalt. – És most indulj, ne is törődj azzal az idiótával.

Erőt vettem magamon, és immár teljes higgadtsággal léptem ki a raktárból, kezemben a fehér táskával, amiben ott lapult az álomszép ruhám. Utoljára elköszöntem Taeyeon-tól, aztán beültem Kris mellé az anyósülésre. Egy pillanatra sem néztem rá, csak mosolyogva integettem kifelé az ablakon, míg a sunbae teljesen ki nem esett a látókörömből, aztán kényelmesen hátradőltem, és úgy tettem, mintha itt sem lenne.

Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Már-már kezdtem élvezni a csendet, mikor krákogása megzavarta a kocsiban uralkodó békés nyugalmat, de megszólalni nem volt bátorsága.

Apró porfelhő kavarodott fel, ahogy a kocsi kerekei lefékeztek az East Side fehér kavicsokkal borított parkolójában. Felnyaláboltam a holmimat és kipattantam a járműből, majd sebesen a lépcső felé igyekeztem, hogy a távolságot a maximumra növeljem kettőnk között. Ennek ellenére tekintetét még mindig magamon éreztem, akkor is mikor már a suli előcsarnokát szeltem villámléptekkel.

Nyugodtságom lassan nyugtalan feszültséggé változott és megtorpantam a könyvtár előtti folyosón.

- Megtennéd, hogy nem követsz?

- Eszem ágában sincs követni téged – válaszolt kis hezitálással. – A szobámba megyek. Ugyan azon az emeleten van, mint a tiéd, emlékszel?

- Hogy a fenébe ne emlékeznék – sóhajtottam, majd hátra sem nézve folytattam utamat.

Illetve csak folytattam volna, ha nem kényszerített volna megállásra csuklóm erős fogva tartásával.

- Várj – mondta hirtelen, de arcáról lesütött, hogy kétszer is jól meggondolja, valóban ki akarja-e mondani azt, amit gondol.

- Hm? – felhúztam egyik szemöldököm, és vártam.

- Szeretném…

- Hm?

- Szeretném, ha…

- Nyögd már ki! – rivalltam rá, holott már az elején tisztában voltam a szándékával.

Most mégis… úgy éreztem, hogy akárkivel ezen a világon szívesebben mennék, mint vele. Más részről viszont sikerült olyan érzést kiváltanom belőle, amire leghátborzongatóbb álmaimban sem mertem volna gondolni. Zavarban volt.

- Na jó, nekem erre nincs időm – meguntam a várakozást. Erőteljesen rántottam egyet a kezemen, de erősebbnek bizonyult, így szerencsétlenségemre visszalendültem és egyenesen a mellkasának ütköztem.

- Figyelnél rám egy kicsit? Épp fontos dolgot próbálok mondani – fogta át a vállamat hosszú karjával, ezzel szorosan maga előtt tartva, esélyt sem hagyva a szabadulásra.

- Szeretném, ha velem jönnél a bálra.

Szeretném, ha velem jönnél a bálra… ah, milyen régóta vártam erre. Nem! Legyen eszed Cha Byul Yi! Ha most meginog a büszkeségedbe vetett hited, akkor mi lesz, ha megint előveszi a bunkó modorát, és kezdődik elölről az egész? Már pedig kétlem, hogy most másképp lenne. Rövid idő ez, ekkora változáshoz.

- Sajnálom, de attól tartok más partner után kell nézned – mondtam megvetően.

- Akkor máshogy fogalmazok. Elviszlek a bálra, és pont.

Folytatása következik...